CSUHAI ISTVÁN

Búcsú és megérkezés

Ami engem illet, ami a saját szerepemet, a személyes történetemet illeti a Jelenkor ötven évében, a cím feltétlenül pontosabban és találóbban hatna fordított sorrendben: megérkezés és búcsú. Mert ha az eszmélkedésem közvetlenül nem is, a nevelkedésem, az irodalmi felnőtté válásom, hogy a divatos kifejezést használjam, a szocializációm, és hogy ezt a könnyen adódó metaforikusabbat, a “megérkezésem” mindenképpen ahhoz a Jelenkorhoz kötődik, amelynek napi munkálataiban azt a bizonyos képzeletbeli, nem túlságosan sok fokú szerkesztőségi szamárlétrát 1987 elejétől végigjárva tizenhárom évfolyamon át részt vettem. A “búcsú” pedig valóban, ahogy azt valamikor 1998 derekán végérvényesen eldöntöttem, a rákövetkező év kora őszén lezárt számomra egy korszakot, véglegesen hátat fordítottam valaminek, és elváltam valamitől, aminek legtöbb részletére szívesen emlékezem, de amire soha azóta, egyetlen pillanatig sem gondoltam visszavágyó nosztalgiával. Köt azonban a címadás önként vállalt szigora: évek óta írom bizonyos szövegeimet ugyanezzel a címmel (ennek magyarázatára, a cím eredetének felfejtésére másutt fogok majd sort keríteni). De azért is jutott eszembe azonnal, hogy ennek az alkalmi írásnak ezt a címet kell viselnie, mert a “megérkezés és búcsú” végletes zártságával szemben (ahogyan ezt az időszakot annak idején, mindennapjaimat benne töltvén, időszakról időszakra fokozódó intenzitással megéltem) a két szó sorrendjének megfordítása hagy egérutat valamiféle optimistább látásmódnak – ahogyan ezt a szakaszt végső soron, most, visszatekintve, mégiscsak meg lehetne rajzolni.

Érkeztem és búcsúztam tehát, egyszerűbb megfogalmazással jöttem és mentem, ha a kényszerű hódmezővásárhelyi katonáskodást, a szegedi egyetemi éveket és a Jelenkor után következő londoni esztendőt leszámítom, akkor voltaképpen Budapestről és Budapestre – de ebből az összetételből a “Buda” részt az én esetemben nyugodtan el lehetett hagyni és városképi jelentőségűvé szorítani. Életemben másodszor érezhettem erőteljesen, hogy egy vidéki városban “jött-ment” vagyok. Nem volt megrázkódtató tapasztalat. Abban az egyetemi közegben, amilyen Szeged akkoriban volt, ahol az iskola meglehetősen elkülönülten működött közvetlen környezetétől, magától értetődőnek számított, a lehetőségek pedig, amiket az ilyenfajta státusz kívülről nézve kínált, éppenséggel annak a Jelenkornak a karakterétől sem voltak teljesen idegenek, aminek a szerkesztésében közreműködtem. Pestre sohasem kellett bekéredzkednem (ahogy Pécsre onnan való elköltözésem óta igen), mindig volt hova hazamennem, és nem idegenkedtem tőle, sok éven át távolról figyelve, otthagyhatóan-megtalálhatóan volt ismerős. A kétlakiság a magyar körülmények között minden vidéken működő műhely, minden vidéken végzett szellemi tevékenység számára kényszer is. A Jelenkor egy olyan városban működött, amit kötöttek erős tradíciói, művészeti életének léteztek az évtizedek óta rögzült és hatékonynak látszó intézményei, jelentős alkotókkal és viszonylagos autonómiával rendelkezett, és ehhez a magyar összehasonlításban megvolt a kellő mérete, kiterjedtsége is. A lap az említett szükségből története során többször is kovácsolt erényt: meg tudta mutatni a városát, ugyanazzal a mozdulattal pedig képes volt beépíteni önmagába vagy magához szelídíteni a magyar kultúra elitjét. Az a folyóirat, amelyhez Szederkényi Ervin 1986 kora őszén a távozófélben lévő Parti Nagy Lajos helyére odahívott, akkor már jó ideje kétségtelenül megtestesítette “a hely, ahol élünk” képviselhetőségének ideális, kompromisszummentesnek tűnő eszményét. Bő tíz év elteltével, miközben az ország is, és benne az irodalom is gyökeresen átváltozott, ez a szilárdnak hitt eszmény repedezni látszott. Főszerkesztői munkálkodásom utolsó harmadában egyre inkább úgy ítéltem meg, hogy a lap fenntarthatóságáért cserébe ezen a téren már középtávon is olyan engedményeket kell majd tennem, amikre nem vagyok alkalmas. Nemcsak a saját elfogultságaim és ideáljaim miatt nem, hanem azért sem, mert a helyi – utólag minden esetben bebizonyult, a Jelenkorra leginkább a tájékozatlanság félelmével tekintő – kultúra-irányító apparátus ebben a játszmában nem fog partnernek tekinteni, pécsi gyökerek és évtizedes kötődések híján pedig nem fogom tudni pótolni az így keletkező hiányt. Ahogy telt-múlt az idő, egyre kevésbé éreztem szükségét, hogy ezeknek a gyökereknek a gondozásába belefogjak.

