Most már a Vargánéval se lehet beszélni. Megyek hozzá, hogy mikor jön a gázóra-leolvasó, mert kiírták a kapura, hogy melyik napon, de hogy nem tudja-e esetleg közelebbről, meg hogy tényleg azon a napon-e, mert volt már úgy, hogy ki volt írva, hogy tizenkettedikén, és nem jött, csak másnap, és akkor még a védelmébe veszi őket. Hogy az nem úgy van, hanem hasznos dolgokat is tanulnak. Hasznos dolgokat, hát ha az a sok ocsmányság neki hasznos, akkor csak védje őket, aztán majd meglátja, hogy mi lesz az eredménye a fiánál, aki már most úgy néz ki, hogy rossz ránézni, amilyen ruhákban jár, meg a hajviselete, a rágógumi állandóan a szájában, és csak odamorogja a lépcsőházban, hogy csóklom, nem ám, hogy kezit csókolom, vagy felőlem mondja azt, hogy csókolom, de akkor rendesen, nem pedig rágógumit rágva. És mikor jár haza az a gyerek? A Replainé a megmondhatója, hogy a múltkor mikor látta hazajönni, amikor való igaz, hogy én is hallottam, hogy na, mondom, ki csapkodja este tízkor a liftajtót, és másnap mondja a Replainé, hogy a Vargánénak a fia, a Szabolcs, az jött haza, ki tudja, honnan, olyan későn, az anyja meg, hogy bizonyos dolgokat, az igaz, hogy ő se ért egyet, de hogy hasznosakat is tanulnak. Hasznosakat, persze, azzal, hogy biológia, meg mit tudom én, felvilágosítás, szinte hogy biztatják őket, hogy már ilyen fiatalon olyanokat csináljanak, ami felnőtt embereknél is halálos bűnnek számít, és akkor még csodálkoznak, meg a rádió is bemondta, hogy egyre több a válás, az öngyilkosság és a házasság előtti, nem házasságtörés, mert az is sok, hanem hogy már ilyen fiatalon, az iskolában is milyen példákra tanítják őket. És ez azért van, ahogy megmondta a tisztelendő úr is, mert a vallási nevelés nélkül miben nőnek fel a fiatalok, abban, hogy csak az egymásnak hátat fordítás, az időseknek a magára hagyása, az alkoholizmus és a trágárságnak az eluralkodása.

Én most már piacra szinte nem is megyek, mert ott is hogy miket beszélnek az emberek, hát azt józan érzésűnek valósággal egy kínszenvedés, de csak egy kis szárnyat is venni a leveshez, főleg ha férfi eladónál, mert az még azt se nézi, hogy terhes az az asszonyka, hanem hogy tessék parancsolni, és közben mindenfelé kacsingat, hogy itt van a kis hölgynek a, hát szóval sertéscomb, de nem így mondja, hanem hogy azt másra is lehet érteni, az meg csak irul-pirul, szinte elsüllyed szégyenében. De ez még a legilledelmesebb, úgymond, ugye, azok közül. Úgyhogy én legfeljebb egy kis szárnyat az Ilikénél, de mostanában már azt is ritkán, mert ő is olyan, hogy nem ám, hogy rászólna a Bandi férjére, aki néha besegít neki, és már szinte maga se veszi észre, hogy minden második szava neki, az olyan, hogy csúnya, na. De én nem mondok semmit, mert minek vitatkozni, főleg azóta, amikor egyszer úgy visszaszólt, hogy ott még a körülöttem állók is elképedtek, hogy ilyet hogy lehet, hanem azóta csak nézem, hogy ott van-e, és amikor nincs ott, akkor mondok csak annyit az Ilikének, miközben kiméri azt a kis szárnyat, hogy jaj, ne is kérdezze, most jövök a miséről, vagyis közben már hazaszaladtam egy kicsit, valamit bekapni, ezzel a rossz lábammal, azt is, amikor elestem a télen, megcsúsztam a lépcsőn, kétszer is be kellett gipszelni, mert elsőre nem forrott össze rendesen, aztán még egyszer be kellett, de azóta is még érzem, főleg ha ilyen sokat jövök-megyek, mint ma is, mert én minden reggel gyónok, áldozok, aztán előtte, ugye, nem lehet enni, de este gyónni már nem mindig szoktam, csak ha van valami, olyan, hogy hát piacra csak kell jönni néha, mert