KŐRÖSI ZOLTÁN

Apró lyukak a porban

Az óvodában az ebéd utáni kötelező alvás alatt megállt az idő, megállt a délután, és körbefordult körülötte a nap.

Az óvónők előbb pisilni és kezet mosni parancsolták a jóllakott ovisokat, majd a teremben katonás gyorsasággal felállított ágyakba küldték őket, suttogva, s mégis hadarva beszéltek, mintha a vízszintes helyzetbe kényszerített nagycsoportosok ezektől a hangsúlyoktól, mint valami varázsigéktől, megfogyatkozott ellenállással, gyorsabban adnák meg magukat; még el se helyezkedtek, amikor az óvónők az ügyeletes mesemondó kivételével rögtön eltűntek a konyha irányába, hogy végre gyerekek, sírások és gügyögések, nyálas ölelések és hízelkedő törleszkedések nélkül ihassák meg a délutáni kávéjukat, forrón, két cukor, az utolsó korty kilögyböli a vastag falú üvegpohár alját.

Az óvónő mesemondó duruzsolása közben itt-ott fel-felemelkedett még egy-egy kócos fej, hol pisszegés, hol meg köhécselés hallatszott, s mintha szél hajtaná, útjára indult holmi kuncogás, aztán elhalt, más nagycsoportosok már nyitott szájjal szuszogtak.

Nem csak aludni jó, de tovább aludni a legjobb.

Csordul a nyál.

Amint befejezte a felolvasást, az óvónő is felállt, csöndes óvatossággal ment ki a többiek után, nyitva hagyta a terem ajtaját.

Lépések kopogtak fel s alá az ablakokon túl, a kapu felől biciklicsengő csörrent, edények csörögtek dacosan a konyhában, meg-megroppantak a könyves, játékos polcok.

Egy óra múltán, amikor duzzadt arccal felébredt a nagycsoport, az asztaloknál a konyhások már terítettek az uzsonnához.

Apa nagyon is szerette a lekváros kenyeret, ami odahaza a fehér kenyérre kent vajat és a Mamától hozott folyós, csepegős sárgabarack lekvárt jelentette, ám ki nem állhatta az óvodai, vaj nélküli lekváros kenyeret, kiváltképp azt a fajta lekvárt, amit az óvodában raktak a kenyérre, raktak, mert kenni azt nem is lehetett.

A legrosszabb a finomfőzelék és az almafőzelék, a legjobb a tejbegríz.

A tejbegríznél csak egy jobb van, a tejberizs, de az oviban az úgysincsen.

Tejbegrízt enni háromféle módon lehet: körbekerítve, beletúrva és összekeverve.

Apa azonnal felmérte, hol a legvastagabb és legérintetlenebb a kakaós-porcukros máz, majd a tányér lassú körbeforgatásával, a mindig kihűlő külső rétegek óvatos lenyisszantásával fogyasztgatta a tejbegrízadagot mindaddig, hogy végül csak a legutolsó, legkakaósabb, legcukrosabb, legolvadtabb utolsó kanálnyi falat maradt. Azt viszont egyetlen lendületes mozdulattal merte fel, a legfinomabb, ha a búzadara kissé össze is csomósodik, olvad a cukor és a kakaó, micsoda szép a délután.

Az óvodai rendtartásban uzsonna után rendszerint már csak játék következett, rohangálás az udvaron, eső, vagy rosszabb idő esetén a teremben lehetett játszódni, építőkockák és kártyák, ki nevet a végén és egyebek, az nevet, aki utoljára nevet. Ezen a napon azonban, dacára a csalogató délutáni napsütésnek, az óvónő úgy döntött, hogy a nagycsoportosok az ünnepi műsort gyakorolják: november hetedikére készültek, zsírkrétával és vízfestékkel piros zászlókat festettek, a sarkába pedig, egy előre kivágott kartonsablont körülrajzolva, óvatosan kövessétek a vonalat, sárgával a sarlót és a kalapácsot.

A sarló a mezőgazdasági munkás, a kalapács a gyári munkás.

