Benyovszky Krisztián új kötetében is a tőle megszokott sokszínű elméleti érdeklődés és a műközpontú szemlélet jellemzi a tematikusan egybegyűjtött-egybegyúrt ismertetéseket és elemzéseket. Ez az ideologikus kontextus-irodalomtudományok korában már önmagában is örömteli. A titoknak a könyvben tárgyalt elbeszélési lehetőségei pedig a titokfejtésként felfog-ható értelmezéssel kapcsolatban szövevényes elméleti szövegegyüttest juttathatnak eszünkbe, a tüneteket jelekként értelmező pszichoanalízistől a derridai nyomfogalmon át a befogadáselmélet iseri meglátásaiig, és persze Barthes örömteli réseiről sem illik megfeledkeznünk.

Ez akár nyomasztóan is hathat, elemzőre és olvasóra egyaránt, talán ennek a hatásnak az elhárítására szolgál a személyes hangnem az egyébként tudományos szöveggel szembeni igényekhez szabott, hivatkozásokkal alábástyázott írásban. A nyitófejezetben ez a felszínen rekedés veszélyével fenyeget, a fogalmak és az irodalomhoz való közelítés irányának tisztázatlansága miatt. A titoknak a “mindennapi” életben való kibeszélése és a titok irodalmi elbeszélése között vont párhuzam egy olyan mimé-ziselvet implikálna, amely elmossa az utóbbi irodalmiságát, és amely nem is tükrözi a szerző felfogását. Az “elbeszélés titkával” persze tekinthetjük analógnak azt, ahogyan az életrajzi szerző valamit kiír magából, sajátos transzformáció-szublimáció keretében, ám ez a biografikus-alkotáslélektani megközelítés nem jellemző Benyovszkyra. Vagyis “A titok és természete” című fejezet ahelyett, hogy a későbbiekben alkalmazott módszert tisztázná, inkább homályban hagyja a titok mint irodalmi jelenség specifikumát. (Az olvasói kíváncsiság fokozása végett?) Pedig a titok nem elsősorban az elbeszélt történet elemeként érdekes, hanem mint az elbeszélésmódot irányító tényező. Ez a belátás időnként háttérbe szorul. Ehhez hasonló hiányérzetet okoz, hogy sokáig várat magára a titok és a titokzatosság megkülönböztetése, míg végre a téma szempontjából alapvető meghatározás megfogalmazódik: “A titokzatosságot mint stíluseffektust vagy esztétikai hatásmozzanatot értelmezem, melyet a szöveg különböző szintjein érvényesített eljárások hoznak létre, képeznek meg a befogadóban.” (53.) A könyv végére aztán az ok és az okozat újra összemosódik, szinonimává válik. Téves általánosításra adhat alkalmat az is, hogy a titkolózás mint “színlelés és alakoskodás”, szelekció és kombináció egymásutánja szinte a fikcionálás tevékenységével azonosként jelenik meg. A fikciós narrációval szemben a titok őrzéséhez nem feltétlenül szükséges (ál)története(ke)t gyártani, ilyen értelemben az elhallgatás még nem hazugság. A kissé általánosra sikerült megfogalmazások azonban nem fedik el, hogy a rejtélyről mint szövegalakító erőről lesz szó – így csupán feleslegesek, számomra legalábbis az sem okozna komoly hiányérzetet, ha a könyv a második fejezettel (“Titok, narráció, értelmezés”) kezdődne.

Ebben a részben Benyovszky a titoknak a narrációban betöltött strukturális funkciójára vonatkozó szakirodalmi észrevételekre építve a titkot az olvasói kíváncsiság felkeltésének eszközeként, egyfajta hipotézisgenerátorként tárgyalja. Ebből következik a narráció egészében a késleltetés (kvázi titkolózás) szükségessége. Ennek módozatait (kétértelműség, sejtetés, nézőpontváltás stb.) mutatja be, olyan példákon keresztül, mint Dickens Kis Dorritja, vagy Michal Ajvaz Prázdné ulice, illetve Carlo Fruttero és Franco Lucentini La veritá sul caso D. című regénye. Érdekes módon, Benyovszky a kétértelműsítés eljárásai között nem említi meg a metalepsziseket és a mise en abyme-et, pedig a titokzatosságot képviselő szereplőtípusok felsorolásakor (20. és 104.) szinte leképezi Lucien Dällenbach Récit speculaire-jének listáját (Seuil, 1977, 73.) a mise en abyme-re alkalmat adó alakokról (művész, őrült stb.). Ajvaz regényét ismertetve pedig fikció és valóság szétbogozhatatlanságáról esik szó, részben beágyazott elbeszélők megbízhatatlansága, részben (ha jól értem) ontológiai metalepszisek révén. “A titok elbeszélésre serkent; a megfejtésre tett ismételt erőfeszítéseknek köszönhetően fikciók egész sora lát napvilágot.” (30.) Ha ezt a megállapítást irodalmilag általános érvényűnek tekinthetjük, akkor ez csak az olvasói magatartásra vonatkoztatva lehetséges. Az implicit olvasó elbizonytalanításának műveletei közül viszont inkább csak az elliptikusak kerülnek szóba, a metaleptikusak alig (40., 43.). Pedig ha a titkot valóban strukturálisan közelítjük meg, akkor ez utóbbi eljárás(csoport) is figyelemre érdemes. Nevezhetnénk ezt a megoldásra váró titoktól megkülönböztetve aporikusnak, hiszen lényegi vonása, hogy az olvasó minden szellemi erőfeszítésének (hogy helyesen töltse ki az iseri üres helyeket) dacára sem derül ki, mi is az igazság, vagyis győz a relativitás. A kötetben említett Henry James-novellák helyett gondolhatunk itt a borgesi körkörösségekre, vagy Kuroszava A vihar kapujában című filmjére, és az azóta a posztmodern regényben elharapózó ismeretelméleti szkepszisre.

