TANDORI DEZSŐ

 

 

A Múló Idő Jelenkorában

 

Londonba 1988 előtt sosem utaztam, akkortól azonban 1998-ig elég sokszor, mígnem repülősdim 1999-ben Dublinban véget ért. Már sapkám sem tettem fel, szitáló esőben pedig, és csak dokkokat, gyárnegyedeket, félreeső – írókról híres – partokat, parkokat jártam. A helyszíni lófogadást is akkor hagytam abba. Nem tettem meg a 8-az-1-hez Thyne Will Tellt, azaz a Time helyett, “idő”, a “Thyne”, egy folyó… stb. Ah, lírai lótulajdonos névadók! Ha csak 30 ír fonttal megraktam volna az akkor debütáló lovat, akit, igen, akit annyira éreztem…! bizony, visszanyertem volna teljes úti-költségemet, a 14.000 forintos bevezető, majdnem fapados árú repülés kivételével. Így is jól elvoltam. De attól fogva már csak Bécsben fogadtam, igaz, sokszor elég vadul, és mikor egy Kezem-Lábam nevű lóval gyönyörűen nyertem, 2005 novemberében, akkor játszottam utoljára. Már 2006-ban összetörtem magam, s karom feketedése embóliát, akár amputálást is hozhatott volna, szerencsére nem bíztam magam szakemberek kezére; s azóta három majdnem-halálos baleset ért, köztük láb is, igaz, fej is, hasűri pokolkínok nemkülönben, s ha a többit, az emberibb jegyű baleseteket hozzávesszük, Arm and a Leg, tehát Kezem-Lábam-Törném-Érte, a közel tízéves ló, aki kedvenc helyeim egyikén, Uttoxeterben nyerte egy nap utolsó futamát, visszahozván engem az erkölcsi hullából sikeremberré, bizony, a kiváló Ricsi Johnson vitte ló védelmezett engem az égieknél, egészen mostan Kincsemig, kit én védek szoborka alakjában.

Múlik tehát, mint egyik legkedvesebb nagy költőm, Jékely mondja, suhamlik az idő, s én egy londoni versből budapestiekbe mentem át, íme.

 

 

Londoni Mindenszentek

 

Londoni Mindenszentek, Szpéróval mit üzentek?

Kell-e a régi kabátja, e tollal vár odaátra?

Vagy ha csupán halogatja, kalitkám egyre kiadja,

jók-e az égi lakók így? támad-e támogató frígy?

…Nézem a gépen a szárnyat, ahogy lenn föl-s-le-se járnak,

nézem, ahogy – feketülvén – kékbe fehérül az örvény;

hallom, a gép robajával vinne – nem átra! – magával;

integetek, fogy a vodkám… látom is így: ugye… ott… lám –

Innen azért egyelőre nem illek az égi mezőbe;

romlani kell, kijavulni… De kell-e a télre a hol-mi?

Mindenszentek, Szpérót kérdem: amúgy… az… a vég volt?

 

(Szpéró, ugyebár, madárkánk, aki miatt 1988-ig nem utaztam jó tíz éven át sehova. A vers félig révült, irreál.)

A vers, na tessék, fontos eszköz. Nincs az, főleg pl. a leoninus-versformánál, hogy sok összevissza beszédre mód lenne, mint pl. kis bevezető szövegemben. Sajnos, nem mindenben tökéletes képződmény ez a “Mindenszentek”, szóismétlés is van (mint itt a “pl.”, haha, meg egyéb egyenetlenség a ritmusban, de kb. be van tartva minden előírásosan).

Valaki kérte, szerkesztő, írjak megint leoninust. Jó, az nem oly egyszerű. Szerencsére csak elfeledtem, van nekem már újabb ilyen, szerkesztőm se tudta épp, tény, hogy itt van, a Tóth Ákos által egybegyűjtött és szerkesztett, szépen értékelt kötetből. Szépírók Társaságának díja; ha már ünnepelünk, ünnepeljük Ákos urat is, meg a Szépírókat – Bodor Béla stb., a zsűri –, és érezzük jól magunkat. A vers kicsivel tágabb, kicsivel szűkebb terű. Konkrétan tágabb: egy gesztenyefa, Szpéróék temetőhelye, de London nincs benne sehol. Így is rendben.