Szederkényi tehát egy virágkorában lévő vállalkozáshoz hívott oda, melyet az akkori viszonyok között a lehető legmesszebbmenőkig tudott védelmezni, és amely akkor már hosszú évfolyamok óta bensőséges otthona volt annak a fajta irodalomnak, ami a legközelebb állt hozzám. Ám végül soha egy percig nem dolgoztunk együtt: októberben, az Írószövetség közgyűlésén rosszul lett, kórházba szállították, és amikor január elején az egy év szünet után ugyancsak akkor visszahívott olvasószerkesztővel, Csordás Gáborral bizonytalanul méregetni kezdtük egymást a szerkesztőségben egyáltalán fellelhető kevéske kézirat között, elég életlen körvonalakkal derengett a közös jelenkoros jövőnk. Ervin február végén meghalt, március eleji temetése – annak az évtizednek bizonyosan az egyik leghidegebb napja – a korabeli kortárs irodalom jelentős demonstrációjaként is feltűnhetett amellett, hogy elbúcsúztunk a korszak egyik legnagyobb szerkesztőjétől. Sok nagyszerű ember fordult meg azon a napon a szerkesztőségben, de a dolgunk még hónapokig nem lett könnyebb. Csordásnak, hiába dolgozott előtte hat évig szerkesztőként a lapnál, ki kellett vívnia az irodalom, a mindenkor egyszemélyesnek tekintett Jelenkorhoz hagyományosan mégiscsak Ervinen keresztül kötődő írók bizalmát. A kultúrhivatalnokokét nem sikerült, 1987 derekán mint a pártból másfél évvel korábban kilépett renegátot nem nevezték ki főszerkesztőnek, viszont legalább humánus megoldást választottak, a szerkesztőbizottság számukra egyetlen megbízható tagját, Hallama Erzsébetet ültették a főszerkesztői székbe. Nem diszkrécióból fogalmazok többes szám harmadik személyű passzív szerkezetben, tényleg nem tudom, ezek mögött a döntések mögött pontosan ki vagy kik álltak, az értesüléseim másodkézből valók. Egyetlen idevágó, jellegzetes jelenetre emlékszem jól ebből a korszakból, Bertók Laci feltette a kérdést a szerkesztőségbe látogató megyei pártbizottsági kulturális titkárnak, “No és mesélj, mi van a Jelenkorral, hogy vagyunk?”, ő meg, elértve a tréfát, mosolyogva azt felelte: “Mostanában nem kellett jelentést írnom rólatok.”

