Örömhír

(1960–1962)

(Благая весть)

 

 

1. fejezet

 

És lőn reggel – hallgassátok, hallgassátok! – És lőn reggel, és lőn este, villogott az ég, a déli szél meggörnyesztette a tamarinduszokat, s reszketett a kolhozrozs a naplemente sugaraiban.

Értelmem siketült, szívem szegényedett, nem jutottam lélegzethez, mellemet ezer előérzet szorongatta, és először pillantottam föl az égre.

Én, aki soha nem néztem az égre. És abban az órában – beteljesült! A nyugtalan csillagok vergődésén keresztül a szférák búskomor zenéjébe a szeráfok rekedt kórusa tört be, és az idők kárpitja hullámzott az őrült gyötrődéstől, és kettéhasadt.

És a villámlás üvöltése megsiketített és az útszéli árokba vetett,

és valaki a fejem felett fulladozott a nevetéstől és a hajamat cibálta, és azt mondta:

„Mit csinálsz, Te, Testvérem, ezen a világon?”

És én felemeltem a fejemet, másnapos vodkaszagot lehelve a térbe, és nem láttam mást, csak a sötétséget,

és hideg sár csorgott be az ingem alá, és lőn reggel, és lőn ismét este, és fények villogtak, és tekintetemben értetlenséggel vegyes félelem tükröződött.

És fülem égnek állt, és lélegzetem akadozott.

És testetlen szomszédom azt mondta nekem:

„Hallgass az Én szavamra – most, elnémultak közt a legfényesebb, jól számítottad ki a határidőket?

Egyike vagyok azoknak, akik ott voltak Vele és Veled a végső óráig – emlékszel?

Balga Jehova – semmit sem feledtünk, akarsz-e velem jönni – most?”

Így szólt az, akire figyelmeztem, és aki nem akart láthatóvá válni.

És válaszoltam neki:

„Akárki is légy, szavaid szívemre nehezednek, de isteni mondatszerkezeted nem egészen világos.”

És Ő elnevette magát, és így szólt hozzám:

„Majd eljön az idő, amikor megérted – attól fogva, hogy csillagunk újból feljövőben van és megrémült Teremtőnk titkos besúgók rendszerét vezette be szféráinkban, egyetlen gondolkodó hülye se akar érthető lenni a határokon belül, amelyeket Az állított fel, akinek szelleme a villám súlyával szállt Rád, hogy hírül adja megjelenésem;

és íme – mielőtt eloszlik a sötétség, és Te visszatérsz abba a világba, ahová most nem tartozol –, szíved százharmincszor szorul össze a félelemtől és a titokzatos beszédektől, és meglátod a vidéket, ahol Lucifer hadának lelkei gyötrődnek, és megismered az ezer mélységnél is kísértőbb három próba erejét, és akkor Annak értelme, kinek irgalma rejtve van, megvilágosítja tudatlanságtól felpuffadt fejedet – akarod? Te, én ifjú Szenvedőm, akarsz-e velem jönni?”

És beszélt, és engem szórakoztatott ügyes deklamálása, és minden hangot elnémított bennem a csoda édes igénye,

és a köd feneketlenné lett, és könyörögtem neki, hogy nevezze meg magát, és ő nem akarta,

és a fülembe sugdosott, és esővel öntözött, csiklandozott, és nevetett és elvitt bégető nevetése szárnyain,

és ahogy vitt, határaimat kitágította, és az áthatolhatatlan allegóriák sötétjével vonta be elmém, és a láthatárok mind egy gyűrűbe tekeredtek össze,

és felfordult az égbolt, és ujjongó testeink, megszabadulva a kiterjedések terhétől, feloldódtak benne,

és félőrült szelek sivítottak, és dübörögve suhantak az évezredek az éteri síkságok egyik végétől a másikig.

És kitárultak a Poklok kapui.

 

 

2. fejezet

 

„Ne félj felnyitni szemedet – mondta a szellem, akivel eggyé váltunk a repülés kimerítő gyönyöreiben,

Ne félj felnyitni a szemedet, Megfáradt Testvérem. Íme, átléptük a határt, amely elválasztja a magas szférákat a vezeklésre és örök kínokra kárhoztatottak földjétől.”

