TÜSKÉS TIBOR

 

 

A munkatárs: Beney Zsuzsa

 

2006. június 14-én Lukács László piarista, a Vigilia folyóirat főszerkesztője hetvenedik születésnapja alkalmából Budapesten, a Sapientia Főiskolán rendezett ünnepségen és fogadáson találkoztam vele utoljára. Valaha fekete, fényes, kissé hullámos, hátrasimított haja galambősz lett. De ilyen idős korú, szép arcú nőt keveset láttam életemben. Ugyanabban az évben születtünk. Kérdésére, mi újság, hogy van?, így válaszoltam: két hét múlva belépek a hetvenhetedikbe. Tudja, ez kockázatos év. Illyéstől hallottam először a két szám alakjára utaló célzást: ez már a két kaszasuhintás éve. Zsuzsa rám emelte csillogó, sötét szemét. Fáradtan mondta: akkor én már április óta benne vagyok… Később a fogadáson Schweitzer Józseffel, nyugalmazott országos főrabbival beszélgettünk. Én még Pécsről ismertem és becsültem őt. Láttam, Zsuzsa is tiszteli, és jó kapcsolatban van vele.

Találkozásunk után nem telt el egy hónap. Beney Zsuzsa 2006. július 12-én elhunyt. Beteg szíve vitte el.

*

Beney Zsuzsa 1930. április 21-én született Budapesten. Eredeti családi neve Gazda Zsuzsa. 1954-ben tüdőgyógyász szakorvosi diplomát szerzett. Férje az ugyancsak 1930-ban született Beney László orvos-biokémikus, a Budapesti Orvostudományi Egyetem Biokémiai Intézetének munkatársa. Amikor felesége publikálni kezd, fölveszi férje vezetéknevét. 1969-ben, a Költők egymás közt című antológiában írja: “Budapesten születtem, polgári-értelmiségi családban. Gyermekkoromat még a régi világban, s ennek természetes kultúrkörnyezetében töltöttem. Édesapám ennek a »régi«, polgári kultúrának jellegzetes, polihisztor érdeklődésű reprezentánsa volt. Életemben rengeteget vívódtam, keresgéltem, és viszonylag sok kaput próbáltam rányitni a világosságra.”¹

Pécsett 1958 őszén indult a Jelenkor című irodalmi és művészeti folyóirat. Eleinte kéthavonta, majd 1963 januárjától havonta látott napvilágot. Indulásától a lap mellett működő lektorátus vezetését bízták rám, ezzel együtt a folyóirat szerkesztésébe is bekapcsolódtam, majd 1960-tól a pécsi írók bizalmából a Jelenkor főszerkesztője lettem.

Hogy igényeimet és elképzeléseimet megvalósíthassam, hogy a Jelenkor egy vidéken megjelenő, de országosan terjesztett, egyetemes értékeket képviselő, sajátos arcú folyóirat legyen, a helyi erők támogatásán kívül a magyar irodalom egészének – jobbik részének – bizalmára és kézirataira is szükségem volt. Ennek a kapcsolatnak a megteremtésére – pécsi szerkesztőtársaim, elsősorban Csorba Győző és Bertha Bulcsu mellett – két, Budapesten élő segítőm és támogatóm volt, Rónay György és Fodor András.

Rónay Györgyöt pesti egyetemi éveim alatt, 1951-ben ismertem meg személyesen. Folyóiratának, a Vigiliának a háború utáni újraindulása, 1946 óta olvasója és előfizetője voltam. Beney Zsuzsa írásával is, egy Weöresről szóló tanulmánnyal 1958-ban a Vigiliában találkoztam; nevét akkor jegyeztem meg.² A folyóirat az ezt követő években, 1964-ig még három – Pap Károlyról, Gelléri Andor Endréről és Radnóti Miklósról szóló – tanulmányát, valamint tucatnyi versét közölte. Rónayt a folyóiratszerkesztésben is, a kritika és esszéírásban is mesteremnek tekintettem, első kócos írásaimat neki mutattam meg.³ Kérésemre nemcsak ő küldött kéziratot a Jelenkornak, hanem másokat is erre buzdított. “Bizonyára észrevetted, hogy egynéhány embert már »irányítottam« hozzád; az egyre jobb Jelenkorból látom, és köszönöm, hogy szívesen fogadod és istápolod őket” – írja 1961. május 1-jén. Két évvel később írt levelében olvasom: (1963. aug. 23.) “Mindig örülök neki, ha olyannak a nevét is látom benne [ti. a Jelenkorban], akit valóban én »irányítottam« hozzátok…” A Rónay által a Jelenkorhoz “irányított” szerzők között volt Beney Zsuzsa is, akit így jellemez egyik levelében Rónay: (1963. nov. 21.) “a kicsit csavarosan gondolkodó, de veszedelmesen okos, igen művelt, és költőnek is jó hangú Beney Zsuzsa, akinek talán csak az a baja, hogy a hivatásától (orvos) nem ér rá eleget adni idejéből az írásnak-olvasásnak.”

Míg Rónay György az idősebb író tapasztalatával állt mellettem, Fodor András nemzedéktársaimmal segítette elő a munkatársi kapcsolat kiépítését. Fodor Andrással személyesen először 1959 őszén találkoztam Pécsett. Jellemző adat, hogy levelezésünkben 1966-ig harminchat alkalommal esik szó Beney Zsuzsáról.⁴ Fodor először Beney kéziratát juttatja el hozzám, majd később, egyik pesti utam alkalmával személyesen is megismertem Beney Zsuzsát.

Fodor András 1960. jún. 16-án kelt levelével együtt küldi el Beney Zsuzsa írását: “A nevét talán ismered. Nekem Fülep említette először, mondván, hogy Weöresről egészen jó cikket olvasott bizonyos Beney Zsuzsától a Vigiliában. […] 30 éves orvos, aki Rónayn kívül egyetlen írót sem ismer. […] Képtelen megalkuvásra és az élelmes érvényesülés más módozataira. […] Talán könnyíti a dolgodat, hogy nekem kell válaszolnod, nem a szerzőnek.” A küldött írás a Katherine Mansfieldről írt tanulmány volt. Ezt írtam válaszul Fodornak: (1960. júl. 7.) “Beney Zsuzsa cikkét elolvastam, a szerzőt én is a Weöres-tanulmánya óta ismerem, meg alighanem a Nagyvilág műfordítás-pályázatán szerepelt. Írása igen tetszett, a befejező sorok elhagyásával (ez egyébként is csupán a téma ürügyén elmondott következtetés), azt hiszem, közölhetnénk is.” Az írás a Jelenkor 1960. évi július-augusztusi számában jelent meg.⁵ Beney Zsuzsa megköszönte a közlést (“Kedves sorait és a »Jelenkor« bizalmát őszinte hálával köszönöm” – írta 1960. aug. 1-jén, és létrejött a közvetlen kapcsolat az írónő és a szerkesztő között. Még 1960-ban, a november-decemberi számban Beney Zsuzsa egyik versét is közölte a lap.⁶ Kapcsolatunk első korszakából, az 1960 és 1964 közötti időből tizenkilenc hozzám írt levele maradt fenn.⁷

A Jelenkor repertóriumában is ellenőrizhető adat:⁸ a folyóirat az 1960 és 1964 közötti öt évben tizenegy alkalommal adott helyet Beney Zsuzsa írásának. A folyóirat hat versét, négy – Kalász Márton, Sánta Ferenc, Székely Magda és Csanádi Imre egy-egy könyvéről szóló – kritikáját és két tanulmányát, az említett Mansfield-esszét, valamint Az intellektuális költészetről című jegyzetét közölte.

