DARVASI LÁSZLÓ

A Nagy Hullakereső Verseny

Darkapó úr elém tolta a szerkezetet, és cukros homályt lehelt a szemembe. Darkapó úr gyönyörűen dolgozott, elégedett lehettem, a számba vér gyűlt, már egészen vak voltam. Az utcákon szorgosan működtek a gépek, követ törtek, aszfaltoztak, temettek, árkot vájtak, hangszórókat osztogattak. Csak nem finomodnak a műveletek. Mindig az lesz a történet, ami ránk omlik, viszont a romok közt is osztogatják a részvényeket. Néhány percet időztünk még a műhely monitora előtt, mert élő közvetítésben mutatták, hogyan találnak Jung Kamerádra, és most az ő fellobogózott corpusa jár körbe a város főútjain és sikátoraiban. A Nagy Hullakereső Verseny hangulata a tetőpontjára hág. Szerte az utcákon hirdetmények virítanak, mert már megtalálták

Pokol Pópát,

Fájer ezredest,

Moccart hercegnőt

Baj méltóságos urat,

Alles elvtársat,

Nur elvtársőt,

Ócseny bánt,

Dzsenifer Kofát

Bjelo bástyát,

Tanga kisbarátnőt

Meksz őrgrófot,

Talán Herceget,

Cserebere Messiást,

Fátyol társalkodónőt,

Modern Pogányt,

Transzilvánia Komát,

Luftdobost és Portrombitást,

Wasszer prefektust,

Nikoladisz érczenészt,

Zamzam zsidó bolondot,

Barokk Realistát,

Buzi buzit,

Nemzeti Mukit,

Pipi baroneszt,

Fütty erdőkerülőt,

Zukker hókovácsot,

Pornó édesanyukát,

Pernye szélkalapálót,

Baba kőcsőszt,

Bitten sintéridomárt,

és most a tehetséges Jung Kamerád is bekerül a névsorba.

Nem soroltam fel mindenkit, hogyan tehettem volna, e néhány név ízelítő egy mindegyre gyarapodó, s lassan áttekinthetetlenné váló listából, amely iskolák, állatkórházak, véradó szórakozóhelyek, magántemetők, fegyintézetek és egyéb közintézmények folyosóinak falain kanyarog, kisebb-nagyobb kihagyásokkal és önkényes módosításokkal persze, vagy éppen vitatott hitelességű szereplők neveivel kiegészítve. Mindegy, a néhány kevésbé komolyan vehető név nem befolyásolta a Hullakereső Verseny jelentőségét. Az utcák forgatagában gépek dohogtak, könnyű reccsenésekkel tört a kő, fényesen repkedett, mintha véget nem érő ünnep lenne, a szilánk, és nem múlt, csak romlott az idő, a számban összegyűlt a vér, a meghorpadó égbe hamut és port kavartak az óriási szerkezetek.

Darkapó úr köhintett, elhajtotta dolgozószobájának rézhuzalos függönyét. Óriási, élettelen lény szárnyát húzzák így el az útból. Szárnya szaruhegyének végét végigfuttatta a hátamon, mint aki szeret csontokon zongorázni.

Figyeljek, mert megéri, ígérte a mozdulat.

Az utca felé pillantottam. Darkapó úr irodaháza előtt ott állt a Férfi és a Nő, ők nemzettek engem, egymás kezét fogták, olyanok voltak, mint valami játékszobrok. De nem szobrok voltak, hát persze. Darkapó úr mosolygott, hadd tegyem hozzá, ki szerint az íny, ki szerint a fog a legkényesebb szerszám egy mosoly alkalmában, de Darkapó úr mosolya az ódivatú naplementék hangulatát idézte, a kavargó vérbe barnacukrot, fűszereket és mazsolát szórnak, majd valaki halkan ismerős, mégis érthetetlen nyelven kezd énekelni.

Papírmasék bámultak ránk az utcáról.

Apám vállára hamu hullt, anyám arca előtt pernye kavargott. Darkapó úr kirakja őket meglepetés gyanánt, és én boldog lehetek, hogy halvány emlékeim formát öltenek. Nem lepődtem meg, hogy máris megjelent az első strucc, és csipkedni kezdte anyám papírmasé arcát. Amikor elvonulnak a porgépek és a karcsú hamudaruk, amikor a megfáradt utcamunkások leveszik a sisakjukat, és kötényüket az arcukra hajtva megpihennek, megjelennek a kutyák, a menyétek, a rágcsálók, a férgek és a madarak.

Darkapó úr széttárta a kezeit, hiába, a struccok ellen ő sem védekezhet.

Trombitaszó harsant, felénk tartott az ünnepi menet, egy elmés szerkezet vért spriccelt, és az általános és önkéntes gyűjtésen beszerzett, orvosilag hitelesített vér az alkonyat magasában permetté vált, és véres harmatként hullt vissza. Íme, Jung Kamerád is bevonul a Hullakeresés történelmébe. Darkapó úr kurta rántással húzta helyére a függönyt, és bekapcsolta a szerkezetet, lássam végre, mit alkotott. Darkapó úr nemcsak szakember, de művész is volt, ravasz iróniáját ezúttal is megcsodálhattam, a sleep gombot kellett megnyomni, hogy működésbe lépjen a masina.

Hallgattuk a gép hangját, az akusztika még nem volt tökéletes, nem volt elég ideje, úgymond, bejáratódni, de azért már élvezhető volt az előadás.

Arra gondoltam, Johannának is tetszeni fog. Amikor megszólalok, Isten nem jön ki a számból, csak hallgatózik. De azért te azt fogod hallani, amit ő mondott volna, és akkor jó lesz. Otthon sokáig nézegettem a szerkezetet, de nem kapcsoltam be, véreső dobolt a tetőn. Aztán engedelmesen hagytam, hogy Darkapó úr befogja a szemem, és óriási szárnyán holtan tartson a reggeli halálkiáltásig, az első pernyeszállító kamion feldübörgéséig.

