MÁRTON LÁSZLÓ

A kutyuska

Azt hiszem, akkor járok el tisztességesen, ha máris tudatom az olvasóval, hogy a címben szereplő kutyuskát sohasem láttam, és tulajdonképpen semmit sem tudok róla. Fogalmam sincs, vajon Flokinak vagy Bimbinek hívták-e (ez a két kutyanév jut eszembe arról a városról, ahol az alábbi történet játszódik). Nincs tudomásom róla, milyen színű és vastagságú volt a szőre (azt is csak gyanítom, hogy inkább hosszú volt, mint rövid). Ebből pedig egyenesen következik, hogy annak sem vagyok megmondhatója, milyen fajtához volt besorolva törzskönyvezés által (ha egyáltalán fajtisztának minősült, és méltónak bizonyult rá, hogy törzskönyvezve legyen, mert ezt sem tudom).

Abban sem vagyok egészen biztos, hogy a kutyuska szóba hozásakor (így tehát leírásának mellőzésekor is) indokolt-e a múlt idő használata, mert az is lehet, hogy a kutyuska megvan még. Ha tíz évvel ezelőtt, amikor bekövetkezett az az esemény, melyről mindjárt beszélni fogok, a kutyuska fiatal volt, akkor elképzelhető, hogy jelenleg is életben van, csak persze már nem kölyökkutyuska, hanem elaggott kutyuska. Aligha fogom kideríteni, hogy él-e még vagy már kimúlt, és ennek az itt olvasható történet szempontjából nincs is jelentősége.

Azt az egyet tudom róla, hogy volt neki szíve, és hogy hűséges szíve volt neki, továbbá volt neki gazdája, és a gazdája mellkasában is hűséges szív dobogott.

Távol álljon tőlem, hogy egyenlőségjelet tegyek a kutyaszív és a gazda szíve, a kutyahűség és a gazda hűsége közé; még kevésbé törekszem Thomas Mann babérjaira, aki egy hosszabb elbeszélésében az említett egyenlőségjelet nagy elbeszélői hatásfokkal és a legkifinomultabb igényeket is kielégítő szemléletességgel keresztülhúzta; mindössze annyit mondok, hogy a hűséget minden szívben érdemes megbecsülni.

Néhány évszázaddal ezelőtt a szívet nemcsak az érzelmek középpontjának tartották, hanem az értelmi adottságok legfőbb szervének is. Úgy képzelték, hogy a szív egyik legfontosabb feladata a szemlélődés: a szemek az ablakai, azokon keresztül tekint ki a világban előforduló személyekre, dolgokra, eseményekre. Ezek az elképzelések időközben érvényüket vesztették, így tehát nem várhatom el az olvasótól, hogy amikor tekintetét a jelen sorokra irányítja, a szívével észlelje a szó jelentését, vagy hogy zárja szívébe az ismeretlen kutyuskát és gazdáját; mindössze arra kérem, hogy azokban a ritka és többnyire magányos pillanatokban, amikor minden idegszála attól zsibbad, és a vére minden cseppje azt lükteti, hogy a szíve él és élni akar, akkor jusson eszébe: az élő szívben, sokféle hűtlenségtől közrefogva, ott él a hűség.

Az esemény, melyről beszámolok, röviden így foglalható össze: egy nyári hajnalon összedőlt egy épület, egy háromemeletes lakóház.

Tíz évvel ezelőtt, 1998 nyarán egy idegen nagyvárosban éltem a családommal. Csak azért nem írom le a város nevét, mert akkor az elbeszélés vagy magáról a városról, vagy a városban rám osztott szemlélői szerepről szólna, márpedig én azt akarom, hogy a hűségről szóljon. A városnegyedet, ahol laktunk, a második világháborús bombázások aránylag megkímélték, legalábbis az ottani átlaghoz és főleg a szomszéd városrészhez képest, ahol, mint a korabeli fényképek mutatják, az angolszász légitámadások nyomán kő kövön nem maradt.

Ez a tény a történet szempontjából azért érdemel némi figyelmet, mert a szóban forgó lakóház ebben a lerombolt, majd ismét felépített városrészben állt, és a múlt század ötvenes éveinek elején épülhetett. Később, az ötvenes évek második felétől kezdve az építészek, illetve a város vezetői már nem törekedtek arra, hogy megőrizzék az eredeti utcahálózatot, hanem lakótelepeket alakítottak ki; ezek a szomszéd városrész túlsó, tőlünk távolabb eső szélén épültek, és a továbbiakban nem esik róluk szó.

