GARACZI LÁSZLÓ

Arc és hátraarc

Könnyen emelik a lábukat a vékony kimenőcipőben, mintha el akarnának repülni. Kongat a toronyóra, kutyaugatás felel rá a városszélről. Az őrbódé mellett hirdetőtábla: az ezredparancsnok kellemes karácsonyt és boldog új évet kíván az állománynak. Gombkészlet, szabadságos papír, nyakkendő, ruha, cipő, minden rendben. Az őr gyufázással ellenőrzi a borostát, végighúzza a skatulya élét az arcukon, hogy serceg-e.

Átlépik a kaput, hirtelen rájuk szakad a magány. Nincs Bilux, Gyilok papa, nincsenek gumik, öregek, hallgató elvtársak, mehetnek, amerre akarnak. Civil levegő. Ködbe burkolózik a Rajcsúr közepén a szoborcsoport, tejfölszerű lebegésből bontakoznak ki a részletek: az Ősz, a Tél, a Tavasz és a csupasz talapzat a Nyár helyén. Tóth Gáspár tányérsapkája hátratolva, várja Mótrikot, visszaküldte a kapuszolgálatos. Orosz eltáv. Csálén állt a kimenő nyakkendője, nem volt nála háromszínű cérna, tű vagy buszjegy. Vagy nem tudta pontosan elmondani a szolgálati szabályzat tizedik pontját. Gyászkeretes volt a körme.

Elindulnak szédült extázisban az állomás felé. Házak, utcatáblák, elfüggönyözött ablakok. Bicikli suhan el mellettük, munkás külsejű férfi jön szembe kezeslábasban, rájuk néz, megy tovább. Fényesen csillog a fagyott eső a fákon. Széles főkötő, apáca a fal mellett, megérinteni ezüst haját, megfogni kékeres pergamenkezét. Rengeteg dolog, részlet, ennyire színes és zsúfolt a világ? Vissza kell fogniuk magukat, hogy ne kezdjenek futni, kergetőzni, egymás hátát csapkodni.

Bernát lemarad, hogy megkösse a cipőfűzőjét, aztán mögöttük jön, valami népdalt fütyül, valahol a közepe táján abbahagyja, kezdi elölről. A plakátokról fehér fogú munkásarcok nevetnek rájuk, jelszavak a tervteljesítésről, és hogy kössünk életbiztosítást. A pályaudvar előtt egy Moszkvics cuppanva fordul az olajos sárban. A pénztárosnő mosolya, mintha az anyjuk mosolya lenne. Csonti lehajol az üvegbe vágott félköríves ablakhoz, mélyen beszippantja a kölniillatot. Ahogy ránéz, a nő arcát elönti a vér, kimondja a szót, Budapest. Kattan odafönt a magasban a kerek pályaudvari óra.

A restibe nem mehetnek be, az állomással szembeni talponállóban isznak egy sört. Falnak támasztott részegek, sűrű füst, a kasszában kövérkés, szőke nő gőgös kis tokával. Karbol és gumibocskor szaga. A csapos ronggyal itatja a bádogról a sörhabot. A részegek oda-odakiáltanak egymásnak, vitatkoznak. Sokszoknyás cigányasszony a lovaglónadrágos emberével borospohárból pálinkázik.

Kis lukak nőnek a sörhabban, Bernát rátesz egy gyufásdobozt, egy pillanatra megáll, aztán megbillen, süllyedni kezd. Kikapja, megtörli a zubbonyában. Idehallatszik az állomás szignálja, tű-rü-rü-rű, tü-rü-rű. Van még idő, isznak még egyet. Odajön egy szögarcú alak vasutaskabátban. Hová mentek, fiúk? Kirándulni? Miért nem inkább a románok ellen? Oda mennék én is. Addig lőnék a géppisztollyal, míg le nem konyul a csöve. Alighogy elmegy, odajön egy másik. Hályogos szemével zölden és hidegen bámul. Felajánlja, hogy gennyes bőrgyulladást csinál nekik. Van nála tű, petróleumot fecskendez a kezükbe vagy a lábukba. Ötszázért. Olcsó. Két hónapig lehet feküdni vele a kórházban. Ha nyállal kezelik, fél évig is. Nem kell? Akkor hívják már meg egy kisfröccsre.

Hanyagul álldogálnak a peronon, és nem akkor lépnek a vonatlépcsőre, mikor bemondják, hanem mikor ők úgy gondolják, vagyis az utolsó pillanatban. Sípszó, a kalauz fölemeli a kezét. Zsúfolt munkásvonat, emberek állnak a folyosón, a peronon, az átjárókban. Esznek, isznak, a kocsit ellepi a hagyma és a szesz szaga. Kártyáznak a sűrű füstben.