Hallama Erzsi az egyik legrejtélyesebb ember volt számomra ebben az időben, egyszerre tudta érzékeltetni maga körül a barátságosság és a megközelíthetetlenség auráját. Velem egyetlenegyszer fordult elő, hogy belekezdtek abba az akkoriban tipikusnak számító beszélgetésbe, amelynek a vége felé mindig ott bujkált a kérdés, hogy akkor vajon az illető, akinek ezt végül hol élesebben, hol tapogatózóbban kibökték, belépne-e a pártba. Ő volt az, aki ezt a bizonyos beszélgetést egy besötétedő délutánon velem lefolytatta, kicsit zavartan, kicsit elnézést kérve, kicsit körülményeskedően, kicsit úgy, hogy ha nagyon akarom, nem is értem, miről van szó. Először nem is fogtam fel, hogy tessék, akkor ez most megtörtént, bekövetkezett, kimondták, lám, én is túl vagyok rajta. Annyira nem is fájt. Az elutasító kifakadásomat úgyszólván megkönnyebbüléssel vette tudomásul. Soha többé nem tért rá vissza, inkább úgy tűnt, a bizalmába fogad, és különféle eszmecserékre ekkoriban sokszor volt módunk, sok mindenről. Minden külső hányattatás ellenére ezek még klasszikus szerkesztőségi órák voltak, tipografizált kéziratokkal, slejfnikkel és tördelt levonatokkal szaladgáltam a nyomdába, hetente kétszer, háromszor is, hoztam vissza a festékes korrektúrát, néha a grafikák ólomból öntött nehéz nyomóelemeit, és úgy éreztem, a világon mindenre van időm. Nem olvastam már annyit, mint pár hónappal azelőtt, rövid könyvtáros korszakomban, de még rengeteget olvastam, és nemcsak a szerkesztőségbe bekerülő kéziratokat. Emlékszem, Erzsi egyszer hosszasan ecsetelte, Pécs miképpen fog festeni tíz év múlva. A Széchenyi tér túlsó felétől minden a katolikusoké lesz. Jóslatainak beteljesülését ő maga nem érte meg, 1991 nyarán meghalt. Azt a feladatot, amit névleges főszerkesztői kinevezése rá rótt (hiszen a lapot teljes egészében Csordás szerkesztette, ő mindössze utólagos jóváhagyását adta hozzá, és ha szükség volt rá, a kellő helyeken reprezentált), hihetetlen tisztességgel és korrekt módon végezte, és amikor ez az átmenetinek tekintett, néhány hónapig tartó időszak a rendszerváltás első jelei táján, 1988 tavaszán véget ért, a szerkesztőség tagjaként ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Őszintén megrázott a halála, úgy éltem át, hogy jó barátomat, a szerkesztőbizottsági körből az akkor hozzám talán legközelebb álló embert vesztettem el. Csorba Győzővel bensőséges volt a kapcsolatom, de egyenlőtlen; Pákolitz István szívélyes volt, de igazából érdeklődés nélküli; Bertók, aki a későbbiekben a legfőbb támaszom, segítségem lett, a főszerkesztőségem ideje alatt valóságos éltetőm, ekkor még bizalmatlanabbnak, zártabbnak mutatkozott előttem. Parti Nagy Lajos ennek az átmenetnek az egyik fő aktora volt, alighanem Gábor legfontosabb támasza és éltetője ekkor, gyakran felbukkanó, közeli jóbarát, akivel könnyen szót lehetett érteni, de a heti keddi összejöveteleknek és a mindennapoknak már nem volt részese. Erzsi volt az, akitől lehetett kérdezni és végig is hallgatott. Keserűséggel töltött el, amikor néhány éve a neve feltűnt egy akkoriban nyilvánosságra került állítólagos ügynöki listán.