És már várt engem az első kísértés, és a szemem engedelmesen felnyílt, és elszabadult tekintetem a komor szorosok közt bolyongott,

és a füstölő fáklyák ólmos pislákolással világították meg a szirteket, és minden egyes bukott angyal sápadt arcára százharminc ibolyaszín fényfoltot vetettek.

„Hallgasd, hallgasd! – súgta nekem az árnyékban rejtőzködő szellem –,

Hallgasd siratójukat, Én Megfáradt Fivérem,

íme, átléptük a határt, amelyen túl csak a tuskók tudnak mosolyogni.

Ne félj kilátástalan bánatuk harmóniáját megtörni – az ébresztette fel lázadozó Atyjuk minden bizakodását, hogy Te kiválasztottá lettél.

A Te eljöveteled szorosabbra fűzi kötelékeiteket.”

És beléptem birodalmukba, megrezzentve az ősrégi pislákoló fényeket,

és ezer lámpás lángja nyugtalan lobogásba kezdett, és a Sátán szárnyatlan gyermekeinek sokasága riadt fel kőnyoszolyájáról, felém fordították tekintetüket, és lerázták halhatatlan fülükről a port,

És velem együtt megdermedtek a Poklok Urának parancsoló és alkoholtól kiégett hangjára:

„Korábban, –

Korábban, mielőtt még az Örökkévaló lett volna,

Én valék. A létezés értelmetlen és zabolátlan ősalapjain Én uralkodtam egymagam, és az Atya szelleme nem mondott ellent az Én hatalmamnak:

semmilyen kezdetnek nem volt még kezdete, és az Én hatalmam alá tartozó angyalok légiói még nem sóvárogtak a fényre,

és megelégedtek azzal, hogy az őselemekkel játszanak.

Megjelent Ő – Az, akit Mindenhatónak hívnak –, az elemek első kombinációjával, lefektetve a Rend és Harmónia kezdeteit;

és e két elvre alapozta a teremtés csüggedt aktusait, és elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és megjelentek a Föld és az égitestek az égboltozaton:

és a szárnyasok csődülete alávetette magát az Ő világegyetemében uralkodó fegyelem olcsó bájainak.

De aki hű maradt hozzám, az mind migrént kapott és okádni kezdett az Ő ostoba magasztosságától”.

Így beszélt a Sátán.

„És én elmentem,

És én elmentem számkivetve, és ütött az óra – Nékem már a könyökömön jött ki majomugrándozásainak ütemes anapesztusa,

És Az, akinek a kedvéért Te elhagytad a Földet, megadta az első jelet a lázadásra:

És íme, kell-e most arról beszélni, milyen esztelen volt felhívásom! –

a Mindenható Disznó ősemberi dühvel semmisített meg mindent, amink csak volt,

És megvakított bennünket Mihály Arkangyal tetves vértjének ragyogásával, és levágta szárnyainkat,

és ide vetett bennünket, ahol most három tucat örökkévalóság óta vagyunk kénytelenek gyötrődni”.

Így beszélt a Sátán

„Íme te látsz –

Íme te látsz bennünket, nem a dicsőség fényétől övezve, hanem álmatlanságtól és töprengéstől kimerülten:

az Én fiaim lelkét penész rágja a gyönyörűség hiányától, és a századok sóhajként szállnak el, de én mondom néktek – hallgassátok! hallgassátok! –

de én mondom néktek – látomásaimban vértelen csatáinknak másféle terei jelennek meg itt, a világ határán túl.

Egyesül velünk azon teremtmények okos ereje, akik Ádámtól örökölték az eredendő bűn tavaszát

És akik a Teremtő elgondolása szerint arra születtek, hogy munkával szolgálják le a rájuk kiszabott időt és dicsőítő ódákat zengjenek,

Mióta a bűnbe esett pár elhagyta a paradicsomkertet,

az Én hatalmam alá tartozó táncoló ördögök legyőzték a tétlenségüket és felemelkedtek az Alvilág mélységéből a keserű bitangok szívéig,

és minden gondolatukat kétellyel fonták körül, és minden törekvésüket megrontották:

a Bábel torony értelmet megvető építőinek bölcsességét és Noé szenvedélyes ivászatát,

és Éva szégyenlősségét, és Ábel jámborságát és még ezer ilyen, a természettel ellentétes anomáliát üldözött az ő nemzetségük, az Istentől örökölt bőséges életerőért cserébe…”

Így beszélt a Sátán.