A mi városnegyedünkben megmaradt néhány ház az “alapító időből”, ahogy a város lakói a XIX. század utolsó két-három évtizedét nevezték. Ezek az épületek mintha magát az alapítás aktusát, a világ teremtésének hatodik napját idézték volna fel. Félszeg fényűzésükkel, ormótlan cikornyásságukkal arra emlékeztették a sivárabb utókort, hogy a néhány emberöltővel korábban itt élt jómódú polgároknak más elképzeléseik voltak a tér szerkezetéről és funkciójáról, mint a helyükbe lépőknek; és más elképzeléseik lehettek a szívben élő hűségről is.

Az “alapító idő” szórványosan álló cifra palotái mellett egész utcasorok maradtak a múlt század húszas-harmincas éveiben épült, laktanyaszerű bérháztömbök jellegzetes, vöröstéglás ki-beszögelléseiből. Az én otthonom is egy ilyen laktanya földszintjén volt. Szobám ablakai az utcára néztek, méghozzá nem is akármilyen utcára, hanem a városnegyed főutcájára, mely az ország államformájáról volt elnevezve.

Ez a főutca igazából nem keltette utca benyomását, inkább olyan volt, mint egy tér, melynek csak a szélei látszanak, a hossza jóformán fel sem fogható. Olyan széles volt, mint egy hatsávos autósztráda, ám ehhez képest eléggé gyér volt rajta a forgalom. Csak szombatonként élénkült meg egy kissé. Olyankor a délelőtti óráktól késő délutánig szapora tülkölés hallatszott. Egymásba fonódó, egymással feleselő kürtjelzések váltak egyre hangosabbá, majd halkultak el abban az irányban, ahol a szomszédos városrész polgármesteri hivatala működött, az anyakönyvvezető irodával együtt. Ebben a városrészben szombatonként volt szokás házasságot kötni. Minden szombaton legalább tizenöt-húsz jókedvű nászmenet hajtott végig a mi utcánkon, fergeteges dudálás közepette.

Ám aznap, amikor ez a történet kezdődik, nem szombat volt, hanem hétfő, és nem a násznépek dudálása, hanem szirénázás hallatszott az utcáról. Nagyobbik fiam előzőleg, reggeli közben elpanaszolta, hogy hajnalban felébresztette őt valami robajféleség, pedig szeretett volna sokáig aludni. Kérdezte: vajon mi nem hallottuk ezt a szokatlan, furcsa zajt?

A mi utcánkban, a gyér forgalom ellenére, sokféle zaj hallatszott; legtöbbjüket szokatlannak, furcsának éreztük. Hallottuk őket, de nem vettünk róluk tudomást; és tudomásul vettük őket, de alig hallottunk belőlük valamit.

Az ablakunk előtt, a járdán lépésben haladó lovas rendőrök és -rendőrnők lovainak patkócsattogása.

A Hildegard utcai templom óraütései.

A városi gyorsvasút dübörgése.

A nemrég megnyitott kínai vendéglő harangocskáinak csilingelése (mely néhány héttel később egyszerre csak megszűnt, elhallgatott).

A rajokban gyülekező, bőrszerkóban pompázó motorkerékpárosok rakétakilövést utánzó száguldozása.

A rendkívüli eseményekhez – tüntetéshez, autóbalesethez, tűzesethez – siető megkülönböztetett jelzésű járművek szirénázása.

Igen, a szirénázás.

Átmentünk a konyhából az utcai szobába, és láttunk tűzoltóautókat, mentőket, rendőrkocsikat, ismét tűzoltóautókat (ezúttal igen sokat), aztán katonai járműveket, melyek szokatlan és furcsa módon szintén villogtak és szirénáztak. Utóbb rájöttünk, hogy ők lehettek a tűzszerészek és a katasztrófaelhárítók.

Bekapcsoltuk a televíziót, és megtudtuk, hogy valóban katasztrófa történt. A szomszédos városrész Lepsiusstrasse nevű utcájában, közel a Zimmermann utca sarkához, összeomlott egy lakóház. Ismertem a helyet: volt a Zimmermann utcában egy teabolt, havonta egyszer-kétszer ott vásároltam. Néha megesett, hogy tettem egy kis kitérőt, és a Lepsius utca felől jutottam el a teabolthoz, úgyhogy pontosan fel tudtam idézni a Lepsius utcát, és az ismerősség, meghittség vele járó érzését. Még azt is tudtam, mikor élt és mivel foglalkozott Lepsius, mert ebben a városban az ilyesmit kiírják az utcatáblákra.

