8

Az egyik kemencét Alice-nek hívták, a másikat Robertának. Egy lábnyit se mozdultak el a helyükről, de volt fedélzetük, és ha máshová nem is, egyik műszakból a másikba el lehetett velük jutni. A vezetés talán ezért követte a névadással azt a gyakorlatot, amely az angolban minden járművet, de legalábbis hajót, repülőgépet nőnemű lénynek tekint. Alice-t éppen csapolták. Roberta állt, nem üzemelt. Ezúttal emberek tartózkodtak a gyomrában, akik a falazatát, bélését ellenőrizték, javították. Felülről ereszkedtek bele, az adagolónyíláson át, egy csuklós vaslétra segítségével. Hárman voltak, Paja, István és egy bodonyi ember, aki mindig katonasapkát viselt, ezért a főmunkavezető egyszer soldiernek nevezte, a honfitársai pedig ennek nyomán hibás kiejtéssel szócsernek, amely aztán rajta ragadt. István nagybátyja és Soldier tették a dolgukat, de őt magát egyelőre csak azért vitték magukkal, hogy lásson, tanuljon. Mikor végeztek, lejjebb, a búvónyíláson át kimásztak a pódiumszintre. Kijöhettek volna legalul, a fenékajtón keresztül is, de odáig nem ért le a létra. Paja és István leverte magáról a hamut, samottörmeléket, és a zsebéből előhúzott, zsebkendőül is szolgáló, nagy, színes ronggyal megtörölte a homlokát. Roberta szinte már kihűlt, mégis verejtékeztek, pedig, mint rendesen, most is félmeztelenre vetkőztek. Soldier is izzadt, az arca kormos is lett, de nem törődött vele. Nem volt olyan piszok, szennyeződés, amelyet ne vett volna zokszó nélkül magára, és amelytől igyekezett volna megszabadulni.

– No, emberek!

Nem mondta, ki hova álljon, mit csináljon, mindenki tudta, mi a teendője, be voltak járatva. És azok se kérdeztek semmit, szó nélkül munkához láttak. Felzárták a talajszinten a kemence fenékajtaját, a búvónyíláson át visszamásztak az aknájába, és formázóhomokból elkészítették a fenékdöngöletet. Utána megkezdték az alapkoksz berakását, amely nem csupán koksz volt magában, csak így hívták, hanem koksz és tűzifa együtt, mert legalulra fahasábokat helyeztek, és villával arra terítették az egyforma szemcse nagyságú préselt fűtőanyagot, egyenletesen elosztva, réteget rétegre. A pőrekocsikon érkezett, csak le kellett róluk szedni, és a búvónyíláson át benyújtani, beszórni azoknak, akik a kemencében dolgoztak. Pajának és Soldiernek, mert ezt a kényes műveletet megint ők végezték. Először az akna medencerésze telt meg, aztán a fúvó-, majd az olvasztóöv. Mikor elérték az olvasztóöv tetejét, Pajáék kimásztak a kemencéből, begyújtották a töltetet, és lezárták a búvónyílást. Egy idő múlva az alapkoksz izzásba jött. Ezt a nézőkéken keresztül állapították meg. A berakók ezután felmentek az adagolószintre, és az adagolónyíláson át megkezdték az adagkoksz berakását, amely megint nem kizárólag kokszból állt, hanem értelemszerűen magában foglalta már a nyersvasat is. Továbbá a mészkövet, amelyet mint adalékanyagot azért vegyítették közé, hogy elősegítse a salakképződést. Itt már nem csupán egyenletesen kellett teríteni, de váltogatni is kellett a rétegeket: egy sor koksz, egy sor vas, egy sor mészkő és így tovább. Nem volt szabad elvéteni a sorokat, ugyanaz nem kerülhetett ugyanarra. A nyersvas hosszúkás tömbökben érkezett, egyenként emelték le a pőrekocsikról, és úgy lódították be az adagolóajtón, majd kampós rúddal eligazították, ha bent nem jól feküdt. Az apró darabokra tört mészkövet, miként a kokszot, szintén villával hányták be, és szénvonóval tolták szét körkörös irányban. Az adagkoksz bejuttatása valamivel könnyebb volt, mint az alapkokszé, mert kint állva lehetett végezni, ám egyszersmind nehezebb is, hiszen lent, a kemence aknájában már égett a tűz, jött, áradt felfelé a meleg, és perzselte az ember bőrét. Az adagolónyíláson ki-kicsapott a keletkező gáz, a füst is, noha a zömét elszívta a kémény, mert a kemence legfelső része a tetőig és azon túl már az volt, csak béleletlen és kisebb átmérőjű. A külső térben is érezhetően emelkedett a hőmérséklet, és most már mindenkiről, az anyagmozgatókról is csorgott a verejték. Az emberek gyors tempóban dolgoztak, nem beszéltek, hallgattak. Csak a kemence erősödő zúgását lehetett hallani, és a villavasak zaját, amint a koksz, mészkő alá szaladtak, valamint néha egy-egy koppanást, amikor egyikből is, másikból is a vaspadlóra hullott egy-egy szem.

Robertát az adagolóajtó padkájának szintjéig rakták adagkoksszal. Mikor besuhintották az utolsó lapáttal is, becsukták az adagolóajtót, a pódiumszinten lezárták a levegőfúvókák nézőkéit, és eltömítették a csapolónyílást és a salakolónyílást. Ezt követően a berakók foremanja leereszkedett a pinceszintre a villanyfúvógéphez – ahhoz rajta és az ügyeletes gépészen kívül senki nem nyúlhatott –, bekapcsolta, és ezzel záró aktusként megindult a szélgyűrűn keresztül a levegő fúvatása az égéstérbe. A kemence zúgásához mostantól monoton búgás, olykor éles sziszegésféle is társult. A berakók a maradék kokszot – a kokszot nem mérték le előre, annyit hánytak be belőle, amennyi kívánódott –, hulladékot feltakarították a padlóról, az anyagmozgatók pedig levitték az üres pőrekocsikat a talajszintre.