Beney Zsuzsa levelei, valamint Fodor Andrással folytatott levelezésünk alapján miképpen rekonstruálható munkatársi kapcsolatunknak ez az öt éve?

A hatvanas évek első felében Beney Zsuzsa két lapra számíthatott, amely írásait közölte: a Vigiliára és a Jelenkorra. A Mansfield-tanulmányt korábban a Nagyvilág adta vissza, verseit az Új Írás, az Élet és Irodalom és a Kortárs. Fodor András egyik levelében így jellemzi Beney helyzetét: (1961. máj. 22–23.) “nagyon árvának érzi magát az irodalomban; vágyik a bizalmas jó szóra.” Alighanem a Jelenkortól – a közlésen kívül – ezt is megkapta. Amikor kritika írására biztattam, munkahelyéről, a szabadság-hegyi Állami Gyermekszanatóriumból, 1961. febr. 22-én kelt levelében ezt írta: “Régóta készülök írni Magának, de a sok egyéb elfoglaltság mellett arra is vártam, hogy küldhessek valamit – s ezt ugyanazért szerettem volna, mint amiért köszönetet is akarok mondani. A Jelenkor nemcsak megjelenési lehetőséget adott nekem, hanem, én úgy érzem, hogy otthont is, s ennél többet senkitől nem kaptam volna. Azt hiszem, »vidéki íróknál« vidékibben élek, s a Maguk jóindulatának elsősorban valami biztatást, ösztökélést köszönök. – Recenziót, ezért is, most írok először életemben; remélem, sikerült érzékeltetnem benne azt, amit Sánta novellái lényegének érzek. […] Nagyon szeretnék egyszer beszélgetni is Magával. Nyáron valószínűleg megyünk Pécsre; remélem, hogy akkor találkozhatunk.”

A tervezett pécsi útra 1961 nyarán valóban sor került. Zsuzsa július 5-én érkezett Pécsre férjével, Beney Lászlóval. A Pannónia Szállóban laktak. Zsuzsa részt vett a Jelenkor szerkesztőségében a folyóirat legutóbbi számáról rendezett vitán. Társbérleti lakásunkba is ellátogattak, sokat beszélgettünk. (Ezekben az években a folyóirat munkatársai közül mások is, többen is Pécsre látogattak, eljöttek a szerkesztőségbe, előadást tartottak, vagy diákokkal találkoztak, részt vettek valamelyik pécsi középiskolában ún. rendhagyó irodalomórán: Illyés Gyula, Borsos Miklós, Mészöly Miklós, Mándy Iván, Hernádi Gyula, Fodor András, Bálint Endre, Sárosi Bálint és mások.) Fodor András írta levelében: (1961. júl. 11.) “Beney Zsuzsától kaptam egy pécsi lapot. Írja, részt vett a Jelenkor-vitán. […] Tőled mindenben el van bűvölve. »Olyan kedves, hogy szinte megható« – írja Veled kapcsolatban.” Pécsi látogatásukra maga is visszatér: (1961. aug. 3.) “Még egyszer nagyon köszönjük pécsi kedvességét.” Illetve 1961. szept. 1-jén, amikor Salgótarjánba kell mennie az ottani tüdőgondozóban helyettesíteni: “Nagyon sokat gondolok Pécsre – bárcsak inkább egy dunántúli városba kellene mennem!”

Van, amikor én kérek tanulmányt vagy kritikát tőle, van, amikor ő javasol témát a folyóiratnak (például a Szabó Ede válogatásában megjelent magyar Rilke-kötetről szóló írást), van, amikor maga tervez írást (például Eliotról). Küld verseket, amelyeket szívesen közöl a Jelenkor, de olyanokat is – és ezt őszintén megírja –, amelyeket a Vigilia is visszaadott.

Külön kis története van annak a Beney-kritikának, amelyet Fodor András Tengerek, dombok című, 1961 tavaszán megjelent verseskötetéről írt. Beney nem tudhatta Pesten, hogy a könyvről már recenziót kértem a Pécsett élő fiatal költőtől, Arató Károlytól. (Az írás majd annak rendje s módja szerint meg is jelenik a Jelenkor 1961. évi októberi számában.) Beney ennek ismerete nélkül adja postára írását. Kísérő levelében írja: (1961. szept. 18.) “Bandi kötetéről igazán jót és főleg érdekeset szerettem volna írni. Annyit töprengtem rajta, hogy végül is nem tudom, hogy másnak, első olvasásra világos-e az, amit el akartam mondani róla. Kérem, olvassa el különösen figyelmesen, és csak ha igazán érdemesnek találja, segítsen valahol megjelentetni – attól félek, hogy a Jelenkor már »foglalt«. Esetleg a Pécsi Rádió? Ne haragudjon a sok javításért, hanem javítgasson bele Maga is ott, ahol jónak látja. Előre is köszönöm fáradságát.” – Az említett ok miatt Beney írását a Jelenkor nem közölhette. Akkor a szerző a kritikát elküldte Szabó Edének, az Új Írás kritikai rovatvezetőjének. Az írás itteni sorsáról is tájékoztatott Beney Zsuzsa: (1961. okt. 29.) “Elküldtem a Bandiról szóló kritikát Szabó Edének, aki nagyon elutasító választ adott (»Kedves Beney elvtársnő« !!! megszólítással). Válaszának lényege az, hogy a kritika bevezetése zavaros gondolatokat tartalmaz, zavaros és túlzsúfolt megfogalmazásban.” – Azokban az években a Pécsi Rádióban havonta egy alkalommal irodalmi műsort szerkesztettem. Beney kritikája itt hangzott el. Majd eltelt sok év, és amikor a kilencvenes években a Kaposváron megjelenő Somogy című irodalmi és művészeti folyóiratot szerkesztettem, az írás itt nyomtatásban is napvilágot látott.⁹

Beney Zsuzsa szeretne kitörni magányából, írói elszigeteltségéből, újabb és újabb kísérletet tesz, hogy más folyóiratok is közöljék. Nem titkolja el, hogy “ellenpróbát” tesz: ugyanazokkal a versekkel, amelyeket elküldött a Jelenkornak, az Új Írásnál is jelentkezik. (1962. márc. 16.) “Elküldtem két verset a Jelenkornak küldöttek közül Szabó Edének is, aki nem találta megfelelőnek az Új Írás nívójának – nem akartam Magukat megcsalni, csak próbát tettem. Nagyon elkeseredtem. Egyáltalán: itt Pesten minősíthetetlenül bánnak a magamfajta próbálkozókkal. Ezért is esik annyira jól a Maga kedvessége. – Az elfogadott két vershez egy hasonló stílusú harmadikat is küldök, vajjon tetszik-e?” (A Jelenkor majd a korábban elfogadott két verset közli az augusztusi számban.)

