NÁDAS PÉTER

Határtalan

Mintha hétfőtől vasárnapig és reggeltől estéig, de főleg éjszaka valamilyen lázas zenei fesztivál zajlana, de a résztvevők valójában a saját szépségüket ünnepelnék. Herzlich willkommen in Ljubljana. Bienvenu. Nyaranta, mintha az ifjú Európa itt találkozna az öreg Európa összes fiatal füvesével. Most tél van. Autóval érkezünk. Nem találjuk a Zaloœka cestát, s néhány perc múltán megint kívül vagyunk a városon. Aztán megtaláljuk, de a Rozmanovát nem találjuk. Késésben vagyunk, mielőbb meg kell találnunk a szállodát. Gyorsan sötétedik, a szeles ég vörösének még némi visszfénye van. A túloldali járdán, valamilyen régi parkkal övezett monarchikus középület díszkerítése mellett jön egy vidáman gesztikuláló fiatal társaság, két atléta alkatú nő, három szálfatermetű férfi az alkony fényével az arcukon. Minden bizonnyal kollégák, ketten talán szerelmesek. Jöhetnek az egyetemről, valamilyen klinikáról is jöhetnek, ahol tanársegédek és adjunktusok, jöhetnek egy nemzetközi konferenciáról, akár edzésről is jöhetnek. Lassítunk a másik oldalon, megállunk, kiadóm letekeri az ablakot, átköszön. Elmerülten és egymásba fordultan beszélnek, gesztikulálnak, nevetnek. Még egyszer átköszön az utca túlfelére, mert elvétette, nem szlovénul, hanem horvátul szólalt meg. Az egyenletes városi zajban az egyik fiatal nő hallja meg először. Kelletlenül fordul felénk. Kiadóm még egyszer kijavítja önmagát. A fiatal nő annak az embernek a kelletlenségével fordul a hang után, akit kedves tevékenységétől szakítanak el és az utált realitással kell találkoznia. Kiadóm megint elvéti a nyelvet, megint horvátul kérdezi, aztán ismét javítja önmagát, szlovénul kérdezi. A fiatal nővel hozzánk fordul az egyik fiatal férfi is. Mint akik máskor is jó ütemben követik egymást. A kettősen javított nyelvi produkciótól mindketten meghökkentek valamennyire. A kötelességteljesítés kényszere tartóztatja fel őket, de csak egyetlen pillanatra.

A következő napokban a történettel tesztelek, mindenkinek előadom. Provokációm nem eredménytelen. Senki nem utasítja el, inkább töprengő ábrázattal kísérik, gondolkodnak rajta, ejha. Valaki az idő múlásával kapcsolatos meglepettségét osztja meg velem. Tizenhét év nagy idő a nyelvnek is. Maga sem vette észre, hogy a szerbhorvát közvetítő nyelvként mióta nem működik. Így mondja, közöttünk. Ha tudományos konferenciákon találkoznak, egy idő óta egymással is angolul beszélnek. Valaki más azt kérdezi, hogy látták-e a kocsinkon a magyar rendszámot. Ami csaknem kizárható. A fiatal, s immár nagy hírű költő, aki az elmúlt nyáron gyalog járta körül Szlovéniát és barnára égve, zsákjával a hátán benézett hozzánk Gombosszegre, tágra kerekedett, szelíd szemmel néz rám. De nem válaszol. Eddig úgy tudtam, magyarázom, hazájában ilyesmi nincs. De Péter, válaszolja halkan, hiszen mi is csontokon élünk itt.

Ljubljana télen csöndes, fegyelmezett, minden szeglete ápolt, tiszta, átgondoltan rendezett. Új könyvemmel, amelyben beszámolok a saját klinikai halálom tapasztalatáról, egyik este elvisznek délre, Ribnicára. A minden szegletében ápolt és fegyelmezett kisvárosnak van ipara, egyik nagyvállalkozója tartja fenn a kultúrközpontot a történeti múzeummal és a kortárs galériával. Ezen az órán senki nem jár az utcán, néhány neonfelirat világít, néhány kivilágított parasztbarokk homlokzat fényeskedik és néhány régiesre szabott cégér. Gyanúsan üres a múzeum előtt a tér. A terem ellenben megtelt. Szokatlan némaságban ülnek az emberek. Nem késünk, de meg kell várniuk, míg a helyi televízió és a helyi rádió interjút készít velem. Merő udvariasságból kísérletet teszek a sorrend megfordítására, mármint javaslom, hogy csináljuk inkább utána. Ragaszkodnak hozzá, hogy előtte meglegyen.

