BÁRÁNY TIBOR

Az irodalom külpolitikusa

Kötetének utolsó írásában, annak is a vége felé Takáts József elmeséli, hogy amikor “Nyolc érv az elsődleges kontextus mellett” című tanulmányáért elnyerte az előző év legjobb irodalomtudományi publikációjáért járó Martinkó-díjat, s a megélénkült médiafigyelemnek köszönhetően nem csupán szakmabeliekkel, de “laikusokkal” is megvitathatta a tanulmány gondolatmenetét, jellemzően kétféle reakcióval találkozott: míg a szakmabeliek túlzottan merésznek és erősen vitathatónak találták Takáts állításait és következtetéseit, a “laikusok” egyszerűen nem értették, miért kell egyáltalán érvelni ennyire magától értetődő, majdhogynem triviálisan igaz állítások mellett. Az Ismerős idegen terep, Takáts József gondosan válogatott és átgondoltan megszerkesztett tanulmánygyűjteménye kimondva, kimondatlanul kettős célt tűzött maga elé. Egyfelől szeretné meggyőzni a szakmabelieket arról, hogy a merésznek vagy vitathatónak tűnő tézisek néhány többé-kevésbé kézenfekvő (vagy legalábbis nem nyilvánvalóan hamis) alapelvből következnek; másfelől szeretné megmutatni az irodalomtörténeti kérdések vagy az irodalomtörténet-írás módszertani problémái iránt érdeklődő “laikusoknak”, hogy korántsem magától értetődő, pontosan mi is következik ezekből az (adott esetben mégoly könnyen elfogadható) alapelvekből, tehát álláspontunk alátámasztásához még ilyenkor is érvekre van szükségünk.

Az Ismerős idegen terep tanulmányai négy nagyobb fejezetbe rendeződnek: az első fejezet írásai jellemzően az irodalomtörténet-írás módszertani problémáival foglalkoznak; a második fejezet a “Kultuszkutatás” címet viseli, és címével összhangban a kultuszkutatás módszertani problémáival számot vető írásokat, valamint kultusztörténeti elemzéseket tartalmaz; a harmadik fejezet tanulmányai 19. századi szövegeket, diskurzusokat, beszédmódokat, vitákat elemeznek; a negyedik fejezetben három tanulmányértékű könyvkritikát, bírálatot olvashatunk Németh G. Béla és Gángó Gábor egy-egy kötetéről, valamint a Történelem, kultúra, medialitás című szöveggyűjteményről. Takáts József saját bevallása szerint “módszertani érdeklődésű” irodalomtörténész, és ezt az önjellemzést a kötet tanulmányai tökéletesen visszaigazolják: az irodalomtörténeti írások rendre ott veszik fel a gondolatmenet fonalát, ahol a módszertani írások (“Antropológiai látásmód és irodalomtörténet-írás”, “Társasnyelvészet és irodalomtörténet-írás”, “Nyolc érv az elsődleges kontextus mellett”, “A kultuszkutatás és az új elméletek”) korábban elejtették. Ezért az alábbiakban az egyes tanulmányok részletes ismertetése helyett arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyen alapelvekre (a szerző terminológiájával: hitekre) támaszkodik a kötet gondolatmenete, milyen érvek segítségével vezetik le a tanulmányok az alapelvekből a már említett merész, illetve magától értetődő téziseiket, valamint hogy ezek a tézisek milyen következményekkel járnak az irodalomtörténet-írás napi gyakorlatára nézve.

A gondolatmenet kiindulópontja a következő: az irodalomtörténész a mű értelmezhetőségének feltételeivel foglalkozik, tehát azt a kérdést teszi fel, hogy miért fogadták el egy adott helyen és időpillanatban az olvasók a műnek ezt vagy azt az értelmezését vagy jelentését. Művek és értelmezések/jelentések kapcsolatát a konvencionalitás elve magyarázza meg: a művek értelmezésének gyakorlatát (azt a folyamatot, amelynek keretében az olvasók jelentéseket rendelnek a szövegekhez) társadalmi konvenciók irányítják. A kontextualitás elve kimondja: a művek értelmezését, használatát és létrehozását irányító konvenciók kontextushoz kötöttek, méghozzá kétféle, egy gyengébb és egy erősebb értelemben. Kontextushoz kötöttek, mert folyamatosan változnak, alakulnak, ráadásul egyazon időben különböző értelmező közösségekben a művek értelmezésének gyakorlatát más és más konvenciók irányíthatják. Ám ezek a konvenciók egy erősebb értelemben is kontextushoz kötöttek: a művek használatát, a művekkel végzett cselekvéseket irányító konvenciók további társadalmi konvenciók rendszerébe ágyazódnak – ahogy Takáts fogalmaz: “az irodalmi készítményt befolyásoló-működtető konvenciók egybeérnek az egykori társadalmi gyakorlat más részeit szabályozó konvenciókkal” (84.).