A Jelenkor egy-egy számáról szívesen mond véleményt. 1962. máj. 11-én írja a folyóirat áprilisi számáról: “Legújabb Jelenkor-a megintcsak nagyon tetszik, s most is, mint mindig, leginkább »szerkesztettsége«. Elsősorban ez az, amivel ma vezetnek – úgy gondolom. Szépen őrzik és tágítják a dunántúli horizontot, őrzik hagyományaikat és ezzel együtt a tágasabb kapcsolatok hagyományát. Mindig Illyés soraira kell gondolnom: Jöhet idő, hogy emlékezni – bátrabb dolog lesz, mint tervezni. (Idéztem már ezt? Nagy kedvencem.) Tetszik, hogy Babitsot kétszer is megidézik, hogy Andricsról egyszerre közölnek tanulmányt s tőle novellát, és nagyon tetszik az Ormánság problémának versben, tanulmányban és Kiss Géza szellemében történt fölélesztése.” Mivel újabb tanulmányt kértem tőle, később így ír a levélben: “Rengeteget jelent nekem az, hogy valahol várják – ha nem is igazán várják, de elfogadják írásaimat. Csak a Jelenkor kapcsol az irodalomhoz – nem csak külső vonatkozásban, hanem »belül« is. Itt Pesten minden versemet elutasítják, ha hébe-hóba megpróbálkozom itt-ott. A Jelenkor többet jelent nekem, mint a pesti lapok, mert szellemileg sokkal közelebb áll hozzám, de azért a dolog »hivatalos« oldaláért, részben pedig a több megjelenési lehetőségért, mindig megpróbálkozom másutt is.”

Újabb pécsi látogatást tervez május végére. “Úgy-e elfogadnak a dunántúli írók gyülekezetébe, ha pesti is vagyok? Nagyon szeretnék lemenni Pécsre.” A látogatás nem valósul meg. A küldött verskéziratokkal kapcsolatban is elbizonytalanodik, versek cseréjét kéri. Ugyanakkor 1962 őszén kérésemre elmegy a Jelenkor képviseletében a fiatal kritikusok problémáiról rendezett írószövetségi vitára, ahol Szabolcsi Miklós a témát fölvezető előadó, Beney jegyzeteket készít az elhangzottakról, sőt hozzá is szól, Fodor András szerint: “okosan, komolyan”.

Leveleiben írótársairól sem hallgatja el véleményét. Ezek a fejtegetések líraképét, a költészettel kapcsolatos véleményét, igényét jól kifejezik. Először megígéri, hogy ír Vas István új könyvéről, összegyűjtött verseiről, majd visszaszívja szavait. (1963. jún. 5.) “Nagyon, de nagyon szégyellem magam: mostanáig próbálkoztam, hogy írok Vas István verseskönyvéről – és végül rájöttem arra, hogy nem megy. Nem rossznak, hanem jelentéktelennek tartom – sok fiatal költőt ismerek, akiket nem tartok különösebben sokra, de érzek bennük valami eredetiséget; ha nem is költői értékeik, de a mai idők jellemzése szempontjából valami említésre méltó problémát. (Pl. Tornai, Csoóri.)” Majd így folytatja fejtegetését: “Csoóri verseskönyvéről végül is nem írtam, de sokat gondolkoztam versei ritmikai szerkezetén, s talán egyszer sikerül egy nagyobb tanulmányban ezt is elmondanom.” Aztán visszatér a Vas István-problémára. Beney Zsuzsa számára a polgár eszményét apja testesítette meg. Vas István polgárság-kritikáját erőtlennek, hamisnak érzi. “Vas István azonban – érzésem szerint – nem elég bátor, vagy ha úgy jobban tetszik, eredeti, egy új forma megalkotásához, s ahhoz sem elég erős, hogy egy régi formát élettel tudjon megtölteni. S világnézete is: programja, hogy a polgárságtól elszakadjon – de emögött az elszakadási törekvés mögött nem érzek semmi konstruktív érzelmi fűtöttséget. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy rossz költő, az olaszországi kötete¹⁰ például tetszett is nekem – de összegyűjtött versek értékelésénél feltétlenül a negatívumok domborodnának ki, már csak azért is, mert ilyen alkalommal nem kritikát, hanem gratulációt szoktak írni. […] Vas István költészete nem is olyan érdekes a számomra, hogy érdemesnek tartanám ezt a kesernyés mérleget megmutatni.”

1961-ben épült föl Balatonfenyvesen nyaralónk. 1963. augusztusában Beneyék egy alkalommal itt is meglátogattak bennünket. Erre utal az a szeptember 7-én kelt levelezőlap, amelyen Zsuzsa megjegyzi: “Még egyszer nagyon köszönjük a kedves fenyvesi vendéglátást.”

1963 őszén kritikát kérek Beney Zsuzsától a Jelenkor számára Csanádi Imre új verseskötetéről, az Ördögök szekerénről. Fodor András leveléből értesülök arról, hogy Beney Zsuzsa gyermeket vár: egyszerre készül az írás a Jelenkornak, és készül az édesanya a jövevény fogadására. Fodor András arról ír levelében (okt. 27–28.), hogy Beney még nem szülte meg gyermekét. “Előbb Csanádi Imréről szóló cikkét szeretné világra hozni.” Mielőtt az elkészült írást Beney Zsuzsa elküldené Pécsre, Fodor megmutatja az írást Csanádi Imrének. “»Ez a nő gondolkodik!« – ütötte föl a fejét a kritikából” – írta Fodor András. 1963. nov. 15-én adja hírül Fodor András levele: “Zsuzsa tegnapelőtt megszülte Péter nevű fiát. Szép, erőteljes gyerek!” Az anya számára azonban a szülés nem volt problémátlan. A komplikációk miatt több hétre kórházban kellett maradnia. 1964. jan. 9-én kelt lapján írja: “Nov. 13-án született meg a fiam. Még mindig beteg vagyok, sajnos, de már otthon.”

Ez már az az idő, amikor a Jelenkort a sajtóban és különféle hivatalos fórumokon súlyos irodalompolitikai vádak érik. Beney Zsuzsa 1964. jan. 17-én még elküldi Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényéről írott kritikáját, de a szerkesztőség azt már nem tudja közölni.

*

Kapcsolatunk történetének van két olyan mellékszála, amelyről külön kell beszélnem. Az egyik szál Fülep Lajoshoz, a másik Weöres Sándorhoz vezet.