Ha utólag felidézem a Jelenkornál töltött tizenhárom évet, akkor minden nehézség, bizonytalanság és bonyodalom ellenére ezt a kezdetet és az azt követő nagyjából másfél évet számítom a legfelhőtlenebb és legkedvesebb időszakomnak. Csordással nagyon gyorsan összeszoktunk és megértettük egymást, jelentős ízlésbeli különbség soha nem volt köztünk, és a körülmények úgy hozták, hogy jóval többet bízott rám és engedett nekem, mint amennyi egy kezdő tördelőszerkesztőre elvben hárulhatott. Nem voltam teljesen tapasztalat nélküli a szerkesztésben, az irodalmi jellegű szövegek gondozásában: a szegedi egyetem bölcsészkarának időszakos irodalmi kiadványát, a Harmadkor öt számát Takáts Józseffel és Balog Józseffel szerkesztettem, és amikor Pécsre kerülve pár hónapig könyvtárosként dolgoztam, Tüskés Tibor mellett segédkeztem a Pannónia Könyvek munkálataiban. Ám ezeket és a Jelenkort semmilyen összehasonlításban nem lehetett összevetni egymással, legfeljebb annyi előnyt adott, hogy kicsivel jobban ismertem a saját nemzedékemet, mintha csupán nyomtatásban olvastam volna őket, és volt valami fogalmam a korrektúrajelekről. A tanulóéveim során úgy alakult, hogy nem nagyon akadt mesterem. Volt néhány nagyszerű tanárom, akit nagyon szerettem, de ha az autodidaxisnak akkoriban nagy teret adó szegedi egyetemen eltöltött éveimet és ezt az első pár esztendőt egybeveszem, és egyetlen, rám döntő befolyást gyakorló embert kell megneveznem, akkor kétely nélkül Csordás Gábort teszem erre a helyre. Ő tényleg a mesterem volt, a szónak abban a legklasszikusabb, műgonddal teli, kézművesi értelmében. Minden, amit a szerkesztéssel, a szöveggondozással, a szerkesztői olvasással, a folyóirattal, a szerzők és az irodalom menedzselésével kapcsolatban tudok, ebből az időszakból ered vagy tőle származik, a saját önálló tevékenységem során szerzett tapasztalataim csak finomították, de alapvetően soha nem módosították azt a tudást, amit néha valóban tanításként, jobbára azonban inkább őt figyelve és utánozva, az ő képtelen és kiszámíthatatlan ritmusába beletanulva ekkor szereztem meg. Sokat voltunk együtt, sokfelé, sokakkal. Gábor a saját, az enyémtől eltérő léptékben játszódó voltaképpeni szocializációját a társaságomban, a részvételemet nem kizárva folytatta le, az ismerkedései, a barátkozásai, az irodalmi barátságai a jelenlétemben történtek, jöttek létre vagy elevenedtek fel újra, Mészöly Miklóstól Balassa Péterig, Nádas Pétertől Kulcsár Szabó Ernőig, Végel Lászlótól Tolnai Ottón át Thomka Beátáig és nagyon sokan másokig, és valamilyen fokig ezeknek a viszonyoknak legalább ideiglenesen én is a részese lettem ekkoriban. A legnagyobb befolyással, és persze mindent összevetve a legdrámaibban az ekkori összemelegedések közül a Balassával való barátságom zajlott, ám ennek elnagyolt részletezése (jóllehet, a végső távozásomban a vele való szakítás perdöntő szerepet játszott) is szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. Abban egészen biztos vagyok, hogy azt a kiegyensúlyozottságot, ami akkor kétségtelenül megvolt köztem és Csordás között, igen nagy mértékben táplálták a fentebb már említett, a szerkesztőségben kialakult kusza, és ismétlem, minden résztvevő által átmenetinek tekintett felelősségi viszonyok is. Az első rés ezen a kiegyensúlyozottságon ugyanis röviddel az után támadt, hogy Csordást 1988 áprilisától végül kinevezték főszerkesztővé.

Megint csak nem tudom, ez a döntés, a praktikusan majdnem másfél éve fennálló állapot jóváhagyása végül pontosan kin múlott, a szerkesztőségi ceremóniára mindenesetre minisztériumi küldöttség érkezett, miniszterhelyettessel, osztályvezetővel, helyi erőkkel, miegymással. Mintha súlya lett volna, hogy a heteken belül tünedezni kezdő hatalom utolsó erőfeszítésként még gáláns gesztust gyakorol. Este kimentem Gábor kertvárosi lakására, hogy megünnepeljük, amire oly régóta vártunk, és egy teljesen megváltozott, felismerhetetlen embert találtam ott, valakit, akiben mintha összetört volna egy addig ép és megbízhatóan működő alkatrész. A felelősség volt a kulcsszó, hogy a döntéseknek ezek után más, az eddigieknél nyomasztóbb súlya lesz, és hogy mostantól minden megváltozik. Metaforikusan is, valóságosan is fordulópont volt ez az este. Tényleg minden megváltozott, a dolgok egyik napról a másikra nehézkesebbek, bonyolultabbak, komolyabbak lettek, eltűnt az egészből egyfajta természetes magától értetődőség. Úgy emlékszem, nem ezen az estén, de röviddel később beavatott a terveibe: nem akarja az idők végeztéig szerkeszteni a Jelenkort, legfeljebb öt évet szán erre az életéből, más elképzelései vannak, várják a fordításai, a félbehagyott délszláv költészeti antológiája, más tervei, a lényeg az, hogy öt év múlva nekem szeretné átadni a helyét. Megbízik bennem és alkalmasnak tart rá. Úgy keressünk magunk mellé a megürülő helyre harmadik embert, hogy vele hosszabb távon én tudjak majd együtt dolgozni.