„Százharminc betegség bilincselte meg gyengülő ízületeiket, és arcuk elfehérült a lelkifurdalástól,

És az erkölcsi képzetek győztek a számításon és a szent betegség görcseiben új próféciák születtek,

és mítoszok titkos géniuszokról, kik termékenyítő fallosz nélkül, éltető anyaméhen kívül fogantak,

és a fejük már nem kongott üresen, mióta ideálok talapzatai előtt térdepeltek és elhunytak sírhalmai előtt hajlongtak.

Parancsomra – bolondok, remeték – böjttel és imával csendesítették a test lázongásának hullámait.

És a szemétség és darwinizmus összpontosításával, átgondolt ördöngösséggel gyengítették meg az értelmesek lelkét (...)[1]!

KEZDEM AZ ÖZÖNVIZET, A BÁRKA VALÓSZÍNŰSÉGÉT KIZÁRVA – (...)

innentől Számomra nem rendeltetett a Biblia szerzőinek és szövegmagyarázóinak tévedéseket sugalmaznom

és – dühömben – kiköpnöm az Ararátról zöldellő olajágacskát hozó galambocska után!”

Így beszélt a Sátán. És felkelvén magához vont, és az arcomba lihegett:

„Értelem Keresztapja – (...)

Értelmem és Szellemem Keresztapja (...), menj be és jöjj ki, és indulj el, de ne szennyezd be ajkaid –

Te, ki magadtól vonod meg a javakat, és ki elhárítod az élvezeteket,

ki megosztod velünk lelki terhünk súlyát – a kezdetektől fogva –, gondolj bele abba, ami nincs:

és ettől az időtől kezdve a földi boldogság nem lesz kívánatos számodra,

és a Te ezer gondolatod és tetted között egy sem lesz, amit józan ész diktált volna,

és Te, a háromszorosan is boldog, angyalhoz hasonló emlékezetedbe vésel Engem, és elmondod a világnak mindazt, amit a Gonosznak tartott nem mondott neked.”

„Áldott – (...)”

„Áldott legyen az Atya Nevében”– zendítettek rá a capella a szárnyatlanok kórusai,

és az öröktől fogva bukottak zokogtak, mint a tragikus színészek, mint az újszülöttek,

mint én, aki most bűnbe avatott lettem, az édes roham önkívülete és eufóriája között – „Beteljesült!

Kövess Engemet – és végleg beteljesül – a Világegyetem legsötétebb sarkaiban, Kövess Engemet, Megfáradt Testvérem”.

 

3. fejezet

 

És eljött a második kísértés sora, és én, megvilágosodó teremtmény, elváltam a kísértésektől megszabadító szellemtől, ki utamat kísérte,

és számomra ismeretlen orcával ocsúdtam fel, azon a földön, hol eddig nem jártam,

És az összes nefelejcs illatától elbódulva lélegeztem, és a földi vágy melegházak fülledt félhomályát töltötte mellembe, és a holdfény hullámain szégyentelen szilfidek heverésztek lustán,

és íme megjelent nekem egy leány, kinek szépsége elérte a képzelet határait,

és odalépett hozzám, és a tekintete vágyat és szelíd határozottságot fejezett ki:

és – rámosolyogtam,

és ő – visszamosolygott,

én – bamba imádattal néztem rá,

ő – vágyra csábulva felvihogott,

én – nem kérdeztem, mi a neve,

ő – nem kérdezte az enyémet,

én – három szóban kifejeztem vágyaim skáláját,

ő – felsóhajtott,

én – sokatmondóan lesütöttem szememet,

ő – az égre emelte szemét

én – az égre emeltem szememet,

ő – sokatmondóan lesütötte szemét,

és – ahogy illik, mindketten édes leheletet lihegtünk, mindkettőnkre kéjsóváran hunyorogtak a csillagok,

és a kibomlott virágú növényzet illata misztikus dicsfénybe burkolta hullámzó körvonalainkat,

és a testetlen szervezetek végtermékei lustán duruzsoltak a csatornacsövekben, és a világirodalom klasszikusai szomorúan forogtak sírjaikban,