Ám a városi televízió rendkívüli adásában a Lepsius utca csöppet sem rémlett ismerősnek. Szokatlanul és furcsán hatott a keskeny utcában a sok zöld egyenruhás hatósági személy, a mögöttük összetorlódó kíváncsiskodók tömege és a háromemeletes, keskeny házak között az a foghíj, melyet a másfél emeletnyi törmelékhalom (ezzé roskadt össze az épület) nem tudott kitölteni.

Ezekre az ablakokra hivatkozott az a szakértő, aki határozottan cáfolta az olyan föltételezéseket, melyek szerint építési hiba vagy az építőanyag elöregedése miatt omlott össze a ház. Ez a ház három hónappal ezelőtt, a legutóbbi műszaki ellenőrzéskor kifogástalan állapotban volt! – jelentette ki. Semmilyen jel nem mutatta, hogy az épületállomány (ezt a szokatlan és furcsa kifejezést használta) veszélyben forog! A környező házakat ugyanakkor építették, mint ezt, ugyanolyan tervek szerint, ugyanazzal a gyorsított ütemű, de kellően gondos munkával, ugyanabból az olcsón előállítható, de megfelelő minőségű anyagból. Az utcai front – mint a romhalmazon látszik is – üreges salaktéglából épült, az oldalfalakat előregyártott betonlapokból rakták össze. Rendszeres karbantartás mellett egy ilyen ház ötszáz évig is fennmarad, ha le nem bombázzák. Vagy ha fel nem robban. Ez tudniillik felrobbant.

Biztosra vehető, hogy robbanás történt; a környező házak betört ablakai pedig azt valószínűsítik, hogy nagy erejű robbanás.

Nem arról van szó tehát, hogy a háború utáni építésznemzedék munkája ne volna megbízható! Ellenkezőleg: olyan derekas munkát végeztek a mi építészeink, akik a “nulladik órában” léptek színre, hogy a két szomszédos ház falaiban semmi kár nem esett! Sehol egy repedés!

Ez a “nulladik óra”, mely az “alapító idő” fogalmának fontos kiegészítése és logikus következménye, ma már, hat évtized elteltével a nulladik órák beiktatására kényszerülő középiskola hangulatát idézi, és azt sugallja, hogy a tanítás – a tanulság – legnagyobb része még hátravan.

Egy másik szakember már azt is tudta, hogy az épület legalsó részében, a földszinten vagy a pincében történhetett a robbanás, és akkora volt az ereje, hogy a két szomszéd ház tűzfalai között magasba emelte az egész épületet, mint valami papírdobozt, aztán a következő pillanatban, amikor a ház visszahullott, az előregyártott oldalfalak úgy dőltek egymásra, akár egy kártyavár lapjai.

Elképzelhető, hogy a városrész újjáépítésekor ott maradt az alapozás alatt egy fel nem robbant bomba, mely valamitől egyszerre csak “kiélesedett”, és működésbe lépett. A világháborús bombák ugyanis nemcsak fölülről lefelé, hanem – idő múltával – alulról fölfelé is pusztítanak.

Mitől lép működésbe épp a mai napon egy világháborús bomba?

Miért nem tegnap vagy holnap?

És hol vannak még ilyen bombák?

Talán a mi házunk alatt is van egy?

Tudnak mozogni a bombák odalent a földben?

Ki szoktak nőni a földből úgy, ahogy a szájban a fogak?

Ilyesmiket kérdezgettek a fiaim, de mire válaszolhattam volna, megszólalt egy igazi szakértő, egy tűzszerész.

Elmondta, hogy ebben a városban a talaj, valamint a folyók és a tavak medre tele van föl nem robbant bombákkal, és ezek nagy része évtizedek, évszázadok múlva is veszélyes lehet. Egyszer egy aluljáró építésekor találtak a város egyik legforgalmasabb útja alatt egy másfél tonnás bombát: ott feküdt közvetlenül az aszfalt alatt, és negyven éven át mindennap több ezer gépkocsi hajtott el fölötte! Máskor meg egy játszótér homokozójának bővítésekor találtak húsz centiméterrel a homokréteg alatt egy működőképes kézigránátot. Ezekhez a bombákhoz képest igazán semmiség az a mondabeli kard, mely egy hajszálon van felfüggesztve az ember feje fölé!

Más tanulságos dolgokat is elmondott volna ez az okos, bátor, tapasztalt ember, ám ekkor hirtelen fölvetődött a kérdés: no és mi lett a ház lakóival?!