Mi következik mindebből? Ha az irodalmi művek használata elválaszthatatlan a többi társadalmi cselekvéstől, akkor az irodalomtörténésznek holisztikus, interdiszciplináris megközelítést kell választania: az irodalom “külpolitikája” felé kell fordulnia. Az irodalomtörténész figyelme nem irányulhat kizárólag a szövegre vagy a szöveg közvetlen irodalmi kontextusára, hanem az adott mű egyedi használatainak lehető legtágabb értelemben vett társadalmi kontextusát kell vizsgálnia – ehhez viszont (részben) a társadalomtudományok módszereit kell alkalmaznia. (Ezekre a módszerekre később még visszatérek.) Irodalomtörténet, eszmetörténet, művelődéstörténet és kultúrakutatás nem elkülönült tudományos vállalkozások, hanem egyazon vállalkozás más és más aspektusból megragadva – legfeljebb csupán hangsúlyaikban különböznek egymástól.

Mindazonáltal Takáts következtetése ebben a formájában kissé elhamarkodottnak tűnik: abból, hogy az irodalmi művek használatát és létrehozását irányító konvenciók “egybeérnek” a társadalmi gyakorlat más részeit szabályozó konvenciókkal, önmagában nem következik, hogy nem lehetséges ezeket a konvenciókat magukban, a többitől elkülönítve vizsgálni. (Némelyiket lehet, némelyiket nem lehet; térbeli metaforával: amelyik távol esik az irodalmi és a társadalmi konvenciók “érintkezési pontjától”, azt lehet, amelyik közel esik hozzá, azt nem lehet.) Ám ezt Takáts is pontosan tudja, ezért hogy irodalmi és társadalmi konvenciók viszonyát szorosabbra fűzze, további fogalmakat, gondolatmeneteket, érveléseket hív segítségül, jellemzően a filozófia és a modern társadalomtudományok területéről. Többször hivatkozik Wittgenstein nyelvjáték-, szabály- és életforma-fogalmára, a jelentés wittgensteiniánus használatelméletére, különböző pragmatikai jelentéselméletekre (elsősorban a beszédaktus-elméletre; meglepő módon Grice elmélete hiányzik!), valamint a szociolingvisztikára (elsősorban Bezeczky Gábor és Sándor Klára tanulmányai alapján) és a Dell Hymes-féle “beszélés néprajzára”. Ezek a szerzők, álláspontok és elméletek abban hasonlítanak egymásra, hogy elfogadják és részletesen kidolgozzák az erős kontextualitási elvet: a nyelvi megnyilatkozásokat irányító konvenciókat kizárólag a többi társadalmi konvenció kontextusában lehet megragadni. (A tézist persze más és más formában fogalmazzák meg és különbözőképpen érvelnek mellette; Takáts tanulmányai igyekeznek a gondolkodási minta hasonlóságának regisztrálása mellett nem összemosni egymással a különböző gondolatmeneteket – és igyekezetüket nagyobbrészt siker koronázza.) Világos: ha egyszer a nyelvi elemek jelentése használatukban rejlik, akkor ennek az irodalmi műveket felépítő nyelvi elemekre is igaznak kell lennie – másképpen fogalmazva: ha a nyelvi megnyilatkozást irányító konvenciók teljes egészükben a társadalmi gyakorlatot irányító konvenciók rendszerébe ágyazódnak, akkor ennek az irodalmi művek használatát irányító konvenciókra is igaznak kell lennie.