megkívánja az ember azt a kis levest, aztán a pénz kikeresése alatt azért teszek még egy célzást a Bandira, hogy ki hogyan járt az ilyesmivel, például az utcánkban a zöldséges is, a Litkovics Józsi, biztos ismeri az Ilike, aki szintén miket szokott mondani a férfi vevőknek, hogy ebből vegyen vagy abból vegyen, mert attól majd hogy mi lesz, hogyan, de úgy kimondva a többi vevőnek a füle hallatára, aztán egyszercsak egy este, ül otthon a konyhában, és hirtelen, se szó, se beszéd, lefordult a székről, és rögtön meg is halt infarktussal. Még kihívták a mentőt, hogy hátha, de mire kijöttek, arra meg volt halva, úgy, ahogy volt, gyónás nélkül, utolsó kenet nélkül, úgyhogy mondták a rokonai, akikkel beszéltem, mert a felesége persze tagadta, hogy csak sok rábeszéléssel lehetett rávenni a tisztelendő urat, hogy eltemesse egyházilag, mert ő már hallott a Józsinak erről a rossz tulajdonságáról, hát arról mindenki tudta, nem kellett neki azt külön árulkodni róla, mert én azt nem is szoktam másról, csak hogyha valaki a figyelmeztetés ellenére is olyasmit csinál, hogy súlyosat, de akkor is csak név nélkül, úgyhogy visszatérve a Józsira, szegényre, a tisztelendő úr még a gyászbeszédében is így direkt megmondta, odafordulva a feleségéhez, mert ott voltam a temetésén, hogy nem a mentőt kellett volna elsőnek kihívni, vagyis nem így mondta, de lehetett érteni, hogy erre gondol, hanem a léleknek a szükségletét teljesíteni, magyarul, hogy papot hívni, ha egyszer látják, hogy már milyen kevés van neki hátra, szegénynek, mert úgy vigyázzunk, így mondta a tisztelendő úr, hogy minden kimondott szó az Úr Istennek a füle hallatára hangzik el, és minden káromkodást úgy kell elképzelni, hogy egy ostorcsapás Jézus urunknak a meggyötört testén, de még amit ki se mondunk, csak gondolunk, az is, mert úgy is lehet vétkezni. Hát nem véletlenül van az a szentmisén, hogy gondolattal, szóval, cselekedettel, mulasztással, én vétkem, én igen nagy vétkem, édes jó Jézusom, drága megváltóm, mekkorát vétkeztem ellened, irgalmazz nekem és ennek az egész világnak, de akkor már látom, hogy az Ilike a következő vevőt nézi, mondom, tegyen hozzá még tíz deka májat, de szív nélkül, mert azt nem szeretem, attól mindig úgy érzem, hogy az engem a szentképeken a lángoló szívre emlékeztet.

Aztán megyek haza, de már az utcán is nagyon vigyázni kell, mert mindenfélét hallani, hogy kitépték a kezéből vagy leütötték, behurcolták a szerencsétlen nőt a kapuljba, méghozzá fényes nappal, mert olyan régen is volt, hogy sötétedés után az utcára kimenni, az bizonyos környékeken, mint a mienk is, nem volt tanácsos, de most már ott tartunk, hogy nappal is bármi megtörténhet az emberrel. Azt a pár darab szárnyat, meg a kevéske májat, mert hát mennyi kell egy embernek, jól elcsomagolom, két nejlonszatyorba, hogy ne lássák, aztán én senkire rá se nézve sebesen megyek hazafelé, hogy engem ne bámuljanak, vagy ne gondolják rólam, hogy kapható valamire, de még egy beszélgetésre se, azzal az ürüggyel, hogy merre van ez vagy az az utca, és közben kifigyelik az embert, hogy mi van nála, meg mekkora védekezés várható tőle, mert egy ilyen szerencsétlen öregasszony mit csinálhatna? Legfeljebb, hogy kiáltozni kezdek, de úgyis hiába, mert manapság már kiáltozhat az ember, senki nem figyel oda, mert mindenki fél, hogy őneki is valami baja lesz, aztán itt maradok kirabolva, vagy még rosszabb is történhet, olyan, hogy a tévében, rádióban is másról se hallani, hogy némelyik a korra se tekintettel, de én azt biztos, hogy nem élném túl, akkora szégyent.

