ESTERHÁZY PÉTER

Esti Kornél biciklije,
avagy a világ szerkezete

Villányi Lászlónak

Esti általában úgy nézett föl az apjára, mint az Istenre, de mikor az megvette neki azt a bizonyos biciklit, akkor aztán végképp. Mint az Istenre egy ateista. A könnyen suhanó hasonlatok sosem rendezik el megnyugtatóan a világ sorát (vagy sorsát? vagy az ugyanaz?), mert persze ateista van miriád, van harcos, fáradt, rémült, érdeklődő, amiként Isten is: harcos, fáradt, rémült, érdeklődő. Lehet, hogy az Istent itt kis i-vel kéne írni, de, megengedem, primitív módon, ebben én mindig valami komcsi szemétséget láttam, valahogy úgy maradt meg bennem, hogy megparancsolták a kis i-t, hogy így bizonyítsák (!), nincs is Isten. Meg a Gagarin se látta. Ezért jó a nyelvtan, mert fütyül a komcsikra meg a komcsizásra is. Esti lehetett olyan tízévforma, az apja, gondolom, valamivel több.

Az Úristen szívesen pillogott ez idő tájt Estire, mondhatni, ekkoriban jött rá, megint egyszer; most Esti komoly és vad arcocskájában (váratlanul előbukkant régi fotók nyomán) találta meg jólesően a magáét. Büszke vagyok, hogy hasonlítok rád, jelentette ki (vagy be) tudálékosan a fiának, és ahogy erre Esti lassan, megfontoltan, nagyvonalúan vigyorra húzta a száját, olyan szélesen, mint az az amerikai színésznő, Julia Roberts talán, az valamiért roppant megnyugtatónak, sőt bátorítónak tetszett, mintha a világ rendben volna, nemcsak ők ketten értik egymást, és nemcsak mint apa és fiú értik egymást, fütyülve a szokásokra, Oidiposzra és erre az egész, már számukra sem ismeretlen hóbelevancra (vagy miskulanciára?, cucc lesz az, cuccra), hanem… hát nem is tudom, meglehet, csupán a szeretet lobogó érzete kerítette be őket, és szemérmességből ezt azonnal kiterjesztették a világra, mintha a világ is értené önmagát.

Rosszul mondottam az imént, a biciklivásárlás nem javította, talán nem is rontotta Esti apjának Esti általi megítélését. Egyrészt mert Esti nem ítélte meg az apját, nemigen foglalkozott az apjával, épp fedezte föl a világot, ezt azután életében többször megtette, újra és újra fölfedezte a világot, ám e mostani esetében az apja nem tartozott szorosan a világhoz, várjunk, ezt se jól mondom, a világhoz tartozott ugyan, de nem tartozott a fölfedeznivalók közé, az apjával, úgy érezte, rendben volt minden, akár a kertkapuval, csak a zsanérokat kéne végre megolajozni, mert így, ha nem csikorog is, de mintha valami nem volna mégsem egészen eszményi, nem kellett kezdenie semmit az apjával, legföljebb a szeszélyes, kirohanásszerű (Zrínyi!) kezdeményezéseit kellett csírájában elfojtania, de ezt, a fojtást, gördülékenyen és vidáman elvégezte a bűbájos vigyorgása; másrészt Esti nem tartotta olyan nagy ügynek, én úgy mondanám, etvasznak, ezt az egész biciklivásárlási históriát.