Beney Zsuzsát Fülep Lajoshoz – miként másokat, Hernádi Gyulát, Lakatos Kálmánt, Tornai Józsefet, engem – Fodor András vitte el. Ennek pontos idejét és a bemutatkozás lefolyását Fodor naplójából ismerjük. 1960. augusztus 18-án zajlott le a találkozás.¹¹ Beney nevét Fülep is a Vigiliában 1958-ban megjelent Weöres-tanulmánya és az ott publikált versei után jegyezte meg. Fülep elvárta, hogy tisztelői őt keressék meg, de ha valakit értékes embernek ismert meg, akkor a személy és műve mellé állt. Beney Zsuzsa – majd férje is – csatlakozik a professzort heti rendszerességgel fölkereső Széher úti “tanítványi” társasághoz. Beney Zsuzsa tizennégy levelet ír Fülepnek, verseit is elküldi, azokra bírálatot kér és kap.¹² Fülep nagyra becsüli Beney tehetségét, költészetét. 1962. április 6-án azért kíván a Jelenkorra előfizetni, mert ott – többek között – Beney verseit olvasta. Amikor az év nyarán Fülep Zengővárkonyba látogat, Beneyék is elkísérik. Fülep egy-egy ceruzaírásos cédulán közli véleményét Beney verseiről. Pl. “Valamennyi előző társuknál jobban tetszenek.” Amikor Beney Zsuzsa 1963-ban Bécsben, vagy ugyanebben az évben Beney László Prágában jár, képeslapot küld Fülepnek. 1964 nyarán Beney Zsuzsa családjával abban a Széher úti kis házban nyaral, amelyet Fülep Lajos szerzett nekik. Beney Zsuzsa féléves izraeli tartózkodása idején is kapcsolatban marad Füleppel, aki Dickinson-fordításra biztatja, Beney viszont Izraelből elküldi Fülepnek Emily Dickinsonnal foglalkozó angol nyelvű tanulmányát.

Fülep és Beney kapcsolata különböző okok miatt a hatvanas években meglazul, ritkábban találkoznak, és ritkábban váltanak levelet. Beney egyre magányosabb lesz. Fülep körül szakadoznak a kapcsolatok. Fodor András 1966. dec. 12-én kelt levelében olvasom: “Weöresék, Vekerdi Laci kapcsolata is akadozik, Beney Zsuzsáé már-már lezáródott.” A heti találkozásokat a professzor kívánságára ritkítják, havi találkozások váltják föl.

A Fülep körüli változásokban minden bizonnyal szerepet játszik az az indulat és az a bonyodalom is, amelyet Fülepben a Jelenkorban megjelent Fülepről szóló írásom, fiktív filmnovellám kiváltott.¹³ Az erős én-tudat elhomályosítja Fülep tekintetét. Ismét Fodor András levelét idézem: (1966. dec. 29.) “A Tárogató úti társaság a történtek hallatán igen felbolydult. Többféle magyarázat is van Fülep viselkedésére. Beney Zsuzsa szerint, aki 82 éves korára nem kapta meg az önbecsülésének járó rangot, annak semmiféle elismerés sem elég, erejét demonstrálva inkább megsértődik, elvágja az utolsó szálakat is, csak kiszolgáltatottá ne váljon.”

Amikor 1970-ben Fülep kórházba kerül, halála előtt Beney Zsuzsa még meglátogatja. Mindemellett Beney szuverén személyiség. Véleményét, ítéletét a tisztelet, a ragaszkodás nem homályosítja el. Kritikus egyéniség. Fenntartását Füleppel kapcsolatban is megőrizte. Amikor 1978-ban, Fülep halála után nyolc évvel elküldöm neki Fülep Lajos zengővárkonyi éveiről szóló tanulmányom különlenyomatát, ezt írja: (1978. máj. 31.) “Fülep Lajos életében s életéről minden érdekel – különösen, ha úgy, ahogy Maga, egyszerre filológusi pontossággal és szeretettel közli azt. – De vajon mindazok a kapcsolatok, melyeket kiderített és tanulmányában elemzett, tényleges kapcsolódást jelentettek-e? Ismerősök mellett voltak-e igazi barátai is a várkonyi években? Kevéssé hiszem, s ennek a máig is sugárzó, tragikus magánynak igazi okát valószínűleg nem – vagy nem annyira – környezetében, körülményeiben, mint inkább végzetes magába zárkózásában, szellemi gőgjében és tudása tragikumában látom; abban, hogy már ezekben az években is olyasmit tudhatott az emberi kultúra jelentéséről, lehetőségeiről, elpusztulásáról, amit, szörnyűsége miatt nem oszthatott meg senkivel. Ő is tudta: Kasszandra-sorsot élt, és intellektusa magánya köré pszichológiai magányt kovácsolt.”

Weöres Sándor – akinek a folyóiratot kilenc másik magyar íróval együtt tiszteletpéldányként küldte a szerkesztőség – a Jelenkorban olvasta először Beney Zsuzsa verseit. A kéthavonta megjelenő lap 1960-ban és 1961-ben egy-egy, 1962-ben három versét publikálta. A Jelenkor 1961. évi 5. számában megjelent Egy mártír emlékére című Beney-vers után ezt írta Weöres Sándor Fülepnek:¹⁴ “Az alvilágba-ereszkedés leírása gyönyörű és szuggesztív, sötétségbe vezet, látunk egy holt anyát holt csecsemőjével, aztán egy sikoltás és semmi. – Ahogy Lajos bátyám mondta, a vers relief-szerű plasztikus kezdete szebb, mint elmosódó befejezése. – Szeretnék Beney Zsuzsától több verset olvasni.” A Jelenkor 1962. évi 1. számában Weöres újabb Beney-verssel találkozik. Weöres Fülepnek írt levelében hosszan foglalkozik a költeménnyel, mi itt csak néhány mondatát idézzük: “a Jelenkor ez évi első számában olvastam Beney Zsuzsa »Zene« című versét. Ez már hibátlan remekmű. Magyarul még nem írtak ennyire szubtilis strukturájú költeményt. Csupa átlátszó rezgés, anyagtalannak érződik, de könnyű súlyú, mint egy lebegőnek látszó gót kathedrális, vagy Bach és Bartók valamely fugája. Bonyolult szövésű, de transzparens egyszerűségű.” Fülep ezt követően elküldi Weöresnek azokat a kéziratos Beney-verseket (Beney levelével együtt), amelyeket a költőnő adott át neki. Ezek a versek már kevésbé tetszenek Weöresnek. 1962. márc. 28-án írja Fülepnek: “Köszönöm Beney Zsuzsa verseit. A most küldött hat vers, úgy érzem, jóval erőtlenebb, mint a Jelenkorban megjelent két szuggesztív költemény; ahogy ő maga írja kísérő levelében, »nem igazi versek, mind csupa keresgélés«. Kíváncsi vagyok a folytatásra, és kívánom, hogy munkája sikerüljön.” A levél mellett Weöres elküldi Fülepnek saját versét, amelyet Beney Zsuzsához írt. “Írtam a költőnőhöz egy jambikus epistolát, itt küldöm Lajos Bátyámnak, azzal a kéréssel, hogy csak akkor adja át a címzettnek, ha úgy érzi, hogy a benne foglalt tanács nem zavarja meg őt, hanem segíti.” (A vers nyomtatásban 1968-ban, Weöres Sándor a Merülő Saturnus című kötetében jelent meg Két világ határán címmel, “Jegyzet Beney Zsuzsa alvilág-költeményéhez” alcímmel; eszerint a verset a Jelenkorban olvasott Egy mártír emlékére című Beney-vers ihlette.) Fülep átadta a verset, s Beney levélben köszönte meg Weöresnek az “epistolát”.