Egy rendesen előkészített kupolókemencében a ráfúvatástól számított ötödik, hatodik percben megjelentek a fúvókák előtt az első gyöngyöző vascseppek. A berakók jó munkát végeztek. Mikor a foremanjuk lement a pódiumszintre, és zsebórájára pillantva belenézett az egyik nézőkébe, megállapította, hogy pontban a hatodik percben előírásszerűen megindult az olvadás. A kemence ezután jó ideig nem kívánt további törődést. A következő lépés a csapolás volt. És az időzítés is jól sikerült, mert éppen ebédidő lett, és kint megszólalt a delet jelző duda. Az emberek mehettek ebédelni. Egyelőre Alice-t is magára lehetett hagyni, mert közben végzett a maga fordulójával.

Az ebédszünet mindig mindenkinek jól jött. Az emberek nem utálták ugyan a munkájukat, viszont örültek, ha egy időre abbahagyhatják, és megpihenhetnek, erőt gyűjthetnek. Ez volt az ebédszünetben a legbecsesebb, legvonzóbb, ettől a legkívánatosabb. De az evés, az étel, a rendes, a kiadós is számított. Nem annyira az ízek, az élvezet, hanem inkább a tápértéke miatt, mert megfelelő, nagy fehérje- vagy kalóriatartalmú táplálék bevitele nélkül összerogytak volna, nem bírtak volna dolgozni, a szikkasztó, embertelen hőségben hosszú órákon át ilyen nehéz munkát végezni. Várták hát, nagyon várták az étkezési szünetet, délben, éjfélkor, nyáron, télen, hétköznap, vasárnap, de leginkább olyankor, mikor szalonna volt betervezve. És nem akármilyen formában, nem nyersen, vagy otthon felszeletelve és serpenyőben előre megüvegesítve, hanem helyben frissen sütve, méghozzá nyárson. Vagyis ha szalonnasütésnek, nyársalásnak néztek elébe. Azt, a nyárson sült szalonnát, otthoni parasztlétük tartozékát nagyon szerették, és elbűvölte ugyan őket, mint veszi fel a vas a molda, az öntőforma alakját, és mi mindent lehet belőle önteni, az egész öntészetben mégis a nyársalást találták legszebbnek. És ma történetesen ilyen nap volt, ilyen nyársalással egybekötött ebédszünet. Előre megbeszélték, egyeztették az egész csarnokkal, beleértve az öntőket is, akik nélkül semmire sem mentek volna.

Ha az ember azt hallja: nyársalás, óhatatlanul a szabadban rakott, lobogó, majd parázsló tűz képe jelenik meg előtte nyárson forgatott, piruló szalonnával. És azt gondolná, hogy Istvánék, a berakók, az anyagmozgatók, az öntők most fogják magukat és kivonulnak az udvar valamely félreeső zugába, és annak rendje és módja szerint tüzet raknak, vagy valamelyik kollégájuk még műszakkezdés előbb diribdarab hulladékdeszkából, miegymásból már összeállította a piciny máglyát, és a szél, huzat felőli oldalon, ahol egy kis rést hagyott a kúp palástján, csak alá kell gyújtaniuk, miután felszalonnázták a nyársakat, és minden egyéb szükséges előkészületet megtettek. De nem ez történik. Már csak azért sem, mert ilyesmit aligha engedne meg a gyár. Az meg még kevésbé valószínű, hogy bent, a kemencék mellett vagy a tágasabb öntőterem padlóján tüzelnek. Más megoldással élnek, olyannal, amely kézenfekvőbb, és emberi találékonyságról, hasznos elmeműködésről tanúskodik. Nem új, évek óta alkalmazzák. És nem maguk ötlötték ki, hanem mások. És nem is itt, hanem Magyarországon. Ott született, onnan hozta be a Clevelandből annak idején áttelepített magyarok egyike, egy igazi munkás, egy szakképzett öntőmester, aki előtte otthon Ganz Ábrahám pesti öntödéjében dolgozott, a Királyhegy utcában.

A kemencéből kiömlő folyékony vas a nagy gyűjtőüstből először kisebb öntőedényekbe kerül, amelyekből aztán különféle öntőformákba csorgatják. A több mint l500 fokos forró masszát azonban nem lehet minden további nélkül szétporciózni. Az edényeket elő kell melegíteni, különben az izzó folyadék a nagy hőmérsékletkülönbség miatt szétrepesztené, szétvetné őket. Ezért használat előtt kokszot vagy faszenet égetnek bennük. Ebből kifolyólag Ganz emberei azt találták ki, hogy másképpen is hasznosítják a közben felszabaduló hőt, és mialatt egy ilyen edény melegszik, ők szalonnát sütnek a tüzénél. Az edénynek nem árt, a tűznek még kevésbé, hiszen az el-elcsöppenő zsírtól csak jobban ég. A sült szalonna illata ellen se lehet kifogása senkinek, hiszen kellemes és csak elviselhetőbbé teszi a büdös széndioxidszagot. Minthogy nem lehetett bármikor nekiállni szalonnát sütögetni, a déltáji csapolást úgy rögzítették, hogy közvetlenül az étkezési szünet utánra essen, ami azzal járt, hogy az öntőedényeket a szünetben kellett a kívánt hőfokra hevíteni. Ezt a módszert ültette át amerikai környezetbe a pesti öntőmester, és honosította meg honfitársai kívánságára a Nemzeti Temperöntvénynél. Később visszament Magyarországra, és már csak a régiek emlékeztek rá, az újak pedig nem is tudták, kinek köszönhetik e jótéteményt.

A vezetés először idegenkedett ettől a munkahelyi pikniktől, de az emberek addig ostromolták, mígnem próbára bocsátotta a dolgot, és látván, hogy nem nyújtja meg a szünetet, nem okoz a vállalatnak kárt, ellenkezőleg, inkább hasznot hajt, mert növeli a munkakedvet és ezzel a termelékenységet, végül engedélyezte. Később pedig egyenesen támogatta azzal, hogy jeles ünnepek táján olykor maga gondoskodott szalonnáról. Az amerikaiak csak a töménytelen mennyiségű nyers hagymával barátkoztak meg nehezen, pedig annak szagát csak akkor lehetett érezni, ha közel mentek az emberekhez, vagy netán szemben álltak velük. Ez azonban ritkán fordult elő, és szinte csak a főmunkavezetővel, és olyankor, ha valamelyik foremannal megbeszélt valamit, mert a többiekkel a felvételi beszélgetéstől eltekintve jóformán nem érintkezett.