Természetesen tisztában volt avval, hogy kivételesen drága vételről van szó, hisz hosszasan és aprólékosan tanulmányozta a legalább két független forrásból beszerzett prospektusokat, katalógusokat, ismertetőket, szórólapokat, brosúrákat, reklámcédulákat, és ennek során figyelembe is vette a lehetséges olcsóbb helyettesítő megoldásokat, azt hiszem, a macskaszem, a pumpa és a lakkozás terén lehetett elérni jelentősnek csupán erkölcsi szempontból (a jó szándék!) nevezhető megtakarításokat, de Estinek voltak általam fölidézhetetlen szempontjai, attól tartok, elvei, biciklielvei, rigorózus biciklielvei voltak, amelyekhez… nem is jó szó, hogy ragaszkodott, úgy érvényesítette őket, olyan blazírtsággal, mintha természeti törvények volnának, ostoba dolog az összetört teáskészlet fölött a nehézségi erőt kárhoztatni vagy rosszmájúan örvendezni, és még ostobább, mert udvariasan szólva félreértésen nyugoszik, azt mondani, hogy mi, a magunk részéről, ami minket illet, ragaszkodnánk a gravitációhoz. Esti akart valamit, a biciklit, ezt a biciklit, és ami ezen túl esett, azt nem látta, akarásának körülményei, föltételei, következményei hidegen hagyták. Nevezhetjük a biciklit vágyai netovábbjának, és tényleg nem is volt tovább, így Esti nem is illetődött meg attól, hogy ez a vágya, a vágyai vágya beteljesült. Úgy lehetett evvel, elnézést a komolytalan, könnyelmű és kacér, ledér és óvatlan, tárgyához nem illőn játékos, de nem felelőtlen, mert pontos párhuzamért, akár ama magyar regény ifjú hőse a koncentrációs táborral, épp tanulták a világot, és mert az ártatlanságig elfogulatlanok és gyerekemberi méltóságukból következően figyelmesek voltak (nem az előzékenység értelmében, hanem mint akik figyelnek, éberek, vigyázók, vigilánsok), látván látták, hogy a világ olyan, amilyen, és elfogulatlanságuk és figyelmességük következtében meg sem fordult a fejükben, hogy meglepődjenek, hogy fennakadjanak valamin, arcizmuk se rándult, hisz éppenséggel nem voltak várakozásaik, nem voltak óhajaik, a megismerést komolyan vették, örömük (más fogalmazás szerint boldogságuk) ebben a komolyságban gyökerezett, amiképp az enyém ebben a komolytalanságban: a világ olyan, állapította meg egyikük, hogy az embert előbb-utóbb táborba viszik, ez a normális, ez a dolgok rendje, illetve a világ olyan, bólintott Esti is megfontoltan, hogy… – ezt a mondatot már nehezebb aforisztikusan befejezni, mindenesetre olyan, hogy lehetséges benne ez a bicikli. Hogy a bicikli esete – Estire vonatkoztatva – lehetséges a világban.

Esti nem volt elkényeztetve, és ha homok került a nagy paidagogoszi gépezetbe, akkor nem is hagyta magát kényeztetni, bár azt nem állítanám, hogy becsülte a pénzt (itt a szülők is rossz példát mutattak, nem tudták a nevelési elveknek megfelelően leplezni, hogy őket nem érdekli közvetlenül a pénz, se a pénzszerzés, se a pénzhiány, és minthogy nem voltak egészen pénztelenek, Esti, hiába fordította udvariasan orcáját félre, nem tudta nem látni, hogy szinte semmilyen cselekedetüket nem motiválják anyagiak), nem becsülte, de nem is szórta a pénzt, nem is volt mit a szigorú vagy épp a feledékenységnek kitett zsebpénzszabályozásiszokásrendnek következtében, viszont ezt a rendet, akkor is, ha a rendetlenség elvtelenségében mutatkozott, zokszó nélkül elfogadta. Puritán kisfiú volt. Zokszó nélkül fogadta volna el azt is, sőt, örült volna neki, ha apja, mondjuk, azt a föltételt szabja, hogy a bicikli árának egy részét, ha nem is a felét, de, mondjuk, a harmadát nyári munkával neki kell megszereznie. Ám öröme odáig nem terjedt, hogy ezt ő maga ajánlja föl: nem jutott az eszébe. Inkább érezte, mint tudta, hogy a szülei nem elvek szerint döntenek az úgynevezett nevelési kérdésekben, hanem legfőképpen (az elvektől természetesen nem független) saját jó érzésük, örömük és bizony élvezetük szerint. Ezeket az élvezkedési rohamokat csitította azután az Esti említettem vigyorgása.