Nekem azonnal megvolt erre az ideális jelöltem, noha küzdelmes hónapok következtek, fiatal emberek meghallgatásával; volt, aki Pécsre jött, és a szerkesztőségi körben tartott afféle lapértékelést, volt, akivel Pesten ültünk le rövidebb beszélgetésre. Felesleges köröknek tűntek, ha a fő szempont tényleg a jövőbeli együtt dolgozás volt: Takáts Józsefnél, akivel Szegeden egy darabig együtt csináltuk az ő találmányát, a Harmadkort, és akinek képességeiről, alkalmasságáról meg voltam győződve, nem mutatkozott jobb választás. Lapértékelésként előadott, részletes indokokkal alátámasztott javaslat-zuhataga Csorbától Bertókig, Hallamától Csordásig kivétel nélkül mindenkit levett a lábáról, aki azon a délutánon a szerkesztőségben végighallgatta. Gábor hetekig tipródott, téblábolt, habozott, mintha az én addigra már kitapasztalt kompromisszumkészségem mellé nem akart volna egy erős, határozott egyéniséget. Végül a zsarolásomra vagy a becsületszavamra beadta a derekát, rendben, legyen úgy, ahogy én választottam. Pár nap múlva váratlanul új név merült fel, a szerkesztőbizottság újra összeült, köztünk újrakezdődtek a végeérhetetlen viták, a veszekedések. Megtörtént olyasmi, ami addig soha nem, kardinális kéziratok közlésén vagy nem közlésén kezdtünk összekapni. Jóska a nyáron végül ebbe az elmérgesedett helyzetbe érkezett, ami az elkövetkező nem egészen két évben legfeljebb csak átmenetileg enyhült, a felgyülemlő keserűség inkább rétegről rétegre ülepedett, és harmonikus munkakapcsolat ebben a hármasban végül soha nem keletkezett. Amíg együtt dolgoztunk, a Jelenkor munkahelyként, a mindennapi életünk napi tereként (azt gondolom, mindhármunk számára) pokol volt. A kettejük konfliktusa, úgy éreztem, mindig rajtam keresztül zajlik le, bár ez biztosan nem így volt, mert a két évből három hónapnyi időt egy félresikerült műtétem miatt kórházban vagy otthon fekve töltöttem. Ha valamit igazán bánok a Jelenkorral kapcsolatban, akkor az ezen a ponton van. Ebben a helyzetben nem viselkedtem körültekintőbben, és nem tudtam megőrizni ezt az intellektuálisan, a tapasztalatokat és az eredeti ambíciókat tekintve hasonlíthatatlanul kedvező, a legideálisabb helyen és a legjobb időben létrejött felállást. Jóska két év múltán úgy távozott, hogy a végére a mi kettőnk kapcsolata is a mélypontra zuhant.

Mindebből a külvilág semmit nem érzékelt, sokszor még a tágabb szerkesztőségi körhöz sem jutott el, hogy a mélyben miféle indulatok forronganak. A Jelenkor történetének egyik legprosperálóbb szakasza kezdődhetett volna el, olyan időszakban, amikor az újonnan alakuló irodalmi folyóiratok még csak tervként léteztek. A Jelenkor érzésem szerint elveszítette azt az előnyét, amivel ebben a néhány rövid hónapban kétségtelenül rendelkezett. Csordás másra koncentrált már, 1989 elején elindította a könyvkiadást, ami újdonságszámba ment és földrendítő lépés volt. A folyóirat tervszerű újragondolásából semmi nem lett, intellektuális tevékenység gyakorlatilag nem folyt, ehelyett mi, szerkesztők arra kényszerültünk, hogy nyomdászoknak és betanított számítógépkezelő munkásoknak való dolgokkal bíbelődjünk. A klasszikus nyomdai technológiáról áttértünk a jóval takarékosabb, de átfutási időt még alig kímélő, ám rengeteg munkával, energiával, vesződséggel és hibával járó számítógépes tördelésre. A szerzők meghökkenten küldték vissza a mátrixnyomtatóval kinyomtatott, elhalványuló, összecsúszó, a végső változatra egyáltalán nem hasonlító korrektúrákat, hogy hát mi történt azzal a gyönyörű újságotokkal, ennyire nincs pénz? Előfordult, hogy valakinek a korrektúrájáról valamilyen tévedés folytán lemaradt egy szövegrésze – azonnal cenzúrát kiáltott. 1989 volt.

