Az arcodra, ha nem vigyázol

 

Az arcodra, ha nem vigyázol,

drasztikusan ráfagy a máshol.

A nem úgy, a nem most, a nem te,

a “mintha már”, a “csak a teste”.

 

Véletlenül nézel tükörbe,

s akit látsz, egy idegen ürge.

Ő volna, aki bujkált benned?

Őt hitted a jobbik felednek?

 

Meredten, ahogy bámul, vallat,

mintha bottal ütnék a talpad.

Mintha azért verne a foglár,

mert ott se vagy még, itt se vagy már.

 

 

Ahogy összeáll, személyesedik

 

Ahogy összeáll, személyesedik,

teret, időt ragad, lüktetni kezd,

s mintha nem ismerné határait,

üres medencébe ugrik fejest…

 

Ahogy megtanul úszni szárazon,

s csörtet, mert lám, lám!, minden sikerül,

csak ne ugrálna benne a majom,

csak csinálhatná végre istenül…

 

Ahogy megijed, inog, elmozog,

s öleli, öli, húzza valami,

s mintha nem kötné már se cél, se ok,

csupán mozgásban kéne tartani…

 

 

Minthogy a füle válogat

 

Minthogy a füle válogat,

s korlátolt a látása is,

az orrát nem ingerli szag,

s amit érez, abban se hisz…

 

Minthogy valamely része még

mindezt észleli s opponál,

s el-eldönti, hogy hova lép,

de bizonytalan, hogy hol áll…

 

Minthogy a perce alagút,

s a teste megy, megy nélküle,

érdekes-e, hogy hova fut,

s hogy bölcs öreg vagy vén hülye?

 

 

Mintha valaki más helyett

 

A résen, ahol a rügyek,

magzat, gondolat kiszökik,

valami mindig elveszik,

és fölírják a nevedet.

 

Köldökzsinór helyén a heg,

fölhívni nem lehet, akit,

úgy kell eljutnod magadig,

mintha valaki más helyett.

 

S mert akkor is az életed,

s dobogod a határait,

egyszer csak megakad a lift,

és ott van minden, viheted.

 

 

Ellenséget, ellenségképet nekik

 

Ellenséget, ellenségképet nekik, kitalálni,

megeleveníteni, színezni, tökéletesíteni,

folyamatosan “reflektorfényben tartani”.

Ügyelni rá, hogy az elképzelhetőnél és

a legyőzhetőnél kicsivel mindig nagyobb

legyen, elhitetni, hogy bármikor rájuk

törhet, megsemmisíthet mindent, s lehet,

hogy máris beszivárgott, itt van közöttük.

Keressék csak, gyanúsítgassák, súgják be

egymást, könnyítsék a helyzetedet.

Szónokolni, hogy veszélyben a gyerek,

a család, a munka, a vagyon, a haza,

az emberiség, az élet, de különösen azok,

akik legyintenek, alábecsülik a bajt.

Reszkessenek csak, rezeljenek be, bújjanak

össze, bőgjenek, bégessenek, essenek

kétségbe, fantáziáljanak, rémisztgessék a

többit, készüljenek a védekezésre, a harcra,

a halálra. A zsigeri reflexeikre (a fájó

emlékeikre, a megaláztatásaikra,

gyengeségeikre) építeni föl, kényszeríteni ki

belőlük az engedelmességet, az állandó

stresszt, a készültséget, a vigyázzállást.

S ha már-már összecsuklanak, rebbenésnyi

pihenjt vezényelni, megjutalmazni

néhányukat. Folyamatosan ugrásra kész

lelkiállapotban tartani őket, amelyben várják,

sőt követelik már a vezetőt (a vezért), aki

nem lehet más, csak te. Te, aki észrevetted

(kitaláltad) a bajt, aki felkészítetted

(begerjesztetted) őket, aki nélkül csellengő

csürhe lennének, s aki által az életüknek

értelme, a közösségüknek célja lett.

S akik, ha valamit elvétesz, ha rájönnek a

hazugságaidra, a disznóságaidra, a valódi

szándékaidra, s a kiszolgáltatottságukra,

a szerencsétlenségükre, az erejükre,

téged is (magától értetődően) széttaposnak.