Ám Takáts nem áll meg ezen a ponton, s úgy tűnik, hogy a nyelvi relativitás tézisét is elfogadja, vagy legalábbis kacérkodik az elfogadásával. A nyelvi relativitás tézise szerint a nyelvek sajátos tulajdonságaik révén más és más módon befolyásolják a világról való gondolkodásunkat és a kommunikációt; kicsit költőibben (és persze pontatlanabbul) fogalmazva: az egyes nyelvek különböző világokat építenek fel. Ezek a nyelvek azonban Takáts és elméleti szövetségeseinek megközelítésében immár nem a természetes nyelvek, hanem természetes nyelvek sajátos nyelvváltozatai. Takáts ugyanis elfogadja a nyelv heterogeneitásának tézisét: minden nyelv számos, egymással egyenrangú nyelvváltozatból áll. Amikor tehát egy beszélő kódot vált, világok határait lépi át. És a szerző még ennél is tovább megy: úgy tűnik, elfogadja Kuhn összemérhetetlenségi tézisét: az egyes kultúrák különböző taxonómiákat, fogalmi rendszereket használnak a világ leírása során, és ezek a taxonómiák vagy fogalmi rendszerek összemérhetetlenek egymással.

A kultúra vagy kulturális kontextus tehát Takáts felfogásában valami olyasmi, ami azonos formát ad a nyelvi és a társadalmi konvenciók rendszerének, és ami meghatározza az adott kultúrához tartozó személyek gondolkodását, világérzékelését. (Persze nincs szó tökéletes meghatározottságról, vagy arról, hogy ki lennénk szolgáltatva az általunk használt nyelvváltozatok vagy kulturális kódok hatalmának: Takáts szerint “az emberi gondolkodás, megismerés vagy világfelépítés közösségi jellegű” [38.], ám ebből még nem következik semmiféle determinizmus. Később még erre is visszatérek.) És még egy lépésre szükségünk van: a nyelvi és kulturális kódok megválasztása egyben az identitásjelzés célját is szolgálja, tehát minden nyelvi megnyilatkozás és kulturális cselekvés egyszerre (részben) a teljes kultúra interpretációja és öninterpretatív jellegű aktus. Takáts itt már nem csupán a szociolingvistákra hivatkozik, hanem Clifford Geertz-re és az interpretatív antropológiai irányzatra is. (Geertz és az interpretatív antropológia a kötet tanulmányainak egyik voltaképpeni főhőse.) No meg Pierre Bourdieu-re, aki szerint “homológia” áll fenn az egyes “művek szerkezete és az irodalmi mező konfliktuózus viszonyai között” (82.).

Milyen következményekkel járnak Takáts szerint ezek a vázlatosan ismertetett tézisek az irodalomtörténet-írás napi gyakorlatára nézve? Elsősorban azzal, hogy az irodalomtörténésznek úgy kell vizsgálnia az adott mű egyedi használatainak legtágabb értelemben vett társadalmi és kulturális kontextusát, hogy tiszteletben tartja a mű létrehozásában és használatában részt vevő ágensek sajátos perspektíváját. Tehát nem próbálja “modernné olvasni” az egykori szövegeket, hanem azokat a fogalmakat használja, amelyek révén az egykori cselekvők leírták a cselekvésüket. Voltaképpen úgy kell eljárnia, mint az interpretatív antropológusnak: el kell idegenítenie magától a vizsgált kulturális szituációt, a különböző megnyilvánulásokat a “bennszülöttek szemszögéből” kell értelmeznie, azaz le kell mondania a “centrisztikus látásmódról” (lásd utólagosan konstruált korszakfogalmak, stílusirányzatokat megnevező kifejezések, fejlődéstörténeti sémák stb. alkalmazása). Sőt le kell mondania a tisztán “esztétikai perspektíváról” is – bármilyen nehéz, adott esetben szinte lehetetlen legyen is ez.

Takáts azonban még ennél is tovább megy: az irodalomtörténész, akárcsak az antropológus, végső soron nem leírást ad egy hozzá képest térben és időben távoli kulturális szituációról, hanem fordítást végez egyik kulturális nyelvről a másikra. Az irodalomtörténeti tanulmány szigorú szabályok szerint megalkotott fikció: egykori perspektívák nagy kreativitást és aprólékos kutatást igénylő újrateremtése. És ezek a perspektívák a szövegek elsődleges kontextusához kötődő perspektívák. Az elsődleges kontextus a szövegek elkészítésének kontextusa, amely “gyakran többé-kevésbé egybeesik használatuk első kontextusával”. Az irodalomtörténész figyelme tehát a szövegek elsődleges kontextusára irányul, megpróbálja az egykori kulturális cselekvéseket “elvágni” a jövőjüktől, és mindenféle normativitástól mentesen rekonstruálni a szövegek és cselekvések egykori kontextusát, vitaszituációját. Mivel a “fordítás” során óhatatlanul szerepet kap az irodalomtörténész perspektívája is, így az irodalomtörténet-írás gyakorlata soha nem zárulhat le, hiszen folyamatosan újabb perspektívák születnek – ám az újabb és újabb irodalomtörténeti perspektívák újabb és újabb feladatot adnak a későbbi korok “megfigyelőinek”. Ez a jelenség, a perspektívák felhalmozódása Takáts szerint ékesen bizonyítja, hogy igenis van kumulatív fejlődés a humántudományokban.