és – én hasmélyi baritonon nevettem,

ő – természetfölötti, zengő kontraalton válaszolt,

én – merész karommal felmértem sűrűségét, méreteit és domborművét,

ő – elragadóan forgatta szemét,

én – bugyonnijos lovasrohammal támadtam,

ő – önfeledten kotkodácsolt,

én – dörzsöléssel lángra lobbantottam,

ő – buján remegve megadta magát,

én – őrülten kimerülve kifulladtam,

ő – elgyengülten fuldoklott,

én – aléltam

ő – vergődött,

én – remegtem,

ő – hullámzott

és egyetlen pillanat múlva minden rejtekhely feltárult és felnyílt minden mélység, és az ostoba kerubok nyögtek a boldogságtól a végtelenen túli magasságokban,

és a Mindenség áldott mozdulatlanságba dermedt, és –

és az a Láthatatlan, Az, galléron ragadott, és a fülembe bégetett –

„Mit csinálsz, Te, Testvérem, e világon, mely nagyobb, mint az isteni világ?”

És megremegtem, és körbepillantottam, és százharminc pillanatig harcolt bennem a vágy őrjöngése az Eszme csendes őrületével,

és akit eltaszítottam, lombágyán zokogott és szíve összetört.

És azóta sok leány akart engem és én elfordultam tőlük, elhamvadtam a gerjedelem lángjaiban, és életemre akartak törni, és én nevettem.

És íme, legyőztem a föld vonzását, és mint Főnixmadár a tűzből, mint Jehova a tövisbokorból – kirepültem holdfénytől átitatva.

És lelkem tágabb az Alvilágnál.

 

 

4. fejezet

 

És eljött a harmadik kísértés ideje, és íme, Engem, aki feltámadt az emberi szenvedélyek sarából,

befogadott a szellem, ki az utolsó remény magasáig emelte röptömet,

és – a világegyetem körforgásának kárpitjain keresztül – a távolban lángoló szférák körvonalai elvakították tekintetünket

és feltűnt, lázálom rabjaként a Legjóságosabb fényben ragyogó trónja.

És a Megváltó homloka, aki kék melankólia dicsfényében jobb felől ült,

oly fénylő maradt, mint a telihold, és oly szelíd, mint a zsoltárénekes Dávid mezein legelésző birkanyáj,

és könnyein át mosolyogva üdvözölte megjelenésünket a világközti űrből.

És mondotta nékünk:

„Halálvágytól gyötört sápadt orcájú zarándokok, akárkik is legyetek, taszítsátok el a gonoszságot magatoktól, és a Teremtő könyörülete nem hagy el benneteket, mert ő kiterjeszti jóságát mindenkire, ki megszolgálja azt.”

És mi válaszoltunk Néki:

„Nem azért, hogy megízleljük az enyhülést és a tengődést világotokban,

És nem az Úr oltalmát keresve irányítottuk röptünket, mi, tévelygők.

Hanem hogy szendergő lelked felébresszük, és örömteli vezeklésre hívjunk téged, édes komám, Jézus” – (...)

És ő válaszolt nékünk:

„Nem tudjátok, mit beszéltek. Nézzétek csak – a fény naiv gyermekei felhagytak röpdösésükkel.

És mikor Mihály Arkangyal homlokát ráncok barázdálják, az égi seregek nem teketóriáznak – Én nem ismerlek benneteket,

de az, kinek ellenségei összezavarták elméteket, köztetek van most és mindörökké,

és az Ő trónusa előtt térdepelve – ugyan miféle szolgálatról beszéltek?”

És mi, a ki nem mondott titok őrzői elmosolyodtunk, és így válaszoltunk Néki:

„A Teremtő értelmezésében oly számtalan a badarság, amily számtalanok teremtményei,

és mi ismerjük mindahányat, és az Ő kegyelme, melyet Szent Ferenc legyőzhetetlennek mondott, nem érintett meg bennünket.

És Te, aki minket vádolsz, Te, aki tettel és szándékkal szolgáltad Őt,

megtanítottál bennünket hinni abban, hogy nem tettei, hanem Szavai alapján mérettetik meg a gondolkodó teremtmény.

És ezerszeresen igaza volt annak, ki azt mondta Tibériásban, hogy „Az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket”,

mert a te fogadott Atyád – neked köszönhetően – soha nem hozza vissza már a következetességet a pirospozsgás pogányok világába,

És adományai – mióta te lemondtál róluk – elvesztették bájukat mindazok számára, akik osztoztak lelkesedésedben.