Látszatra balszerencsés esetnek kellett bekövetkeznie, hogy megtudjam, miféle képesség birtokában vagyok. Rám dőlt egy tanyafal, maga alá temetett a vályog, a padlás sara és pora, és csak napok múltán találtak rám az épület bontásán ügyködő bérmunkások. Külföldi illetőségű bérmunkások voltak ezek a furcsán beszélő, fekete arcú, laposan pislogó emberek, szívesebben alkalmazták őket, mint a hazai munkásokat, olcsóbban dolgoztak, és talán kevesebbet ettek, ritkábban ürítettek, viszont dőljön rá egy külföldi illetőségű munkásra az áldott vályogból készített nemzeti tanyafal, fújja meg a szívét a mi hamukavaró, országos szelünk, nyomban feldobja a talpát. Legalábbis ez volt a közvélekedés.

Éltem, a hajam szála sem görbült.

Arra ocsúdtam, hogy bámul egy strucc. Kutyával, igen, kutyával vagy disznóval szembe lehet nézni, de struccal aligha. Híre járt, hogy a külföldi származású munkások titokban struccokat fognak be, és megsütik a madarakat, sőt előfordul, hogy nyersen falják be őket. Johanna, miután megismerkedtünk, mesélt ilyesmiről. Mesélte, hogy vannak kerületek, ahol struccot vágnak a nyílt utcán, és közben zenélnek. Valóságos déli hangulat, Lyes urat, vagy Nyetbiztos urat éltetik az emberek, és nem csak azok, akik atlétatrikóban szeretnek szerepelni, de azok is, akik cukorvirágot tűznek a hajukba, és színes csekkfüzetekkel legyezgetik magukat a forró naplementékben is.

Sokféle hír szállt az országban, a hírek tartották fent a világ rendjét, pontosabban szólva, a hírek tartották fent a viszonyok rendszerét, az úgynevezett működési feltételeket, úgy értem ezt, hogy egy adott hír nem azért látott napvilágot, mert valami éppenséggel megtörtént, mert hogy valójában és általában véve mi történt, azt nem lehetett tudni, s ami ugyancsak fontos, hogy az ilyen természetű, a történések gyökerét firtató tudásra nem is volt alapvetően szükség, nem volt rá igény, a hír mindig egy másik hírből kelt életre, a hír apropó volt, a hírek csak hírekkel foglalkoztak, halott törődött a halottal, mert például a halottkeresésben nem csak az halt meg, akit nyilvános ünnepségen hullává nyilvánítottak, de maguk a nyilvánítók, illetve a nyilvánítást elfogadók és szentesítők, azaz a közönség is, ez így volt logikus és természetes, és, például, ha egy szép és értékes hullát találtak, nem a megtalálás ünnepi aktusa volt a lényeg, nem e hullának nyilvánított embertársunk, az ő reakciója, múltja, jelene és jövője, hanem a megtalálásról tudósító első beszámoló már-már kötelező költőisége, ami aztán a többi beszámolót, kommentárt, megjegyzést és értelmezést, illetve újabb híradást eredményezte.

A külföldi bérmunkások elzavarták a vérszomjas struccokat, és sietve kiástak a törmelékből. Nem értették, hogyan maradhattam életben, miért nem nyomott halálra a nehéz, vizes vályog, hogyhogy nem szakadt be a tüdőm, az arcom?!

Annyit mondtam a kérdezősködőknek, engem is csodálkozással tölt el, ami történt, és valójában nem volt kellemetlen, sőt szórakoztató volt odalent, holott akkor még nem egészen lent voltam, csak a törmelék alatt. Azt mondtam nekik, akik faggattak, hogy kellemesen töltöttem el ezt a néhány napot, mindenféle hangokkal társalogtam, a tanya egykori lakóival, földművesekkel, béresekkel és gazdákkal, hallottam gyerekek játékát és éneklő asszonyokat, áldást, imát és átkozódást, állatok és régi szerkezetek sistergő, zakatoló hangjaira ismertem, több nemzés, szülés, haldoklás és afféle régi halottsiratás fültanúja voltam, végül szinte már otthon éreztem magam.

Nem, nem gondoltam, hogy az egy helyénvalóbb világ lett volna. Annyit mondtam a kíváncsiskodóknak, hogy abban a világban sem voltam otthon, de az az illúzióm támadt, hogy élek.

Nyetbiztos úr és Lyes úr lovai, tehenei és disznói, kutyái és egyéb állatai, mert például számtalan aranyozott láncra fűzött, kövér strucca is volt a nevezett uraknak, már régóta a városraktár udvarán ürítettek. Nem minden struccot tartottak rabláncon, sok tehetséges madár megtanult önállóan élni, idővel ideszoktak ők is. Az állatok szokásait illett tiszteletben tartani. Tilos volt állatot puszta kézzel ölni, műszert kellett használni, néhány raktárlátogatóval kevesebb lett, viszont valakit fel kellett fogadni, aki igazgatta az udvar rendjét. A struccok előnyt élveztek. A struccoknak és a kutyáknak nem kellett sorba állni. Ők akkor szartak, amikor kedvük támadt, és ezt magam se gondoltam helytelenségnek.

Természetesen pályáztam az állásra, adtam vért, voltam Hullakereső Verseny nézője, tapsoltam reggeli temetéseken, és némiképp híres lettem magam is a tanyafal ledőlése után. Nem tagadom, e kétes, mert bizony halálos, hírnév segített, hogy az állást elnyerhessem, s lehessek a raktárudvar mindenese, gondozója, mondom, pályázat útján, mert manapság mindenre pályázni kell.

A pályázatot megnyerte, Munkás, jelentette ki Tábornok Igazgató az udvar legkevésbé szem előtt lévő sarkában tartott fogadáson, ketten voltunk ott, máskülönben. A Tábornok az egész területet felügyelte, alacsony, kopasz ember volt, és később, miután megismertem Johannát, elcsodálkoztam, hogy kettőjük között egyáltalán rokoni kapcsolat lehet.