Az emberek elballagtak a dinnerpailjükért. A nyársalás színhelye értelemszerűen az öntőterem volt, hiszen ott használták az öntőedényeket. Mire visszajöttek, a kis fekete üstökben már szinte izzott a faszén. Erre a célra azt használtak, nem kokszot. Az öntők időben beléjük rakták, és meggyújtották. Nem mindenki sütött mindig szalonnát, de aki erre készült, és már hazulról is úgy jött el, az a közelükbe húzódott. Állt, guggolt vagy ült, de mindenképpen foglalt magának annyi helyet, hogy lerakhatta a vödrét, és kipakolhatta annak tartalmát. Már a nyársakat is magukhoz vették. Ezek e célra rendszeresített, betonvasból vágott pálcák voltak, amelyeknek egyik végére, hogy ne melegedjen át, durva fanyelet ütöttek, a másik végét, a hegyeset pedig ellapították, hogy sütés közben ne forogjon el rajta a szalonna. Senki nem bírt saját nyárssal, olyannal, amelyet kizárólag maga használt volna. Mindenkié volt mindegyik, és ki-ki azt vette magához, amelyik éppen neki jutott. A nyél alapján egyik kézrevalóbbnak számított, a másik kevésbé. Akik előbb visszajöttek, azok a jobbakat kaparintották meg. Egy kötegben tárolták őket egy félreeső zugban, a falhoz támasztva. Onnan vették elő, és oda is állították őket vissza azután. Nem igényeltek semminemű karbantartást, a száraz levegőben nem is rozsdásodtak, de mindenkitől megkívánták, hogy törölje tisztára, mielőtt visszavinné a helyére.

István kiválasztott magának egy nyársat, lefordított egy üres formázóládát, lesöpörte a fenekéről a homokot, lekuporodott, ráterítette az abroszát, és mindent rápakolt a dinnerpailjéből. Kiürítette egészen, mert szükség volt rá. Kellett a sörnek, amelyet abban hozatott. Nemcsak ő, hanem a többi kemencés és az öntők is, mindenki. Szokásba jött ugyanis, hogy ebéd után sört ittak. Olcsó is volt, jól is esett a kiszáradt torkoknak. Egyikük ilyenkor összeszedte a rá való pénzt és az elemózsiás vödröket, kivitte a gyárkapu elé, és ott átadta az erre váró gyerekeknek, akik vödrönként egy centet számítva fel megtöltették a Front Street valamelyik közeli kocsmájában, a Virág-félében vagy a Kohányiéban. Beosztották, mikor ki megy ki a kapu elé, és kik mennek aztán neki segíteni, mert a tele vödrök behozatalához már több kéz kellett. A sörösök – maguk között csak így nevezték őket – ebédidejét ez némiképp megrövidítette, de mindenki vállalta a maga és a többiek érdekében. Csak akkor támadt morgolódás, ha a gyerekek nem álltak kint időben a kapunál, vagy késve tértek vissza az itallal, és várni kellett rájuk. Ilyenkor a kárvallottaknak méltányosságból jóváírtak egy sörösséget, kint pedig újabb gyerekcsapatot fogadtak fel.

István először a szalonnát készítette elő. Kicsomagolta a papírjából, és ráhúzta a nyársra. Ügyelt, hogy ne közvetlenül a bőr fölött fúrja át vele, mert az úgy könnyen leválhat róla. Aztán beirdalta, a tetejét sűrűbben, hosszában, keresztben is, a két oldalát és végét ritkábban és csak egy irányban. Kenyeret szeletelt, jó vastag karéjokat, hogy ne engedjék át magukon a zsírt, és egymás mellé tette őket. Meghámozta a vöröshagymát, a gyökere felől négyzethálósan bevagdalta, aztán a bevagdalásra merőlegesen darabokra metélte, rá egyenesen a kenyérkaréjokra. Így szerette, apró kockákra vágva, nem karikára. Egy karéj kenyeret üresen hagyott. Aztán sót szórt a hagymára. Majd jobb kezébe vette a nyársat, bal kezébe fogott egy hagymás karéjt, felállt, és az egyik kerekes öntőedényhez sietett. Paja bátyja már annál ügyködött, de nem miatta választotta ezt, hanem azért, mert öblösebb volt, mint a közönséges, és könnyebben is körüljárható, tekintve, hogy csak tolórúdja volt, míg a másik fajtának kétoldalt villás hordozópóznája, és könnyebben elbotolhatott benne az ember. Fél térdre ereszkedett, az edény fölé nyújtotta a szalonnáját, és lassan forgatni kezdte. A tűz tökéletes volt. Nemrégen piszkálták meg, de nem füstölt, hanem csak izzott a tüzelőanyag. Mikor megcsordult a szalonna, István gyorsan a karéj fölé vitte, és a nyárs nyeles végét kissé megemelve ráfuttatta a forró zsírt. Ahová csöppent, ott sisteregve kissé elszíneződött, és némi üveges csillogást kapott a hagyma. A karéj egyik végétől a másik vége felé haladt a csepegtetéssel. Mikor befedett egy falásnyi felületet, a szájához vitte a karéjt, beleharapott, és jóízűen megette. Utána Paja bátyjára pillantott, kéjesen megnyalta az ajkát, és csettintett a nyelvével. Az egyetértően visszabólintott. Folytatta a műveletet egészen addig, amíg el nem fogyott az első karéj kenyér. Még rágta az utolsó falatot, amikor elvonta a tűz fölül a szalonnát, felpattant, és újabb karéjt hozott. Gyorsan mozgott, nehogy közben jelentősen hűljön a szalonna, és egészen megszakadjon a sülés folyamata. Aztán másikkal érkezett, majd megint másikkal, és valamennyit eltüntette a szájában. A végén csak a szűz karéj maradt. Azt nem hozta el az abroszról. A szalonna közben, hála az egyenletes forgatásnak, szép rózsásbarnára sült, és már alig adott zsírt. István már nem tért vele vissza a tűzhöz, hanem leült a földre, a szűz karéjra fektette, lenyomta a késével, és egyetlen mozdulattal kihúzta belőle a nyársat, majd kéztörlőrongyával gondosan megtörölte a kezét.