Miután legyőzted a hiábavaló ábrándok kísértését, anélkül, hogy ráébredtél volna, látnok lettél (...)

elveszett az utolsó remény is számodra – az Úr színe előtt –, hogy megjavulhass,

és az isteni gondviselés őrizete alatt lehelted ki a lelked, visszafordíthatatlanul, érdekből örökbe fogadtak azon apostolok idejében,

amely apostolok megrendezték a mennybemenetelt, attól való félelmükben, hogy istentagadónak tartják majd őket.

És, ha az Ő trónja rendíthetetlen,

mi – százharminc hét múltán – erő híján elnevetjük majd magunkat, de a parancsolatainkról nem mondunk le,

És ha Ő Maga itt van – köztünk –, ki saját természetének törvényeit hajtja végre,

A Faragatlan Elevenen-nyúzó, akiből hiányzik értelem és irónia, és nincs formája a térben, bárgyú, mint egy szibériai posztócsizma.

És ha Ő Maga itt van – köztünk –, köpj az Ő arcába, Megváltó, és áldjál meg bennünket.”

„És áldjál meg bennünket” – ismételte a visszhang az Éden hideg boltívei alatt: –

és Isten Fia öntudatát vesztve zuhant az égi seregek lába elé, és nyugtalanság és borzalom tükröződött az orcákon, és a hárfák húrjai elszakadtak,

és az arkangyalok leghatalmasabbika megremegett a szégyentől és a fájdalomtól (...)

és óriási rúgással kipenderített a mennyország kapuin túlra, oda, ahol bosszúra éhesen tomboltak a démonok,

és amint felkaptak a szárnyak, melyek örök időktől támaszul szolgáltak nekem, örömömben fölnevettem, és alázatosan hívom a felsőbb elrendeltetéseket,

„Szellem, ki téren és éveken keresztül végighurcoltál, nem te vagy-e az, ki Belzebub szolgálatában őszült meg,

ki egykoron Gábrielnek adta ki magát, ki a szent fogantatás titkát hírül vitte Máriának?

Rájöttem nevedre! És – tagadj meg, menyasszonyok Legtisztábbja, hohó! munkára, elvtársak!”

És a mindenség szakadékának tátongása felett úgy kacagtam, mint negyven agyament,

és a fúriák, vámpírok és boszorkányok hadai bergomaszka tánc forgószelében szétáradtak felettem,

és velem együtt zuhantak alá – (...) – az összes őselem dühöngése közepette (...)

és a csapások karneváljában – jóságos ég! – bombaként röpültem,

És az égitesteket ezer vihar térítette le keringési pályájukról –, veszett arabeszkeket rajzoltak körülöttem, és a Galaxis remegett az isteni zűrzavar ragyogásában –

és minden elsötétült előttem.

 

 

5. fejezet

 

„És volt közöttük egy leány, és a szerelem terhe

nem egyedül rám nehezedett, és a nap százharmincszor

ment le a láthatáron, és Én eltaszítottam”

(Ev. ad Ben., 13, 9.)

 

És lőn nappal – hallgassátok, hallgassátok! (...)

És lőn reggel, és lőn este, villogott az ég, a déli szél meggörnyesztette a tamarinduszokat, s a kolhozrozs reszketett a naplemente sugaraiban.

És Én, lázongó gyermek, ugyanabban a képmásban tértem magamhoz, melyet elveszték az églakók családjában.

És ismét megláttam a földet, melyet egy örökkévalósággal azelőtt hagytam el,

és Én, akit senki nem ismert fel, senkit nem ismertem fel.

És felöveztem csípőmet, és fejemre hervadó füvekből koszorút tettem.

És nádból vándorbotot fogtam, és kimentem a csillagfényes útra,

a Moszkva környéki mocsarak nedves köde minden kezdetek előérzetével hevítette szívemet;

és napfelkeltekor egy víztározóhoz értem, és íme, a hallgatás megszakadt,

és segélykérő jajgatás fonta körül a nyugvó nádast, és gyászos csobbanás, és a vízhez rohanó ifjak riadalma;

és széthajtottam a bokrokat, és a futkosók felé fordulva így szóltam hozzájuk:

„Álljatok meg, önkéntesek! Csillapítsátok merészségetek, és figyelmezzetek Rám, ki jót cselekszem:

tanuljátok meg leküzdeni magatokban azt, akik születésetektől fogva vagytok, és ne higgyetek a felelőtlenül feltörő indulatoknak.