Csodálkozik?, kérdezte halvány mosollyal.

Elnéztem a válla fölött, a kapuban aktivisták várakoztak, használni szerették volna az udvart.

Igen, uram, mondtam, csodálkozom.

Az jó, bólintott Tábornok Igazgató, ha még tud csodálkozni, fiam, az jó. Ha majd nem tud, az bizony nagyon rossz lesz. Ne felejtse ezt, fiam, s aztán intett az aktivistáknak, akik berohantak az udvarra, sokan voltak, tülekedtek egy kicsit, de már tették is a dolgukat.

Egyesek szerint ütődött vagyok, hogy guanót és trágyát talicskázom, de én tudom, amit tudok, példának okáért tudom, hogy a szart is el lehet adni, és én meg is teszem. A már nem friss emlős ürülékért fizetnek a legtöbbet, az ilyen szar kapcsán még várakozási listát is vezetek. Elkel a tehénszar is, sajnos a lószar már kevésbé, a legkevésbé pedig a madárszar kelendő, szúrós, és nem használ a növényzetnek, kiégeti. Pihenőnap vagy hétvége nincsen, az ürülék sem pihen. Valami állat, egy helybéli munkás vagy szakértő mindig jön a dolgát végezni, gyakran Lyes úr ügynökei lepik el a sarkokat, izzadva, nyögve ürítenek egy hullakeresési verseny közvetítésének a szünetében, ám ilyenkor Nyetbiztos úr munkatársai is feltűnnek, összeakaszkodik a társaság, lesz egy kis fenyegetőzés, hetvenkedés, aztán az egyik csoport elvonul az udvarnak ebbe, a másik pedig a távolabbi végébe, és egymást figyelve, gyűlölködve szarnak. Igen, sokféle rendszer működik, de ezek a rendszerek egymásba érnek, és nemcsak feltételezik, de ki is egészítik egymást, Lyes úr vagy Nyetbiztos úr emberei már régen nem szerettek egyedül szarni. Lyes úr és Nyetbiztos úr valaha élő emberek voltak, aztán hosszas és bonyolult társadalmi műveletek révén sikerült elérniük a legszebbet, ami ebben az országban közemberrel történhet, belehalniuk a saját nevükbe, sikerült belehalniuk a halott nevük kreálta hírek esőjébe, hamuhullásába, dobpergésébe.

Gyakran téved az udvarba hullakereső versenyző is, látszatra unott képpel sétálgat a szarkupacok és a trágyahalmok között, mintha egyéb dolga sem lenne, mint a nézelődés, én azonban hamar kiszúrom az ilyen alakot, és gyorsan felvilágosítom, errefelé hiába kutakodik hulla után, itt csak ürülék van, ezen az udvaron, illetve fent, mutattam, odafent működik még egy Raktár is, kéziratokkal, néhány oklevéllel és különleges pátenssel, krónikalappal, keresztelési és temetési okirattal, esküvői feljegyzéssel, s ha szerencséje van, nyitva találja a raktártermet, és ha még nagyobb szerencséje van, emberekre is lelhet ott, de nyilván azt tartaná igazi szerencséjének, ha halottat találna, és bár erre is van esélye, viszont arra, hogy itt lent, az ürülék honában leljen hullát, semmi esély nincsen, úgyhogy hordja el az irháját, ha nem akarja, hogy jelentsem az esetet a hullakeresési versenybíráknak.

Lyes úr is üzletember volt, mint Nyetbiztos úr, amivel persze nem mondtam nagy dolgot. Én is üzletember voltam, árultam a szart, pénzt kaptam érte, Nyetbiztos úr állataiból és Lyes úr embereiből éltem, lassú, magabiztos körforgás az egész, mindenki üzletember, aki él, aki haldoklik, a hulla is üzletel, akár a föld alatt van, akár rózsaszirompernyeként szálldos a tökéletesre nyírt pázsitok fölött, akár valamely köztéren vagy televíziós adásban szerepel. De egy ideje, magam sem tudom mióta, a halál, pontosabban a hullák jelentették a legnagyobb üzletet, a halálhírek árfolyama, ahogy mondják, az egekbe szökött, és persze Lyes úr és Nyetbiztos úr voltak a leginkább érdekeltek a Hullakereső Verseny alakulásában. Ez főként reklámszerződéseket, befektetési járulékokat és építkezési megbízásokat, illetve mindenféle temetések határidős lebonyolítása fölötti diszponanciát jelentett. A különböző temetéseket régóta közvetítette a televízió, több olyan csatorna akadt, amelyek már csakis temetéssel vagy hullakeresési akciók közvetítésével foglalkoztak, a hírek és a kulturális események, a reggeli műsorok és az esti magazinok, a reklámok mind a hullakeresés eseményeinek szolgálatában fogantak.

A játék szüneteiben, amikor a város szívdobogása lelassult, amikor az ember úgy érezhette, egy óriási dobverő játszik a sötétbe borult horizont vásznán, amikor csak a hullakereső hirdetmények és a halálneonok villogtak a futórózsás mellvédeken, feljártam a Raktárba. Itt még a régi, békebeli por szitált, mintha fakéreggel simogatnák az arcomat. Végeztem egy szállítmány lepakolásával, lemosakodtam, és felballagtam a felső szintre, az aranykorlátos csigalépcsőn haladtam, és néztem, hogy márványlapokon életre kelnek a felhők. Milyen jó annak, akinek segít az ima! Nem is az, hogy beteljesül, hanem abban segít, hogy elmehessenek tőled a dolgok. Hagyjon el az összes szó, vagy hagyjon el az összes ember, mint az ondó, és akkor jó lesz. Jobb azért imádkozni, hogy ne legyen, mint hogy legyen, amikor túl sok minden van. Túl sokan vannak, túl sok akarat működik, és túl sok ürülék fogy. Ez most, szerintem, egy ilyen helyzet. Amikor a szar lesz, akkor is fogy. Naponta így, ilyen gondolatokkal ballagok föl a Raktárba, könnyekkel, fogcsikorgatással imádkozom. Belépek a terembe, belélegzem a porladás illatát, imádkozom, és hirtelen megérzek valami idegen, nyugtalanító illatot.