Állunk az üres folyosón, ahol egy nagyra nőtt, erősen elfogódott fiatalember elém tart egy kék mikrofont, a kamera velem szemben állványon áll, miközben egy piros pulóveres idősebb férfi a rádió piros mikrofonját kissé távolabbról tartja a szám elé. A nagyra nőtt fiatalember kérdez először, azt akarja tudni, miért írtam egy egész könyvet a halálról. Mert meghaltam, válaszolom könnyelműen. A fiatalember segélykérő pillantást vet rám, egész teste megmered a rettenettől, a kék mikrofonnal hátrálni kezd. Miközben az oldalamon a piros pulóver és a piros mikrofon szintén sebesen távolodik. Az idősnek annyi szakmai önfegyelme azért van, hogy óvatosan vegye ki a képből a piros mikrofont. Aztán úgy elugrik onnan, mintha mérges légy csípte volna meg. A gyerekember viszont azt nyögi, kérdezi, én ezt hogyan gondolom. Úgy gondolom, mondom rendületlenül, hogy infarktust kaptam, ettől a klinikai halál állapotába kerültem, s amikor itt tartok, visszatér az orrom elé a piros mikrofon. Reanimáltak, azaz visszahoztak. Ebben a pillanatban az operatőr is elhagyja helyét és ijedten kilép a kamera mögül. A másik kettő pedig egyszerre kezd beszélni, nem értik, mit jelent, a szavakat sem értik, kérdezik.

Magyarázom, hogy a reanimáció mit jelent, de érzem a levegőben, a bőrömön érzem, látom az arcukon, hogy ezt vakszövegnek tekintik, s valójában egy horror szereplőjének tartanak, zombinak. Nem fogják hagyni, hogy megtévesszem őket. Horrorba kerültek, amiből most ki kell menekülniük. A piros pulóveres a piros mikrofonjával, vállán a magnetofonnal elszalad a folyosó végére, ott azonban észbe kap, mert a kijáratot az ellenkező oldalon kell keresnie. Onnan szól vissza, hogy neki ennyi elég volt, neki elég anyaga van rólam. A gyerekember pedig úgy kapja el ezt a mondatot, mint a mentőkötelet. Neki sincs több kérdése, kiáltja. Attól tart, hogy nőni kezd a horgas végű nyelvem, a nyakába akasztom, így fogom lenyelni, megrágatlanul. Én meg, a marha, még mindig készségesen magyarázom, hogy értsék. Az idős közben oldalazva megkerüli az állványán hagyott kamerát, és eltűnik.

Bukarestet hó borítja, vastagon. A havat sehol senki nem takarítja el. Se a járdákról, se az úttestekről, a márványlépcsőkről sem. A belvárost felbontották, kibelezték, feltárják, hópárnák ülnek az ásatásokon. Mindenki mások nyomába lép, mindenki egymaga csinálja meg lába helyét a hóban. Vagy a négy kerekével, a vezetői művészetével. Kevéssé forgalmas utcákon egyetlen kis mélyre vájt és feketére taposott árokba lépsz. Egymás elé kell helyezni, emelni a lábat, a másik elé letenni. Ma így mennek előtted, örök téli libasorban, s így jönnek holnap utánad. A diót nem kell leverni, lehullik magától, havat nem kell takarítani, elolvad, idézik a vidám népi bölcsességet, amikor részvevőn megkérdezem, hogy mi történt, miért nem. A forgalmas sugárutakon hol elindulni nem tudunk, hol megállni nem tudunk, jégtengeren hajózunk az ünnepélyesen deres fák között. Ezek jótékonyan eltakarják a silány díszletet, amit hálás népének a meggyilkolt diktátor épített.

Ezekben a napokban nem olvad. A nagyvárosi füstködön nappal azért áttéved valamennyi napsugár. Emelkedik a levegő páratartalma és zúzmaraként ül ki éjszaka a fákra. Mire ismét besötétedik, már vadonatúj jégpáncél feszül az úttesteken. Teljes utcasorok állnak elhagyottan, üresen, bevert, fekete ablakszemekkel, bedeszkázott, téglával berakott kirakatokkal, a tizenkilencedik század végének stukkós bérházai. A külvárosok paneljai, mint a túlzsúfolt galambdúcok. Tetőin valóságosan is sok galamb csapkod a sokféleképpen összetákolt dúc körül. Merész kötelékekben repülnek fel és térnek meg az égről. A toldalékokkal kicsipkézett, kiszekrényezett, beépített, olykor bedeszkázott erkélyek között fagyott fürtökben meredezik a mosott ruha. Alatta sötét, néma, nagykabátos tömeg csoszog és imbolyog. Egymás nyomában haladnak a mélyre tiport egyetlen ösvényen vagy éppen összetömörödve és sötéten buszokra várakoznak. Fejük felett sárgásan szürke ég. Telítve kiismerhetetlen rendeltetésű kábellel, felső vezetékkel. Az út menti oszlopok valósággal megdőlnek, roskadoznak a bekötések tömegétől. A nagyobb külvárosi utak szélén, s főleg a nagyobb parkolók környékén magányosan vagy csoportba verődve csontsovány ebek álldogálnak, apatikusan nézelődnek, nem remélnek.