Az együttérzés és az önfeláldozás képessége nagy érték,

az hagyta meg, ki Engem a földre küldött,

de miután elérte hőn áhított célját, vajh nem válik-e az, ki most a megváltás után sóvárog, tízszeresen is ragaszkodóbbá a földhöz és a Velem ellenséges őselemhez?

Távozzatok a parttól: a rossz szokások legalja, ha olyan tettet viszünk véghez, amelyben több az udvariasság, mint az együttérzés.

Legyen bennetek bátorság, hogy szájtáti bambák legyetek, még azokban a nehéz pillanatokban is, mikor a polgári kötelesség arra buzdít, cselekedjünk fejvesztve –

kövessetek Engem, és engedjétek, hogy a fuldokló megfulladhasson.”

És a víz bezárult az ismeretlen szenvedő felett, és az ifjú arcokra zavar ült ki, és tekintetüket a feltörő buborékok tűzijátékára vetették.

De megbabonázva engedelmeskedtek, és zokogva követtek Engem, és Én mondtam nekik:

„Ne fojtsátok magatokba a sajnálatot

És ne feledjétek, ettől az órától kezdve szívetek azzal telítődik meg, amire teremtve van.

Az áldozat, melyet a fuldokló felélesztésének oltárán hoztatok volna meg, kevésbé lett volna bűnös, de rátok nézvést kevésbé áldásos is lett volna.

Ne töröljétek le könnyeiteket,

mert ami megtörtént, jóvátehetetlen, és súlyos árat fizettetek azért, hogy meg tudjátok tagadni a nagylelkűséget.”

És még keservesebben sírtak, és Én észhez térítettem őket, és a Moszkva környéki lombos ligetek hűs árnyékot adtak nékünk,

És eledelünkül a gyár hulladékai szolgáltak, és a mocsári gőték kis fejei, és énekesmadarak gyönyörködtették füleinket.

És mentünk, míg a nap újra felkelt, és minden szembejövőt ámulatba ejtettünk nemes tetteinkkel és nyomorult gúnyánkkal.

Mikor pedig – a külvárosok porában – az ifjúsági palazzo boltíve alá léptünk,

A gondolattól kimerülten ámuldoztunk. Kis híján százharmincan voltak, napjaikat ifjú buzgalomban és háborítatlanságban tengették, akár a szamarak.

És édes kéjjel csókolózásba merültek, és az orrukat piszkálták, és a júniusi plénum határozatait olvasták, és amikor megláttak Engem, megkérdezték az Engem követőket:

„Ki ez a zarándok? Nevetséges a koszorúja, akárcsak tanításai.”

És Én válaszoltam nekik:

„Még korai lenne megneveznem azt, aki erre a világra küldött, nézzétek!

A sekély víz átlátszó, ám a mély kifürkészhetetlen.

De bizony mondom néktek, köztetek, a munkás hétköznapok költészetétől elkényeztetett idióták közt

Leszek mindaddig, míg közületek minden tizedik le nem hajtja fejét elgondolkodva azokon a rejtélyeken,

Amelyeket füttyszónak és lónyerítésnek véltetek. Dixi” (...)

 

 

6. fejezet

 

És íme – tizenhárom ifjú, akiket megszállt a Kinyilatkoztatás vágya, megvetve a szülők gyűlöletét és a hatalmon lévők átkozódásait, lerázták lábukról a fővárosi utcák porát és követtek Engem, elméjük kinyílott a Szövetség befogadására, szívükben az Én tüzem visszfénye lobogott.

Rózsaszín homályban ment le a Nap a színeváltozás napjaiban, és Szerpuhov, és Tula, és Tver, és Jaroszlavl versengett, ki fogad be több vándort,

házaikban fennen hangzott az örömhír, és az Én Szavam kivetette az éretlen lelkeket az általánosan elfogadott tévedések hálójából.