S a következő pillanatban megpillantom őt.

Elmélyülten lapozgatott egy nagyalakú, színes könyvet, és én máris arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ez az ember hiányozna nekem. Ha leszel, akkor hiányzol. Világított a karja. Ahogy rápillantottam, nem jutott az eszembe, hogy szép vagy nem szép, arra gondoltam, hogy a karján biztosan futott már eltévedt patkány. Vagy struccok kergették, a vállára hullt pernyét akarták lecsipegetni. Az arcára nem tud légy szállni, de köröz fölötte, nem tágít, ő órákon át hallgatja a zümmögést, és aztán elneveti magát. Néztem őt, figyeltem, imádkoztam. És aztán megpillantom a kitűzőjét, a neve Tábornok Johanna, nocsak, ő tehát a főnököm lánya, Tábornok Igazgató gyermeke, biztosan hajlongnak előtte a riporterek, a kegyét keresik a hullaruha-kereskedők és a rendfenntartók. Tábornok Johanna a Nagy Hullakereső Verseny Kézikönyvét lapozgatta, közben kuncogott, akár egy becsípett kislány, aki zacskónyi konyakos meggyet nassolt el, lecsöpögtette magát, és már nem bánja az ölére tévedt darazsakat. Remegtek a könyvtár csillárdíszei, a metszett-üveg figurák, a struccdíszek, a repülő üvegmalacok, harangkutyák és fényférgek. Tábornok Johanna suttogása átszállt az asztalok felett,

“Munkás úr, Munkás úr, hát maga miért nem versenyez?!”

Kérdeztem, miből gondolja, hogy “munkás” lennék.

Látott az ablakból, kuncogott Tábornok Johanna, látta, hogy hordom a szart, alkudozom, adok és veszek, hát nem ilyen a verseny is, ilyen a hullakeresés is?!

“Munkás úr, Munkás úr!”, kuncogott, és én arra gondoltam, jó lenne a vállába harapni. Olyan volt a szám, mint egy selyemkendő, amibe csorba, éhes fogakat csomagoltak. Ma már nem gondolok ilyesmiket. Ez régen történt, vagy talán nem is olyan régen, csak elmúlt, új pernyéket, mindennap friss hamut fújnak a város fölé a gépek. Mindenesetre így ismerkedtünk meg, ez volt az első alkalom, és akkor még nem tudtam, hogy ő is képes alászállni. Nem tudtam, hogy a föld, akár egy éhes száj, neki is megnyílik, ezért kell majd elmennem Darkapó úrhoz, akitől pedig azok is tartottak, akik a legharsányabban dobálták a sötétségbe a szesszel átitatott, égő kockacukrokat.

Lehet, hogy hasonlítok a hullakereskedőkhöz, kisasszony, de akkor azt igencsak sajnálom.

Hallgatott, fürkészte az arcomat.

Úgy érti, kérdezte aztán kissé ijedten, hogy az embereket meg kell alázni, vagy, nem is tudja, hogyan fejezze ki magát, meg kell az embereket sérteni, hogy jobbak lehessenek?! E nélkül nem megy?! Hogy amíg nem bántják az embert, nincsen esélye?!

Ugyan, nem jobb a megvert ember, Johanna, ezt nem is kell állítani, mondtam. Csak több vele a munka, érti?

Értem, hogyne érteném, mondta Johanna.

Én pedig arra is rájöttem, Johanna, hogy amikor dolgozom, imádkozom. Amikor hordom a szart, amikor feljövök ide, amikor, mint most, magával beszélek, imádkozom.

Nem válaszoltam, de a hangokból hallottam, hogy lent a struccok széttéptek egy kutyát. Johanna szótlanul emelkedett, biccentett és ment. Aláírtam a kilépőcéduláját, és a televízióhoz ültem.

Nyetbiztos úr óriás kivetítőjén olykor magam is megtekintettem egy-két izgalmasabb hullakereső epizódot, a legutóbbi résznél tanúja voltam, hogyan hullt ki a versengésből az a szimpatikus játékos, akinek a fél ország szurkolt, elbukott, mert az utolsó hullakeresésen helytelenül döntött, azt gondolta, a feltehetően egy régebbi háború alkalmával elhunyt rokonnal eléri a továbbjutáshoz szükséges pontszámot, ám ellenfele, egy ugyancsak tehetséges hölgy olyan halottal rukkolt elő, amelynek különlegessége magától értetődő volt, cukorral és karamellel dísztett édesapját hozatta a porondra. Fehér hajú úr, nyakkendőtűje, akár egy óriási, fagyott könnycsepp, pedig csak fehérvérmarcipán.

A szerencsés apa átölelte a lányát, együtt sírtak, figyeltem, ahogy az áll tompa csúcsáról alácseppen a könny, ilyenkor vége a drámának. Arra gondoltam, jobb, ha a könny az arcon marad. Nem kell letörölni, száradjon csak fel. Könnyeztek a nézők is, ki boldogságában, ki szomorúságában, gyászba borult sok kerület és igazgatási hely, s míg Lyes úr udvarházában lampionok és elektromos fáklyák szórták a fényt, és egymás után durrantak a petárdák és a pezsgős palackok, Nyetbiztos úr szimpatizánsai siratták a fiatalembert.