Ötágú csillagot akár vonalzóval is lehetett rajzolni, ilyenkor szép egyenesek lettek a szárai, de ha nem vigyázott az ember, az egyik csúcsnál könnyen előfordulhatott, hogy sehogy sem találkoztak a vonalak, vagy sokkal hegyesebb, vagy sokkal kövérebb lett azon az oldalon, mint a másikon.

A baráti Szovjetunió a világ egyhatodán terül el, vagyis nem csak a Szovjetunió, hanem ő és a testvéri szocialista országok, de ha a térképre nézünk, a színek is mutatják, hogy az majdnem ugyanaz.

Az egyhatod, az annyi, mintha például a Holdon mindenhol szocialista országok lennének, ami persze nem azt jelenti, hogy ott legyen szocializmus, még akkor se, ha a világon a mosolygós Gagarin volt az első űrhajós.

Valamikor réges-régen

Bilincs volt a szovjet népen.

De november hetedikén

Fegyvert fogott minden szegény.

Éjjel-nappal szólt az ágyú,

S annyi vér hullott a hóra,

Hogy vérpiros lett azóta

A szovjet nép lobogója.

Öt óra felé járt az idő, s a nagycsoportosok közül többeket hazavittek már, amikor Apa úgy döntött, hogy ő is hazaindul.

Persze csak úgy, egyedül még egy nagycsoportos se távozhat az oviból, egyszerűen csak arra gondolt, hogy a hazafelé vezető utat maga elé képzelve miért is ne indulna el.

Vagyis hogy előbb elképzelni, aztán meg már menni is.

Mindössze a sarokba húzódva, az óvodai cipőt kellett gyorsan és ügyesen kicserélni az utcai magas szárúra, aztán irány a kijárat, a kertkapu: maga az ötlet, hogy egy óvodás ne várja meg a szüleit, olyannyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy megakadályozni se juthatott eszébe senkinek.

Október volt, sütött még a nap, a sárga fények tűhegynyi árnyékokat rajzoltak az óvodafal szemcsés, fehér vakolatára.

Világosbarna por fodrozódott a járda mellett az árokparton, odalent, a gaz alatt a tegnapi eső maradéka csillogott.

Apa nézte a lakkos, fekete-fehér, magas szárú cipője talpnyomát a járda melletti porban: mintha kicsi gereblye fogai volnának, a gumi apró lyukacskák sokaságát hagyta maga után, de csak akkor, ha lassan, óvatosan emelte fel a lábát, máskülönben elmosódott a nyom. Ha utána pedig a porból kilépve azonnal a járda betonjára trappolt, a cipője orránál apró porfelhőcske buggyant ki, akár A négy páncélos és a kutyában a robbanások, amikor a lengyelek győzedelmes tankja csatába keveredett a gaz németekkel.

Ha elég nagyot toppantott, teli talppal, a por felszállt egészen a rövidnadrágja száráig.

A harckocsizók farkaskutyáját Gömböcnek hívják.

Hány talpnyomot lehet hagyni az óvodától a Széchenyi utcáig?

Az óvodától elindulva a sarokig, az iskoláig kellett elmenni, aztán jobbra fordulni, egészen az ABC-ig, majd pedig ott átmenve az úttesten végig a szederfák alatt, a kórház előtt a Széchenyi utcán hazáig. A szederfáktól megint lesz por az árok szélén, és a járda mindig ragad a lepotyogott, széttaposott szedrektől.

Az önkiszolgáló ABC bejárata fölött színes betűk csillogtak, nagybetűk, Apa ismerte már valamennyit. Az ABC-vel szemközt állt a szálloda, a bejárata mellett itt is színes nagybetűk világítottak, BÁR.

Itt, a kereszteződésben széles, fehér csíkok voltak az úttesten, gyalogátkelőhely, de zebrának is mondjuk, amikor az óvodában a délelőtti foglalkozáson a közlekedésről beszélgettek, Klári néni ide hozta ki a nagycsoportosokat, a faluban ez volt az egyetlen olyan kereszteződés, ahol két út metszette egymást.