És íme, Tver peremén találkoztam egy Nővel, aki egyik tanítványomra mutatva így szólt: „Nézz rá, rongyai hamarosan szétmállanak rajta, és a pofája feldagadt a sok gondolkodástól és éhezéstől –,

mennyivel jobb annak, akinek elméjét nem fertőzték meg a te szofisztikált gondolataid!”

És én elmosolyodtam és egy szomorú példabeszédet mondottam el néki, és mindenki hallotta, aki hallani akarta:

„Élt egyszer egy vidéken – nem tudom, hogy régen-e –,

Élt egyszer egy vidéken két ember, akik tisztelték egymást, amennyire szokás, akik a földjüket művelték, ahogy szokás, napszálltakor pedig élvezték világi munkálkodásuk gyümölcseit, és egyikük álmatlanságban szenvedett, a másik álma pedig oly töretlen volt, mint az igazság.

És lőn este, és fények villogtak az égen, és nyugtalan volt a lila sötétség,

és kitárultak a világokat elválasztó egek, és íme – a Láthatatlan megjelent az alvók ágyánál;

és odasúgta az egyiknek: »Hogy tudsz aludni, földi? – földedbe számlálatlan kincs van elásva«,

a másiknak meg azt súgta: »Földedbe számlálatlan kincs van elásva – vajon alhatsz-e?«

De az semmit nem hallott, csak csöngött a füle, álmában motyogott valamit, átfordult a másik oldalára, és lőn reggel.

És jött a szántás ideje, a háboríthatatlan álmú arca meg se rezzent, úgy haladt lustán az eke nyomában; a másik keze meg bizonytalan volt, arca elsötétült a titokzatos gondtól, szeme ide-oda járt, éjjelente pedig a látomás prófétai fecsegése miatt nem bírta lehunyni a szemét.

Alkonyok és virradatok váltották egymást, és az eke tízrőfnyi mélyen haladt már, és az egész környék odacsődült, hogy nevessen rajta;

néhány jólelkű ember pedig vigasztalta a megháborodottat.

És egyik hét telt a másik után, és a kolhozrozs reszketett a a naplemente sugaraiban, és akinek az álma háboríthatatlan volt, annál a gabona szétfeszítette a teli hombárok falát;

az őrült keresőnél ellenben minden láda olyan üresen kongott, akár a gúnyolódók feje.

És az aratás ideje után jött a hervadás ideje, és jöttek az esők, és a nap százharmincszor ment le a láthatáron, és újra kitavaszodott – ez pedig egyre csak szántott,

és öltözéke szitává kopott, tápláléka csak vadsaláta volt és a kíváncsiskodók könyöradománya,

és egyik napja a másik után hanyatlott sírjába, és akiket szeretett, mind elhagyták – halljátok! halljátok,

és akiket szeretett, mind elhagyták, és már nem talált semmiben megnyugvást, egyre csak szántott.

Mennyi idő telt el azóta, Én tudom csak,

és íme, egyszer csak felpúposodott az aszfalt valahol Alabama államban, és az elmeháborodott kilyukadt ásójával a napvilágra,

szeme tele volt földdel, és nem látta a Napot, széttárta karját, és felzokogott, és felkiáltott:

»Égi erők! Áldott légyen az éjszaka, amelyen összezavart szent csalásotok!« –

azzal meghalt – üdvözült elragadtatás és világfájdalom közepette.”

És amikor elhallgattam, körülvettek Engem, akik meghallgattak Engem, és az egyik gúnyolódó így szólt:

„Csodás dolgokat adatott meghallanom életem alkonyán: a bánat kipusztíthatatlan a földön, és az önjelölt próféták az ég ítélte áldásként írják elő.”

Egy másik így szólt: „Nem egyike vagy-e azoknak, akiknek eljövetele a földre a Jelenések könyvében megjósoltatott?”

Én így válaszoltam nekik: „Nem célom, hogy megvilágosítsam az embereket, és tapasztalatom arra int, hogy vessem meg a pórnépet. Mindent megtudtok a maga idejében.”

És azzal utat nyitottam magamnak a tömegben, és tizenhárom ifjú elhagyta Velem Tver peremvidékét, és fejüket koszorú övezte paréjból és babérból, és szívükben az Én tüzem visszfénye lobogott.

 

 

Manchin Júlia és Hetényi Zsuzsa fordítása