A Nagy Hullakereső Verseny tekintélyes díjakkal kecsegtetett, egyes rész-győztesek államilag támogatott dísztemetésben részesültek még életükben, épület nagyságú, örökforgó sírboltot kaptak, vagy olyan szökőkút használatára nyertek jogosultságot a főváros legszebb temetőjében, melynek halkan zenélő vizébe kizárólagosan az ő hamvaikat szórták. Mennyire szerettek inni az ilyen vizekből a kutyák és a struccok! A kezdeti kapkodás után a hullakeresés és a hullamegtalálás néhány fázisát magánosították, e folyamat sem tett rosszat a versenynek, az állam versenyezni kezdett a magánosokkal, a magánosok az állammal, a struccok is szaporodtak. A csábító nyeremények ádáz küzdelemre sarkallták a versenyzőket, akik közül néhányan szabálytalan megoldásokat is alkalmaztak. A halottkeresés lényege az volt, hogy a versenyzők olyan játékosra leljenek, aki könnyen és magától értetődően hal meg a halálra éhes nagyközönség előtt, minimális idő alatt képes eljutni az ismertség állapotába, s e játékos éppúgy lehetett eltűnt rokon, barát, vagy egy valamikori háború vagy forradalom áldozata.

Persze akadt olyan illető is, akinek a nevét hiába mondták ki, hiába gyalázták vagy éltették, képtelen volt hullává nemesedni. Ilyenkor a közönség csalódott leveleket írt a hullaműsorokba, mert a fickó vagy nő úgy viselkedett, élve maradt, élt, és, a csudába is, nem lehet összeverni a haláltenyereket, a tapsmester leül, lassan az arcába temeti a kezét, a műsor máris átvált, struccokat, vidám halálszökőkutat mutat.

Felvirágzott az illegális hullakereskedelem, mert bár halottakat árulni leginkább állami monopólium volt, a verseny hatására sajnos sok úgynevezett privátszemély kezdte árulni az ismerősét. De a gyakori halottellenőrző programok, a felvilágosító előadások és a szolidaritási fesztiválok visszaszorították a halott-kereskedelem tökéletesen persze soha fel nem számolható gyakorlatát. Nem volt egyszerű a versenybírák helyzete, noha a versenyzők többsége betartotta a szabályokat, és tisztességesen küzdött. S ha valaki nem is olyan régen a halott-keresés szabadsága ellen lépett fel, de mára módosított az álláspontján, éppúgy részt vehetett a küzdelemben, mint az, aki a kezdetektől támogatta a játékot. A Hullakereső Verseny önfeledt hangulatban zajlott, többnyire becsületes, jószándékú és “önmagukat adó”, “tenni akaró” versenyzők küzdöttek egymással. A verseny során a nézők megismerkedhettek a résztvevők hétköznapjaival, álmaival és vágyaival, hogyan keres férfihullát a tehetséges fiatal lány a legváratlanabb helyeken, gyorséttermekben, népszerű parkokban vagy politikai gyűlések széksoraiban. A gyerekek hullák vagy hullakeresők akartak lenni, jelvény a galléron, a játékboltok kirakataiban híres hullakereső figurák ásták a játéksírokat. S milyen szörnyű volt, ha valaki kiállt a színre, a villogó kamerák elé, és nem tudott meghalni.

Hogyan történt meg az első találkozás odalent?

Hogyan találkoztunk a föld mélyében először?

Egy hősi emlékmű közelében időztem, s éppen arra gondoltam, felküzdöm magam a napfényre, amikor remegést éreztem, ami erősödött, hullámzott velem a mélység, a rétegek ringatóztak, a terület felbolydult, élni, rettegni, akarni kezdett, végül puha matéria tolta magát az arcomhoz. Egy emberi has volt, meleg és élő has, egy másik ember része és kiterjedése, nem ide, nem ebbe a területbe illő test, a páráival és az ízeivel, ahogy a hús növekedik, forog, megnyílik, ahogy kifordul magából, és befogad, a saját lüktető és meleg vérébe szív, vagy egy kar fénye, ahogy elvakít, fogak, nyál, izzadság. Ő volt az, Tábornok Johanna, akit már ismertem a könyvtárból, és aki után soha nem illesztettem a helyére a ferdén álló olvasószéket. Hát lejár ő is! Micsoda meglepetés! Közel fúrta az arcát hozzám, miközben hasonlóképpen ujjongó csodálkozással kérdezte, mit keresek itt.

Milyen jó, gondoltam, nemcsak a raktárba jár Tábornok Johanna, de képes csodálkozni is.

Nahát, hogy képes leereszkedni, honnan tud ilyesmit?!, kérdezte újra.

Titkos iratokból leste ki az eljárást?, kérdezett tovább, s én nem válaszoltam, mert hogyan meséljem el azt, hogy éppenséggel és véletlenül egy tanyafal tanított meg erre, talán cigányok verte vályog, reszketeg földfal, és a felmagzó füvek, eltékozolt sorsok, szomorúságok, egymás nyomában járó magányok.