Vashidakon dübörögnek át, a házak közti résben meglátnak egy kék buszt, elakad a lélegzetük. Kék busz, aszfalt, zebra, közlekedési lámpák. Egyre nagyobb házak, lakótelep. A vonat csikorogva fékez, az emberek káromkodnak, dülöngélnek, megáll a vonat az állomás előtt, piros a szemafor. Füttyszó, elindulnak, az állomás szignálja, majd egy fáradt hang: vonat érkezett a kettes vágányra.

Kint az utcán szédítő kavalkád, mozgások, színek, illatok, az egész valami régi álomra emlékeztet, a gyerekkorra, mikor mindezt először látták. Fulladoznak a gyönyörtől. A villamos orrán hatalmas vörös csillag, mint egy kakastaréj. Emberek, nők, gyerekek, csupa civil. De főleg nők, nők, nők, minden mennyiségben. Ugyanazt érzik mindhárman, ugyanazt az eufóriát, és épp most kell elválniuk. Átölelik egymást, Csonti majdnem sírva fakad. Bernátot az állomás előtt várja a barátnője: kicsi, fekete, dundi, huncut tekintetű, a százszor látott fénykép alapján Csonti és Zakariás is azonnal felismeri. Csonti a bevonulás előtt szakított Kamillával, Zakariás december elején kapott utoljára levelet a barátnőjétől. Ült a körlet sarkában, és már vagy tizedszer olvasta. Az arca időnként elborult, de amint észrevette, hogy Csonti figyel, színt váltott, és valami olyasmit mondott, hogy na, mi van, tetszem? Egyszer csak felállt, odajött, és Csonti kezébe adta a levelet. Szokványos beszámoló volt, de egyes betűk pirossal alá voltak húzva. Olvasd össze, mondta Zakariás. Csonti kezdte a betűket összerakni: n e h a r a g u d j d e v é g e n e m t u d o m m á s h o g y e l m o n d a n i m á s t s z e- r e t e k n e g y e r e n e í r j v é g e. Csonti kezében reszketni kezdett a papír. Zakariáson viszont egyáltalán nem látszott a megrendülés. Mintha máris túl lenne rajta. Összehajtogatta a levelet: Csak azt akartam, hogy tudd.

Csonti áll a buszon a télikabátok édes naftalinszagában. Egy öregasszony ránéz, és azt mondja a mellette ülőnek, szegény. Alkonyodik, a lámpák már égnek, de még nem világítanak. Az utcán feliratok, amiket azelőtt sosem olvasott el, mert úgy gondolta, nem olvasásra szánták őket. Varia bútor, Fősped Főtefu, MOS6, Nomád ing a Fékontól, Amodent fogat ment. Új felszállók, egy nő teveszőr kabátban, parfüm illata száll. Zölddinnye? Alma? A nő elhúzódik tőle. A házak ablakai piroslanak, az ég alján sárga, zöld, kék foltok. Éttermek és presszók, az utcán emberek sodródnak, autók dudálnak, árut pakolnak egy teherautóról, a taxik lassan poroszkálva utast keresnek. Holnap karácsony, ünnepi hangulat, fénylenek a kirakatok, higanygőz lámpák és neonreklámok, ki van gyöngyözve végig a Körút. Férfiak és nők színes csomagokkal, kalapban, tarka kendőben. Holnap délelőtt neki is meg kell venni az ajándékokat.

Egy nő a kettős ülésen tükröt, púdert vesz elő a táskájából, rúzst húzogat a száján. Mintha külön unná a száját és a pirosítót. Kisfiú ül mellette, szemérmetlenül bámulja Csontit, aztán a fejéhez kapja a kezét, és tiszteleg. Te pajancsnot vagy?, kérdi.

Lacika!, kiált rá a rúzsos nő, de a gyerek nem zavartatja magát, csavargatni kezdi Csonti egyik gombját.

Van jejvényed? Add nekem!

A mamája magához rántja Lacikát, pofonnal fenyegeti, a gyerek hátrarántja a fejét, az arca eltorzul.

Kéjek tatonajuhát! Kéjek!

Csonti leszáll a Honvéd utcánál. Honvéd, atyaúristen. A sarkon karácsonyfaárus levágott ujjú kesztyűben. Fiatalok vonulnak hosszú hajjal, unott arccal rágóznak. Rajta a kényelmetlen katonai kimenő, a “bohócruha”. Fázik a lába, a tányérsapka oldalra csúszkál, állandóan igazgatni kell. Az MN feliratú műbőr kimenőtáskában könyvek és a kék melegítő. A szabályzat szerint az utcán egyenruhában, otthon katonai melegítőben kell lenni. Egy zöld Csepel fordul be hörögve a Markó utcából.