Megyek haza, nem nézve se jobbra, se balra, hogy ne is lássam azt a rengeteg ocsmány firkálást se, mert a krikszkrakszok, azok még hagyján, bár az se szép dolog, de van olyan, hogy odaírnak valamit, rá a frissen, drága pénzért lefestett háznak a falára, hogy ez a politikus vagy az a párt, hát úgy megnevezik, hogy micsoda, amikor pedig a mai világban az már nem annyira számít, hanem csak az, hogy más szempontból mit képvisel, a fiatalok erkölcsös, vallási nevelése ügyében, vagy az egyházat helyesli-e, a többivel együtt, mert mások is vannak, bár azok kevesebben, akik máshoz tartoznak, még református csak-csak, de a többit is minek bántani, ha egyébként meg tudnak egyezni? De vannak még rondább szavak is, olyanok, hogy azt még kimondani is vagy elolvasni, nemhogy még odaírni, hogy mindenki lássa évekig, aki arra megy, gyerekek, öregek, mert most festették, akkor most kezdjék újra? Hát mindenki esetleg nem olyan, mint én, hogy számít rá, és messziről elkerüli vagy becsukja a szemét, hanem csak megy gyanútlanul, és mire észbe kapna, arra el is olvasta, és már késő. Aztán ha nem tud elmenni rögtön, hogy meggyónja, mert mindenki nem tud, ugye, még aznap este vagy másnap reggel, akkor napokig azzal gyötrődik, és a végén már szinte bele is őrül, mert állandóan csak azt látja a szemei előtt, hiába próbálja elhessegetni vagy másra gondolni, hiába mond el tíz miatyánkot, húsz üdvözlégyet, akármennyit, hát feloldozás nélkül az nem ér semmit. Előbb a feloldozás, és csak utána a penitencia, nem pedig ahogy sokan gondolják, hogy majd ők saját maguk megoldják, papokra nincs is szükség, még templomba eljárni se, legszívesebben az egyházat is megszüntetnék, hogy a pápa őszentsége se kell, meg semmi, sőt azt a kis pénzt is elvenni tőlük, ami gyertyára meg miseborra is alig jut, de hogy ők igenis keresztények. Keresztények, persze! Pogányok! Ezek itt mind hitetlen pogányok, akik az egyik kocsmából ki, a másikba be, vagy megveszik a boltban, és az utcán megisszák, utána meg odacsinálnak mindenhová. Csak az istenkáromlás, a kicsapongás, a bujaság és a hazárdjáték, mindig csak azon jár az eszük! Pogányok! Farizeusok!