Az elhallgatás módozatait tárgyaló fejezet (“Titok és elhallgatás”) számba veszi a titokképző erejű retorikai alakzatokat, az ellipszisek mellett az allúziót, az olyan kriptografikus alakzatokat, mint az akrosztichon és az anagramma, továbbá az allegóriát és az iróniát (ehhez hozzátehetnénk a hiányos metaforát is). Az ezt követő rövid szemiotikai kitérő csupán néhány szakirodalmi hivatkozást ollóz össze, ám a hallgatás beszédaktus-jellegű funkcióinak áttekintésével adós marad, így inkább abban áll a haszna, hogy betekintést nyújt a vonatkozó cseh szakirodalomba az e téren vélhetően tájékozatlan magyar átlagolvasónak.

Tágabb értelemben, az ábrázolás szintjén, az elhallgatás mint szelekció kérdése általános művészetelméleti és -történeti, esetleg ideológiakritikai szempontokat igényelne. Ezek könnyen szétfeszíthetnék a könyv kereteit, ezért az irodalmi kommunikáció szintjének javára való elhallgatásuk (60.) helyénvaló lehet. Ez a kommunikáció a narrátor(ok), a szereplők és a mintaolvasó között zajlik (ezt kiegészíteném az olvasó értelmező munkáját tovább bonyolító implicit szerzővel). Benyovszky evvel kapcsolatban utal az elbeszélés sebességének genette-i vizsgálatára és a magyar szakirodalmi előzményekre, de ezekből különösebb konzekvenciákat nem von le, egyszerűen csak jelzi ezek érvényességét a titok és elbeszélés viszonylatban. Ezután Manzoni A jegyesek című regényének titokmotívumait tekinti át, bár a korábbiakban körvonalazott elméleti eszköztárat nemigen alkalmazza. Szilágyi István Hollóidőjének példái a kétértelműségre már közelebb visznek az elhallgatáshoz mint narrációt szervező elvhez, ezek elemzése hálásabb feladat is, az elemzési szempontokkal jobban konvergáló műről lévén szó.

A “Titokzatos helyek” című fejezet a város toposzának példáján próbálja megvilágítani “a titokzatos helyek működésének néhány összefüggését” (bármit jelentsen is ez). A titokzatosság elbeszélésszervező szerepének felderítésében ez már csak a város és a szöveg közötti analógia okán is gyümölcsöző. A titokhelyek specifikumát a kortárs cseh irodalom három, Prágát titokzatosként ábrázoló alkotása, majd néhány, Velencét misztifikáló szöveg áttekintése hivatott megvilágítani. “A titokhelyeken (…) a múlt tovább zajlik, folytonosan történik, konok ismétlődésben hosszabbítva meg önmaga tartalmát.” (90.) Ezek labirintusa felfogható a szereplők személyiségtapasztalatának térbeli kivetüléseként is (Daniela Hodrova trilógiája). Ajvaznál Prága a mágikus átváltozások irracionális tereként válik rejtélyessé. Urban Héttemplomában is egy másik Prága jelenik meg a “valódi” mögött: fantomként a középkori állapot, illetve annak idealizált elképzelése él tovább a szereplők fejében. Ezek a helyek “különböző idők tárolóhelyeiként funkcionálnak” (94.) Kevésbé titokzatos megfogalmazásban az elemzéseket így összegezhetjük: a titokzatos atmoszféra valójában az egyének asszociációiból fakadó hangulat, amely az irodalmi szövegben megjeleníthető figuratívan, és ez gyakran hajlik fantasztikumba. Ez pedig csupán annyira misztikus, amennyire minden, ami nem szigorúan racionális és hétköznapi módon valószerű, “normális”. Az atipikus valóságészlelés pszichológiailag és irodalmilag egyaránt érdekes, de nem okvetlenül szükséges misztikumként tekintenünk rá. Az irodalmi Velencére aggatott jelentések esetében is úgy tűnik, hogy a titok(zatosság) a helyhez képest külsődleges. Jeanette Winterson regényében egy pszichológiai jelenség, a szenvedély képviseli a titkot, de nem világos, hogy ez (valamint a labirintus és az álarc toposza) mennyiben válik szövegszervező elvvé, például diegetikus metaforaként. Juan Manuel de Prada regénye alkalmasabbnak tűnik a titokszempontú narratológiai elemzésre, talán az elemző detektívtörténetek iránti affinitásának is köszönhetően, hiszen az értelmezés itt egy festménnyel és egy nyomozással kapcsolatban egyidejűleg jelenik meg a történetben. A titok azonban mintha itt sem elsősorban a helyből fakadna, mint ahogyan általánosan is elmondható, hogy a szóban forgó városok akkor érdekesek titokhordozókként, amikor a narratív tériesítés paradigmái. Ilyen szempontból vizsgálva Butor regénye, A velencei Szent Márk leírása, amely a fokozatos feltárás-feltárulkozás narratívát szervező szerepénél fogva a titoktematikával is érintkezik, jól kiegészíthette volna a Benyovszky által választott szövegeket.