Nagyjából eddig jutott el mindenki, mikor visszatért az irodaépületből a főmunkavezető, ahol elfogyasztotta ebédjét. A termen áthaladva egy vaslépcsőhöz ment, amely felvitt a kemencék felőli oldalon a válaszfalhoz ragasztott fülkéjéhez, ahonnan szemmel tarthatta az egész termet. Fellépdelt rajta, kinyitotta az ajtaját, de még mielőtt eltűnt volna benne, megállt és visszapillantva megcsóválta a fejét, és inkább magának, semmint az alant lévőknek azt mondta:

– Hungarian turkey!^*

Az öntöde vezetése tréfásan így nevezte el a magyarok nyárson sült szalonnáját. Eredetien belső használatra szánták e megjelölést, és csak egymás közt használták, de aztán a magyarok fülébe jutott, és heccből átvették. Nem állt meg a gyár kapujánál, kikerült azon túlra is, Birminghambe, a városba, a Maumee túlpartjára. Majd az öntödén kívüli amerikaiak körében elmosódott, elfelejtődött, mit takar, és szentül hitték, hogy a magyarok valóban pulykát sütnek nyárson. Mi több, némelyikük úgy bedőlt a névnek, hogy még azt is tudni vélte, valami különleges magyar fajtáról van szó, amelyet csak így szabad elkészíteni, nagyon zsíros ugyan, de a magyarok állítólag éppen ezért szeretik annyira. E nézetet később olyan amerikaiak is vallották, akik idővel megenyhültek a magyarok iránt, és jó viszonyba, esetleg barátságba kerülvén velük részt vettek piknikjeiken, családi összejöveteleiken, és egyszerűen nem lehetett őket meggyőzni, hogy tévednek, pedig maguk is ették, egyikének-másikának még ízlett is, igaz, csak hagyma nélkül.

Az öntőteremben óra is volt, de a főmunkavezető megjelenése mindennél megbízhatóbban jelezte, hogy közeledik az ebédszünet vége. István kissé megkaparta a késével a szalonnáját, és noha már szinte jóllakott, kis darabokat vágva belőle a maradék kenyérrel megette. A sült bőrt egészben tette a szájába, és addig rágta, amíg meg nem érkezett a söre. Le sem tette a vödrét, miután átadták neki, egyből a szájára fordította, és egy húzomban üresre itta, sok folyadékot vesztett teste annyira kívánta a szalonna, a hagyma után. Aztán kitörölte a szalonna papírjával, majd visszapakolt bele, felállt, mert közben kint megszólalt a duda, és ő bádog ételhordójával elindult az öltözőbe, amelyet csak úgy hívtak, hiszen nem váltottak ruhát, mindenki abban dolgozott, amiben bejött. A többiek is végeztek, és leeresztvén torkukon a sörüket, szintén arra vették az irányt.

Elsőként az öntők tértek vissza és láttak munkához. Várta őket a folyékony vas. Mire a kemencések is újból megjelentek, hogy átvonuljanak az öntőtermen, addigra azok eltávolították az öntőedényekből a hamut, faszénüszköt, és készenlétbe helyezték őket. István az átjáróajtóból visszapillantott az ebéd színhelyére. Ahol az imént még nagyban szalonnáztak, ott most nagy sürgés-forgás támadt: megkezdődött a csapolás. A Robertából folyó vas elérte a csapolóvályú legvégét, és máris ömlött alá a nagy gyűjtőüstbe. Már nem izzott olyan vörösen, hanem inkább narancssárgásan, sárgásan, és őt, mint mindig, ha ott látta, furcsa módon a mézre emlékeztette. Annak ugyan nem ilyen színe volt, mikor az apja otthon pergetett, de ugyanígy nyúlt alá a pergető nyílásából, mialatt a lépekkel nyikorogva forgott a nagy henger. Lelki szemei előtt még akkor is a mézsugár lebegett, amikor odaát megállt Alice fenékajtaja előtt, hogy lenyissa, mert most ő, Alice következett, miután a délelőtt folyamán kiengedték hasznos tartalmát, és lehűlt annyira, hogy kezelésbe vegyék, és kezdjék elölről az egészet.

A birminghamiek zöme munkásember volt, de élt a negyedben pár középosztálybeli család is, amelyek a helyi vállalkozókat, iparosokat, boltosokat, kocsmárosokat és hasonlókat adták. Vagy eleve ebbe a kategóriába tartoztak, amikor kijöttek Amerikába, vagy itt emelkedtek fel a társadalmi ranglétrán. Nem tagadták meg magyarságukat, de elsőként ők alkalmazkodtak igazán az amerikaiakhoz, vették át szokásaikat, szemléletüket, léptek nyomdokaikba, utánozták őket, vagy olykor még túl is tettek rajtuk. A gyárak, üzemek népének is elsősorban ők szolgáltak mintául, őket követték életmód, viselkedés, öltözködés, ízlés tekintetében. A kétkeziekben nem tudatosult, vagy ha igen, tagadták, de felnéztek rájuk, és olyanok szerettek volna lenni, mint azok, vagy legrosszabb esetben is hozzájuk hasonlítani. Úgy tekintettek mindenre, hogy csak ideiglenes, átmeneti, levetkezik, ha majd hazamentek, talán el is felejtik, és megint parasztok lesznek, tovább túrják a földet, részint mégis behódoltak nekik. Nem mindjárt az elején. Egy darabig, némelyek évekig tartották magukat, berzenkedtek, idegenkedtek tőlük, de aztán csak a hatásuk alá kerültek.