Egy újabb szakértő kijelentette, hogy a túlélési arányok jók, sőt a katasztrófa jellegéhez képest nagyon jók.

A ház földszintjét egy üzlet foglalta el, ott nem lakott és nem tartózkodott senki. Azt hiszem, gombkereskedés volt, esetleg edénybolt. Semmiképpen sem lehetett fűszerüzlet, mert a fűszerek aromái más irányba terelnék történetünket. Az üzlet fölött volt emeletenként három, összesen tehát kilenc lakás. Amikor egy órával később újra bekapcsoltuk a televíziót, már a lakók névjegyzéke is megvolt.

Az egyik lakásban egy házaspár lakott három kisgyerekkel. Ők éppen nyaralni voltak, nekik tehát nem történt semmi bajuk, azt leszámítva, hogy rombadőlt az otthonuk, és mindenük odaveszett. Ez azonban a többi szerencsés túlélőről ugyanígy elmondható.

Egy másik házaspárról szintén kiderült, hogy elutaztak szabadságra, vagyis nem voltak otthon; egy harmadik házaspár pedig – még a nevükre is emlékszem: a Glück család és tizenöt éves fiúgyermekük – látogatóban volt az asszony szüleinél, az ország déli határán. A riporter nem is mulasztotta el megjegyezni, hogy: nekik bezzeg a nevükben is benne foglaltatik a szerencse!

Szerencsésnek mondható az a harminc év körüli, egyedül élő nő is, aki minden reggel futott két vagy három kört a közeli parkban: aznap a szokásosnál jóval korábban kezdte futását, így ő sem tartózkodott a lakásban, amikor bekövetkezett a robbanás.

Egy nyugdíjas férfi mindig hajnalban vitte sétálni a kutyáját. Aznap hajnalban is lent volt az utcán. Ő is megmenekült, a kutyájával együtt. (Mondanom sem kell talán, hogy nem erről a kutyáról szól a történet, merthogy ez kutya volt, nem kutyuska.)

Kilencből öt lakás tehát üresen állt, amikor működésbe lépett a bomba. A többi négyben ott voltak a lakók. Ki tudja, mit műveltek az előző pillanatokban: talán aludtak még, talán kávét főztek, fésülködtek, ráültek a WC-kagylóra. Bármit csináltak is, a következő pillanatban szerencsétlenül jártak. A sunyító második világháborús bomba hirtelen élessé vált, és működésbe lépett.

Aztán kiderült, hogy szó sincs bombáról. Gázrobbanás történt. Az egész Lepsius utcában, vagy annak már nem emlékszem, mekkora szakaszán el kellett zárni a gázt. Aztán a vizet is elzárták.

Fiaim arra kértek: menjünk oda, nézzük meg a romhalmazt! Hiába mondtam nekik, hogy: nem helyénvaló, nem is egészen tisztességes dolog mások szerencsétlenségéhez kíváncsiságból odatolakodni, az ellenvetést nem értették, sőt jóformán meg sem hallották. Láttam a szemükön: úgy éreznék, hogy egy fontos lehetőséget mulasztottak el, ha kívánságuk nem teljesül. Így tehát földalattira ültünk, és kiszálltunk a katasztrófa színhelyéhez legközelebb eső állomáson.

Sem azelőtt, sem azóta sohasem kerültem idegenként olyan közel mások jó- és balszerencséjéhez, mint a földalattinak ezen a vonalán, a 9-es járaton. Először és utoljára látott emberek bízták rám életük legbensőségesebb mozzanatait, miközben hozzájuk vagy életükhöz egy lépéssel sem kerülhettem közelebb.

Egyszer egy ismeretlen nő elmesélte, hogy húsz év távollét után újból találkozott élete első szerelmével. Mindketten egészen más emberek lettek, az évek során kicserélődtek a sejtjeik, mégis ott, pontosan ott folytatják, ahol tizenhat éves korukban abbahagyták.

Egyszer pedig egy férfi, aki arra kért, szálljak ki vele az egyik állomáson, és kísérjem el a közeli drogambulanciára, mert egymagában tíz lépést sem tudna megtenni, elmondta, hogy teológiát tanult, és majdnem pap lett belőle, de aztán irányt változtatott az élete, és néhány évet börtönben töltött.

Néha az a határozott érzésem támadt, hogy a szívemmel nézem őket, vagyis miközben fénysugarak hatolnak be a szemembe, egyszersmind látósugarakat is kibocsátok a szívemből: azokkal tapogatom le a dolgok, az események, a személyiségek lényegét. Ám ettől az érzéstől nem csökkent, hanem sokszorosára növekedett a szívemben felgyülemlett idegenség, és világossá vált, hogy nekem személy szerint semmi keresnivalóm azokban a történetekben, melyeket ismeretlenektől hallottam az ottani hónapok során, és amelyek elbeszélésére csillapíthatatlan vágy ösztökél.

