Kedves Olvasó,

ha számos kérdésben másként vélekedünk is, abban biztosan egyetértünk, hogy e terjedelmes jubileumi lapszám elé rövid bevezető dukál.

Ahelyett, hogy a lap akár csak vázlatos történetének bemutatásával, dicső korszakainak felidézésével állnánk elő, fejünkre vonva az önünneplés vádját, kötelezően meg kell emlékeznünk a pécsi irodalom olyan, Jelenkor előtti és ennek későbbi működését szellemileg megalapozó intézményekről, mint az 1931-ben megalakult Janus Pannonius Társaság vagy az 1941–48 közt megjelenő Sorsunk, illetve az ezt követően ’56 végéig élő Dunántúl folyóiratok. S már az évszámokból is látható, akár a Várkonyi Nándor által – többek közt Weöres Sándor és Csorba Győző közreműködésével – szerkesztett Sorsunk, akár a Szántó Tibor-féle Dunántúl esetében, hogy mindegyik orgánum felszámolódása társadalmi fordulathoz, illetve kataklizmához kötődik. Az új, a korábbinál erősebben represszív hatalom nem tűrte a saját korában nyitottnak, értékközpontúnak mondható két lapot. Mégis ezt a hagyományt örökölte a Jelenkor, s a negyvenes évek elejétől, a három lapon átívelően olyan szerzők teremtettek eleven kontinuitást, mint Weöres, Csorba vagy Mészöly Miklós.

Az 1958 októberi lapszámával induló Jelenkor kezdeti lépései természetesen nem voltak függetlenek a forradalom leverésének és az ún. konszolidációnak a politikai implikációitól. Ám történeti léptékkel mérve egészen hamar, 1960 végére Tüskés Tibor személyében olyan szerkesztő állhatott a lap élére, aki a hatalom kötelező engedélye mellett az írók bizalmából vállalhatta el a munkát. Ő törekedett elsőként országos jelentőségű irodalmi fórummá változtatni a lapot, olyan segítőkkel, mint a fiatal Lázár Ervin és Bertha Bulcsu. Néhány év után azonban, 1964-ben a hivatalos irodalompolitikai normáktól való eltérés, renitens szerzők közlése miatt a Jelenkort megfenyítették, a főszerkesztőt eltávolították. A lap megsínylette ezt az erőszakos beavatkozást, szerzők és szerkesztők fordultak el tőle hosszabb-rövidebb időre. A folyóirat irányításával megbízott Szederkényi Ervin rengeteg energiát áldozott arra, hogy az írói közbizalmat visszaszerezze, s ennek során, ahogy az élő vagy a már hozzá hasonlóan eltávozott szemtanúk mondták-írták, a pécsi irodalmi közeg, Csorba, Mészöly és mások hatására az ő gondolkodása is erősen átformálódott. Törekvéseinek eredményességét nagyban fokozta, amikor olyan fiatal szerkesztőket vett maga mellé, mint Parti Nagy Lajos és Csordás Gábor. És jött az új próza kibontakozása a lap hasábjain… Ám ez ismert történet, nem mondom tovább a leckét, ugrom inkább az időben. Később, a kilencvenes évek közepe táján a Jelenkor a posztmodern boszorkánykonyhájának látszott a konzervatív irodalomértés nézőpontjából. Manapság számos fiatal lapkezdemény aspektusából vagy az interneten burjánzó irodalomszerű tevékenységek felől az irodalmi minőséghez, jó és rossz mű az esztétika és a kritika története során részben módosuló, részben állandó szempontok szerinti megítélhetőségéhez ragaszkodó avítt képződménynek tűnhet, ahol öntelt elitisták “osztják az észt”. Én azt remélem, a pártatlanul figyelő szem a Jelenkort minden hánykolódásával együtt is olyan hajónak látja, amelynek tőkesúlyát hosszú ideje nem kellett javítani.

Szerkesztőként ugyan 1992-ben kerültem a folyóirathoz, ám előtte már az egyetemi közművelődési, illetve esztétikai gyakorlatot is ott abszolváltam két egymást követő évben. A nyolcvanas évek második felében történt ez, közvetlenül azt követően, hogy Szederkényi Ervin 1987 februárjában meghalt. Így tehát én Szederkényit személyesen nem ismerhettem, nem dolgoztam vele együtt, csak közvetlen munkatársával, utódjával, Csordás Gáborral és a frissen odakerült Csuhai Istvánnal találkoztam. Annál többet hallottam róla a visszaemlékezésekben. S az emlékezők minden személyes történeten, politikai és irodalmi érdekességen, anekdotákon túl legfőképpen a lelkiismeretes, koncentrált munkáról beszéltek vele kapcsolatban. És van még egy fontos mozzanat, mely számomra szerkesztőként meghatározóvá vált, s amelynek Csordás Gábor adott többször hangot a Szederkényi-féle örökséget méltatván: a szerkesztő által hozott esztétikai ítélet mellett érvelni kell, azaz interperszonálisan megoszthatóvá kell tenni. Ennek ismeretelméleti implikációja nyilvánvaló: ítéletünk rászorul arra, hogy elmagyarázzuk, ha kell teljes tudásunkat, személyiségünket munkába hozva, mert döntésünk nem magától értetődő, nem fölsőbb instanciától ered. S ez az elvárás akkor is létezik, ha netán alkalmasint alatta maradunk.