Először csak külsőségek tekintetében engedtek. Ilyen volt többek között a nyársalás is. Nem korlátozódott az öntödére, a szabadban, az udvarukban, a kertjükben is sütöttek így szalonnát. De eszükbe nem jutott volna, hogy a nyilvánosság elé lépjenek vele, közszemlére tegyék, és így is vállalják ezt az ősi, parasztos módszert. Aztán egyszer csak erre is rákaptak, mert a mérvadók azt tették. Bár azok magát a nyársalást eredetileg éppen tőlük vették át, hiszen előtte Magyarországon nem nagyon volt nyárs a kezükben, csupán a piknikezés intézménye származott az amerikaiaktól. Ha nincs ez az ösztönző példa, maguktól soha nem rándultak volna ki tavaszi, nyári vasárnapokon a parkokba vagy a városon kívüli zöldbe, hogy ott tüzet rakjanak, és csordítsanak, azért meg még kevésbé, hogy a fűre telepedve, kosaraikat kibontva magukkal hozott hideg sülteket fogyasszanak. Tőlük látták, kaptak kedvet, bátorítást, hogy kipróbálják, és aztán rendszeresítsék.

Itt Toledóban meg mindjárt, már érkezésük évében koccintottak az utolsó nap éjszakáján a burdban a többi lakóval, miután Paja bátyjuk felverte őket, és hagyták magukat rábeszélni, hogy lemenjenek vele a földszintre, mialatt a gyerekek aludtak. És most, egy esztendővel később már ott tartanak, hogy még készülnek is rá. Anna lekváros költ kalácsot sütött, István pedig vett egy üveg bort, miután úgy döntöttek, hogy ha nem is hívnak vendéget, mindenképpen fennmaradnak. Nemcsak azért, mert mindenki így cselekszik köröttük, hanem azért is, mert úgy érezték, ezt a szilvesztert nem lehet kihagyni, ez nem akármilyen, ez nagyon különleges lesz. Nem csupán egy esztendő ér véget, hanem egyszerre száz, egy egész évszázad, és utána egy másik, egy új kezdődik, amely, úgy hallották, merőben más lesz, nem olyan, mint a régi, amely most végleg elmúlik azzal, hogy az évszámban a nyolcas helyére a kilences lép, állítólag jobb, érdekesebb, és ez mindjárt az első órában, de talán már az első percekben megmutatkozik, legalábbis azt beszélik. És ők ezt látni akarják, ennek tanúi akarnak lenni. Meg ettől függetlenül is, hiszen minden száz évben csak egyszer van ilyen, mert minden évszázadnak csak egy vége, egy kezdete van, és ezt nem minden nemzedék tapasztalja meg, hanem csak az, amelyik éppen akkor él, vagyis most, és ők elmondhatják magukról, hogy szerencsések, mert most élnek, és ezt megérik.

Nem csak ők voltak így az új évszázad eljövetelével, nem csak a birminghami magyarok. Mindenki így tekintett elébe, az egész ország, a Keleti-parttól a Nyugati-partig, a született, a honosított amerikai, a külföldi, az ír, a német, az olasz, az orosz, a szlovák, a görög, a román. Ez foglalkoztatott mindenkit már hetekkel előbb, cikkeztek róla az újságok, neves személyiségek, szakértők nyilatkoztak, és mindenféle derűlátó jóslatok láttak napvilágot arról, mi lesz, hogyan lesz és miért. A városokban, falvakban összejöttek az emberek, a klubokban, egyletekben bizottságok alakultak, rendezvényeket szerveztek a huszadik század méltó fogadására, ünneplésére. Mindenki értesült mindenről, mindenkihez eljutott minden, ahhoz is, aki nem tudott még angolul. Elmondta neki az, aki már tudott, vagy olyan, aki hallotta mástól. Legyőzhetetlen kíváncsiság, izgalom kerített hatalmába mindenkit. A várva várt nagy esemény mintegy benne volt a levegőben, mint valami készülő szenzáció. Ez az állapot leginkább a csodaváráshoz hasonlított, amelyet a közelmúlt megannyi káprázatos, a mindennapi életet megkönnyítő találmánya, a villanykörte, a dinamó, a fonográf, a telefon, az írógép, a pénztárgép, a szedőgép, a mozi és a többi gerjesztett, az a naiv elképzelés, hogy ha ilyen rövid idő alatt ennyi hasznos, korábban elképzelhetetlen új dolog született, akkor az új század egyenesen a technika százada lesz, és még több olyan meglepetéssel szolgál majd, amely megkönnyíti, megszépíti az életet egészen addig, amíg olyan nagy nem lesz a számuk, hogy bízvást olybá lehet tekinteni, elérkezett az aranykor, megvalósult a földön a Paradicsom. Az elképesztően újszerű gépek, eszközök, szerkentyűk megjelenése mellett az amerikaiak körében megalapozatlan várakozásokat, hamis reményeket keltett az is, hogy az országban mérséklődtek a társadalmi igazságtalanságok, csökkent a kisemberek, köztük a munkások kiszolgáltatottsága. A távozó század utolsó két évében McKinley elnöksége alatt ugyanis az Egyesült Államok történetének az az időszaka kezdődött, amelyet progesszívnek szokás nevezni, és amelyben a politikusok kivételesen nemcsak beszéltek a haladásról, hanem a közvélemény nyomására egy sor olyan törvényt, intézkedést is hoztak, amelyekkel sikerült a kibontakozott és egyre gátlástalanabb monopolkapitalizmust valamelyest kordába szorítani. A haladó szellem úgy megerősödött, hogy még egy nagytőkést is megérintett. És éppen Toledóban, a város nyugati részében, név szerint Samuel M. Jonest, az olajfúró berendezéseket gyártó Acme Sucker Rod Company tulajdonosát, aki merő emberbaráti szeretetből megosztotta munkásaival a profitját, és pihenőparkot létesített nekik teniszpályákkal, a gyerekeiknek pedig játszóteret. És később is, amikor a város polgármestere lett, mindig a köz érdekét tartotta szem előtt, és szívén viselte a szegények, elesettek sorsát.