Ezt követően, 1962. június 29-én Fülep Lajosnál a Széher úton Beney Zsuzsa személyesen is megismerkedik a Weöres-házaspárral. A találkozásnál F. Csanak Dóra és Fodor András is jelen vannak.¹⁵

Most néhány év kihagyás következik, amelyből nincs adatunk Beney Zsuzsa és Weöres Sándor kapcsolatáról. Majd 1969-ben megjelenik a Költők egymás közt című antológia, amelyben tizenöt fiatal költőt egy-egy idősebb pályatárs mutatott be. Beney Zsuzsa verseihez Weöres Sándor írt bevezetőt. A méltatást így kezdte: “A magyar költészet még aligha produkált szubtilisabbat, szellemibbet, mint Beney Zsuzsa lírája. Versei annyira éterikusak, hogy eleinte alig érzékeljük a témáikat, csak többszöri elolvasás után bontakoznak ki. Anyagtalannak hatnak, átlátszó fényfátyolnak, pedig nagyon is keményen megmunkált matéria rejlik bennük.”¹⁶ A kötetben megjelent tizennégy vers volt Beney Zsuzsa első kötetbeni szereplése. A versek előtt látható fotót, a költő portréját Koffán Károly grafikus és fotóművész készítette. Beney Zsuzsa ekkor ismerkedett meg Koffán Károllyal.

*

1964. augusztus közepén irodalompolitikai okokból, szerkesztői elveim és gyakorlatom, esztétikai nézeteim és igényeim miatt, a polgári, “modernista”, egzisztencialista irodalom támogatásának a vádjával eltávolítottak a Jelenkor éléről. Csakhamar szerkesztőtársaim közül Csorba Győző és – valamivel később – Bertha Bulcsu is kiváltak a lap szerkesztőbizottságából. A változás egyik érzékelhető jele nemcsak az volt, hogy a lap a továbbiakban nem tartott igényt Beney Zsuzsa írásaira, hanem egy sokkal drasztikusabb megnyilvánulás is: a szerkesztőségbe újonnan delegált Nemes István főiskolai tanár nyíltan megtámadta egyik írásában Beney Zsuzsát.¹⁷ Fodor András 1965. febr. 13-án megírja nekem, hogy Fülep Lajos – aki rövidesen lemond a Jelenkor előfizetéséről – azzal a megjegyzéssel adja át neki a folyóirat februári számát: “vigye haza, polémia van benne Zsuzsa Radnótijáról”. Ugyanis Beney Az élő Radnóti címmel tanulmányt írt a Kortárs 1964. évi 11. számában, és Nemes István ezt a tanulmányt támadja meg Bori Imre Radnótival foglalkozó írásával együtt. “Beney Zsuzsa még messzebb megy Bori Imrénél a degradáló értelmezésben, midőn Radnótit elsősorban formavilágáért ünnepli, aki – véleménye szerint – »sohasem szól harcos, agitatív hangon«, sőt még formáira is tesz kisebbítő megjegyzéseket…” – írja Nemes István, majd önkényesen kiválasztott példákkal, idézetekkel igyekszik “válaszolni” Beney Zsuzsának, és cáfolni megállapításait.

1965 után Beney Zsuzsával kialakult kapcsolatom történetében olyan évek következnek – hét év – , amikor hiányzik a levelezés közöttünk, bár – főként Fodor András leveleiből – változatlanul eljutnak hozzám a hírek Zsuzsa életéről, és én is figyelemmel kísérem irodalmi munkásságát, publikációit.

Ezek az évek Beney Zsuzsa számára gondokkal, tragédiákkal terhes, súlyos évek.

Már Péter fia megszületését komplikációk követik. Zsuzsa hosszú ideig nem tud járni. Fülep egyik leveléből, melyet gazdasszonyának írt, tudjuk, hogy a professzort látogató társaság tagjai közül 1964 végén “Beney Zs. nem jön, nem javul semmit, most valami instrumentummal próbálkoznak rajta, hogy lesz-e eredmény, majd elválik”. A még nagyobb tragédia akkor következik be, amikor kisfia meghal. A barátokat is megrázza a hír. Fodor András levele így osztja meg velem a drasztikus lelki megrázkódtatást: (1965. szept. 14.) “Beney Zsuzsa kétéves kisfia, aki maga volt az egészség és vidámság – az érte életre szóló megrokkanást vállaló anya egyetlen reményteljes értelme egyik napról a másikra agyvelőgyulladásban meghalt. Rágondolni se merek, mi lesz Zsuzsával. Egyelőre kórházban altatják, de ha fölébred, vajon képes lesz-e elviselni az életet, amitől a gyermeken kívül alig kapott tiszta örömöt? Aggódunk nagyon további sorsáért, s nem tudom megérteni, mért játszott a sors ennyire gonosz játékot ezzel a szerencsétlen nővel. Nagyon szép verset írt a nyáron. Egyiknek »Requiem« a címe… S mindig mondogatta: csak ez az év múljon el…”

Amikor Zsuzsát kiengedik a kórházból, fájdalmával külföldre, Izraelben élő rokonaihoz akar utazni. Tervéről ismét Fodor András levele tájékoztat: (1965. okt. 3.) “Beney Zsuzsával beszélgettem nemrég. Ő hívott be a kórházba, ahol a haláleset után két hetet töltött. Bámulatos erővel viseli sorsát, csak a környezet s az emberek elől menekül. Három hónapra Izraelbe készül, ottani rokonokhoz. Kérdés, mi lesz visszajövetele után?” Az elindulás is akadályokkal jár. Egy hét múlva írja Fodor András: (1965. okt. 11.) “Beney Zsuzsa valamennyire összeszedte magát, de útlevelet egyelőre nem kap. Nem szívesen engedik ki az orvosokat, mert sokan disszidálnak közülök.” Végre az útlevél megérkezik, és Zsuzsa október utolsó napjaiban Izraelbe röpül.