Amikor azonban két fiammal végigsétáltam a Zimmermann utcán, a romhalmazból semmit sem láttunk, mert a Lepsius utca addigra már le volt zárva kordonnal, és még a városi televízió munkatársai sem hagyhatták el kijelölt helyüket. Annyi látszott, hogy valamiféle munkavégzés folyik; fiaim azonban lassúnak ítélték a munkatempót.

Így holnap estig sem fogják elszállítani azt a sok törmeléket!

Elmagyaráztam nekik, hogy óvatosan kell végezni a romeltakarítást, mert emberek vannak a törmelék alatt, és lehet, hogy még élnek.

Csakugyan voltak túlélők. Mire hazamentünk, és bekapcsoltuk a televíziót, melynek képernyőjén a helyszínt sokkal közelebbről, sokkal világosabban láttuk, mint hogyha magunk is ott lettünk volna, már elő is került az egyik. Negyvenöt év körüli nő volt, elveszítette az eszméletét, el volt törve a karja és több bordája, de életben maradt.

Nem sokkal később egy férfit is kiszabadítottak. Ő még ágyban feküdt, amikor történt a robbanás, és két betonlap úgy csapódott össze az ágy fölött, hogy megtámasztották egymást. Neki, néhány horzsoláson, kisebb zúzódásokon és persze az ijedségen, az órákig tartó halálfélelmen kívül nem történt semmi baja. Mihelyt olyan állapotba került, hogy kamerák elé állhatott, két fontos dologról is említést tett. Az egyik az volt, hogy amikor megkérdezték, miképpen történhetett a pincében gázrobbanás, elmondta, hogy volt odalent egy gáztűzhely, melyet a lakók a közös költség terhére, közösen használtak. Azt is elmondta, mire használták, de arra már nem emlékszem. Ez a tűzhely, illetve a belőle kiszivárgó és a levegő oxigénjével összekeveredő gáz robbanhatott fel. Hogy miért éppen kora hajnalban robbant fel, azt már ő sem tudta.

A másik fontos dolog, amit elmondott, az volt, hogy a Glück házaspár mégsem annyira szerencsés, mint azt a név megkövetelné. A házaspár tudniillik csakugyan elutazott az asszony szüleihez, ám a gyerek nem tartott velük, mert a Glück kisfiú a tanév végén megbukott matematikából, és a szülők itthon hagyták, hogy készüljön a pótvizsgára.

Szó, ami szó: ez a Glück kisfiú, a nagy Glück kicsi fia eléggé furcsán viselkedett – tette hozzá a szerencsés túlélő. Minden idejét a kutyuskájának szentelte. Ajándékokkal kedveskedett neki a születésnapján. Bodros szalagokat kötött a nyakába. Piros cipőcskét varrt mind a négy mancsocskájára. Képes volt egész délutánokat elfecsérelni mindenféle haszontalansággal, például azzal, hogy csimbókokba fonta a kutyuska szőrét.

Így persze nem csoda, ha megbukik matematikából!

De azért mégiscsak szerencsésebben járt volna, ha a szülők magukkal viszik a nagyszülőkhöz.

Igazából magukkal is vitték volna, annak ellenére, hogy megbukott, és arról volt szó, hogy büntetésből otthon hagyják. De aztán úgy gondolták a szülők, hogy pótvizsgára készülni a nagyszülőknél is lehet; bár egy olyan vadregényes környéken, amilyennek a nagyszülők tájegységét hirdetik az utazási irodák, inkább horgászni és kirándulni szokott az ember, mintsem pótvizsgára készülni. Csakhogy a Glück kisfiú ragaszkodott hozzá, hogy a kutyuskát is elvihesse a nagyszülőkhöz, arról pedig szó sem lehetett. Ezért aztán a szülők mégiscsak otthon hagyták. Eredetileg büntetésből akarták otthon hagyni, de lényegében – ha jól szemügyre vesszük a dolgot – jutalom lett belőle.

A városi televízió stúdiójából egy riporternő felhívta az ország déli határvidékén tartózkodó Glück szülőket, akik már értesültek a szerencsétlenségről. Glück anyuka zokogott, Glück apuka hebegett, már ahogyan egyik pillanatról a másikra szerencsétlenné váló emberek szoktak zokogni és hebegni, amikor balsorsukkal kapcsolatban telefonhívást kapnak a városi televíziótól.