Nem tudom, kit igazolt az idő. Ha a Jelenkor Kiadó néhány évig tartó attraktív és terjeszkedő időszakát veszem, azt, hogy a magyar könyvkiadás a legideálisabb időpontban gazdagodott egy nem budapesti, rendkívüli jelentőségű elit szépirodalmi kiadóval, akkor feltétlenül Gábort. Nem tudom azt sem, egy újragondolt hagyományos irodalmi folyóirat miként működött volna azon a hirtelen látványosan kiszínesedett és érdekessé vált terepen, mint amilyen a kilencvenes évek első néhány évének a folyóirat-kultúrája volt, még internet nélkül, és amelynek minden látszólagos erénye ellenére mégiscsak az irodalom iránti érdeklődés csökkenésével, az eladott vagy olvasott példányszámok rohamos esésével kellett naponta szembenéznie. Mindig is szívesebben tettem egy, legfeljebb másfél biztos lépést előre, mint három bizonytalant; Gábor pedig héttel szeretett előrerohanni. Azt tudom, hogy amikor Takáts Jóska 1990 nyarán távozott, egyedül maradtam, túlságosan egyedül, és ez az egyedüllét azután évekre nyúlt. Gáborral rendeztük a viszonyunkat, vagy pontosabb úgy fogalmazni, rendeződött a viszonyunk. Amikor 1990 őszén képviselőnek választották a pécsi önkormányzatba, a Jelenkor szerkesztésének a nagy része végképp a nyakamba szakadt. Az 1991-es januári, hetvenedik születésnapi Mészöly-szám legtöbb írását például hónapokon át szerveztem, szinte szerkesztői mestermunkámként gondoltam rá, simogattam, dédelgettem, büszkén nézegettem, amikor felhozták a nyomdából. A nagy, döntő fontosságú szövegeket, melyek nélkül az egész nem lett volna az, ami, mégis ő szerezte; néha, tanúja voltam, egyetlen sebtében lefolytatott telefonnal. Már szóba sem került, hogy a Városmajor utcában, Mészöly köszöntésén esetleg nekem is ott lehetne a helyem. Egyszemélyes volt a Jelenkor, ebben harminc év alatt semmi nem változott, és még jó ideig így is maradt. És noha eredeti hőfokára a barátságunk Gáborral soha többé nem melegedett fel, annak az évekkel korábban eltervezett aktusnak, a főszerkesztői poszt átadásának a szerkesztőségi ceremóniája, most már miniszterhelyettesi kíséret nélkül, 1991 őszén többé-kevésbé újra bensőségesen, a szerkesztőbizottság tagjainak támogatásával zajlott le. Elkelt volna a miniszterhelyettesi kíséret, akkor talán nem vádolt volna meg minket a fenntartó megyei önkormányzat alelnöke, hogy a tudta és felhatalmazása nélkül osztozkodunk a megye vagyonán, és törvénytelen összeesküvést szövünk a háta mögött. A hasonló nevet viselő kiadó és a folyóirat szétválasztása így az évekre elhúzódó válóper képét öltötte, vagyonmegosztással, kezdetben közös fedél alatt maradással, aztán különéléssel és visszaszeretési kísérlettel, végül teljes szakítással; ezek kíséretében pedig rendre újabb sértésekkel, bántódásokkal, kisebb és nagyobb marakodásokkal. 1993-tól már nagyon akartam a válást, nagyon szerettem volna végleg a magam útját járni.