Kinn mínusz tizenöt, a szállodai szobában plusz harmincöt, a fürdőszobában negyven. Éjjel arra riadtam fel, hogy megőrülök, elpusztulok, de óvatosabban azt is lehetne mondani, hogy az átizzadt ágyneműben nem volt az alváshoz elég önfegyelmem. Az ablakot nem lehetett résre nyitni. Kitárni vagy becsukni, más választást ez a technika nem engedett. Jó, akkor valamivel kitámasztani. Ha lenne ablakpárkány, ami ezt a valamit megtartaná. Valakit már délután, a megérkezésem után felküldtek a recepcióról, aki úgy csinált, mintha valamit megcsinálna. Ebből végre megértettem, hogy a szobát nem csak fűtőtestekkel fűtik, hanem a padlófűtést is működtetik. Ez a valaki arról is tájékoztatott, hogy miként működik a légkondicionáló. Első hallásra nem értettem, hogy miért lenne jó nekem a légkondicionáló kezelését télen megtanulni. Csak éjjel támadt a kétségbeesett ötletem, hogy harmadiknak végül is bekapcsolhatom. Még szerencse, hogy ebbe a tébolyba nem mentem bele. Véletlenül, mit véletlenül, felfedeztem, hogy az átkozott fűtőtestek miként elzárhatók. Azt is elmondom, miként fedeztem fel. A vécédeszka nem volt rögzítve a vécécsészén, mert törött volt, lezuhant, valamit levert a fűtőtest alsó pereméről, amit eddig nem vettem észre. Hiába tapogattam mindenütt utána. Fehér kis kupakocska, teljesen szokatlan helyen, eddig ez fedte a zárat.

Amikor a szobát is sikerült valamennyire lehűtenem, s végre elégedetten elaludtam, azt álmodtam, hogy ostromlott, lakóitól magára hagyott városban vagyok. Nem egészen egyedül, a valakik azonban ismeretlenek. A legutóbbi bombatámadás után úgy látszik senki nem maradt, aki a szirénákat kikapcsolta volna. Világos, nem maradt szakember, az értelmes szakemberek meghaltak vagy elmenekültek. Miközben az égő házak között, a romokon bukdácsolva az utat kerestem, egyhangúan és ütemesen visítottak a szirénák. Ahogy a háborús szirénák visítanak a vigasztalan ég alatt. De semmi támpont nem maradt, romok és romok, semmi ismerős, egyetlen tájékozódási pont se volt.

Arra ébredtem, hogy nem álom, a szálloda folyosóján ütemesen visít a sziréna, három visítás után rövid szünet.

Nem tudnám megmondani, hogy miért, hogyan, biztos voltam a dolgomban. Fel se kelni. Tudtam, hogy nem érdemes, nincs tűz a szállodában. Hajnali három óra húszkor várok az ágyban, hogy a sziréna hagyja abba. Nem hagyta abba. Ami egy ideig elszórakoztatott. Füstszag nem terjengett a levegőben. A folyosókon ellenben egyre több lett a hang, férfi hang, női hang. Magamra kaptam a ruháimat. Résre tárt ajtóik mögül kihajolva, hálóinges, trikós, pizsamás férfiak és nők mindenféle idegen nyelveken. Főleg angolul. Igen mulatságos és tanulságos volt a kép. Milyen lehetetlen hacukákban alszanak, és a fejükön miként áll szét a haj. A hátsó lépcsőn szaladtam le a recepcióra a másodikról. A sziréna a fehér márvánnyal bélelt előcsarnokot sem kímélte, visszhangosan visítozott az üres falak között. De nem csak ez. A falon hatalmas képernyő, valamilyen végeérhetetlen harci jelenettel, robbant és harsogott és csattogott.

Az éjszakai portás embrionális helyzetbe kucorodva, édesen elnyílt szájjal aludt a képernyő alatt egy fekete bőrfotelben. Egy másik, egy vadabb kinézetű, kopaszra nyírt, bikanyakú óriás, valamivel távolabb, az előcsarnok homályos mélyen, kitárt karokkal az üres bárpultra borulva. Csodálatos volt a kép. Ennek ellenére felébresztettem az éjszakai portást. A hihetetlen zajban mindössze két ébresztő szót kellett neki mondanom. Alig emelte meg csinos, fekete fürtökkel ékített álmos fejét, máris azt hazudta, hogy a vendégek miatt van így. Azonnal elhittem neki. A dohányzási tilalom ellenére rágyújtanak a szobáikban, s akkor a tűzjelző automatikusan bekapcsol. Miért ne hittem volna el, hogy a riasztók ilyen érzékenyek. Javasoltam, hogy akkor kézi erővel gyorsan kapcsolja ki. Persze nem lehetett kikapcsolni. Ekkor már más vendégek is megjelentek, feldúltan, borzasan, hiányos öltözetben, nem sokan, valamennyien külföldiek. Mire a csinos portás immár megriadva, felébresztette a másikat, a biztonsági őrt. Még több mint egy órán át dolgoztak a kapcsolószekrénybe hajolva. Néha úgy tűnt, hogy sikerül nekik, hirtelen csönd lett. Csodálatos csend, de akkor megint megszólalt, három rövid sikoltozás gyors egymásutánban, majd szünet, megint nem lehetett leállítani.

Fél ötkor lett volna végre csend. Ha valaki időközben valahol az épületben valamit nem kapcsolt volna be. Végtelenített balkáni dalolás, életörömtől gurgulázó ének áradt a folyosókon.