Na, akkor megcsinálom a levest, egy kis zöldségem még van a homokládában, meg lisztem, cukrom, nem sok, harminc kiló, olajból tíz flakon, de ezek kellenek tartaléknak, mert sosem lehet tudni, ebben a világban, hogy meddig van még az, hogy meg lehet venni, úgyhogy szépen apránként, ha nem segített senki, akkor hazahoztam, de volt gyakran, hogy segítettek, mert látták, hogy nem bírom, letettem, fogtam a derekamat, akkor csak odajött valaki a házból, aki tudta, hogy mi van a derekammal, hányszor műtöttek a gerincemmel, úgyhogy most már én régóta hajolni, cipekedni se bírok, és akkor hazahozták nekem. Aztán így bármi történik, én fel vagyok készülve, ha az árakkal valami, vagy politikailag, mert azok is mindig veszekszenek, szinte bármikor jöhet egy tüntetés vagy valami, hogy akkor most melyik mennyit csalt, lopott, vagy az egyházat engedni, nem engedni, de szerencsére most még engedik, csak a hittant nem az iskolában, megmondta a tisztelendő úr is, hogy az mindegyiknek kötelező legyen, azt sehogy se akarják, hát persze, mert akkor felnőtt korukban rögtön nem az ateista, egyházellenes pártokra szavaznának, hanem csak a biológia meg felvilágosítás, aztán meg is lehet nézni. Meg arra is tekintettel se árt, ha van egy kis tartalék, hogy netán hogy az uramnak, szegénynek, a múltja miatt, amiről ő nem is tehetett, mert hát az is hol találjon magának munkát, ha tanulni meg nem tanulhatott, szakmát vagy valamit, pedig mennyire akart volna, de hogy szükség van rá, ne menjen, vagy menjen, de csak továbbképzésre, amikor őt már minek kellett volna tovább, hogy ott meg csak igyon egyfolytában, és amikor hazajön, akkor napokig beteg legyen, és aztán bele is rokkanjon végül, de nem úgy, hogy alkoholista, mert az nem volt, hanem a munkája miatt, és akkor úgy persze, hogy ma már más világ van, akik haragszanak az olyanokra, pedig talán még nem is éltek abban az időben, hogy tudták volna, hogyan volt, mint volt, amihez képest az igaz, hogy most legalább a vallást lehet gyakorolni, mert korábban is, az nem úgy volt, hogy én hogyne mentem volna, hát én már gyerekkoromtól fogva mindig mentem, csak azt mondják meg nekem, akik itt most mindenfélét beszélnek, hogy akkor, abban a kommunista világban hogyan lehetett volna egy olyan munkahellyel, mint ami az uramnak volt, szegénynek, ahol állandóan csak azt nézték, hogy a feleségük nehogy véletlenül eljárjon a templomba, mert a tisztelendő úr is megmondta, hogy abban az időben nem ám azokat üldözték a legjobban, akik most úton-útfélen ezzel dicsekszenek, hanem igenis a katolikus magyar egyházat, akinek olyan vértanúi vannak, mint a Mindszenty bíboros úr hercegprímás, esztergomi érsek is például, aki húsz évig senyvedett a börtönben, míg végül csak meghalni engedték ki az amerikai követségre, de akár az egyszerű papokat is lehetne említeni, hogy azok is mennyire el voltak nyomva mindenben az ateista rendszertől, és akkor meg akinek mástól is félni kellett, főnökségtől vagy egyáltalán, olyan jellegű munkahelytől, az mit csinálhatott volna?

Megcsinálom a levest, és amíg még forró, viszek át belőle a Kaverna Józsinak, aki szegény, az is már a halálán fekszik hónapok óta, de annyira, hogy felkelni is csak legfeljebb, hogy a szükségét neki, azt elvégezze, annak viszek át, bár az se érdemli meg, mert rögtön azzal fogad, hogy nem is tudja már, miket beszél, meg mi mindennek elmond engem is, úgyhogy csak vetem magamra a keresztet, hogy édes Jézusom, aki értünk fájdalmas kínhalált szenvedtél a keresztfán, bocsássál meg neki, ennek a szerencsétlen, magatehetetlen, iszákos embernek, akinek a napjai meg vannak számláltatva, meg is mondták neki a kórházban, hogy tenni nem tudnak semmit, meg mondani is csak annyit, hogy hetek vagy hónapok, aztán azóta csak fekszik meg iszik, káromkodik, meg ilyen hangon beszél a jóltevőjével is. Hogy már megint mit akarok, de hozzátéve, hogy te öregasszony, de nem így, hanem