A folyóirat történetének részét képezi természetesen azoknak a személyi ügyeknek, bonyodalmaknak a sora is, amelyek a lap szerkesztői, szerkesztőbizottsági tagjai közt támadtak időnként. Nem mintha nem járulna hozzá az efféle ügyek megismerése bizonyos jelenségek, folyamatok megértéséhez, ám ezek a sok személyes vonatkozást tartalmazó esetek az élők érzékenysége miatt nehezen tárgyalhatók, különösen egy ünnepi lapszámban. Az utókor majd vagy tud ezekről valamit, vagy sem, vagy érdemesnek tartja az elemzésre, vagy nem lesz számára relevanciája. Fontosabb azonban természetesen e laptörténetből, ami igazán publikus, azaz, ami az irodalomtörténet szempontjából megfogalmazható. Mert az elmúlt ötven év mindenkori kortárs irodalmi folyamatainak egyik meghatározó műhelye a Jelenkor volt. Talán nem tűnik kérkedésnek, hisz rögtön leszögezzük: hogy azzá vált, nem a mai redakció érdeme.

A lap szerkesztőit, belső munkatársait a negyvenedik évfordulóra készített fényképes összeállítás dokumentálta precízen 1998 októberében, így tehát e munkát itt nem kell újra elvégeznünk. Szerkesztői szempontból nem volt nagy fluktuáció 1999 után, amikor is Csuhai István rám testálta a főszerkesztői mandátumot. Ekkor kértem fel a Csorba Győző halála óta megüresedett főmunkatársi poszt betöltésére Bertók Lászlót, akinek személye ekként ismét a pécsi irodalom lapokon átívelő folyamatosságát erősítette, hisz verseit már 1955-ben közölte a Dunántúl, majd az épphogy elinduló Jelenkor 1959-ben. Szerkesztőtársaimmal, Nagy Boglárkával, majd később Keresztesi Józseffel s az ő kiválása után a nemrégiben a helyére álló Szolláth Dáviddal döntéseinkben rendre figyelembe vesszük a folyóirat hosszú története során megképződött hagyomány ma is megszólítható elemeit.

E rövid bevezetőből sem hiányozhat az a megállapítás, hogy a mostani összeállítás természetesen nem képezi le maradéktalanul a Jelenkor folyóiratot mint olyat, számos kiváló szerzőnk hiányzik a terjedelmi korlátok vagy egyéb, technikai jellegű ok miatt. Így például az efféle lapszámok természete szerint legnagyobbrészt a lapban az utóbbi néhány évben publikáló fiatalabb munkatársaink. Itt említem meg, hogy Décsi Tamás tördelőszerkesztő kollégánk monstruózus munkájaként év végére talán elkészül az ötven év teljes repertóriuma. Ám folyóiratunkról igazán továbbra is azok a figyelmes olvasók tudnak fogalmat alkotni, akik rendszeresen kezükbe veszik, s nem csupán egyetlen évfolyamon át. Ők tudják, mi az, amiben a Jelenkor – néhány kiváló laptársával folyó kollegiális versengésben – másoktól különbözik.

Írtunk az előbb öntudatos szavakat a pécsi irodalomról, s ebben az országban sokan Pécset mint a kultúra városát ismerik, emlegetik. Ide tartozik még az a tény, hogy a város viselheti – Essen és Isztambul mellett – az Európa Kulturális Fővárosa címet 2010-ben. A cím elnyerésében – más kulturális műhelyek, valamint szabad és gondolkodó értelmiségiek, művészek mellett – e lapnak is volt szerepe. De szellemi kisugárzása, nem pedig munkatársainak politikai nyomásgyakorlása révén, s mondom ezt minden hagymázos politikai összevissza-esküvés elmélet ellenében. Éppen az imént említettek miatt ebben az ünnepi pillanatban sem hallgathatom el, hogy a rendszerváltástól kezdődően az addig a városban kiépült kulturális intézményrendszer majd mindegyik tagjához hasonlóan a folyóirat is egyre ingatagabb alapokon áll, évről évre él, s mivel a politikai PR magasrendű céljaira alkalmatlan jószág, továbbá nem is törekszik alkalmasnak lenni, respektusa ennek megfelelő. A kérdésre tehát, vajon akarja-e Pécs városa, hogy olvasói, szerzői és szerkesztői a Jelenkor hatvanadik születésnapját is ünnepelhessék majdan, e percben nem tudunk válaszolni.

Ágoston Zoltán