A három hónapra tervezett utazásból féléves kint tartózkodás lesz. Az itthoniak közül Füleppel tartja a levél-kapcsolatot, aki alkotó munkára, fordításra ösztönzi. Ám ott is “borzasztóan egyedül” van. Hazaérkezéséről is Fodor Andrástól kaptam hírt: (1966. márc. 30.) “Tegnap, több mint öt hónapos távollét után hazaérkezett Beney Zsuzsa. Elég jó hangulatban van; azt mondja, sok erőt gyűjtött. Már dolgozik is.” De költőként nem akarja befogadni a hivatalos, pesti irodalmi világ. “Jellemző, hogy október óta nem tudtam elérni a legszívrehatóbb érvekkel se, hogy a Kortársban elfogadott versét közöljék. Igaz, Lator versei több mint egy év óta nem kerülnek elő.”

A lelki megrázkódtatások hazatértével nem érnek véget. 1966-ban férje, Beney László önként átlépett a halálba, öngyilkos lesz. Fodor András írja Fülepnek 1966. jún. 22-én Beney Zsuzsáról: “Állapota, úgy látszik, semmit sem javul. Panaszolja, hogy a fürdőszobáig is alig tud elvánszorogni.” Beney Zsuzsa pedig, amikor Füleptől 1966. jún. 27-én kölcsönkéri Lesznai Anna egyik regényét, ezt a három szót fűzi kéréséhez: “Nagyon szomorú vagyok.”

Már az előző évben egyik hosszabb versére, az 1965-ben írt Requiem címűre, melyet levelében Fodor András is “nagyon szép versként” említett, Fülep Lajos azt mondta: “sötétebb a feketénél”. 1967-ben pedig Beney így panaszkodik Fülepnek: “már beszélni is elfelejtek, az emlékeim is elhagynak”. Ettől az időtől kezdve lesz költészetének központi témája a szenvedés, a magány, az elmúlás, a halál és az istenkeresés gondolata. Talán az említett lelki megrázkódtatások fordítják figyelmét az új műformák irányába is. Már Izraelben prózát akar írni, egy regény-terv motoszkál a fejében. Itthon gyerekversek írásával kísérletezik. Erről én adok jelzést Fodor Andrásnak: (1966. dec. 18.) “Beney Zsuzsa gyerekverseit olvastam valahol. Tiszta, szép darabok, érdekes ritmusjátékok, de helyenként kissé Weöres-ös, másutt meg túl egyszerű nyelvi megoldásokkal.” (Gyerekverseket tartalmazó kötete, a Cérnahangra majd 1972-ben jelenik meg.)

1972-ben látott napvilágot Beney Zsuzsa első önálló verseskötete, a Tűzföld. A könyvet minden bizonnyal elküldte, bár a példányt a polcomon most nem találom. (Azóta egy válást és két költözést éltem át.) Ezt sejteti az is, hogy kritikát írtam a kötetről. Abban az időben a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának műsoraiban elég rendszeresen hangzottak el könyvbírálataim, összeállításaim. A szervilizmus minden fajtájától idegenkedem: kritikusi elvem, hogy írásomat a megjelenés előtt nem küldöm el a könyv szerzőjének, sőt arról sem szoktam értesíteni, hogy a kritika hol hangzik el, vagy hol és mikor jelenik meg. A jelen esetben is ez történt. A Tűzföldről szóló műsor 1972. okt. 17-én hangzott el a Kossuth Rádióban. Beney Zsuzsa a műsor egyik hallgatójától értesült erről. 1972. okt. 24-én írja: “Nagyon kétségbeestem, hogy nem hallottam a Rádióban a rólam szóló előadását. Mindenki mondja, hogy milyen szép volt. Nagyon-nagyon kérem, ha meglenne a kézirata, küldje el nekem, és azt is, hogy milyen verseket szavaltak.” Minden bizonnyal teljesítettem kérését, mert 1972. nov. 26-án arról értesít: “Nagyon köszönöm, hogy elküldte az előadás szövegét, de még inkább, hogy megírta – hogy ilyen kedves figyelemmel követte ezeket a verseket, annyira, hogy sok mindent észrevett bennük, amit addig én magam sem tudatosítottam. Nem csak a megtisztelő jó véleményét és cikkének gondos és tiszta fogalmazását, hanem elsősorban a beleérzést köszönöm – együttérzést olvastam ki belőle.”

*

Ez már az az idő, amikor neki is, nekem is könyveink jelennek meg, ritkábban váltunk levelet (az 1972 utáni évtizedekből mindössze tíz levele maradt fenn), s akkor sem írunk hosszan, a levelek ritkán tartalmaznak a köszöneten és néhány híren kívül hosszabb fejtegetéseket, csak néha nyílik lehetőség arra, hogy egymás könyveiről valamelyik folyóiratban részletes kritikát írjunk.

Levelei jelzik, hogy az alábbi könyveimet küldtem el Beney Zsuzsának: Nyár, erdő, kakukk (1973), Versről versre (1976), Pannóniai változatok (1977), Fülep Lajos zengővárkonyi évei (különlenyomat, 1977), Pilinszky János (1986), Párhuzamos történelem (1992), Kedves Professzor Úr! (1995). – Könyvtáramban Beney Zsuzsa hat dedikált könyvét találtam meg: A második szó (1981), Napló, előtte és utána (1987), Gyász (1987), Versek a labirintusból (1992), Szó és csend között (1993), Két parton (2000).

Dedikációi szűkszavúak. A második szóba írta: “Tüskés Tibornak régi barátsággal és szeretettel 1981. május Beney Zsuzsa”. Esszékötete, a Szó és csend között ezt a bejegyzését őrzi: “Annának és Tibornak igaz szeretettel 1993. szeptember Zsuzsa”.

A baranyai útirajzokat tartalmazó Nyár, erdő, kakukk című könyvem kézhezvételét egy képeslapon jelzi: (1974. aug. 1.) “Köszönöm szépen kedves levelét és szép könyvét – érdekes és a legjobb értelemben »kellemes« olvasmány: érezni benne szeretetét, és az olvasóval is megszeretteti a tájat. Lehet, hogy ezt érezni tanítani – a legfontosabb, amit író tehet.”

Versről versre című könyvem tizenhárom huszadik századi magyar költő egy-egy versének értelmezését tartalmazza. A verselemzés “műfaja” Beney Zsuzsát is foglalkoztatta, valószínű, ez indította arra, hogy a könyvről az Élet és Irodalomban (1976. 36. sz. 10. p.) Versek mélyén címmel kritikát írjon. Még a kritika megjelenése előtt jelzi levelében: (1976. aug. 19.) “Nagyon köszönöm könyvét, érdeklődéssel olvastam – úgy is, mint riválisa. (Én is szeretnék valami hasonlót írni.) Irigységemnek nyilvánosan adtam hangot az És-ben – remélem azonban, hogy tudja: tetszéssel és igaz barátsággal.” (Az ő, tizenegy-tizenhárom éveseknek szánt “versről versre” könyve, a Nyitva van az aranykapu majd 1979-ben lát napvilágot.)