Ez az út persze nagyon szűkre volt hagyva, és nemigen mutatkozott rajta olyan sáv, amin a kiadó autója ne parkolt volna ott. De mégiscsak volt valami kevéske hely, amin át lehetett evickélni, és a Jelenkor kocsiját se húztam meg: a lapból végül nem lett a kiadó előközlő hirdetési magazinja. Professzionális tördelő voltam ekkorra, de a Jelenkort jószerével újra kellett kezdeni. Utólag úgy látom, hogy az általam jegyzett Jelenkor még a késői, legfüggetlenebb szakaszában is sokkal jobban hasonlított a Csordás-féle Jelenkorra, mint a Szederkényi-félére, és egyáltalán nem kötődött ahhoz, amit Tüskés Tibor szerkesztett a hatvanas évek elején, miközben persze a négyféle Jelenkornak (és persze a mostani, már utánam következő ötödiknek is) együtt mégiscsak megvan a maga közössége. Vagy legalábbis szeretném remélni, hogy megvan. De öt év vagy tíz év, tizenöt vagy harminc év az irodalomban beláthatatlanul nagy idő, s talán alig van olyasmi az irodalom gyorsan romló anyagában (ezen nem is csak az irodalom környezetét vagy életét kell érteni, amit egy folyóirat óhatatlanul közvetít és leképez, vehetjük akár a legnemesebb szépirodalmat, találomra kiválasztott szövegeket is), ami a ’89 előtti és a ’89 utáni Magyarországon összehasonlítható. Tüskés szerzőivel nem volt személyes kapcsolatom, Szederkényiéivel szórványosan volt, Csordáséival viszont annál sűrűbben. A lap harmincötödik születésnapjára összeállított, a szerkesztésemben megjelent kétnyelvű Jelenkor-antológia így nem véletlenül helyezte a nyolcvanas éveket a középpontjába, Szederkényi és Csordás korszakát, miközben alig-alig mutatta az általam szerkesztett Jelenkort, és egyáltalán nem a Tüskését. De tükrözött egy határozott hagyománytudatot, és talán olyan szerző is akadt benne, akit német olvasóhoz segített. Az is világos volt, és számomra ez a közösség is döntő fontossággal bírt, hogy Gábor a maga egykori 1988-as választásával, azzal a bizonyos ötéves terminussal kódolta az én Jelenkor-pályafutásomat is; tisztában voltam vele, hogy nem a Jelenkor főszerkesztőjeként fogok nyugdíjba vonulni. Amikor az antológia végső munkálatait Ágoston Zoltánnal 1993 nyarán végigcsináltuk, már határozottan ismételhettem meg neki az egykor hallott mondatot – az én öt évemből, amikor Zolira rátaláltam, végül nagyjából annyival lett több, amennyi a Gáboréból kevesebb. Az 1995-96-os “kritika-vitát” (melyet ma már egyáltalán nem látok esztétikai érdekű álláspontok manifesztációjának vagy a kritikaírás problémáit feltáró eszmecserének, sokkal inkább hat úgy, mint két generáció, az akkor húszas, illetve harmincas éveikben járó fiatalok egymásnak feszülése és egymással szembeni erőpróbája), az ennek nyomán fel-felvillanó, néha súlyosabb sebeket ejtő utóvédharcokat, a Jelenkor elég késői, 1996-ban végbevitt alapítványi átalakítását, aztán a “felejthetetlen 1997-es évet”, amikor előbb Csordás, pár hónappal később pedig Balassa állt fel más-más okokból a szerkesztőbizottsági asztaltól, majd a Jelenkor negyvenedik születésnapját mindenesetre már együtt csináltuk végig Zolival, és a segítsége, a jelenléte szilárd biztonságot jelentett nekem. Amikor 1997 augusztusában újra hárman lettünk, és Nagy Boglárkáról néhány hónap alatt bebizonyosodott, hogy lelkiismeretes és ambiciózus szerkesztő, világos volt előttem, hogy a nehezén túl vagyok.

“A szerkesztés lényeges és nevetséges művelet” – írta Láng Zsolt 1992 decemberében, az általa jegyzett “Vendégség”-szám utószavában, és ennek a maximának az első felét egy időben szívesen idéztem. De van egy második fele is: “…az olvasás a dolgok igazi színe látása.” Akár a tizenhárom évet veszem, akár a kilencet, annak, amit napi teendőként végeztem, a legfontosabb része többnyire láthatatlan és kommunikálhatatlan, vagy éppenséggel szóra sem érdemes apróság maradt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy “a dolgok igazi látásából” viszont egyre kevesebbre jut időm, és bár azt a “nevetséges és lényeges műveletet” még mindig szívesen végzem, néha ráismerésszerűen képes a régi örömöt okozni, mindez a Jelenkorral kapcsolatos tevékenységem egészében egyre zsugorodó helyet foglal el.