Még a tanyai “baleset” után történt, hogy egy közeli építkezés közelében téblábolva, ahol halálkábeleket fektettek a föld gyomrába, és ahol, azt hiszem, strucckeltető épült, frissen kivájt árokba bújtam, és addig ügyeskedtem, míg egészen be nem fedtek a mélyedés partjáról aláhulló göröngyök. Ösztönösen működtem, de nem tagadhatom, a kíváncsiság is vezérelt, vajon milyen lesz újra a fenti társadalmi virágágyások, a mésszel jelzett gyalogutak alatt. Hamar ismerős hangok szólítottak, újra találkoztam egykorvolt emberekkel, édes istenem, még barátokkal is, közel kerültem letűnt, elporladt, elfelejtett életükhöz, a testem elernyedt, s néhány mozdulat után kiömlött belőlem az a szomorú kis melegség, az ima. Később ezért is jártam a föld alá, megtanultam lejutni, nem volt bonyolult mutatvány. Megtanultam arccal belefurakodni a földbe, megtanultam, hogyan kell várni, hogy a doboló eső vagy a meleg rongyként lengő szél beleforgasson a homokba, egy földhányásba, egy lapályos vidék sárszőnyegébe, jól megtanultam, hogyan lehet alászállni, s beleveszni mindabba, ami van, és ami volt. De azt is jól megjegyeztem, hogy amit tudok, akarni is kell, különben hiába tudom. Hát gond nélkül elhagytam az építkezést, s néhány nap múlva újra sikerült felkutatnom egy üres sírgödröt. Tisztában voltam, hogy illetlenség, amit cselekszem, hiszen a sírt a temető nyugati részében vájták a földbe, azon a területen, ahol a hősöket és az ország jeles embereit szokták elbúcsúztatni. A gondosan kivájt sír várt valakit, ez a valaki nem én voltam, harangozóból nem lesz hős soha. Belefeküdtem a mélyedésbe, magamra kapartam a földet, és aztán másnap rám is talált a temetőőr, s haragos kiáltások közepette elkergetett. Megúsztam néhány rúgással és lapátütéssel, mert az őr nem nagyon forszírozta az üldözést, éppen zajlott a Hullakereső Verseny egyik epizódja, s a temető bizonyos pontjairól villódzó kivetítőkre, óriásképernyőkre lehetett látni. Mindig akadt egy érdekes, szívszorító vagy mulatságos pillanat, amely lekötötte a figyelmet.

Én csak leköltöztem, és nem nagyon heveskedtem, de Johanna, akivel ama első lenti egymásra csodálkozás után többször is együtt szálltunk alá, nyugtalanabb természet volt, ő, Johanna vándorolt is, jött-ment, mint akinek a határok túloldala sem elég. Én csak hallgatóztam és nézelődtem, míg Johanna tekintélyes méretű vidékeket járt be, felfedezett és kalandozott, kérdezett és válaszolt, viccelődött, sőt néha duzzogott, a sérelmét ápolta, a szépséget gyakorolta. Rendben volt ez így. Johanna jött velem, követett engem, néha magam elé engedtem, és én fúrtam utána, néha együtt haladtunk, fogtam a kezét, átkaroltam vagy rávettem, hogy kapaszkodjon belém. Nem magyarázkodtam. Nem mondtam, hogy figyeljen, kérem, ezek most nem csupán szavak, hanem igazi, gyönyörű roncsok, melyekből hol a kétségbeesés, hol az öröm, hol a jóság vagy a gonoszság valóságos, meggyötört arca tekint ránk. Jól értette ő ezt, bizonyos valóságokról pedig jóval többet tudott nálam.

Szörnyű, ugye, Johanna?, kérdeztem tőle suttogva.

Rettenetes, suttogott vissza.

Jajgasson csak, Johanna, most senki se hallja.

És ő jajgatott, hosszan és kétségbeesetten, olyan volt a jajgatása, mint az erdő lombját szaggató őszi szél, mint az üres papírdobozt kaparászó ujjak zenéje.

És most legyen jó!, mondja, hogy jó, Johanna!, kérleltem, és ő önfeledten engedelmeskedett, és minden erejével igyekezett elmondani, hogy milyen az, amikor jó, hogy milyen a kellemes, hogy működni kezdenek bizonyos nagyszerűségek és elégedettségek, amelyek mozdulatokat és szavakat terelgetnek, vagy vannak azok az örömök, amelyek nem akarnak kifordulni magukból, nem akarnak a saját arcunk vagy a testünk játékainál egyéb díszeket.

Olyan szép, volt, tényleg olyan szép!, suttogtam neki.

Senki se hall bennünket, hát nem fantasztikus, Johanna?!

Sűrű lehetett a lélegzete, mint amikor a vérből szósz lesz, nem tudom. Valami végül mégis megtörhetett benne, a hegedűst megvakítja az elszakadó húr, de játszik, vagy inkább játszana, vér, taps, azt a partitúrát legfeljebb vitrinbe teszik. Valami megváltozott, mert hiába akarunk bármit is, hiába mérjük fel az életünket uraló viszonyok rémséges káoszát, a támolygó őrületet, a föld felett pompázó bolondéria meg-megújuló hullámverését, az emberi történetek mégis olyan egyszerűek, és olyan sérülékenyek, hogy egyetlen igenbe vagy nembe sűrűsödnek végül, és így van ez akkor is, ha csodálkozunk, ha imádkozunk miattuk.

De hát nem arra születtünk, hogy hír legyen belőlünk?, kérdezte Johanna, már fent, a napvilágon.

Jaj, Munkás, tette hozzá, maga azt hiszi, hogy a magányból lehet ékszer?!

Nem ékszer, csak kincs, mondtam, de egyáltalán nem voltam biztos az igazamban, csak féltem, már féltem.

Néhány nap múlva valaki értem kiabált az udvaron. Hóóóóóó, hóóóóóó, megnyújtotta az ó-t, s a végére elmélyítette. Az illető népviseletben volt, úgy értem, jellegzetes ruházatba öltözött, vagyis az első pillantásra tudni lehetett, kinek a fia-borja. A szarhordót keresi, kiabálta ez az ember. Hallottam, hogy az udvar sarkában Nyetbiztos úr ügynöke méltatlankodott, hogy nem látja a tisztelt hangoskodó úr, hogy Nyetbiztos úr kutyája ürít éppen, s a kiabálásával zavarja az állatot?! Az idegen rá se hederített, mire Nyetbiztos úr ügynöke tovább folytatta a kissé túljátszott háborgást. Lesiettem az udvarra, nehogy botrány kerekedjen. Az ember közelebb jött, velem korabeli férfi lehetett. Igazoló papírosom van-e, tudakolta, mert azt, hogy munkás, akárki állíthatja. Megmutattam neki az igazolványomat, amit alaposan megvizsgált.

Neve?

Munkás, válaszoltam.

Rendben. Foglalkozása?