A riporter asszony vigasztalta a házaspárt, telefonban és képernyőn egyszerre: ne csüggedjenek, ne adják fel a reményt! Már eddig is több túlélőt kiszabadítottak a romok közül! Hátha a Glück kisfiú is életben van!

Színre lépett egy négylábú szakértő, egy különleges kiképzésben részesült, nagy termetű kutya. Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy benne sem kell címszereplőt látnia az olvasónak, hiszen a címszereplő már megvan: ő a Glück kisfiú kutyuskája.

Erről a nagy kutyáról viszont elmondta a televízió szerkesztője, hogy ez egy világlátott kutya: járt már Törökországban, Kínában és Pakisztánban, csupa földrengés sújtotta területen. Megszaglássza a romba dőlt épületeket, és jelzi, ha emberszagot érez a törmelék alatt.

A kutya jelezte, hogy a törmelék alatt emberi test van, egy vagy több test.

Estefelé, sötétedéskor csakugyan előkerült egy emberi test. Ez a test azonban semmiképp sem dicsekedhetett azzal, hogy szerencséje van, tudniillik holttest volt.

Ám Glückéknek, akik időközben autóba ültek, és nem voltak telefonon elérhetők, mégsem kellett feladniuk a reményt. Ez a holttest nem az ő gyerekük, hanem a házmester vagy házgondnok földi maradványa volt. A mentőkutya (ez már egy másik kutya volt, mert az intenzív kereséstől, a folyamatos összpontosítástól az állatnak hamar elfárad a szaglása, és fel kell váltani), tehát a kutya továbbra is jelezte, hogy emberszagot érez odalentről.

És akkor jött egy élettelen szakértő is, egy készülék, egy egészen különleges detektor. Csak a hadseregnek volt ilyen műszere, de hát a hadsereg is részt vett a mentési munkálatokban. Ez a műszer nagy messzeségből, vastag beton- vagy kőrétegeken keresztül is kimutatta az élő szervezet zörejeit, mindenekelőtt a szívdobogást.

A detektor pedig azt mutatta ki, hogy még nem jöhetnek a munkagépek. Valakinek még dobog a szíve a törmelék alatt.

Éjszaka, miközben reflektorok világították meg a lassan fogyatkozó törmelékhalmot, előkerült a következő halálos áldozat. Ő is egy felnőtt férfi volt. Lehet, hogy a földrengésben és hegyomlásban járatos kutya az ő szagát érezte, de biztos, hogy nem az ő szíve dobogott. A detektor tudatta velünk, hogy odalent valakinek még mindig dobog a szíve.

Az a szív pedig most már csakis a Glück kisfiúé lehetett. Az összes többi lakó, élve vagy holtan, előkerült már.

Az persze nem volt kizárható, hogy illetéktelen személy tartózkodott a pincében, például egy hajléktalan töltötte ott az éjszakát, de ezt sem a túlélők, sem a szakértők nem tartották valószínűnek. A városban sok ezer hajléktalan élt, de csak azokban a városnegyedekben, ahol megtűrték őket. Ez viszont egy kissé rideg városrész volt. Az itt élők szerették a rendet. Itt a szülők szigorú nevelési elveket ültettek át a gyakorlatba. Itt nem laktak sem törökök, sem afrikaiak. Errefelé nemigen jártak hajléktalanok sem, vagy ha jártak is, nem időzhettek sokáig, mert ha leültek vagy pláne lefeküdtek valahol, akkor mindjárt rájuk lett szólva, hogy: tessék szépen felállni!

Másnap reggel, amikor újra bekapcsoltuk a televíziót, és láttuk, hogy az emeletek romjait már nagyjából elszállították, sejtésünk be is bizonyosodott.

Időközben megérkeztek az országhatár mellől a szülők, és az egyik szakértő olyan ruhadarabot szeretett volna kapni tőlük, amit a Glück kisfiú viselt, hogy megszagoltassa a kutyával. A házaspár tanácstalan volt. Honnét vegyenek szagmintának való ruhadarabot, ha a kisfiúval együtt a kisfiú összes holmiját is maga alá temette a ház? Mert ha a kisfiút magukkal vitték volna, akkor most persze rajta lenne a szagmintának való póló vagy nadrág, de akkor a kisfiú itt állna mellettük, és nem volna szükség szagmintára! A férfi borostás volt, az asszonynak ki volt sírva a szeme, gyűröttek és kialvatlanok voltak. Egész éjszaka úton voltak, felváltva vezettek. Aztán arról, hogy egész éjjel vezettek, az asszonynak eszébe jutott, hogy hiszen a kisfiú baseballsapkája még a múlt vasárnap ott felejtődött a hátsó ülésen, ott is maradt. Azt meg lehetne mutatni a kutyának. És a kutya jelezte: ez az, erről van szó. Aki odalent van a pincében, az ennek a sapkának a tulajdonosa.