Előbb balra nézünk, aztán jobbra, és ha biztonsággal megállapítottuk, hogy szabad az átjárás, akkor lépünk az úttestre.

Apa éppen az ABC előtt, a járda peremén állt, háta mögül hallotta a nagy, vaskeretes üvegajtók nyikordulásait, Kijárat, Bejárat, Nyitvatartási idő, erőlködve sivítottak a tölcséres kávédaráló gépek, zörögtek a műanyag fülű bevásárlókosarak, a sorban álló vásárlók beszélgetése egyhangú zsivajjá olvadt, amikor a túloldalon, a lépcsősor tetején meglátta a Pál Laci anyukáját.

Pál Laci az óvodában Apa csoporttársa volt, barnás bőrű, fekete hajú, zömök fiú, egyszer összeverekedtek az udvari vécében.

Előbb csak lökdösték egymást, aztán minden átmenet nélkül feküdtek a földön, Apa érezte a kátrányos, feketére kent vizelde árkából áradó ammóniabűzt, látta az ajtó nélküli bejárat világító négyszögét, körben a lábakat, a többieket, akik őket nézték, és látta a Pál Laci vörös arcát, a kiforduló szeme fehérjében a hajszálvékony ereket. Le kell szorítani, hogy fájjon neki, és mozdulni se tudjon, az a győzelem. Ebédeltek már, amikor Pál Laci visszament a terembe, a hajába apró szénadarabok tapadtak, mintha a kerítés melletti fűben feküdt volna. Lehajtotta a fejét, hiába faggatták, s aztán hiába szidták az óvónők, nem szólt egy szót sem, nem nézett senkire, valósággal lángolt a füle.

Pál Laci anyja óvatosan, lassan lépkedett le a szálloda előtti lépcsőn, a korlátba kapaszkodott, mintha nagyon fáradt volna. Piros színű, magas sarkú cipőt viselt, magasra tornyozott fekete kontya valósággal úszott a feje fölött, nagy, vastag keretes, fekete napszemüvege csaknem teljesen eltakarta az arcát. Álmos lassúsággal, de habozás nélkül lépett a zebrára, mint akiben fel se merül, hogy óvatosságra késztethetné bármi is, például egy erre járó autó, ráadásul az úttesten sem sietett, sőt ráérősen sétált.

A napszemüveg eltakarta az asszony arcát, de mégis, Apának határozottan az volt a benyomása, hogy őt nézi, mi több, azt kellett látnia, hogy Pál Laci anyukája éppenséggel rámosolyog, és egyenesen feléje tart.

Eszébe jutott a verekedés az udvari vécében.

De hát azt már nem is tudni, milyen régen volt.

Lóbálja a táskáját, mint egy színes játékot.

Furcsa lehet, ha valakinek ilyen anyukája van.

Ámbár annak, akinek ilyen az anyukája, annak nem furcsa, hiszen az ő anyukája, alighanem megszokta már.

Annak furcsa, akinek nem ilyen van, hogy másnak ilyen lehet.

– Lacikám, édesem! – mondta mosolyogva Pál Laci anyukája, s közben lehajolt Apához, a táskát tartó karjával átölelte a vállát, a másik kezével pedig határozottan és természetesen magához húzta Apa fejét, és megcsókolta az arcát.

Különös, édeskés, mégis csípős szaga volt, olyan, mintha valami ragasztó páráját lehelné.

Apa érezte, hogy az arcán, ott, ahol megcsókolta, valami krémes maradt a bőrén, ám nem mert odanyúlni, hogy letörölje. Behunyta egy pillanatra a szemét, mert nem csak ott, ahol az asszony szája nyomát érezte, de mintha a homloka közepétől az orráig, a száján át a mellkasán keresztül egészen a lágyékáig, fényes, ragadós csík futott volna végig rajta, mintha az aszony mutatóujja lett volna, ami kettéválasztotta őt, mintha csak ketté akarta volna választani, egy fél Apa ide és egy másik fél oda, jel, ami most már mindig ott marad.

– Csókolom – mondta Apa.

– Én is csókollak, édesem.

– Megyek haza.

– Hazamégy! De aranyos vagy!