Szarhordó és raktárigazgató, mondtam.

Rendben. Hogyan nyerte el az állását?

Pályázat útján, mondtam.

Rendben.

Szokott-e temetőkben leskelődni.

Az attól függ, mondtam.

Rendben. Válaszolni azt tud, tette még hozzá különös, ismerős mosollyal. A férfiú eztán közölte, hogy az udvar és a raktár kisajátítást nyert, és hogy mely területeit kell megtisztítanom a megjelölt időpontra. Minden területét meg kellett tisztítanom. Átadta a végzést. A Raktár szintjén hullafodrászat és hullaszauna nyílik, az építkezési anyagoknak sürgősen hely kell. Lyes úr halálkápolnát építtet ott, s meg is mutatta a helyet, hogy hová álmodták meg az össznemzeti tervezők. A leginkább napfényes udvarsarokra gondoltak, természetesen. Persze ott végzik dolgukat a struccok. Nyetbiztos úr majd ellenkérelmet nyújt be, hogy azt a kápolnát már ő sokkal hamarabb kigondolta. Így lesz, semmi kétség. És az sem kétséges, hogy ettől a pillanattól igazából munkanélkülinek számítok. Legalábbis, hogy így mondjam, az ő szempontjukból. Mert a munka, az én munkám megmarad. A férfiú elégedett volt, elmondta, amit akart, menni készült. De még visszalépett.

Nem ismer meg, Régi Munkás?

Ez tetszett, csak idejött, és már meg is változott a nevem. Különben pedig akkor már derengett valami, de késő volt.

A nevem Jung Kamerád, mondta gúnyosan, és megveregette a vállam. Sokáig álltam aztán, sokáig kellett várni, hogy könnyebb legyen.

Ezután botorkáltam el Darkapó úrhoz, mert tudtam, tisztában voltam vele, hogy mi következik. Akkor bíztam meg Darkapó urat, hogy készítse el nekem azt a masinát, azt a kis gépet, amivel, ha meg nem is mentem Johannát, de talán megmentem magamat.

Átmegyek az udvaron, s ahogy lépek, érzem a gumicsizmám nyomán felfakadó ürülék savanyú illatát. Fent, akár a halottak, alszanak a könyvek, fölöttük üvegférgeket ringat a légáram, csupa csillanás minden, a plafonra Tábornok Johanna arcát rajzolják az árnyékfoltok. Az épület csúcsán kilátó van, az erkélyben meg lehet kapaszkodni, és innen jól látszik, hogy fent halott az ég is, halottak a lassan tovaúszó, valódi felhők, és aztán úgy folytatódik a világ, hogy már semmit sem kell tudni róla. Hónom alatt a meg-megzörrenő díszzacskó, benne Darkapó úr fantasztikus szerkezete. Fent vagyok már, az erkélyen állok, előveszem a masinát, hadd szóljon.

Hadd szóljon, hadd szóljon!

Sokáig nem maradok, lemegyek, átöltözöm, megborotválkozom. Gúnyos nevetés fakad minden mozdulat mögött, na, Régi Munkás várnak a hétköznapok! Közeli kávéházban beszéltünk meg randevút, az épület mellett csak a szokásos, kisebb halálgyűlés, odébb munkálkodó halálgépek, és Johanna nem késett.

Szépen eléje toltam a dobozkát.

Nos, miféle meglepetés ez?, egészen tartózkodó volt, gyanakvó, kemény kis vonás feszült a szája sarkában, úgy rágta a kávésüteményt, hogy egy pillanatra megrémültem. A dobozt bámulta, ravasz voltam, halálfejes csomagolópapírt használtam.

Lentről hozta?, kérdezte.

Nem, mondtam, nem odalentről hoztam, Johanna, idefent jártam ki, hogy elkészítsék a tartalmát, bár, nem tagadom, sok lenti tapasztalat segített a munka végeredményében.

Mondd, hogy szép munka, Munkás, mondd, hogy csodás munka!, őrjöngött Darkapó úr a homlokom körül.

Gyönyörű munka, mondtam tehát.

Azért adja nekem, kérdezte, hogy közelebb kerüljön hozzám, hogy befolyásoljon a döntéseimben?!

Meleg este volt, és az est egy gyenge pillanatában harangkondulást küldött nekünk. Idegen hang volt ez a hamudaruk és az óriás portölcsérek világában. Lám, vannak még működő harangok is. Egy szegény kislány csengettyűszót árult, rázogatta az asztalok között, adtam neki pénzt. A szomszédos utcák felől kiáltások hallatszottak, a Hullakereső Verseny versenyzői lehettek akcióban. Johanna arra fordult, megfeszült az arca.

Ha nem tetszik neki, visszaadhatom?, kérdezte.

Természetesen, mondtam, majd megjegyeztem, ugyan miféle ajándék az olyan, amit nem lehet visszaadni?!

Az életünk, mondta kevés gondolkozás után, majd kicsomagolta a dobozkát, könnyű ujjaival kioldotta az ezüstkötést, lefejtette a selyempapírt, és felpattintotta a fedelet. Nézte kicsit, összegyűlt a rozsda a szemében. Aztán kiemelte, megforgatta, s egy lampion fényébe tartotta a figurát.

Szép, mondta, de mi benne a különleges?

Az ujját rávezettem az alak oldalából kiálló apró kulcsra. Ha azt megforgatja, érdekeset hall.

Megforgatta, ahogy kértem.

Ritmusosan jobbra és balra hajlott az alak feje.

Ulla, ulla, ullalla, ismételgette a figura, ulla, ulla, ullalla.

Nem értem, ez az egész mit akar jelenteni?!, szólt elhűlve Johanna.

Hát nem tudom, mondtam, még nem elég tökéletes a hangzása, és közben hallottam Darkapó úr könnyű, szörnyűséges nevetését. Hirtelen hideg lett, nem tudom, nem fáztam, csak éreztem, hogy valami nagyon hűvös fúj át közöttünk. Boldog csoport vonult el az utcán, az élen integető fiatalember új győztes versenyző volt. Az egyik ablakból ázott öregasszony rázta az öklét feléjük.