hogy vén, meg hogy, Isten bocsássa meg, büdös, amin a szenteltvizet gondolja, mert azt is mindig felemlegeti, hogy állítólag annak a szagát érzi, ha belépek hozzá. De én erre már nem is mondok semmit, mert tudom, hogy ez ilyen, ez nincs is teljesen magánál, részben a betegsége miatt, de részben meg az ivás miatt, amit nem tudom, honnan szerez be mindig, kitől azt a rengeteg bort, aminek az üres üvegei ott állnak halomban az ágya mellett, mert én aztán biztos nem, csak azt tudom, hogy időnként a Replainé jön hozzá teli szatyorral, meg aztán nem sokkal később távozik tőle, akkor is telivel, de ez nem ám, hogy elég lenne neki, hanem tőlem is állandóan csak azt követeli, hogy hozzak neki, és mindennek elmond amiatt is. Hogy vigyem vissza, ő abból a levesből egy cseppet se, mert meg akarom mérgezni, hogy elszedjem a maradék eldugott pénzét, a villáit, kanalait, a ruháját, lehúzzam róla még a pizsamáját is, hogy eladogassam mindet a piacon. Na, mondom, a piacon, azt a mocskos pizsamát, amit már mióta ki se cserélt, nem is mosott, hát mit gondol, hogy ki venné azt meg? Akkor meg hogy jó, a pizsamáját úgyse, de vigyem a pulóverét, azért kapok annyit, hogy egy üveg bort vagy valamit, hát szánjam meg őt, hiszen láthatom, hogy mennyire szenved tőle. Mondom, hogy szánom én, hogyne szánnám, de elsősorban a lelki üdvösségét szánom neki, hogy azzal mi lesz, ha jön esetleg az utolsó órája, amivel akárhogyan is, de számolni kell az ő állapotában, mondom neki így óvatosan, mert már mióta mondom, minden alkalommal, és mindig az a válasz, hogy erre is elmond mindennek, de olyanoknak, hogy majd’ elsüllyedek szégyenemben, meg hogy a papokkal mi legyen, az egész katolikus anyaszentegyházzal, a pápa őszentségével, és ha oda merek neki hívni egyet, akkor azzal is mit csinál, és különben is, hogy az én uramnak, szegénynek, annak milyen temetése volt.

Milyen temetése, hát azt a kitüntetése miatt kellett, hogy úgy temettetni, mert akinek olyan kitüntetése volt, arra jobban odafigyeltek, hogy ne lehessen akárhogy, pappal, egyházilag, amikor ott vannak a kerületi bizottságtól, vagy még az is lehet, hogy várositól, mindenesetre magas helyről, és akkor nem lehetett úgy, hanem csak munkatársi meg társadalmi gyászbeszéddel, énekkarral, hiszen azt ő is tudja, hogy hogyan kellett lenni, de nézze csak meg, hogy aztán én utóbb milyen sírkövet csináltattam neki tétényi kőből, márványból, kereszttel, angyalkával, felirattal, hogy Jézusomnak szívén megpihenni jó, mondom neki, de szinte már pityeregve, mert mindig eszembe jut ilyenkor az én szegény uram, akinek a tisztító tűzben kell majd hosszú évekig vezekelni a bűneiért, amikre nem kapott feloldozást, mert megmondta a tisztelendő úr, hogy ha olyat nem csinált, ami halálos bűn, akkor a tisztító tűzben megtisztulván az utolsó ítélet alkalmával ő is a mennyországba juthat, márpedig ő olyat biztos nem követett el, hogy paráznaság vagy nem tudom, milyen nagy bűnöket, vagy csak esetleg fiatal korában, de azt akár le is lehet imádkozni róla, ha a maga részéről megbánta, mert az már olyan régen is volt, meg központilag is el lett felejtve, úgyhogy én a tisztelendő úrnak a tanácsát megfogadva mindig el is mondok őérte is tíz miatyánkot, tíz üdvözlégyet és van, hogy csak kettő, de legtöbbször három vagy négy hiszekegyet, belefoglalva a végén, hogy édes Jézusom, kegyelmezzél meg az én szegény uramnak a te végtelen könyörületességed által, mindörökkön örökké, ámen, és majd a remetei búcsúra is elmegyek, mert mondják, hogy ilyen esetre az is sokat számít, de én még őérte is, a Józsiért is imádkozom rendszeresen, bár azt úgyis hiába, ha közben ilyeneket mond a vallásra, és papot meg nem akar hívatni, hanem még azokat is elmarja magától, akik a javát akarják, de akkor csak vessen magára, mert én tovább nem hallgatom ezt az istentelen beszédet, elmegyek, hát jobb dolgom is van nekem, mint az ő gyalázkodását hallgatni.