Apa látta, hogy Pál Laci anyukája fehér blúzt visel, ugyanolyan barnás a bőre, mint amilyen a Pál Lacié, ki van gombolva a két felső gomb, és a rózsaszínes kombiné csipkés pántja kilóg a blúznyak alól.

– Vége van az óvodának – mondta Apa.

Pál Laci anyukája felegyenesedett, megigazította a haját, és a mutatóujjával visszatolta az orrnyergére a lecsúszni készülő napszemüvegét.

– Hát persze, drágám, tudom – felelte, és hosszan, elgondolkodva nézett az iskola irányába. – Tudom. Későre jár. Én is megyek majd haza nemsokára.

– Igen – válaszolta Apa.

– Van még egy kis dolgom, aztán sietek.

– Igen – válaszolta Apa.

– Csodálkozom, hogy apád nem ment érted – mondta Pál Laci anyukája.

– Nem baj – válaszolta Apa. – Hazamegyek egyedül is.

– Egyedül? – kérdezte a Pál Laci anyukája.

– Egyedül – bólintott Apa.

– Nahát, hogy milyen nagyfiam van már nekem! – mosolygott rá a Pál Laci anyukája, és megint le akart hajolni, hogy megölelje.

Igen: ez a kontyos, napszemüveges nő, a magas sarkú cipőjével, a lakkos táskájával, a kigombolt fehér blúzával és a csipkés kombinéjával, meg a csípős, édeskés szagával azt hiszi, hogy ő, Apa a Pál Laci.

És amikor az apjáról kérdezi, akkor nem Apa Apukájára gondol, hanem a Pál Laci apjára, aki az ő férje.

Apának az óvodában a kulcs volt a jele.

Kékesfekete színű, egytollas, karika fejű kulcs. Egy papírlapra rajzolva oda volt ragasztva a törülközője fölé, a fogmosó poharára, a szekrényfiókjára.

Nem lehetett összetéveszteni.

A kulcs az kulcs.

És otthon, ahol nem volt a kulcsjel felragasztva a polca fölé, Apának megvolt a saját ágya, a szekrényben a ruhái, a cipői, voltak játékai, például a nyitott tetejű, kinyitható ajtajú fehér Mercedes és az aranysárga Opel, a kopott bőrlabda, és voltak könyvei, mint például a zöld borítós, fekete vászon gerincű Winnetou, a fedelén a tollas békepipával, meg a Brumi a Balatonon, aminek a borítóján a Brumi nevű medve csíkos fürdődresszt visel.

Ez mind az övé volt, őhozzá tartozott.

Mint ahogy, gondolta eddig, őhozzá tartozott a fekete-fehér, magas szárú cipője, a kilazult gumijú, folyton lecsúszó zoknija, ami a cipőben összegyűrődve nyomta a lábát, a rövidnadrágja és a piros frottírtrikója, amit a falusi nyaraláskor a Vali néniék vettek, amikor egy reggel nem a majorságba kellett bebiciklizniük, hanem a vásárba mentek el, és azt mondták, muszáj volt már, hogy ne kelljen mosni mindig azokat a kényes városi holmikat.

Őhozzá tartozott a lábnyoma, ami rengeteg apró lyukacsot hagy a porban, őhozzá tartozott a porfelhőcske és a trappolás, őhozzá tartozott a haja, a szeme és az arca, a keze, a teste és a lába, a körme, az orra, a szeme, a tenyere, őhozzá tartozott önmaga, aki belül van.

Most pedig, ahogy ott állt a kereszteződésben, a zebra előtt, az ABC-nél, és magához szorította egy idegen asszony, aki az édesének nevezte, mert összetévesztette őt a saját fiával, Apa azt értette meg, hogy itt, az ABC és a szálloda között, a kereszteződésnél egy olyan világba jutott, ahol legalábbis félreérthetővé váltak az összetartozások. Mert ha egy anya így felcserélheti és összetévesztheti őt a saját fiával, akkor mennyivel könnyebben tévesztheti el őt bárki más. És ha összetéveszthető bárki bárkivel, akkor azt is tudni kell, hogy egyáltalán nem szabad hinni azoknak, akik rád néznek, nem szabad hinnni azoknak, akik mosolyognak, átölelnek és megsimogatnak, nem szabad hinni senkinek itt az utcán, nem szabad hinni azoknak, aki nem te vagy.