Őt kizárólag a bicikli érdekelte, és halálosan nem a biciklivétel, úgy gyűrte a zsebébe az apja által ünnepélyesen, ünnepélyes keretek közt átnyújtott ötvenezret, akár egy félig használt papír zsebkendőt, inkább azon csodálkozott, hogy az apja nem jön vele a bicikliüzletbe: venni. Esti apját pedig halálosan nem érdekelte a bicikli, nem is nagyon tudta megkülönböztetni őket egymástól, nem voltak szempontjai; a biciklivételben sem a konkrét vétel, a vevés volt fontos, így neki az nem jutott eszébe, hogy elkísérje a fiát (egyébként is, ebben a melegben!).

Viszont mióta Esti a szokásos gyermeki ravaszságot, tehát körültekintést, mézesmázoskodást és óvatosságot mellőzve, nem fölvetette vagy megpöndítette, hanem mint megoldandó problémát állította eléjük a bicikli-kérdést, az ártatlanság oly lefegyverző pofátlanságával, hogy a szülők már-már megfeledkeztek a kötelező sápítozásról és időhúzásról, már-már, mert azután észbe kaptak, és kötelességszerűen ellenálltak, lustán mellőzve azonban az okok megnevezését (vagyis érthetetlenül, így értelmetlenül), mindazonáltal nem lesüllyedve oda, arra a kietlen, szikes padlatra, ahol, mondjuk, a jó jegyek mint ellentételezések hevernek egy ha-akkor pitiségében, szóval ettől fogva Esti apja erős és magasztos érzésekkel gondolt az “apa fiának jelentős ajándékot vesz”-projektre. Nem is jó szó az ajándék, mert nem a tárgy a fontos, hanem a gesztus. Bár a bicikli épp szerencsés választás, elindítani valakit, nemde, az úton. Nem sokszor lesz ilyen az életükben, egyébként se volna hajlandó üptre efféle bűndrága tárgyakat vásárolni, nem is volna túlzás tényleg bűnnek nevezni (a bűnt), hisz meg tudná valaki mondani, mi végre kell városban, sík terepen huszonhét (!) áttétel. Például. Ő nem azt mondja, hogy ne legyen fejlődés, bár az ő R26-osa minden tekintetben megfelelne még ma is, állná a versenyt a maga három gangjával, három gang, nem sok, nem kevés, épp elegendő, ezek a mostani divatbiciklik nem egy organikus technikai haladás termékei, hanem az ide-oda csapongó divaté, túlzások, csicsák, véletlenszerűségek, most már mindegy, hát úgysem a bicikliről van szó, az csupán szegényes kifejeződése, nekem legyen mondva! ötven rongyért szegényesen kifejeződhetni!, egy jelképes apai mozdulatnak, amelyre nemcsak ő, de a fia is emlékezni fog.

Esti apja nemritkán elkövette azt a (klasszikus) hibát, hogy Estit nem csak egyenrangúnak tekintette – jó, de mindenképp igyekvő apa volt ő –, de felnőttnek is. És Esti akkor, tízévesen, ugyan mindenestül egy tízéves fiúcska volt, aki oly váratlan hevességgel tudta átölelni az apját, és puszilgatni a nyakát, hogy az (apa és nyak) belepirult, de rászolgált a tévedésre, teli volt felnőttes gesztussal: nem csókolommal köszönt, hanem jónapottal, magyar gyerek ilyet nem tesz; nemcsak következetes, hanem szinte már dogmatikusnak nevezhető elvek szerint való gondolkodása is erősítette e tévedést, nemkülönben vitázó képessége, mellyel ezen elvekhez való következetes ragaszkodás képtelen következményeit védte; általános, finnyásságtól nem mentes igényessége, amely a ruházati színharmóniára való figyelemtől a tévéműsorok aggályos kiválasztásáig terjedt. (Az apja azt sem tudta, épp mi van rajta, nemhogy annak mi a színe, és hogy a színeknek lenne viszonyuk egymáshoz. És Estivel nem fordulhatott elő az, hogy előbb kapcsolja be a készüléket, és csak utána vizsgálja meg a műsorfüzetet, mindennapos apai gyakorlat, Esti a Mezzón és Spektrumon kívül amúgy is alig nézett valamit, filmeket sose, és ha apját westernen (Columbón, Petrocellin) kapta, olyan megvetően nem szólt semmit, amit tulajdonképpen kizárólag a ki tudja, mért – és soha nem is fogjuk megtudni – örökkön sértődött apák tudnak.)