Aztán amikor megyek vissza a lábasért, akkor megint azzal fogad, hogy kiöntötte a vécébe, de látom a pizsamáján a tésztát, úgyhogy valamennyit mégiscsak kellett neki enni belőle, hiába, hogy aztán valóban ott van a többi a vécékagylóban, illetőleg mellette, mert bele már nem talál rendesen, aztán ami mocsok ott is van, arra még ránézni is borzalom, de ha arra is teszek valami megjegyzést, akkor csak a káromkodás a válasz, hogy én inkább a magaméval törődjek, de nem így, hanem hogy micsodámmal, úgy értve, hogy testrészemmel, de kimondva, hogy az a mocskos, majd pedig, hogy milyen szívtelen vagyok, hogy nem hozok neki semmit, amivel ugye az italra gondol, de én csak mondom neki, hogy lehet, hogy a Replainé hajlandó rá, nem tudom, milyen fizetségért, hogy egy beteg embernek italt hozzon, mert tegnap is találkoztam vele az utcán, és nem figyeltem, mi van a szatyrában, de mintha ingek lettek volna, azokat vitte, gondolom, a bálás Rózsihoz, aztán hogy azoknak az árából, a tiszta, alig használt ingekéből, hát azokat újonnan ötezer forint alatt nem adják, vagy háromezer, de akkor is, és használtan is elkérnek érte ezerötszázat, de jó, adjon érte ezret, akkor az öt ingért már ötezer, hogy abból mennyi italt vett neki a Replainé, hogy, gondolom, azért saját magának is maradjon valami, amikor semmit se lett volna neki szabad, mert tudom, hogy azt vett, hiába bizonygatja a Józsi is, meg mondogatja a Replainé is mindenkinek a házban, hogy csak az orvosságát, mert akkor ezek az üres üvegek hogy kerülnek ide, azt magyarázza meg nekem, amikor tudhatná, hogy a lélek szomjúságát nem csillapítja az alkohol, ahogy a tisztelendő úr is megmondta, hogy arra nem lehet alamizsnát adni, mert azt gondolják az emberek, hogy akkor azzal már be is fizettek az üdvösségre, azok a szerencsétlenek meg úgyis elisszák, és őneki különben is minden korty csak megrövidíti az életét, úgyhogy tőlem ne is követeljen ilyet, hanem inkább a kénköves pokol emésztő tüzének az elviselhetetlen kínjaira gondoljon, ahol ott fog szenvedni a többi halálos bűnben eltávozott bűnössel együtt örökkön örökké, pedig csak egy szavába kerülne, hogy megmentse a lelkét, mert én már beszéltem is a tisztelendő úrral, hogy csak szóljak neki, és akkor ő jönne azonnal, és elbeszélgetne vele, hogy látom, fiam, hogy hamarosan megjelensz az Úr Jézusnak a színe előtt, de előbb még tegyél vallomást az anyaszentegyház felkent képviselőjének, hogy hiszel Istenben, az ő egyszülött Fiában, a Szentlélekben és a testnek feltámadásában, mindörökkön-örökké, ámen, és bánjad meg bűneidet teljes szívedből, az összes kicsapongást, a paráznaságot, az istenkáromló beszédet, a torkosságot és esetleg a más tulajdonának vagy feleségének a megkívánását.

