C. G. Jung ahogy ás

Tóparti ház az Alpokban, a fekete-fehér filmen,

ahogy a pipájával hadonászva magyaráz, ülünk

a szőnyegen, kibontom a bort, a lépcsőházban

verekednek, hallatszik a nő sikításba fúló

káromkodása, aztán a férfi hangja, hogy akkor

dögölj meg, Jung nagyapa, meséli a már maga

is öregember unoka, a botjával csatornákat ásott

a tópart fövenyébe, és nézte, ahogy a vékony

erek a maguk egyéni útvonalain végigfutva

mind ugyanabban tűnnek el, ez volt a kedvenc

szórakozása, fejed az ölemben, cigarettázunk,

a bükkerdőre gondolok, a mohás, félig

elkorhadt rönkre, amin néhány órája ültem,

ahogy a fák közé ferdén bevilágított a nap,

míg fájni nem kezdett a szemem, addig néztem

a fénybe, a vékony trikón keresztül kirajzolódnak

a mellbimbóid, töm egyet a pipán, a fekete-fehér

filmben, meggyújtja, és hadonászva magyaráz

tovább, a vörösbor ragyogása, mintha egy

középkori festmény alkonyi égboltja tükröződne

benne, dől a füst a szájából, azt mondja, a baj

felmérhetetlenül nagy, mély és gyökerekig

hatoló krízis, végigsimítom a köldököd peremét,

animus és anima, mondja még, megigazítja a

szemüveget az orrán, a bükkerdő fényei és a

vörösbor ragyogása, végül ismét a tóparti ház,

ahogy a botjával ás, köldököd feneketlen

kút, üvöltésre kitátott száj.