Pannóniai változatok című tanulmánykötetemet azért köszöni megkésve (1977. szept. 4-én), mert “Koffán Karcsi, aki meglátta nálam, elvitte. Neki is tetszett, s ott is tartotta magánál, ezért aztán rengeteg tennivalóm között megfeledkeztem róla, s éppen az utóbbi héten jutott újra az eszembe.” A géppel írt levélhez Koffán Károly is megjegyzést fűz, aki fontosnak tartja megjegyezni, hogy baranyai származék, (akivel Zsuzsa majd együtt él, és aki 1985-ben hal majd meg). “Kedves Tibor! Hát ez az igazság. Nagyon kedveltem a könyvedet; sok közös barát-ismerős van benne, örömmel találkoznék Veled is alkalomadtán! Szeretettel üdvözöl Koffán Karcsi. Geresden születtem!”

1978. febr. 26-án azért küld verseket Beney Zsuzsa, hogy azokat a Jelenkornak továbbítsam, amelynek 1964. augusztus közepe óta Szederkényi Ervin a főszerkesztője. “Alighanem közvetlenül is elküldhetném ezeket a verseket a Jelenkornak, de Maga olyan sokszor volt már gondoskodó dajkájuk, hogy most is kérem: adja át az »illetékeseknek«. Remélem, megfelelnek. – Régen nem találkoztunk – ahogy látom, Maga is sokat dolgozik, én is írok újra verseket is (több, mint hat évi szünet után).” Tizennégy évi szünet után a küldeményből egyetlen verset közöl a folyóirat (“Vadkacsák”, 1978. 6. sz. 512–513.), melynek szerkesztőségében egy éve ismét jelen van Csorba Győző. Szederkényi Ervin főszerkesztősége idején még egy alkalommal ad helyet a lap Beney Zsuzsa egyik versének. (Csillog, de eltűnik, 1983. 2. sz. 122–123.) Mióta Ágoston Zoltán szerkeszti a folyóiratot, 2000-ben, 2004-ben és 2006-ban szerepeltek a Jelenkorban Beney Zsuzsa költeményei.

A huszadik századi magyar irodalomban Beney Zsuzsa alighanem József Attila, Weöres Sándor és Pilinszky János életművét becsülte a legtöbbre. Legfontosabb tanulmányait róluk írta. Joggal számítottam érdeklődésére, amikor 1986-ban megjelent Pilinszkyről írott könyvem a Szépirodalmi Kiadó “Arcok és vallomások” sorozatában, az első, a teljes életpályán végigtekintő portré. A könyv bírálatára Horányi Özséb, a Janus című periodika szerkesztője Beney Zsuzsát kérte fel. A bírálat a Janus 1987. évi őszi számában látott napvilágot. (IV. 2. 77–84.) A terjedelmes és igényes elemzés általában elismeréssel szól a könyvről, “korrekt, pontos, végletekig lelkiismeretes munkának” mondja, véleménykülönbségünk egyetlen ponton volt, de erről – akár levélben is – fölöslegesnek éreztem vitatkozni. A különbséget itt is csak röviden és leegyszerűsítve jelzem. Pilinszky hitében, istenkeresésében és Isten-képében (valamint költői képalkotásában) én az Újszövetség hitét és a kereszténység Isten-képét hangsúlyoztam, Beney Zsuzsa ezzel szemben Pilinszky hitének és lírájának (valamint metaforavilágának) archetipikus jellegét, ószövetségi vonásait emelte ki, Pilinszky Isten-képében az Ótestamentum Istenét, “egy feloldást nem ismerő istenség alakját” vélte fölfedezni.

*

A kilencvenes években még egyszer alkalmam nyílt arra, hogy munkatársi támogatását kérjem.

Még 1985-ben, a szocialista és centralizált magyar könyvkiadás korában lehetőség nyílt arra, hogy akkori munkahelyem, a Baranya Megyei Könyvtár kebelében Pannónia Könyvek néven önálló könyvkiadói tevékenység induljon el, Pécsett ismét országosan terjesztett könyvek jelenjenek meg három-ötezer példányban, eleinte még – 1989-ig, amíg létezett – a Kiadói Főigazgatóság engedélyével, később anélkül, saját felelősségünkre és anyagi kockázatunkra. A feladatot sorozatszerkesztőként, munkaköri kötelességként láttam el. Felelős kiadó a könyvtár igazgatója, dr. Román Lászlóné volt. Kezdetben főként reprint jellegű könyveket adtunk ki (például Hamvas Béla, Lükő Gábor, gróf Révay József, Tolnai Vilmos, Thienemann Tivadar művét, Weöres Sándor Pécsett megjelent első öt munkáját), később eredeti, új és főleg szépirodalmi könyvek megjelentetésére is vállalkoztunk.

A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a Janus Pannonius Tudományegyetem magyar irodalomtörténeti tanszékének vezetésére Kabdebó Lóránt kapott megbízást. Beney Zsuzsát is, engem is meghívott vendégelőadónak, illetve szemináriumvezetőnek. Beney Zsuzsa, aki Pestről járt le, József Attiláról tartott előadásokat, én a huszadik századi magyar irodalmi folyóiratokról valamint a Nyugat harmadik nemzedékének tagjairól beszéltem. Ekkor ismét, az egyetemen is, lakásunkban is többször találkoztam Zsuzsával, második feleségemet is megszerette. Az egyik alkalommal fölvetettem: a Pannónia Könyvek szívesen kiadná új verseit önálló kötetben.

Beney Zsuzsa örömmel fogadta a gondolatot. A Versek a labirintusból kéziratát, a negyven szonettet pár sor kíséretében postán küldte el. (1991. márc. 18.) “Nem tudom telefonon elérni, azért küldöm így, kérdés nélkül ezt a könyvet – ha lehetséges, a Pannónia Könyvek sorozatába. – Nagy szépséghibája, hogy az első 20 megjelent az összegyűjtött verseim között, de szeretném, ha ér valamit, így, egységesen, mind a negyven [megjelenjék]. Persze igazán rajzokkal lenne szép.” Akkor én már ugyan nyugdíjba készültem, de a kötet kiadását szívesen támogattam. A kísérőrajzok közlését is jónak tartottam, és volt rá ötletem, hogy kit kellene “illusztrátorként” megnyerni. A kiadó archívumában fönnmaradt annak a levélnek a másolata, amelyben a kiadás lehetőségéről Beney Zsuzsát tájékoztattam. Mivel ez is a kötet kiadásának történetéhez tartozik, innét másolom le a dokumentum néhány részletét.