De ekkor a Józsi megint kiabálni kezd, hogy én hagyjam őt békén a papokkal, és már ilyenkor látom, hogy úgyse lehet vele szót érteni, mert olyanokat mond, szinte hogy teljesen zavaros dolgokat, hogy inkább én, meg hogy az ezredes elvtárssal, hogy mint volt, azt inkább meggyónni nekem, ha már ilyen vagyok, hogy azt mondja, egy ilyen ájtatos szentfazék, ilyet mondott, Isten bocsássa meg, hogy akkor azt kellene, mert mialatt az uram, szegény, az mindig csak továbbképzésen volt, hogy akkor én az ezredes elvtárssal, hogy azt mindenki tudta, ilyeneket mond, amiből egy szó se igaz, csak az agya borul el neki ilyenkor, mert annak idején lemaradt az előléptetéskor, és azóta mondja ezt, főleg mióta a szegény uram, az olyan hirtelen meghalt, pedig az nem volt semmi ilyesmi, hanem csak az ezredes elvtárs akart volna, hát így mondom, hogy elvtárs, mert akkor azok voltak, most meg azokból is hirtelen akkora úr lett, hogy ő tőlem, mert azt láttam rajta, hogy akarna valamit, de az olyan volt, hogy mindenkivel, hát mások is panaszkodtak, úgyhogy én gondolni se, de egyébként is, hanem csak azért, de úgyszólván csak szóba állni, mert engedni nem engedtem semmit, hogy az uramnak, szegénynek, azt ne érje emiatt hátrány, mert mondták, meg úgy is volt, hogy tőle függött minden, és mindenféléket meséltek, hogy kivel hogyan bánt, míg aztán szerencsére le nem helyezték vidékre, emiatt is, ilyesmik, meg más miatt is, mert már sok minden volt neki a rovásán, és igaz, hogy elég sokat elnéztek akkoriban, de amikor a Tetovár Laci lövöldözni kezdett otthon, hogy akkor ő most lelövi a feleségét, aki szegény állapotos volt, hogy az biztos kitől van, de a végén kicsavarták a kezéből, és akkor csak megrugdalta, hát ugye, úgy mondták, hogy csak, a lelövéshez képest, de egy terhes asszonyt, mégiscsak, szerencsére a gyereknek nem lett baja, hanem akkor széthelyezték őket vidékre, mert ezt már a főkapitányságon is megelégelték, csak az volt a baj, hogy a Tetovár Laci ott is belekeveredett valamibe, nem úgy, hanem valami lakásügybe, úgyhogy le kellett szerelni, és most állítólag valami káeftéje van, de nem irigylem azt se, mert kétszer műtötték a gyomrával, úgyhogy azt mondják, nem ehet, nem ihat szinte semmit, csontig lesoványodott, nem is tudják, azt mondják, vagyis hát a sógorának az unokaöccse mondta, azzal beszéltem, hogy mi tartja még benne a lelket, na, mondom, akkor nem irigylem, mert én is fogytam két kilót az utóbbi évben, bár most az utóbbi hetekben mintha híztam volna, csak lehet, hogy emiatt van, hogy néha fulladok, főleg a lépcsőn, meg időnként fáj a jobb oldalam, az nem tudom, mitől lehet, talán az epe, gondolom, hogy csak az lehet, mert volt már nekem epekövem, az fájt így annak idején, csak most egy kicsit máshogy fáj, nem tudom, akkor mi lehet, de különben csak a szívem szokott így szorítani időnként, de az meg a magas vérnyomástól van, meg is mondta a doktornő, úgyhogy arra is szednem kell mindennap a gyógyszert.

De ekkor már csukom is rá az ajtót a Józsira, nem törődve, hogy miket kiabál utánam, milyen kívánságot az én halálomra, Isten bocsássa meg, meg hogy minek nevez, igyekszem, hogy ne is halljam, mert ez már sok nekem, ennyi sok istenkáromlás, de meg úgyis már készülődni kell a hatos misére, öltözködni, imakönyvet, rózsafüzért magamhoz venni, és már megyek is, mert még gyónni is kell előtte, azt a sokat, amit a Józsitól hallani kellett, meg a piacot, az utcát, ezt a házat, ezt az egész bűnös világot, ahol csak az istentagadás, a káromlás, a hálátlanság, a másiknak a megrágalmazása olyanokkal, amiket az ember soha életében el nem követett volna, mert olyan egy borzalmas dolog, még gondolatban sem, a szeretet meg sehol, mert csak a gyűlölködés van az emberekben, az utálkozás, a megcsömörlöttség, a kétségbe vonása a hit mindenek felett való erejének és az isteni igazság halált is legyőző fényességének, mert ahogy írva is van, hogy aki bennem bízik, az a halállal meg nem halhat.