 

 

Szpéró gesztenyefája

 

Szpéró gesztenyefája, pihenni leültem alája,

árnya-a-fénye-a-folt, ő, ami-lett-ami-volt.

Gyászol az ég ma Medárddal, fákon emitt a madárdal,

állok a sírja fölött, jönnek a völgyi ködök.

Járok, hajnalok-eljén, tíz év messze kiteltén,

nem lett meg tizenegy, szűken az égben a kegy.

Domb-töve-majd ha lefekszem, s emlék nem sajog egy sem,

szálllok elébe magam, s nincs, ami ott odavan.

Ülni se, állni, feküdni, s járni se kell, csak az üdvi

térnek a szárny meg a láb, szélben, od’adja magát;

szállni, mi semmi e tűnés…! ott leszek én, velem ő és

társam, s mind, aki még –

– messzi, de messzi vidék.

 

Nem lett meg Szpérónak a 11 év. A domb-töve-majd, íme, ma még az irodalomra is megvan. Hát ez is eljött, nemcsak a város, a bárhova-menni, pár típus út kivételével (krumpliért, salátáért, madárhomokért, borért), nemcsak az van, hogy a hegyekről-a-könyvek sem kellenek már, holott 4 hónapja úgy kellettek, még jóval kevesebb pénzemmel is, nem kellenek egyszerre a Sennelier-kréták se nagyon, nem kell a rajzolás, és elődereng, hogy már az irodalom, ah, kései Rimbaud, az irodalom sincs meg úgy. Csinálom, még most, 70. évemben is talán a legjobbat tudtam így leoninikusan csinálni, az Olvasó megítélheti, az jön. De a könyveket is inkább rakosgatom, simogatom, mint medvéimet stb. Az irodalom még úgy a legfontosabb, ha leszedem a kismosást, s azt gondolom, még holt verébkém életében a kismosás elrakásáról írtam. Ugyanolyasmi ez, mint hogy amikor még volt kedvem és célom járni, Totyi verébkénk halála után, át a hegyen kora d.u. egy postást láttam munkában, ejha, jó, akkor nemcsak a mieink járnak ilyen későn. Ez egyetlen maradandó postaélményem, nekem, ki annyit leveleztem.

 

 

Lombleonínusok

 

Lombleonínusok, omlón hullámolva a dombról,

van, mi sodorni való? Vagy csak az újra-való?

Újra való-e a régi, avagy csak a múltat idézi,

hulltat, a múltat a lomb, arra-e közhelye, mondd?

Ismételd-e az egyszer sem dolgát, s ha, mi kedvvel?

Botlasz ágbogakon, átabotán, dadogón

visz csípőd, meg a lábad, járás centi se árad,

vonszolod új magadat, s közben: a régi szavak,

régi nevek, Samu, Szpéró, ritmusok alja köré ró

sort, tartalmat – ugyan már! – mind, ami… meglep-e? Nem már.

Elnyúlik csak, ahogy te kívánnád, rövidülne,

és rövidül, ha szeretnéd, lenne kitárva, ahogy rég,

hajdan-időd, de a holtak semmiddel se loholnak,

nem szállnak, s ha kerested bármid, vagy: vele-rested,

vagy rest sem, csak az izmok kővé lesznek, emitt-ott

sejted még az okát, de… a teljese oly ne-tovább,

hogy panasz ott? s mi kívánság? megrengő falak átkát

adja a kérelem, áll az eldőlt, semmi a válasz,

még az, két-fele-nincsen: lenni ez, és hova innen?

Tíz év, jaj, de szeretném: mással mit se felezném,

úti börönd, te a sutba! jó takaróm ide húzva

fejre, fülemre, szememre, s Szép Ernőm szava lenne

végszó, jó nekem, ó, de jó! végnek se a vége,

s addig, legyen, ami érje.

Persze… de és te?… te…? és te…?!

Lombleonínusok! Én se, de újra ne és ne.