E téren egyetlen szeplő virított csupán, igaz, sötét anyajegynyi, szőrös szemölcsös beütéssel: egy év Dragon Ball-áhítat. (Esti apja egyébként mindig Boynak mondta, hát hisz, ha egyáltalán, annak van értelme, Dragon Boy. Ezt én is így gondolom.) Esti ezekhez a japán rajzfilmekhez igazította az életét, minden adást nézett, videóra is fölvette őket, és a legváratlanabb időkben (reggel, iskola előtt, vasárnapi ebéd alatt, meccsközvetítéskor) buzgóságosan újranézte. Esti apja úgy érezte, mintha be lenne kerítve, mintha növekvő idiotizmussal volna bekerítve, a tévékben már csak ezt a hülyeséget sugározzák, ráadásul Esti újrarajzolgatta a film figuráit, látványosan, de szolgaian, így szinte bárhonnét egy Dragon Boy ugorhatott elő, a konyhában a szalvétáról, a fürdőszobában a vécépapírról (hát ebben a házban már izélni sem lehet nyugodtan?!), és egyszer (háromszor! háromszor!) egy rúzzsal firkált a tükörről, és ugyan szépen és előírásszerűen gyanakodott ő folyamatosan magamagára, az önirónia sem állt távol tőle, és a legkevésbé sem törekedett arra, hogy igaza legyen akkor, amikor nincsen igaza, ám ekkor az a banális meggyőződés lett rajta úrrá, hogy mindközönségesen igaza van. Időnként révetegen megállt a tévé előtt, fél szemmel látta, hogy természetesen a Dragon Boy megy, nézte a megszólíthatatlan Estit, aki megbabonázva meredt a képernyőre, és szívében az igazságot birtoklók hideg dölyfét érezte. Csalódottságának természetesen önmaga is tárgya volt, ez csak fokozta a fia iránti ingerültségét. Ezekben az időkben kerülte a fiát, igyekezett nem összefutni vele. Semmi esélyt nem látott, hogy kiszabadítsa Estit a Dragon Boy fogságából. Halálos öleléséből. És mintha Esti lassacskán a rajzfilmfigura elnagyolt vonásait öltötte volna magára. Nem, ez azért túlzás. Esti ráadásul ebben a kótyagos, szédült állapotában többször is rávette a sorozatot apja valamely féltett videokazettájára, egy archivált emlékre!, például, ami csak erősítette az említett kellemetlen igazságbírás-érzést. Igazam van, motyogta Esti apja, és kiszaladt a kertbe, akár egy szégyenkező bakfis. Azután egyik pillanatról a másikra véget ért ez a rémálom, Esti úgy bukkant föl a felszínre, mintha víz alól, vigyorogva, prüszkölve körbenézett, és nem emlékezett semmire. Hát lényegében nem is volt mire.

Míg tehát Estinek eszébe se jutott, hogy bárkinek is eszébe juthat a vásárlási összeg, a szám, addig Esti apja mintegy akaratlanul(!), ha nem is számolgatta, de egy lendülettel megbecsülte, hogy hozzávetőleg hány munkaórát tesz ki az a szám; ezt a legkevésbé sem akarta Esti orra alá dörgölni, inkább az általam oly szívesen emlegetett Pavlov kutyájához hasonlóan reflexből kezdte leosztani azt a nagy számot a hevenyészve megbecsült órabérével. A kutya, ahogy oszt, szoroz… Ugyan e mathezis eredményét soha nem említette Estinek, de nem tartotta volna egészen elhibázottnak, ha a munkanapoknak, a munkaidőnek ez a tekintélyes és tárgyiasságában, ő úgy mondaná, inkább unalmas, mint kisszerű megjelenése megmutathatná (Estinek) a világ szerkezetét, azt, amit szakállas iskolamesterek úgy mondanak, semmi sincs ingyen, mindennek megvan az ára; ő inkább úgy mondaná, hogy ez emlékeztethetné Estit a Biblia egy fontos figyelmeztetésére, arra, hogy ki vagyunk űzve a Paradicsomból, röviden, hogy arcunk verítéke!, hogy az életünk teli az arcunk verítékével, a világ teli evvel a sós, keserű szivárgással, a fia ezt nem tudja, mert se ő, se az anyja nem tanította meg ezt neki, nem is nagyon akarta ezt megtanulni, azt gyanítja, Esti ezt nem is tartja igaznak, nem tartja szükségszerűnek, ezt látja a végtelen (végtelenbe vesző) pillantásán, felhő nélküli homlokán, azon, ahogy repülve fut, látja kezének rebbenésén, gondolatainak szökkenésén, látja ezt a nagyravágyást, melyet ő nagyon is respektál, mikor akarjon az ember mindent, ha nem akkor, amikor nem ismeri még e mindent (amely a végesnél is végesebb), mindazonáltal valahogy mégiscsak figyelmeztetné a fiát, vigyázz, kicsikém, nem a szárnyait akarná levágni, hát tényleg ő volna az utolsó, aki itt szárnyakat vagdosna, bár, ha már szárny, ne feledkezzünk meg Ikarosz édes-bús légvitorlázásáról.