Ha ő a járda peremén minden nehézség nélkül viselkedhetett, beszélhetett, mosolyoghatott és nézhetett úgy, mintha a Pál Laci volna, akkor mások is tehetnek úgy, mintha ők nem is ők volnának.

A Pál Laci anyukája megint meg akarta puszilni.

– Jaj, ne! – mondta Apa. – Mindenki látja.

– Jól van, te nagyfiú! – simogatta meg a fejét Pál Laci anyukája. – Ideje lenne fodrászhoz menni.

Ezt akár a saját anyja is mondhatta volna.

A Széchenyi utca felől egy lovaskocsi ereszkedett le a kereszteződéshez; nem a megszokott, gumikerekű, deszkaoldalú lovaskocsi volt, amit egyébként a vasút környékén gyakorta lehetett látni, sapkás, kalapos férfiak ültek általában a bakon, a markukba fordított cigarettát szívták, és oldalra hajolva köpködtek le a földre. Ám ez a jármű egy nyitott tetejű, csillogó fogat volt, valóságos hintó, zörögtek a világítóan sárgára mázolt kerekei, széles csüdű, sárga szőrű, izzadt ló csattogott előtte. A bakon, a bőrülések előtt egy kövérkés férfi ült, ostorával a ló vaskos fara felé legyintett, csattintott a gyeplővel, és nemhogy óvatosan lassított volna, de megállás nélkül hajtott le a lejtőn, átrobogott a kereszteződésen, végig a főutcán, a vasútállomás felé.

– Anya, sietek haza – mondta Apa.

– Jól van, drágám, menjél – hajolt le hozzá Pál Laci anyukája.

Apa megint beszippantotta azt az édeskés, mégis csípős szagot, ahogy az asszony hozzá hajolt, megnézte a rózsaszínes kombiné csipkéit, és amikor megérezte a nedves, kissé ragadós ajkát az arcán, ő is odanyomott a nő arcára egy puszit.

Olyan volt a bőre, mintha valami finom, hártyás por telepedett volna rá.

Pál Laci anyukája visszafordult még és integetett.

Kopogott a piros cipő sarka.

Annyi vér hullott a hóra.

Óvatosan az ecsettel, hogy ne lépjétek át a vonalat.

Pál Laci anyja a kezét a homlokához emelve figyelte, ahogy Apa áll a gyalogátkelőnél, körülnéz, előbb balra figyel, aztán jobbra, és intett neki, jól van, most nem jön autó, most átmehet. Várta, hogy Apa elinduljon, közben a lakkos táskájából cigarettát vett elő, rágyújtott, a parázsló cigarettát egészen feltartotta a feje fölé, és kékes füstöt fújt ki maga elé.

Apa visszamosolygott rá, és ő is integetett.

Aki elmegy, az nincs is.

Apa Anyukája egyáltalán nem cigarettázott. Nem fújt soha ilyen kékes füstöt az arca elé.

Náluk senki nem cigarettázott, csak a vendégek, ha néha jött valaki, a sajátjukból gyújtottak rá, vagy a nagyszobai dohányzóasztalon tartott intarziás fadobozból vettek ki egy szálat, Kossuth, Fecske, Terv, Munkás, Plovdiv, abból a fából faragott szamárból, aminek előre kellett hajtani a két fülét, hogy felemelkedjen a farka, és az alatta feltűnő lyukból kibújjon egy cigaretta.

Apa nézte még, hogyan távolodik a Pál Laci anyukája, fekete konty úszik a fejek fölött, piros cipők az aszfalton, aztán elindult ő is, átment a zebrán, nem szaladt, de nem is sietett, határozottan ment és egyenesen, előbb balra nézett, majd az úttest közepétől jobbra figyelt, éppen úgy, ahogyan a közlekedési foglalkozáson a Klári nénitől tanulták.