Árvaiéknál az óév utolsó napjának estéjén külsőre semmi nem jelezte, mi készül. A kalács és a bor a konyhaszekrényben várt sorára, ők pedig rutinszerűen végezték a napszaknak megfelelő teendőiket. István hat körül jött meg munkából, kissé később, mint azelőtt, mert újabban a Whittemore Streeten Paja bátyjával előbb mindig betért egy pohár sörre a Monoky-féle kocsmába. Havat takarított, lemosakodott, játszott a gyerekekkel, és közben, azok feje fölött megbeszélték Annával, mi volt a gyárban, mi történt itthon napközben. A szokott időben megvacsoráztak és lefektették a gyerekeket. Imruska hallhatott valamit a századfordulóról, mert nem akart mindjárt lefeküdni. Kapott Paja bátyjuktól egy régi, foszlott világtérképet, amelybe valósággal beleszeretett, és azzal az ürüggyel, hogy megmutatja, szerinte milyen útvonalon jött velük a hajó Amerikába, még a nappaliban maradt volna. Bözsike engedelmesen ágyba bújt, de sokáig nem bírt elaludni, mert jött egy foga, amikor pedig végre mégis elszenderült, hamarosan felébredt, és sírásával felverte a bátyját, akinek volt már ágya, az apja csinált neki. Vele egy szobában hált az emeleten, mert közben megszűnt a földszinti hálószoba, Anna pedig betársult Istvánhoz.

Miután Anna elmosogatott és tölteléket göngyölt káposztalevélbe és rakott egy nagy fazékba, hogy másnap majd megfőzi – még nem tudták volna elképzelni, hogy újév napján ne töltött káposzta legyen –, leültek a nappaliban. A bort már az asztalra tették. A kalácsot nem kellett, ott maradt még vacsoráról. Anna csak feladta, mert rájött, hogy mégsem teheti meg a gyerekekkel, hogy ne kapjanak belőle ők is már aznap. A mennyezetről középtájt lelógó lámpa alá húztak két széket, és azokon helyet foglaltak. István kezében egynyelvű nyelvkönyvével, amelynek English for new Americans^* volt a címe, angolul tanult. Anna ruhát foltozott. Csend volt a lakásban, csak a falióra tiktakolt, amelyet nemrég vettek használtan. Időről időre rápillantottak. Várták, hogy múljon az idő. Egyszer Anna nem tudta a tűbe fűzni a cérnát. István elvette tőle, és befűzte neki. Ő közelre látott jobban, a felesége távolra. Mielőtt ismét a könyvébe mélyedt volna, Anna megkérdezte tőle, hogy van a cérna angolul. István megmondta. Anna utánamondta, de hibásan, mire ő kijavította. Hallgattak egy sort. Majd Anna azt szerette volna tudni, hogy hívják az évszázadot. István ezt nem tudta. Azt mondta, megnézi a szótárban. Ez egy vaskos kis könyvecske volt, amelyet még Magyarországon vett, és ilyenkor mindig kéznél tartott. Megnézte. Anna ezt a szót is megismételte, ezt már helyesen, mert könnyebb volt kiejteni. Ő nem járt tanfolyamra, mint István, de nagyjából már meg tudta magát értetni, csak még kicsi volt a szókincse, és gondot okozott neki a kiejtés.

István becsukta a szótárt, felállt, az ablakhoz ment, elvonta a függönyt, és kinézett. Jelentette, hogy esik a hó, nem nagyon, de esik, már megint, pedig eleget lapátolta ma is, tegnap is, egész héten. Nem ült vissza mindjárt Annához. Előbb végigjárta, ellenőrizte a kályhákat. A gyerekek szobájabelit meg is rakta, mert már majdnem leégett benne az előző rakat. Közben a padlóra ejtette a piszkavasat, amely akkorát koppant, hogy Anna lent összerezzent. István utána megint angolozott. Tizenegy tájban felöltözött, és kiment az udvarra, mert eszébe jutott, hogy a nappaliban már fogytán volt a szén. Már nem havazott. Becsukta maga mögött a bejárati ajtót, letette a szeneskannát az előtető alatt a legfelső lépcsőfokra. Megragadta a falhoz támasztott nyírfasöprűt, és utat söpört magának, le a lépcsőn, át az udvaron, egészen a tüzelős pajtáig. Aztán visszament a kannáért, és a helyére állította a söprűt. A pajtában koromsötét volt, de kis szeneslapátjával így, lámpa nélkül is megtalálta a szenet, a szénnel pedig a kanna száját.

Ahogy jött visszafelé, félúton önkéntelenül megállt, és a házra, majd az utca felé nézett. Sütőéknél vendégek lehettek, mert számosan mozgolódtak az ablakok mögött, és időnként harsány nevetés hallatszott ki tőlük. A környező házak ablakai is világítottak, jeléül annak, hogy az emberek talpon vannak, és iddogálnak, eszegetnek. Az utcán nem járt senki, de mindenfelől beszéd, zsibongás hallatszott. Fojtottan, tompán, de zúgott a negyed, mint egy köpű. Csak az égen nem mutatkozott semmi. Csillagtalanul, holdtalanul, szürkén, vakon borult a Föld fölé, mint valami hályogos szem, amelyet homorúra nyomott egy hatalmas ujj. István nagyot szippantott a friss levegőből, és Magyarországra, az Árvai-szögre gondolt, ahol már órák óta új év van. A szüleire, testvéreire, akik nem is sejtik, milyen szép jövőnek néz elébe az emberiség, mert ha igaz, hogy annyi jót hoz a következő száz év, abból előbb-utóbb jut a hazájának is.

A házba visszatérve gyanús lett neki a nappali-kályha. Nem adta úgy a meleget, mint addig. Lenyitotta a felső ajtaját, és belenézett. Már alig volt benne parázs. Megrakta szénnel, visszahajtotta az ajtót, lent pedig a legnagyobbra tárta a szelelőnyílást, de csak nem gyulladt be. Erre megmozgatta a rostélyát is. Ettől belobbant, most már égett. Mikor felegyenesedett, Anna megrovóan nézett rá, mert közben bejött a széngáz. István szó nélkül kinyitotta az ablakokat, hogy kiszellőzzön a szoba, de előbb megvárta, amíg a felesége kendőt terít a vállára, hogy meg ne fázzon. Magát nem féltette, noha csak ingujjban volt.