Megyek is, csak előbb még bekapok pár szem kekszet, aztán a lépcsőházban a Replainéra rá se köszönök, hanem ő állít meg, hogy a Szabolcsot, a Vargánénak a fiát már megint kivel látták, azzal a Beatrixszal, innen a szomszéd házból, de én erre már nem is mondok semmit, mert a Vargáné engem nem érdekel, én azzal már nem állok szóba, hiába, hogy a Replainé szerint mikor kellett volna neki bemenni kivizsgálásra, de nem akkor megy a fia miatt, hanem máskor, meg az is, hogy hová, mert nekem meg a savam sok, úgyhogy már én is alig ehetek valamit, káposztát egyáltalán nem, csak ilyeneket, hogy krumpli, tésztafélék, de azt se nagyon, mert a cukrom is elég magas, aztán amikor az is kezdené mondani, akkor mondom, hogy jaj, el ne késsek, de azt már nem is kell, hogy honnan, mert a Replainéval úgyis hiába, mert abba már annyira bele van gyökerezve az istentagadás, hogy nem úgy, mint a Vargánét, akit a sátoros ünnepeken még lehet látni a templomban, de őt soha, és ráadásul még fennen is hangoztatja, pedig panaszkodni meg mennyit tud az is, hát ő se élhet örökké, arra nem gondol?

Na, akkor most már tényleg megyek, otthagyom a Replainét, mert vár engem a tisztelendő úr, aki tudja, hogy megyek, mert minden este megyek, és meggyónok, hogy ne kelljen bűnnel ágyba feküdnöm, tudja azt a tisztelendő úr, hogy énrám ebben is lehet számítani, mert akármennyire is kerüli az ember a népeket, mindig akadnak, akik nem nézik, hogy egy istenfélővel állnak szemben, úgyhogy engem a tisztelendő úr már jó ismerőseként üdvözöl, aki el nem mulasztana egyetlen reggeli misét, vagy van olyan, hogy kettőt is meg estit meg egyetlen litániát, vigiliát vagy zsolozsmát, és időnként még virágot is viszek valamelyik oltárra, meg rendszeresen adok pénzt is a perselybe, hát nem sokat, de valamennyit mindig, misén is meg a Szent Antal-perselybe is mindig, nem mintha én ezzel hivalkodnék vagy mondanám neki, mert tudja azt ő magától is, hogy nekem se sok van, hanem abból a kevésből, ami jut egyszer-egyszer, mert megmondta, hogy nálam az a jelképes is sokkal többet számít, mintha más adná, akinek több van, és abból könnyebben ad, amikor nagy ritkán betéved, de szinte azt se tudja, hol van, mindig a másikat figyeli, hogy mikor kell felállni, leülni, letérdelni, és mindenre csak a száját mozgatja. Megyek, sietek, közben már szedegetem össze a gyónnivalókat, hogy jaj, tisztelendő úr, teljes szívemből bánom bűneimet, mert velük az Atya Istent bántottam meg, aki pedig a saját fiát küldte el erre a világra, hogy meghaljon értünk a keresztfán, bűnösökért, még akkor is, ha mások miatt vétkeztünk, mint az én esetemben, hogy nekem másoktól kellett hallgatni az Isten káromlását, meg ugyanúgy Jézus Krisztusét, az egyszülött fiáét, meg az ő boldogságos anyjának, a Szeplőtelen Szűz Máriáét és az összes szentekét, de így is fogadom életem javulását, kérek üdvös elégtételt és feloldozást, ámen, hát mennyire számíthatok, általában tíz miatyánk, tíz üdvözlégy, arra még ráteszek ötöt mindegyikből, meg a szegény uramért is elmondok tízet-tízet, de azért, szegényért, egy hiszekegyet is kell vagy kettőt, meg valamit azért a szerencsétlen Józsiért is, bár annak úgyis mindegy, az úgyis el fog kárhozni a pokol fenekén a többi hitetlen, istentagadó, bűnös lélekkel együtt.