Mindezek fényében kézenfekvő, hogy az Ismerős idegen terep tanulmányai kiemelt helyen foglalkoznak az irodalmi kultuszok kérdésével. A kultuszok esetében ugyanis jóval magától értetődőbb, hogy az irodalomtörténésznek interdiszciplináris megközelítést kell alkalmaznia, hogy nem csupán kanonikus szövegeket kell vizsgálnia, hogy a korban érvényes konvenciók felderítésére és a cselekvők perspektívájának rekonstruálására kell törekednie. Takáts alapos tanulmányokban elemzi a tér és az idő nemzetiesítésének mint kulturális egységesítésnek a 19. század utolsó harmadától kezdve lejátszódó folyamatát, amelynek a korabeli irodalmi kultuszok is részét képezték (“A tér és az idő nemzetiesítése és az irodalmi kultuszok”, “A nemzeti kultúra megalkotása és a kultuszok”); valamint finom elemzés segítségével megmutatja, hogy Kodolányi János Finnország-könyve is kultikus hozzáállást érvényesít, méghozzá anélkül, hogy a “kultikus szótárt” alkalmazná (“Finnország magyar politikai mítosza”).

A kötet harmadik fejezetének tanulmányai, mint már említettem, 19. századi szövegeket, diskurzusokat, beszédmódokat, vitákat elemeznek. Takáts következetesen érvényesíti módszertani gondolatmenetének tanulságait: a 19. századi “politikai nyelveket” vizsgáló írásában (amely, mint az alcímből is megtudhatjuk, egy tervezett kutatás vázlata) igyekszik elkerülni, hogy “modernné olvassa” az elemzett szövegeket, azaz hogy mai politikafilozófiai fogalmak segítségével értelmezze a korabeli vitákat (“Politikai beszédmódok a magyar 19. század elején”). Gyulai Pál emlékbeszédeinek elemzésével pedig éppen azt mutatja meg, hogy a “modernné olvasás” milyen tévutakra vezetheti az értelmezőt: az emlékbeszéd műfaja “retorikai mintái révén” olyan kultúrához kötődik, amelynek résztvevői premodern identitással rendelkeznek – igaz, Gyulai emlékbeszédeinek beszélője már “a modern identitással, és a köré nőtt másik kultúra hatásával” is számot vet (“Gyulai, emlékbeszéd, kanonizáció”). Az Arany János szokásjogi gondolkodását, illetve Arany László Ágai Adolf “tárcaleveleiről” szóló kritikáját elemző tanulmány tökéletes példáját nyújtja annak, hogyan képzeli el Takáts az irodalomtörténész tevékenységét, aki az irodalom “külpolitikája” felé fordult (“Arany János szokásjogi gondolkodása”, “Genus migrans: a turizmus kulturális azonosítása egy 1879-es szövegben”). A szerző megmutatja, hogyan fordul elő ugyanaz a gondolkodási mintázat Arany János különböző műfajú szövegeiben, s a jelenség magyarázatához Bourdieu habitus-fogalmát hívja segítségül; valamint azonosít egy 19. század végi kulturális mintát, amely egymás mellé rendeli a tárca műfaját és a turizmus jelenségét, szembeállítva pozitív párjával, a tartalmas szépirodalommal és az utazás jelenségével. “Az irodalom és a historizmus” folytatja az előző fejezetbeli kultusz-tanulmányok gondolatmenetét: Takáts javaslata szerint a kulturális homogenizálás folyamatának elemzése során érdemes segítségül hívnunk a historizmus mint beszédpozíció vagy olvasási szerződésfajta fogalmát. A “Mikszáth-szövegek relativizmusa” a kötet leginkább hagyományosnak tekinthető tanulmánya: Takáts megmutatja, hogy néhány Mikszáth-szöveg szerkezeti elemzése hogyan igazolhatja vissza azokat az értelmezőket, akik korábban Mikszáth “relativizmusáról” írtak. A “Megfigyelt megfigyelők” öt magyar irodalomtörténeti szöveg retorikai vizsgálatát végzi el, feltárva, milyen metaforákra, cselekményesítési módokra, előfeltevésekre, történetsémákra támaszkodnak ezek az írások – a tanulmány feltehetőleg csupán azért került a túlnyomórészt inkább módszertani írásokat tartalmazó első fejezetbe, mert huszadik századi műveket választott tárgyául.