(1991. márc. 25.) “Kedves Zsuzsa, nagyon szépen köszönöm levelét, küldeményét. Nem kell engem meggyőzni a ciklus szépségéről, egységéről, kiadásának szükségességéről. Úgy emlékezem, már annak idején, a versek első közlésekor megragadták figyelmemet. Talán leginkább a Kortársban megjelent darabok. Tehát egyetértek, támogatom a gondolatot, hogy a Pannónia Könyvek sorában megjelenjék. (Károlyi Amy, Csorba Győző, Benkő Attila versesköteteinek társaságában, gondolom, nem is éreznék rosszul magukat a versek.) Erre leghamarabb jövőre kerülhetne sor. Az ügyet előkészítem, támogatom, akkor is, ha akkorra már utódom ül a sorozatszerkesztő székében. Kísérőrajzokra gondolt. Ez nekem is azonnal eszembe jutott. Annál is inkább, mert a napokban nyitottam meg itt, Pécsett Gyarmathy Tihamér kiállítását, s az ő nonfiguratív rajzai, úgy érzem, jól illenének a kötetbe. (Nem valamiféle hagyományos illusztrációra gondolok!) Vagyis meglevő, nonfiguratív lapok kiválasztására gondolok. Tihamér mester szívesen venne részt a vállalkozásban, ismeri Zsuzsa nevét, sőt egy Weöressel való látogatására, találkozásukra is emlékezik. Hívott bennünket magához (Bp., Damjanich u. 44.), egyik jövendő, közeli pesti utam alkalmával létre kellene hozni a látogatást, a találkozást nála és vele, hogy a megfelelő lapokat (legalább tíz rajzot) kiválaszthassuk, és a kötet kiállításának formai problémáit is megbeszéljük. Példányszámról, tiszteletdíjról s egyebekről talán ezt követően állapodhatnánk meg.”

A találkozás rövidesen létrejött Gyarmathy Tihamér pesti műtermében. A mester elénk tette a rajzokat, amelyeknek közlésére gondolt a kötetben. Emlékezem, Zsuzsa eleinte idegenkedett a fekete-fehér tusrajzoktól, de aztán elfogadta választásomat, azt a tíz, különböző méretű tusrajzot, amely álló elhelyezésben bekerült a nemesen egyszerű kiállítású, puha táblás, hivalkodás nélküli kötetbe.

A könyvnek – a könyv alkotóinak és szerkesztőjének a részvételével – Budapesten 1992. április 6-án, az Írók Könyvesboltjában volt a bemutatója. Megmaradt az esemény meghívója. Beney Zsuzsa és Gyarmathy Tihamér a könyv egyik példányát ekkor dedikálta nekem. Beney Zsuzsa ezt írta: “Tüskés Tibornak hálával mindenkori kedvességéért őszinte barátsággal és szeretettel 1992. április 6-án Zsuzsa”. A könyvnek Pécsett is rendeztünk bemutatót Beney Zsuzsa részvételével. Itt, 1993 őszén Thomka Beáta mutatta be a kötetet.

Még két lapját őrzöm abból az időből, amikor már nem én vezettem az akkor már Pro Pannonia Kiadói Alapítványként működő kiadói műhelyt, és Zsuzsa már nem a pécsi, hanem a miskolci egyetemre járt előadást tartani, ahová az ugyancsak oda “átpártolt” Kabdebó Lóránt professzor hívta meg.

Az egyik lapon Párhuzamos történelem című könyvemet köszöni meg, és könyvének tervezett pécsi bemutatójával kapcsolatban tájékoztat, mivel annak műsorába új verseket is kértek tőle. (1993. jún. 13.) “Nagyon köszönöm Tibor könyvét, őszinte örömet okozott vele, és most is bámulom hihetetlen erejét és alkotókedvét. Egyúttal a Pannónia Kiadónak is válaszolom, hogy örömmel megyek szept. 20-án (az lenne jó, ha még éjszaka vissza is jöhetnék, mert csütörtökönként járok Miskolcra). Egyelőre még nem tudok semmiféle írást küldeni, talán addig még születik egy és más. Örülök a találkozásnak!”

A másik lapja két évvel később érkezett. Ebben is könyvet, a Kedves Professzor Úr! című, Fülep Lajosról szóló írásokat tartalmazó, könyvemet köszöni meg. Majd ezzel zárja sorait: (1995. jan. 11.) “Sohsem felejtem el a pécsi kellemes estéket, és hiányoznak a meghitt beszélgetések.”

*

Beney Zsuzsa kiváló költő, remek esszéíró-műelemző-értelmező, figyelemre méltó prózaíró volt, és mindemellett kivételes, elbűvölő személyiség. Az évek nehéz, mások számára talán elviselhetetlen súlyú terheket róttak rá. A történelem és életének eseményei érzékennyé tették sorsának és mások sorsának átélésére. Istenkereső lélek volt. Nyugodt, derűs arca, finom vonásai mögött ellentétek feszültek. Tekintetében belső tűz égett, ugyanakkor csöndesség és magány lakott benne. Szemében mintha állandó fájdalom lángolt volna, ugyanakkor nemcsak önmagát, hanem azt is, akihez szólt, belső derű, nyugalom és bizonyosság töltötte el.

Utolsó találkozásunk óta egy hónap se telt el, amikor 2006. július 12-én elhunyt. Teste a Kozma utcai temetőben pihen. Halála – a java magyar irodalom veszteségén túl – személyes veszteségem.

 

 

1

Költők egymás közt, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1969. 65.

²

Beney Zsuzsa: “A hallgatás tornya. Jegyzetek Weöres Sándor költészetéről”, Vigilia, 1958. 269–275.

³

Tüskés Tibor: “Mester és tanítvány. Rónay György húsz levele”, Életünk, 2005. 7–8. sz. 25–55.

⁴

^{Fodor András és Tüskés Tibor levelezése I. 1959–1966., Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2008.}

⁵

^{Beney Zsuzsa: “Katherine Mansfield”, Jelenkor, 1960. 4. sz. 49–55.}

⁶

^{Beney Zsuzsa: “Balatoni elégia”, Jelenkor, 1960. 6. sz. 11.}

⁷

^{A levelek a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában találhatók.}

⁸

^{A Jelenkor repertóriuma. 1958–1968., Népművelési Propaganda Iroda, Bp., 1970.}

⁹

^{Tüskés Tibor: “Ami kimaradt és megmaradt”, Somogy, 1993. 3. sz. 24–27.}

¹⁰

^{Vas István: Római pillanat, Révai, Bp., 1948.}

¹¹

^{Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal, I. kötet, Magvető, Bp., 1986. 121–122.}

¹²

^{Fülep Lajos levelezése VII. 1961–1970., F. Csanak Dóra (szerk., a jegyzeteket és a mutatókat összeállította), MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Bp., 2007.}

¹³

^{Tüskés Tibor: “Várkonyi gesztenyék”, Jelenkor, 1966. 12. sz. 1111–1116. = Uő.: Pannóniai változatok, Szépirodalmi, Bp., 1977. 317–330. = Uő.: Kedves Professzor Úr! Írások Fülep Lajosról, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 1995. 130–141.}

¹⁴

^{Fülep Lajos levelezése VII. 1961–1970., 80.}

¹⁵

^{Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal, II. kötet, Magvető, Bp., 1986. 111–112.}

¹⁶

^{Költők egymás közt, 39.}

¹⁷

^{Nemes István: “»De haragod füstje még szálljon az égig«. Megjegyzések Radnóti Miklós formáiról”, Jelenkor, 1965. 2. sz. 169–177.}