Főtiszteletű Superintendentia!

Még a múlt esztendő December havában történt, hogy két Ifjúval – kikkel a balszerencse hozott öszve –, egy estve járkálni elindúltam, s ugyanazokkal egy bormérő helyre bévetődtem, a Főtiszteletű Superintendentiának azt tiltó nyilvános parancsolatja elmellőzésével – s még csak nem is sejtve, mily romlást fog nékem okozni ifjúi szelességből származott ezen cselekedetem, amelynek emlékezetemben való későbbi megújjítása reám nézve sokszorosan lesújtó volt.

A fönt említett helyről mindhárman hazaindúltunk, mégpedig – szégyennel vagyok kénytelen megvallani – egy kissé vidámon. A vélem lévő ifjaktól én már jövés közben el akartam válni, hogy hamarább hazaérhessek, részint azért, hogy őket is ösztönözhessem a minél hamarábbi hazasietésre; részint, nehogy valami botránkoztató s a közcsendet megháborító lármát okozzanak; részint, hogy magokat valami bajba ne keverjék. De nem tettem. Útközben tehát egyike a vélem lévő ifjaknak egy helyt valami neszt vévén észre – mit ő későbbi tudomás szerént lúd gágogásának esmére –, azon szerencsétlen ötletre vetemedett, hogy a kerítésen bémenjen, magáról mintegy elfelejtkezve. Anélkül, hogy én tudtam volna, mi okból teszi ezen vakmerő lépést, és hozzá intézett, a kerítésen való bémenésről leverni igyekező kéréseim ellenére is!, onnan két libát kihozott.

Később, kivilágosodván, e folyó hónap 4-én Oskolai Törvényszék eleibe idéztettünk, többekkel együtt én is, mint aki személyesen jelen voltam azon vigyázatlan cselekedetkor, és így mintegy részese valék eme gyalázatos tettnek, a VII-ik Törvény értelménél fogva: az alsóbb Oskolai Törvényszék által a Tanuló Ifjúság közül kirekeszttettem, mely ítéletet a Felsőbb Oskolai Törvényszék is megerősítette.

Fájlalva tudom, s leveretve újjítom meg emlékezetemben, hogy a föntebbi magam viselete a Főtiszteletű Superintendentia által kiadott kegyelmes parancsolattal – mely a Tanulóknak a borházba való járást szorossan tiltja – igen ellenkezett. Keservesen érzem hibámnak súllyos voltát, mely engem némineműképpen elrettent, s elszégyenít a Főtiszteletű Superintendentia jóltevő színe eleibe folyamodni; de másfelől bátorít engem a Főtiszteletű Superintendentiának Atyai kegyessége, mellyel több ily szerencsétlenek eránt viseltetni méltóztatott. Biztat jótéteményinek határtalan száma, mellyeket sok boldogtalanokra árasztani kegyelmes volt, hogy közelítsek a Főtiszteletű Superintendentiának csak egyedül jótéteményt osztogatni tudó székéhez. Vagyok is bátor folyamodni azon legalázatosabb könyörgésemmel, hogy ne engedjen engem a Főtiszteletű Superintendentia ezen szomorú helyheztetésemben – melybe egy botlás és ifjúi vigyázatlanság taszított – a kétségbeesés áldozatjává lenni, hanem ezen szelességből s gondatlanságból esett hibámat kegyessen elnézvén, a Tanúló Ifjak száma közzé – szokott kegyessége szerént – bévenni méltóztasson. Örök hálára fog engem ezen jótét kötelezni, s ösztönözni az Oskolai minden Törvények legpontosabb megtartására, és minden tekintetbeni erkölcsi jó magam viseletére, amire magam szentül ígérvén, vagyok Martius 12-ik napján az 1837-ik esztendőben a Főtiszteletű Superintendentiának örökös tisztelő szolgája, Baráth János.