Most elmegyek, mondta Johanna, és felállt.

És valóban elment, a kávéjához nem nyúlt, csak a süteményt morzsálta el. Ültem, és csak ültem, mint egy faragott szobor. Végre a szék felnyikordult mellettem, Darkapó úr rettenetes teste ereszkedett mellém, öreg felhő, aki ólomvarjakkal tömte meg a hasát, hogy méltóságteljesebben vonuljon el a rettegő földek felett. Nem, ne féljek, az élet nem múló rosszullét. Majd párzanak mások, jobbak, tehetségesebbek, és higgyem csak el, a mankóknak is helye van a fegyverkereskedelem költészetében. Darkapó úr lassan, ráérősen lélegezte az arcomba a sötétet, majd tarkómon állva próbálgatta súlyos szárnyait. Hazavitt aztán, és ahogy szokta, egyetlen legyintéssel megölt, és aztán reggelig tartott, ringatott a szárnyán.

*

Johannát másnap kerítették be, másnap találták meg, később kiderült, Jung Kamerád munkatársai jelentették az új hullagyőzelem hírét, és azért én sem lehettem csalódott, mert nála, Johannánál volt az ajándékom. Nyilvános műsor, csinnadratta, fényképezők vakkanásai, a megszakított általános híradások, az őrjöngő apa látképe, aki persze másként gondolta az életet az országos hamuhullásban. Dehogy gondolta másként. Csak a boldogság számít, és ki kíváncsi a konzerv tartalmára, ha olyan szép a fémdoboz is. A raktárban már javában dolgoztak az újak, ki lettem ebrudalva, el lettem küldve, tűnj, Régi Munkás, mindegy is volt, a közönség soraiból néztem a Hullakereső Versenynek ezt az újabb epizódját. Mert természetesen elmentem az eseményre, de nem a lábam vezérelt, hanem a lelkem. Hogyan is tehettem volna másként? Dísztér, forgószínpad, lampionok, porciózott halál. Kis túlzással, ahogy mondani szokás, ott ült a nézőtéren az egész ország, más munkások, újak és régiek, papírmasé figurák, apák, anyák, testvérek, aktivisták, struccok, kutyák, Lyes úr és Nyetbiztos úr, mondom, az egész ország.

Johanna az előtérben állt, a rászegeződő kamerák előtt kissé félszegnek mutatkozott, na igen, szoknia kellett az új szerepet. Jung Kamerád azonban gyakorlottan irányította az eseményeket.

Most mondja, Johanna, hogy jó!, kiáltotta Jung Kamerád.

És Johanna elmondta a jót, őszintén beszélt arról, hogy szerinte mi a jó, a helyes, az előrelátó, a mértékadó, a pozitív.

Most mondja el, néhány szóban, kedves Johanna, hogy nem jó!

És Johanna elmondta, hogy mi a nem jó, elmondta a vereségeket, a gyászok makacsságát, a reggeli ijedtséget, a rossz apróságokat, egy hivatal packázásait, a bűntudat mocsarát.

Mit tagadjam, szépen és körültekintően beszélt. Talán még a versenyt is megnyeri, vagy győztesnek nyilvánítják az általános keresés egy szakaszán, részfejezetén tulajdonképpen drukkolhatok is neki.

Johanna, mit üzen a szeretteinek!, kiáltotta Jung Kamerád.

Akkor ő elgondolkodott, kissé oldalra fordította fejét, s talán túl sokáig tűnődött, ami ilyen esetekben nem volt szokás. Hullakeresési versenyen nem szabad hosszan gondolkodni, a morfondírozásért rendszerint hibapont járt. Most azonban csend lett, mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt, holott a válaszokat előre tudni illett. Végül Tábornok Johanna bólintott, és a retiküljéhez nyúlt. Felcsattintotta a kapcsot, majd kiemelte az ajándékomat, a kicsiny szobrot, majd elfordította rajta a kulcsot.

A szobor bólintott, majd rákezdte.

Ulla, ulla, ullalla!

Olyan tapsvihar tört ki, úgy ordítottak a hangszórók, hogy szegény Jung Kamerád csak hosszas integetés és pisszegés után tudott csendet parancsolni. De mivel bírt már rutinnal bőven, csak sikerült neki. Csend lett, csak lélegzett, csak figyelt az a sok, kedves halott ember.

Meg tudja valaki mondani, mi ennek a jelentése?, kiáltotta Jung Kamerád.

Nem akartam szólásra jelentkezni, nem akartam a műsorban részt venni, és mégis megtettem, mintha madzagon húznák, felemelkedett a karom.

Munkás, Munkás, mondja hát Régi Munkás, mit mondott Tábornok Johanna titokzatos kis szobra, kabalája, helyes kis szerencse alakja!

Álltam már, szememben könny, ellepett a veríték, Johanna mögött elfutott egy strucc. Aztán még egy. Mintha a futkározó madarak az időt jelölnék, az idő múlását. Valaki megbökte az oldalam, mosoly, mozdulat, bólogatás bátorított.

Éli, éli láma sabaktani, nyögtem ki végül.

De a szám mégis ezt mondta,

Ulla, ulla, ullalla!

Ulla, ulla, ullalla!

S ott álltam én, a munkás, álltam a kavargó hamuban, a színes pernye játékában, a verseny mámorában, ott álltam és Johannát bámultam, akit fel, egészen a magasba emelt a tapsvihar és a halotti éljenzés. És aztán aznapra, a versenynek arra az epizódjára rászaladt a függöny. Az utcákon tánc, vigasság, struccok, karnevál. Leültem egy padra, cigarettáztam, és vártam Darkapó úr könnyed, szörnyűséges szárnycsapására.