– Várják a népek az új esztendőt – jegyezte meg Anna a kintről beszűrődő morajt hallva.

István bólintott, pár perc múlva becsukta az ablakokat, és visszatelepedett a helyére. De már nem tanult, egyre csak az órát nézte a falon, az óra kismutatóját, amely már szinte a tizenkettesen állt, de még inkább a nagymutatót, amely egyre közelebb araszolt a kismutatóhoz. Anna nem figyelte az órát, de ő is abbahagyta a varrást. Lehunyta a szemét, fáradtságot színlelt, hogy palástolja fokozódó izgalmát. Fáradt volt ugyan, de fáradtságánál is nagyobb volt benne a feszültség, amely a pillanat közeledtével őt is hatalmába kerítette.

Tizenkettő előtt öt perccel, akárha összebeszéltek volna, egymásra néztek, szó nélkül felálltak, és az asztalhoz léptek. István két pohárba bort töltött, az egyikbe, Annáéba csak egy ujjnyit, mert úgyse ivott többet. Anna felszeletelte a maradék vég kalácsot. Még le se tette a kést, amikor odaát Sütőéknél kiáltások harsantak, és kint valahol valaki éleset fütyült. Éjfél volt. Az órájukra néztek. Azon még csak két perc múlva lett volna tizenkettő. Késett. István ezzel kapcsolatban mondani akart valamit, de elhallgatott, mert Sütőéknél hirtelen felhangzott a Himnusz. Anna megigazította magán a ruhát, ő pedig egyből vigyázállásba merevedett, mint a katonaviselt férfiak szokták Szajlán a templomban, mikor mise után az előzi meg a Pápai himnuszt. Maguk is rázendítettek, Anna szép szopránhangján, ő kissé mély baritonján, és énekelték a szomszédékhoz igazodva, nagyjából azokkal egy ütemben. Mikor vége volt, összeborultak, és úgy maradtak egy darabig. Anna sírt, és Istvánnak is elszorult kissé a torka. Még ölelték egymást, amikor kint hirtelen megszólaltak a harangok, majd lövések dördültek, petárdák robbantak, hajókürtök búgtak, gyárdudák bőgtek, trombiták rivalltak, sípok harsantak, dobok döngtek, csengők csengtek, kolompok kongtak, kereplők csattogtak, mozsarak, fazekak zengtek. Olyan zenebona támadt, hogy alig értették egymás szavát. Csoda, hogy a gyerekek nem ébredtek fel. A hangzavarba emberi hangok is vegyültek. A birminghamiek, magyarok, nem-magyarok, férfiak, nők, fiatalok, középkorúak, felnőttek, kamaszok, szomszédok, ismerősök, rokonok, idegenek, barátok, ellenségek kitódultak a havas utcákra, terekre, és ünnepeltek. Kezet fogtak, gratuláltak egymásnak, letegezték, megölelték, megcsókolták egymást, némelyek még táncra is perdültek, mintha valami nagy szerencse érte volna őket, és most annak örvendeznének. Féktelen jókedvük volt, kiabáltak, kurjongattak, énekeltek, nevetgéltek, szinte nem bírtak magukkal. Mindenki egyetértett mindenkivel, mindenki szeretett mindenkit, mindenki odaadta volna mindenkinek az utolsó falat kenyerét is, olyan nagy volt a meghatottság, az ellágyulás.

Istvánék szétváltak, az ablakhoz siettek, kitárták és kitekintettek rajta. A petárdák, rakéták és egyéb tűzokádók fényétől szinte kivilágosodott az éjszaka, megfehéredett a sötétszürke ég. A Genessee Street benépesült, annyian lepték el, mint szüreti felvonuláskor, azzal a különbséggel, hogy a tömeg nem mozgott előre, hanem egyben állt, ide-oda hullámzott.

– Kendteknek is! – kiáltotta vissza István a kezével is intve, és becsukta az ablakot, nehogy Anna megfázzon, mert ezúttal nem terített a vállára semmit. Egy darabig még bámulták az üvegen át a szokatlan jelenséget, aztán visszamentek az asztalhoz.

– No, akkor … – mondta István, és átnyújtotta Annának a poharát, és a magáét is felvette. Koccintottak, ittak, és megettek egy-egy szelet kalácsot.

Mikor az utolsó falatot is lenyelték, egymásra néztek, majd fürkészőn körülhordozták a tekintetüket a szobán, végigsiklatták a falakon, a falakon lógó szentképeken, a bútorokon, a lámpán, Anna varrásán, István nyelvkönyvén, a szótáron, borosüvegen, borospoharakon, a kalácson, még a padlóra is lepillantottak, a padlódeszkák réseire. Látni akarták, mi más, mi változott meg máris, keresték az új századot, a beígért fényes jövőt. Nem jobb lakást, frissen festett falakat, villanyvilágítást, divatos, új bútorokat, aranyszegélyű porcelántálat, metszett üvegpoharakat, tökéletesen illeszkedő padlódeszkákat vagy hasonlókat vártak. Nem arra számítottak, hogy esetleg eltűnt a tű, cérna, és nem kell ruhát foltozni, mert semmi sem kopik, szakad el többé, vagy hogy feleslegessé vált a nyelvkönyv, szótár, mert máris tudnak angolul. Nem, csupán utalásokat szerettek volna, beszédes, egyértelmű vagy megfejtendő, titkos jeleket, amelyek alátámasztják reményeiket, nem mindet, de egyelőre legalább azt az egyet, hogy előbb-utóbb csak sikerül összekaparni azt a pénzt, nem jöttek hiába, és rendben lesz minden. Ezért vizslattak, kutakodtak. Aztán egyszer csak összenéztek, és minden átmenet nélkül elnevették magukat. És nevettek, és nevettek, magukon, a türelmetlenségükön, gyerekességükön, a világon, az egész nagy vágyálmon. Addig nevettek, mígnem Anna elkapta István kezét, és maga után húzva őt elkezdett szaladni az emeletre vivő lépcső felé. Kéz a kézben, mint ifjú, bohó szerelmesek futottak a lépcsőhöz, aztán fel az emeletre, és csak a gyerekek szobája előtt parancsoltak álljt maguknak. Láttak, mert a folyosón is égett egy lámpa. Levetették a cipőjüket, óvatosan benyitották az ajtót, és lábujjhegyen az alvókhoz lopakodtak, először az egyikhez, aztán a másikhoz, és megcsókolták a homlokukat. A nyitva hagyott ajtón beáradt annyi fény, hogy lássák, milyen békésen alszanak.