Valamikor a kilencvenes évek második felében, az évre pontosan nem emlékszem, pedig lehet, az egész itt elmondott történet szempontjából fontos lenne, Tatán, a JAK-táborban egy nyilvános szerkesztőségi kerekasztal-beszélgetésen feltették nekünk, a színpadon ülőknek azt a kérdést, hogy mi a különbség a régebbi, ’89 előtt létezett és az új, ’89 után alapított lapok között. Valami olyasmit válaszoltam, hogy a ’89 után alakult lapok többnyire független emberek szabad közösségei: egy-egy ilyen közösség tagjai bármikor dönthetnek úgy, hogy ennyi elég volt: a saját szellemi tulajdonukat szüntetik meg, ha arra jutnak, hogy az idejük lejárt. Én – a saját időm előtt már létező lap főszerkesztőjeként – ugyanígy nem dönthetek: megkaptam valakitől, és az egyetlen választásom az, hogy majd tovább fogom adni valakinek; nem dobhatom be a törölközőt, nem ránthatom magammal az egészet. A 2000-et képviselő Margócsy István felhorkanása maradt meg bennem leginkább: nehogy már a tanácsrendszer intézményeiért fájjon a fejünk. Ez gondolkodóba ejtett: az észrevételemet akkor, azon a helyen mélyen vallomásosnak, a legfontosabb életproblémámat megvilágító értelmű megjegyzésnek szántam – de mindannak, amit éppen a tanácsrendszer örökébe lépő önkormányzattól lépésről lépésre elszakadva próbálok csinálni, ezek szerint lehetséges, létezik ilyen nézete is. Ezt a nézetet hálátlannak, szűklátókörűnek, leegyszerűsítőnek tartottam, hiányzott belőle a szolidaritás, de be kellett ismernem, hogy mégsem teljesen ok nélküli vagy alaptalan. Rendre felötlött bennem egy másik élményem is: valamikor a kilencvenes évek közepén a Duna TV lejött Pécsre, és leforgatott egy kulturális kaleidoszkópot a városról. Sokan megszólaltak benne, mindenféle művészeti ágak művelői, képviselői, mindenkire úgy két-három perc jutott. A filmnek pár hónappal a forgatás után rendeztek egy borozós-pogácsás vetítést a Művészetek Házában, a megszólalók jelenlétében, és a teremben a sokaságban magányosan ülve elképedve néztem a vásznon beszélő önmagamat: ezt az üres kincstári dumát a Jelenkorról és a pécsi irodalom fontosságáról tényleg én nyomom? Nemcsak a mondataimat és a jelenlétemet éreztem hamisnak, hanem azt a küzdelmet is valósággal újra végigszenvedtem, amit egy-egy mondat kimondása közben, jól emlékszem rá, a saját belső gondolataimmal folytattam. Nem volt három perc az egész, de úgy éreztem, az örökkévalóságig tart. Ez így nem mehet tovább, ez járt a fejemben, amikor néztem, ezt azonnal be kell fejezni. Aki beszél, nem én vagyok. Nem így beszélek. Nem így vagyok. Ha ez vagyok, akkor inkább jobb, ha nem vagyok.

1999. szeptember 24-én dél tájt, másfél órával a budapesti gép földet érése után ücsörögtünk Annával a padon a londoni Heathrow repülőtéren, azon a bizonyos fekete műbőrhuzatos “benchen”, ahová állítólag a lefülelt illegális bevándorlókat ültetik, és amelyen soha azelőtt senkit nem láttam ülni. A londoni bevándorlási tisztviselő hosszú, de egyoldalú vitát követően negyven perce eltűnt a belgatükrös üvegfalak mögött. Papírt, igazolást, hivatalos levelet kért rajtunk számon az egyéves tartózkodási engedély pecsétjéért cserébe. Egykori, velünk együtt lassú sort álló utastársaink már vígan robogtak a londoni metrón a város belső részei felé. Bejött a szófiai, majd a zágrábi járat, fennakadás nélkül átsuhanó, harsány, napszemüveges-bőrkabátos-borostás turistáiról azt képzeltem, kézipoggyászaikban hazájuk összes gépfegyverét Angliába csempészik, míg a hivatal az én bebocsáttatásomról vagy kiűzetésemről hoz döntést. Aztán újra megjelent a tisztviselő, alacsony, vöröses, szemüveges, mosolytalan férfi, és kimondta a háromnegyed órája várt mondatot: rendben, kivételesen eltekint a hiányzó dokumentumtól, tessék, mehetünk.

Néhány hét híján harmincnyolc éves voltam.

Elkezdődött az életem.