Gyalog megy fel a lépcsőn, a fordulóban egy kéz türelmetlen mozdulattal szemetesvödröt csap a küszöbre. Az ajtajukon az alumínium névtábla: Ér Miklós. Vár egy kicsit, összeszedi magát, becsönget. Nyílik az ajtó: anya és apa az előszoba félhomályában. Kiélesedő tekintetükben látja, hogy mennyire megváltozott. Leveszi a tányérsapkát, puszi, puszi, mosolyog, és mintha csikorogna az arca. Jó bent a meleg, a bútorok ismerős formái és az illatok: a konyhaasztal megterítve, külön érzi a húsleves, a rántott csirke, a tört krumpli, a savanyú uborka és persze a légfrissítő illatát, amit anya minden reggel és este szétfúj. A piros fedőn felirat: “Bonyhád”, és számok.

Hogy fáradt-e, milyen volt az út, éhes-e, szomjas-e.

Kicsit fáradt, mondja, le szeretne fürödni.

Jó, majd esznek utána, mondja anya, és megy, hogy megeressze a fürdővizet. Csonti tudja, hogy anélkül, hogy kérné, egy kék flakonból erős szagú, nyúlós folyadékot csurgat a kádba, ami a ráömlő vízből nagy habszigeteket növeszt.

Ruhák száradnak a fregolin, egyik sem az övé, rá már hónapok óta nem kell mosni. A szobájában pedáns rend, nem egészen így hagyta itt szeptemberben. A vékony Marcus Aurelius-kötet az éjjeliszekrényen a falnak döntve, címlapján a császár dülledt szemű portréja. Jár a vekker, anya felhúzta és beállította az érkezése tiszteletére. Olyan ez a vekker, hogy mielőtt ébresztene, fészkelődik, mocorog, kattog, aztán kezd csak csörömpölni. Csonti már erre a figyelmeztető nyiszogásra mindig felébredt, lenyomta a kallantyút, és aludt tovább, mert tudta, hogy anya bejön pár perc múlva, és ébreszti.

Apa az ajtóban állva a szabadságolás technikai körülményei felől érdeklődik. Hogy beírták-e a katonakönyvbe, adtak-e szabadságos levelet. Közben anya kint a fürdőszobában ellenőrzi a víz hőmérsékletét, kezét a vastag hab alá dugva meglögyböli a vizet.

Csonti a katonainget az ágyra dobja, tiszta trikót, alsógatyát, zoknit vesz elő. Megvárták a ruhái, hidegek, de a hűségük töretlen. Bőrszag száll föl a szekrény aljából, ott vannak a cipői. Anya beszól, hogy kész a víz.

Találtál mindent?

Igen.

Jó fürdést. Aztán majd eszünk. És mesélsz. Nagyon vártunk.

Anya megsimogatja, majdnem elrántja a fejét.

Ülve vizel, fogja oldalt a hideg porcelánt. Ha kiskorában bejött ide, mikor apa borotválkozott, apa azt mondta: Mi van, Zebulon?, és a pamacsról habot kent az orrára, ő meg sivítva menekült.

Feláll, lehúzza a vécét, belenéz a tükörbe. A homlokán körben szabályos árok, a tányérsapka nyoma. Nem sokszor nézett tükörbe az elmúlt négy hónapban. Savósan puffadt, viaszos bőr. Szeme fehérjén apró, rózsaszín csíkokban futó erek. A gesztenyeszín íriszben fekete pontok, a közepébe, a pupillába nem lehet belátni. Mélység. Űr. Ott van az.

Másfél órát fekszik a kádban.

Ötször mozdul meg: háromszor melegvizet ereszt, kétszer az anyja kérdésére válaszol. Lebeg a lassan fogyó habpaplan alatt.

Kihűl a vacsora, mondja anya az ajtó mögött. Egész délután sütöttem, főztem, apád éhen hal.

Jó, megyek.

Rá kéne gyújtani valahogy.

Nem szabad észrevenniük a poloskacsípéseket a hasán, a vállán, és a gombásodás nagy, barna foltjait a combtövén.

Maga köré tekeri a törülközőt, megint belenéz a tükörbe. Néma arc. Beszélő arcunkat a többieknek tartogatjuk. Egyszer Gyilok papa a répaföldön meglátta, hogy munka helyett a tűz mellett melegszik. Odaugrott: Rálépek a faszára, és hátralököm!, ordította, aztán ahogy kiadta a mérgét, az arca megenyhült, és még csúnyább lett.

Fölemeli a sérült kezét, a tükörkép gúnyosan utánozza. Indulna, de az a másik ott nem engedi. Úgy tépi le magát róla, mintha gyomnövényt szaggatna ki gyökerestül.