A detektor pedig továbbra is azt mutatta, hogy odalent a pincében még dobog egy szív.

A szülők olyan arcot vágtak, mint akiknek mostanáig eszükbe sem jutott ez a kérdés, és nem tudtak válaszolni rá.

Majd megkérdezzük tőle. Majd ő megmondja!

Szólongatták a kisfiút, kiabáltak neki. Válasz nem érkezett a törmelék alól. Egy szakértő megnyugtatta a kedves szülőket és a kedves nézőket: lehet, hogy eszméletlen, lehet, hogy nem tud megszólalni, de az a fontos, hogy él!

A szakértő az órájára nézett. A kisfiú pillanatnyilag harminc órája van eltemetve. Ha feltételezzük, hogy nem reggelizett, vacsorázni viszont vacsorázott, akkor harminchat-harmincnyolc órával ezelőtt vett magához utoljára táplálékot és folyadékot. Ez soknak hangzik, de valójában egy egészséges, fiatal szervezet ennyi ideig bőven kibírja étlen-szomjan, még ha hozzászámítjuk is azt a néhány órát, amíg a mentőalakulat eljut a pincéig. Nagyon óvatosan kell eljárnunk a törmelékdarabok elmozdításakor, különösen a pincerésznél. Mint a detektor mutatja (ez egy másik detektor volt, ultrahanggal működött), a pincében nagyobb üregek maradtak, és félő, hogy ezek megbolygatásakor a födém maradványai rászakadnak a kimentendő személyre.

Kérdezte a riporter – most egy férfi – a szülőktől: nem volt-e felelőtlenség otthagyni a lakásban egyedül azt a kisfiút? Büszkén felelték a szülők: az a kisfiú már nagy fiú. Teljesen önállóan intézi az ügyeit. Adtunk neki zsebpénzt, és felírtuk a fontosabb telefonszámokat, hogy kinek szóljon, ha segítségre van szüksége. Egyszóval, mindene megvolt. Azonkívül nem is hagytuk egyedül, mert ott volt vele a kutyuskája, így tehát kétszeresen is mindene megvolt, mert a kutyuskája volt a mindene.

De tényleg nagyon szerette a kutyuskáját, igazán!

Mert a mi kisfiunk nagyon hűséges volt ám a barátaihoz!

Igazából a kutyuska volt az egyetlen barátja, de érte aztán az életét is feláldozta volna!

Már nem látszottak annyira gyűröttnek és kialvatlannak, mint amikor először álltak a kamera előtt. Időközben Glück megborotválkozott, Glücknét pedig mintha kezelésbe vette volna a városi televízió sminkese és fodrásza. De nem elsősorban ettől változtak meg, hanem attól, hogy szemlátomást erőt adott nekik a remény. Hangoztatták, hogy a remény hal meg utoljára, majd pedig egymás szavába vágva nem győztek csupa szépet és jót mondani a Glück kisfiúról. Hogy milyen gyorsan úszott és milyen szépen énekelt!

Csak az volt szokatlan és furcsa, hogy mindez múlt időben hangzott el. Mintha a szülők lemondtak volna gyermekükről. Mintha beletörődtek volna, hogy elveszítették, miközben elfelejtették megsiratni. Pedig hát erről szó sem volt! Ellenkezőleg: olyan sok reményük volt, hogy valósággal elárasztotta őket. Úsztak, lubickoltak a reményben. Fuldokoltak a reményben.

*

Háromnegyed évvel később, amikor még mindig ebben a városban éltem, egy délutáni teavásárláskor tettem ismét egy kis kitérőt, és egyszerre csak abban az utcában találtam magamat, azon a helyszínen, ahol a robbanás történt a nyáron. De csakugyan megtörtént-e az, amire kétségkívül sor került? Olyannak mutatkozott minden, mintha nem történt volna semmi. Az elpusztult épület helyén új ház állt, nem hivalkodóan új, de azért vadonatúj, és nem lakóház, hanem irodaház. Így tehát a kora tavaszi késő délutánban sötétek voltak az ablakai, de azért az új épület így is hiánytalanul kitöltötte azt az ürességet, melyet holmi történések és történetek amúgy sem tudnának kitölteni. Teljesen hétköznapi volt, mégis furcsának és szokatlannak éreztem, méghozzá éppen a teljes hétköznapiság miatt. Ez elárul valami lényeges dolgot, persze nem a gyors, de nyilván gondos munkával felhúzott épületről, hanem a jelen sorok írójáról. Arról árulkodik, hogy idegen vagyok itt, és az is maradok, testem idegen test; minél többet tudok erről a városról és lakóiról, minél közvetlenebbül nyomon követem boldogságukat és szerencsétlenségüket, annál idegenebb.