Az Ismerős idegen terep az elmúlt évek egyik legfontosabb tanulmánykötete (nem véletlen, hogy egyszer még a kritikusok “sikerlistájára” is felkerült a Magyar Narancsban), így hát méltánytalanul járnék el Takáts teljesítményével szemben, ha elhallgatnám a kételyeimet és ellenvetéseimet. Takáts előfeltevéseinek, “hiteinek” némelyikét nem osztom: nem hiszem például, hogy a sajátos perspektívákat kifejező “elméleti ajánlatok” elfogadásának eredménye “fontosabb, mint az ajánlatok elméleti megalapozottságának ellentmondásmentessége” (10.), ahogy ezt a szerző több helyen is megismétli. Ezért némi gyanúval szemlélem, amikor Takáts a “Nyolc érv”-ben és másutt bevallottan egymásnak ellentmondó, vagy legalábbis együttesen inkonzisztens érvek segítségével próbálja igazolni az irodalomtörténész gyakorlatát. Szintén furcsállom, hogy Takáts módszertani követelményként állítja az irodalomtörténész elé, hogy perspektíváját a “bennszülöttek” perspektívájához igazítsa, jóllehet többször jelzi, hogy ezt a gyakorlatban “nehéz, vagy akár lehetetlen” teljes szigorúsággal megvalósítani. (Irodalomtörténeti és eszmetörténeti tanulmányaiban időnként maga a szerző is modern fogalmakat használ, igaz, erre mindannyiszor felhívja az olvasó figyelmét.) Nézzük azonban azokat a problémákat, amelyek immár nem a szerző előfeltevéseivel, hanem érveivel, következtetéseivel és fogalomhasználatával állnak kapcsolatban!

Fogadjuk el, hogy az irodalomtörténész – saját perspektíváját lehetőleg minél inkább háttérbe szorítva – egykori szövegek és szövegeket használó “ágensek” perspektíváját próbálja rekonstruálni, újrateremteni. Ám abból, hogy az irodalomtörténet-írás sajátos perspektívával rendelkező és sajátos perspektívákat rekonstruáló tudomány, miért következik, hogy az irodalomtörténész “fikciót” ír? Abból, hogy az irodalomtörténész fordítást végez egyik kulturális nyelvről a másikra, miért következik, hogy tevékenysége leginkább a regényíráshoz hasonlít? A sajátos nézőpontok alkalmazása önmagában miért zárja ki, hogy a szóban forgó gyakorlatot tudományosnak tartsuk? A “kemény tudományok” vajon nem rendelkeznek sajátos perspektívával vagy nézőponttal?

A probléma mélyebben érinti Takáts gondolatmenetét, mint ahogyan az első pillantásra tűnik. A szerző két nehezen összebékíthető álláspontot próbál összebékíteni egymással. Egyfelől azt szeretné állítani, hogy a történész feladata egykori vitaszituációk, nézőpontok, perspektívák lehetőség szerint minél pontosabb rekonstruálása – másfelől pedig azt, hogy nem lehetséges “objektív” történeti megismerés, mert a megismerő “nem egyszerűen leírja, sokkal inkább alkotja, kitalálja” (95.) az általa tárgyalt tényeket (hiszen sajátos perspektívák által szervezett elbeszélésekbe ágyazza azokat stb.). Az utóbbi állítás ebben a formájában biztos, hogy nem igaz, a perspektívák alkalmazása önmagában nem mond ellent az “objektivitás” követelményének – ám akár igaz, akár nem igaz, a két állítás együtt nem tartható.

Másrészt: nem világos, hogy Takátsnak miért van szüksége a nyelvi és kulturális relativizmus erős tézisére, a kuhn-i összemérhetetlenségi tézisről már nem is beszélve. Eltekintve attól, hogy a következetesen képviselt nyelvi és kulturális relativizmus nehezen tartható álláspont, egyenesen Takáts legfontosabb módszertani állításai (l. a “bennszülöttek” nézőpontjának rekonstrukciója, a vizsgált kulturális kontextus elidegenítése, a “modernné olvasás” elkerülése stb.) ellen dolgozik. Alighanem nem véletlen, hogy a szerző irodalomtörténeti tanulmányain módszertani értelemben alig hagytak nyomot a történeti megismerés lehetőségével kapcsolatos kételyek és a következetesen végigvitt nyelvi/kulturális relativizmus. Természetesen értem, hogy mindez a történeti tudományok módszertanával kapcsolatos “naiv”, “reflektálatlan” elképzelések ellenszeréül szolgál, de úgy érzem, ellenszernek túl erős (főként ami a mellékhatásokat illeti).