Sokszor fortyogott így magában Esti apja, ám ritkán vont le ebből következtetéseket, ritkán követte ezt tett, bizony mindegyre beleunt ezekbe a jellegzetesen apai gondolatmenetekbe, a föladatokba is beleunt, magába az apaságba, az apai aprómunkába, és szeretett úgy álldigálni Esti mellett, mintha önmaga mellett. Ilyenkor volt a legjobb apa.

Amikor Esti beállított az új biciklivel, nem lehetett megállapítani, honnét a hirtelen fény, mi okozza, Esti-e vagy a bicikli maga. Álltak a fényben, Esti, a szülők, a kert. Tréfásan úgy mondhatnám, hogy Esti apja fékezte volna ezt az érzelmes megrendültséget, de csak Esti fékezett, farolt ki előttük a nagyképűségig bravúrosan. No, no, nocsak, mi lesz így a gumikkal, dörmögte volna Esti apja, de ahogy Esti befékezett, a gyors mozgásból ferdén kimerevedve, mint valami filmtrükk vagy adáshiba, jött az a fény.

Az alapvetően ezüst biciklin rövid, zöld színbevágások rezzentek, mintha valódi festő – kínai? japán? – lehelte volna oda őket, olyan könnyűnek és artisztikusnak hatottak, nem tudtak megszólalni, nézték egymást ebben az ezüstös szikrázásban, amely közben fehér és tejszerű lett, nem köd, mert éles ragyogás és tompa borongás együtt – a legkevesebb, hogy azt mondom: mindenki örült: valamit elterveztek, és az meg is valósult, és ha hihettek a csöndnek (a köztük dúló csöndnek), több is megvalósult, mint amit terveztek. Esti apja mozdult elsőnek, rátette a kezét a kormányra, majd végigsimított a lámpán, akár egy kobakon. No, no, nohát, meglehetős egy darab, szólt eltúlozva önmaga akaratlan parodisztikusságát, aztán ezen a vonalon haladva hozzáfűzte: De négy ló! Ez emlékeim szerint egy Mikszáth-mondat, Esti apja a westernek egyszerű emelkedettségében érezte magát. Esti megemelte az első kereket, mintha tudott volna a western-fílingről, a gépparipa – ez az! gépparipa – fölágaskodott, lovasa e pillanatban egybeforrt vele, Esti mintha egy másik világba lépett volna át, a hátsó keréken elfordulva az utca felé irányozta magát (magukat), kivárt majd “majd jövök!” kurjantással elvágtatott a kurta mellékutca végtelenjébe.

Esti apja még a halálos ágyán is erre gondolt, erre a végtelenre. Ami egyébként meglepte. Tegyük azonban az igazság kedvéért hozzá, hogy nem csak erre gondolt, nagyon sok mindenre gondolt ott, vagyis hiába rendezte el a viszonyát avval az egésszel, a halál mintegy a hátsó ajtón át becsempészte győztes csapatait. Na mindegy. Apasága fénypontjának tekintette ezt a vigyorgásos, száguldós (mellékutcás) végtelent. A fényponthoz szinte közvetlenül kapcsolódott a mélypont, a biciklihez a bicikli-ügy.