Kijővén már nem fogták egymás kezét, a lábbelijüket vitték a kezükben. Lent a nappaliban leültek, felhúzták a cipőjüket, egymásra mosolyogtak, és elégedetten néztek maguk elé. Aztán Anna ásított egyet, és bejelentette, hogy ő bizony lefekszik. Magához vette a kalácsos tányért, és eltűnt vele a konyhaajtó mögött. Később kihallatszott, hogy mosakszik bent. Istvánnak nem akarózott még lefeküdni. Töltött magának a borból, és azt szopogatva, elgondolkozva, elmélázva ücsörgött még ott sokáig azután is, hogy Anna hálóingben áthaladt a szobán, és jó éjszakát kívánt neki. Egyszer csak aztán önkéntelenül maga is szélesre tátotta a száját, és ásított, de úgy döntött, mielőtt követné felesége példáját, levegőzik egyet. Közben Sütőék is lepihenhettek, miután hazajöttek, mert nem hallatszott át tőlük többé semmi. Felállt, felöltötte a nagykabátját, a fejébe csapta a kalapját, és kiment a házból.

Kint csend fogadta. Az utca kiürült, eltűnt róla mindenki. Valahol máshol kisebb tömegben azért még együtt maradtak az emberek, mert távolról halk báli muzsika, bőgőbrummogás hallatszott, és még messzebbről, talán a Maumeen túlról időnként egy-egy gyenge pukkanás. Lement a lépcsőn, lassan el a pajtáig, aztán vissza. Ezt megismételte párszor, majd utoljára nem fordult meg a tüzelőtárolónál, hanem továbbsétált a kertrészük felé, ahonnan körbe lehetett látni. Erre nem söpörte el a havat, mert erre télen nem jártak, de nem volt túl vastag a friss réteg, az alatta lévő meg már kemény, úgyhogy nem süppedt bele a lába. Először a környező házakra pillantott, majd annak látványát nyugtázta, ami a telken volt: a tulajdon lábnyomaiét, az ágyások helyéét, a ribizlibokrokét, a gyümölcsfákét, a két pajtáét, a magukéét, a Sütőékét, a tyúkólukét a kis baromfiudvarral, a szomszédéknak nem volt, ők nem tartottak szárnyast, az ölfarakásokét, a szőnyegporolóét, a közös nyomókútét, és utoljára a házét, amelyben laktak. Végül szokása szerint felnézett az égre. Közben kiderült, lehúzódott róla a felhőtakaró, és visszanyerte szurokfekete sötétjét. A hold lenyugodhatott, vagy fel se kelt, csak a csillagok ragyogtak, szikráztak rajta. Elsőnek a Nagy Göncölt kereste meg, utána a Sarkcsillagot a Nagy Göncöl két hátsó csillaga vonalának meghosszabbításában. Ott volt, ahol lennie kellett. Gyerekkorában is látni vélte Nagyhalom felett, de később rájött, hogy összetévesztette egy másikkal, mert rosszul húzta meg azt a képzeletbeli vonalat. Aztán jóval lejjebb, kelet felé az Oroszlánt azonosította, majd déli irányban, de kissé visszább az Ikrek és a Rák következett és a folyón túl, Nyugat-Toledo fölött a Bika. A Kost utoljára hagyta. Az is nyugati irányba esett, de feljebb, a Bikához képest kissé északra. Ennél időzött legtovább. Nem túl sokáig, de elég hosszan ahhoz, hogy közben topognia kelljen a lábával, és zsebre dugnia a kezét, mert már fázott, noha nem az ilyenkor szokásos januári zimankó volt, hanem egyszerűen csak hideg. Ez, a Kos volt a kedvenc csillagképe. Még gyerekkorában a szívébe zárta. Nem látott ugyan benne semmi kosszerűt, vagy más állatra emlékeztetőt, szerény méretű is volt, szinte jelentéktelen, mégis ezt szerette legjobban. Egy nagyobb, egy kisebb és egy még kisebb csillagból állt. Talán a legkisebb miatt ébredt benne vonzalom iránta, mikor még ő is kicsi volt, és sokat szenvedett egy nála nagyobbtól, az apjától. Mintha nem tartozott volna igazán a másik kettőhöz. Mintha azoknak terhükre lett volna, és meg akartak volna tőle szabadulni, de nem tudtak, mert nem hagyta magát. Ellenállt nekik, és csak azért is ott maradt, abban a csillagképben, csak kissé lejjebb, mint valami nyúlvány, és fénylett, fénylett, és nem is akárhogyan. Eddig nem gondolt rá, de most megelégedéssel nyugtázta magában, milyen jó, hogy forog a Föld, és ezeket, így a Kost is innen, Amerikából is láthatja.

Befejezte az égi szemlét, leengedte a fejét, a kényelmetlen tartástól már-már megfájdult a nyaka, és visszabandukolt a házba. Gyorsan lábat mosott, a konyhai tűzhely vízmelegítőjében még langyos volt a víz, elfújta a nappaliban a lámpát, felkapaszkodott az emeleti folyosóra, és az ottanit is eloltotta. Bebotorkált a hálószobájukba, bebújt Anna mellé az ágyba, és azzal aludt el, hogy ha nem is lesz olyan az új évszázad, mint ígérik, hiszen dolgozni csak kell, de hátha mégis jobb lesz.