Akkor már tudtam, mi keresnivalója volt a Glück kisfiúnak odalent a pincében azon a nyári hajnalon, melyet azóta újabb hajnalok és alkonyatok hátrább löktek a semmibe. A felelősségre és felelőtlenségre irányuló kérdést ugyanis nemcsak a városi televízió riportere tette föl, hanem a rendőrség is megvizsgálta. A Glück szülők csakhamar beismerték, amit eleinte megpróbáltak elhallgatni: hogy tudniillik a robbanás előestéjén zajlott egy hosszú telefonbeszélgetés.

A szülők a nagyszülők házából, az ország déli határa mellől felhívták a kisfiút, és kérdőre vonták: mivel töltötte a napot? A kisfiú váltig állította, hogy a matematika pótvizsgára készült.

A szülők azonban tudták, hogy hazudik, mert előzőleg felhívták a szomszédot is, aki aztán túlélte a robbanást, és akinek a rendőrségen szintén eszébe jutott egy sor olyan részlet, melyet előzőleg a televízióban képtelen volt felidézni, és aki aznap este, amikor a szülők felhívták, elmondta nekik, hogy a kisfiú egész nap lent játszott a kutyuskájával a parkban: elhajított egy teniszlabdát, a kutyuska pedig szaladt, és farkcsóválva visszahozta. Ezzel töltötték az egész napot, a kutyuska meg a kisfiú.

A túlélő szomszéd még meg is kérdezte a kisfiútól, miért pazarolja ilyen esztelenül a drága időt. A Glück kisfiú pedig azt felelte: azért, mert őt az égvilágon senki sem szereti, csak a kutyuska.

És ez még hagyján, de ráadásul a kutyuska fejére oda volt erősítve egy kartonpapírból és vékonyra szeletelt parafadugókból összetákolt kalapféleség, melyen a kisfiú legalább egy napig dolgozhatott, hacsak ennél is több időt el nem fecsérelt rá az életéből!

Mire a szülők haragra lobbantak, és elhatározták, hogy véget vetnek ennek az ostobaságnak, mert ez így nem mehet tovább! Értésére adták a kisfiúnak, hogy búcsúzzék el a kutyuskától, mert ők, mihelyt hazaérkeznek, vagy beadják a kutyuskát az egyik állatmenhelyre, vagy örökre elaltatják. Így majd a kisfiúnak elmegy a kutyuskája, és megjön az esze.

Ez a számítás azonban nem vált be. A Glück kisfiú eszének esze ágában sem volt megjönni. Egész éjjel kiabált és csapkodott (nem az ész, hanem a kisfiú), úgyhogy a túlélő szomszéd át is kopogott: halkabban sírjál már, egyem a szívedet!

Mire a kisfiú el is hallgatott, viszont hajnalban felnyalábolta a kutyuskát, lement vele a pincébe, ott kinyitotta mind a három gázcsapot, várt egy darabig, aztán gyufát gyújtott. Annyi elkeseredés volt benne, hogy azzal az egész világot elpusztíthatta volna, ám a rendelkezésére álló eszközökből mindössze egy háromemeletes lakóház lerombolására futotta.

És a ház úgy emelkedett a levegőbe, mint valami papírdoboz.

A következő pillanatban, amikor az épület a gyors emelkedés után fáradtan összeroskadt, a Glück kisfiút agyonütötte az egyik leszakadó betongerenda. A kutyuska pedig ott feküdt a kisfiú teste alatt, mely felfogta az ütés erejét.

Amikor a Glück kisfiú összezúzott holttestét felhozták az egykori pincéből, a kutyuska még élt. Azon kívül, hogy eltört az egyik lába – és persze leszámítva az ijedséget, a halálfélelmet, a két napig tartó szomjazást és koplalást, valamint azt, hogy elveszítette hűséges gazdáját, akit rajta kívül az égvilágon senki sem szeretett –, mindezt leszámítva, tulajdonképpen semmi baja sem történt.