Harmadrészt: Takáts helyenként annyira tág értelemben használja a “nyelv”, az “értelem”, a “beszédmód” és a “jelentés” fogalmát, hogy állításai üressé válnak. Ez természetes következménye annak, hogy a szerző a nyelvi heterogeneitás tézisét kissé túlerőltetve minden sajátos nyelvhasználati gyakorlathoz egy-egy sajátos nyelvet rendel (lásd például: “a republikanizmus nyelve”, “az ősi alkotmányra hivatkozás nyelve”); valamint annak, hogy a nyelvi jelentés minden mozzanatát kontextusfüggőnek szeretné tekinteni, viszont a kontextus általa használt fogalmához szinte minden hozzátartozik, ami csak szerepet kaphat egy megnyilatkozás értelmezése során. Így viszont nagyon nehéz meghatározni, pontosan milyen azonossági kritériumok tartoznak a Takáts elemzéseiben szereplő “nyelvekhez” és “értelmekhez”. Vajon mennyire kell másképpen fogalmaznia, sőt érvelnie (!) egy 19. századi elméleti szöveg szerzőjének, hogy azt állíthassuk, “politikai nyelvet” váltott? (Takáts elemzései meggyőzőek, ám nem a pontos kritériumok hiánya miatt, hanem épp annak ellenére.) Ha a szerző finomabb fogalmi eszközökkel közelítene a nyelvi jelentés elemzéséhez (például különbséget tenne, mondjuk, szemantikai jelentés, pragmatikai jelentés és a világra vonatkozó enciklopédikus ismeretek között), akkor számos olyan fontos különbséget tudna megragadni, amelyeket eltakar az “értelem” vagy a “jelentés” durva felbontású fogalma – és ennek érdekében még radikálisan kontextualista álláspontját sem kellene feladnia. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a jelentés használatelmélete nem létezik: az az állítás, hogy “a jelentés egyenlő a használattal” csupán szlogen, amelyet tartalommal kell megtöltenünk, azaz meg kell mondanunk, hogy a használat mely elemei relevánsak a jelentés meghatározásánál – ekkor azonban egy másik jelentéselmélethez jutunk.)

Negyedrészt: fennáll annak a veszélye, hogy az egyes beszédmódok, gondolkodási minták, “habitusok” fogalmai az irodalomtörténész gyakorlatában közel kerülnek a Takáts által is kárhoztatott, minden jelenséget megmagyarázó és fontos különbségeket elmosó “óriásfogalmakhoz” (lásd korszakfogalmak, stílusirányzatok nevei stb.). Ráadásul az sem teljesen világos, hogy Takáts szerint a “beszédmód” milyen viszonyban van a “gondolkodási mintával”. Számos tanulmányában amellett érvel, hogy homológia van közöttük (ő nem ezt a kifejezést használja), hiszen mindkettő (részben) a társadalmi gyakorlat terméke és egyazon életforma kifejeződése – másutt viszont kijelenti, hogy “nem tartom szerencsésnek, ha egy irodalomtörténész egységes világnézetet vagy rendszert vél fölfedezni egy író műveiben” (290.), valamint hogy “a politikához oly mértékben hozzátartozik a politikai térben elfoglalt pozíció állandó változása, váltogatása, hogy az egyes szövegekben inkább e pozícióalakítást vizsgálhatjuk […], semmint a szerző szemléletét” (322.). Az ellentmondás természetesen feloldható, ám ehhez tisztázni kellene Takáts kulcsfogalmainak (“életforma”, “beszédmód”, “gondolkodási minta”, “kulturális kód”, “világszemlélet” stb.) egymáshoz való viszonyát.

Remélem, nem fogalmaztam félreérthetően: Takáts József tanulmánykötetét nem annak ellenére tartom jelentős teljesítménynek, hogy kételyeket ébresztett bennem és ellenvetések megfogalmazására sarkallt, hanem éppen azért. Az Ismerős idegen terep remek értekezői nyelven megírt tanulmányai valódi, tartalmas elméleti ajánlatot tesznek az olvasónak; hiba volna nem élni ezzel az ajánlattal.