Ha a pedellust Kovácsnak hívták – a részeges Kovács tata! –, akkor a fiatal férfi vagy érett nagyfiú így szólt az iskola előtt a biciklijével parádézó Esti Kornélhoz: Te, szerinted otthon van a Kokó? Ha Cziglernek, akkor a Cigi. Esti vállat vont, elmerülten egyensúlyozott a biciklijével, kicsiket haladt előre, centiket, erre összpontosított. A csalóknak ösztönösen jó a pszichológiai érzékük, kész lélekbúvárok; mintha tanulták volna. A Kokó haverja, így beszélt róla később Esti. Hogy milyen szép az új cangája, mondta a srác. Esti leszállt a gépről, sétáltak vissza az óvoda felé. Talán még az óvodások is hozzájárultak, az ártatlan totyogásuk, a csivitelésük, az elővigyázatosság csökkenéséhez. Nehéz megmondani, hogyan születik a bizalom. Például a fiú csíkos trikója, Esti még soha nem nézett meg trikót ekkora figyelemmel, sőt, izgatott tisztelettel. Olykor kivillant a fiú hasa. De rosszul mondtam a bizalom születését, fordítva, Esti ez idő szerint, mindenben bízott, fűben, fában, kősziklában – hogy lazán mondjam: még az apjában is.

Hogy kivételesen mehetne-e egy kört. Esti meghökkent, és azonnal el is szégyellte magát. A fiú gyorsan folytatta, hogy ő ezt megérti, tökre megérti, az ember nem szívesen adja egy idegennek a vadonatúj holmiját, és hogy tud-e Esti két mozdulatból, nem háromból, kettőből, tökre megfordulni. Hogyan tökre. Hát teljesen. Nem. Akkor ő ezt szívesen megmutatná. Esti úgy fogta a bicikli kormányát középen, mintha valakinek a tarkóját. És még egy mintha: olyan gyöngéden dűtötte menet közben a biciklit a másik felé, mintha már nagyon is régen ismernék egymást. Az a rohadék, aljas tolvaj óvatosan, tisztelettel ült föl a gépre, klassz, mondta, előbb lendületet veszek, avval, lendületet véve, teljes sebességgel elindult a főút felé, hirtelen fékezett, rántott egyet a kormányon, mintha zablán, és tényleg, száznyolcvan fokkal megfordult, szép lassan poroszkált vissza a tulajdonos felé. Már elsőre is elmehetett volna, mondta Esti később, vajon mért nem? Mire kellett még több bizalom? Még egyszer, jó? Ne, sikoltott halkan Esti. A fiú ismét felgyorsított, de most – ez ám a meglepetés! – nem fékezett, hanem sistergő lendülettel kikanyarodott az útra, Esti bizonytalankodva utánaindult, egyre gyorsabban, lihegve, nem, nem, ismételgette, mire kiért a sarokra, a bicikli épp tűnt el az utca végén. Itt is volna valami végtelen? Hökkent csodálkozással nézte, ahogy a biciklije örökre eltűnik.

Ennek a csodálkozásnak, ennek a, mondhatni, buta kifejezésnek egy továbbfejlesztett változata taglózta le nem sokkal később aztán Esti apját.

Először az iskolához mentek vissza, Kovács tata használhatatlanul hortyogott a szolgálati lakás konyhájában az asztalra borulva, Kokó vonogatta a vállát, ő nem ismer senkit, köröztek tovább reménytelenül az autóval a környéken, mindketten hallgattak, Esti mélyebben, az apja úgy érezte, teszi a dolgát, és igyekezett nem gondolni az eltapsolt ötvenezerre. Valamelyest meghatotta ez az új aktivitása, ennek mértékében – valamelyest – meg is feledkezett Estiről. Elmentek a rendőrségre is, nem azért, mert remélt (reméltek) ettől valamit, hanem mert ez a dolgok rendje, lopást jelentünk a rend őreinél, tudomásukra hozzuk, hogy megsérült a gondjukra bízott rend. Életemben most jelentek föl először valakit, és büszkén nézett a fásultan bólintó Estire. Kiderült, följelenteni se egyszerű. Annak is megvan a rendje. A fiatal rendőr szigorúan és konstruktívan vizsgálta az első próbálkozást. Osvát nézhetett így kéziratot.

Nem lesz ez így jó, doktor úr. Esti apja kivételesen doktorral írta alá, azt hiszem, tényleg azt gondolta, azt a szamárságot, hogy ettől majd nagyobb erőkkel fog nyomozni a hatóság. Legelőször is a tetejére tessék odaírni nyomtatott betűkkel: FELJELENTÉS, hogy rögtön sorolni lehessen, megvan ennek a formája – mondom, tiszta Nyugat-vonal! –, csak tényeket tessék írni, az nem számít, mit gondolt közben maga vagy a fia, hogy micsoda sokk ez meg effélék. Az, hogy mi van a szívben, kérem, mondta udvariasan a fiatalember, az nem rendőrségi tétel. A szomorúság nem tartozik a rendőrségre. Esti Kornél megjegyezte ezt a két mondatot.

Mindenkit őszintén meglepett, a rendőrséget, a tettest, Estiéket, amikor három év múlva előkerítették a tettest, tűt a szénakazalban. Egy kábítószeres banda tagja volt, a lopott holmik értékesítése képezte az anyagi bázist. Telefonáltak a rendőrségről, egy nyomozó!, hogy tanúskodna-e Esti a bíróságon, nem kötelező, de jó volna. Jaj, sikított Esti anyja, aki a kábítószer szótól azonnal, mindig pánikba esik, nem! Igen, mondta Esti. Az apja elkísérte. A várakozás a bíróságon olyan volt, mint egy kórházban. Vagy a tanácson (önkormányzat). Esti hasztalan igyekezett ránézésre megkülönböztetni a tanúkat a vádlottaktól, a bűnösöket a bűntelenektől.

A tárgyaláson egykedvűen kopogtak a bíró kérdései. Mikor Esti jött sorra, kissé föléledt, mintha óvni akarta volna, csak nyugodtan, fiacskám, meséld el, mi történt. A húsz év körüli, vékony testalkatú, rokonszenves fiatalember, kezdte Esti, mintha valahonnét olvasná. Mért azt mondod, hogy rokonszenves? Így éreztem. De hát ellopta a biciklidet. Esti rövid csönd után válaszolt: Tudom, hogy az érzések nem tartoznak a bíróságra. A bíró elunta, haladjunk, fölismered a teremben az elkövetőt? A rokonszenves elkövetőt? Aki az első padban ült, kezén bilincs. Se Esti, se az apja nem látott még élő bilincset. Volt benne valami háztartásias, afféle régibb tárgy, szerkezet, mely nem tudni, mire való, de senki nem meri kidobni. Tulajdonképpen rozsdásnak kéne lennie. Esti tekintete fegyelmezetten vándorolt a hátsó soroktól előre, amikor meglátta a fölismerendőt, földerült az arca, rámutatott, fölismerte, fölismerem, mondta. A bűnöző enyhén megemelte a vállát, majdnem mintha bocsánatot kért volna, vagy inkább csak azt mutatta, bocs, ez van, megpróbáltam, nem sikerült. Esti bólintott, futó mosoly hangsúlyozta komolyságát. Apja, aki nem ült a hallgatóság közé, hanem az ajtó mellett, az egyik oszlop mögött állt, döbbenten látta a tolvaj mozdulatában a magányt és büszkeséget, és ugyanezt látta a fián is. Valamiből ki volt zárva, úgy érezte, végérvényesen.

Amikor a bicikli eltűnt Esti szeme elől, futni kezdett haza, a türelmetlen csöngetésre türelmetlenül elébe jövő apja azonnal látta, hogy baj van. Esti lihegve előadta az esetet, majdnem ugyanúgy, mint évekkel később a bíróságon. Nem a bicikli fájt, ezt látta az apja, hanem hogy ilyesmi megtörténhetett. Olyasmi, amiről nem hitte, hogy megtörténhet. Annak a rémülete látszott az arcocskáján, hogy hát akkor itt bármi megtörténhet. És akkor már ott ült Esti kékesen borongó szemében az, amit onnét azután már egészen soha semmi nem űzött el, a csalódáson, csodálkozáson és rettegésen túl a szürke és egyetemes közöny.