A benne szereplő elemzéseket és ezek elméleti mondandóját tekintve is a könyv leggazdagabb fejezete az utolsó (“Titokzatos szereplők”). Ebben szerzőnk a szereplők esetében is a renden kívüliséget, az abnormalitást jelöli meg a titokzatosság forrásaként. A szereplő rejtélyességének másik feltétele, hogy szövegbeli bemutatása hiányos legyen, és az így előálló hiányokat az olvasónak kelljen kitöltenie. Ahhoz, hogy ez a rendelkezésére álló szövegbeli utalásokkal összhangban lehessen, a befogadónak folyamatosan értelmeznie-nyomoznia kell: rekonstruálni és következtetések útján kiegészíteni a szereplő képének mozaikját. (A meghatározatlanság és a hiány identitás- és elbeszélésszervező elvvé emelésének talán legnagyobb mestere a közelmúltban elhunyt Alain Robbe-Grillet volt, Tükörkép című műve kiválóan illeszkedne a fejezetben tárgyalt problémakörbe.) Benyovszky a mai magyar irodalomból veszi példáit (Bánki Éva: Aranyhímzés; Müllner András: Kőrösi Csoma Sándor) annak felmutatásához, hogy az identitás alapjául szolgáló emlékezet mindig legalább olyan mértékben konstrukció, mint amennyiben rekonstrukció. A személyiség (akár a saját, akár a másé) sohasem “az igazi”, mindig fikció, amely nézőponttól függően, történetek útján, nyelvileg képződik meg. Ennek narratológiai tanulságait, a többnézőpontúsággal, esetleg több narrátorszólammal érzékeltetett viszonylagosságát a valóság és fikció közös vonásának tekinthetjük. Erre hívják fel a figyelmet az olyan művek, amelyek a történelmi, földrajzi, életrajzi reáliákat a fikció világába emelve elbizonytalanítják a két szféra közötti ontológiai különbséget, kapcsolódva a lehetséges világok szemantikájához és a metalepszisek divatjához. Gazdag József Az árnyak kifürkészése című novellája, amely Talamon Alfonz alakját hozza játékba, jól példázza az önazonosság problematikusságát.

Az elemzésfüzér ezen utolsó darabja után bennem hiányérzetet kelt, hogy elmarad az összegzés, s az irodalomjegyzék következik. Ha nem is a felmerült kérdések elméleti továbbgondolása, de legalább az olvasói továbbgondolást segítő leltáruk hasznos lett volna. Ironikusan fogalmazva: a könyvben elemzett, az olvasói aktivitást serkentő eljárásokra ad gyakorlati példát, amiként az elhallgatás jelentőségét érzékelteti a korábban már publikált elemzések első megjelenésére vonatkozó adatoknak a hiánya.

Ez persze a kötetben szereplő kiváló elemzések (hiszen az olvasott darabok felét bátran minősíthetjük így) értékéből semmit nem von le, figyelmeztet viszont arra, hogy a tematikusan összefüggő elemzések egyszerű gyűjteményes kötetben való kiadása jobb megoldás lett volna a kiadó részéről, mint az esszéisztikus-teoretikus keretbe ágyazás. A választott egységesítő megoldás be nem teljesülő olvasói elvárásokat kelthet az elméleti belátásoknak az applikáción túlmenő összegzése és bővítése iránt. Márpedig a jelek szerint a szerző nem ezt a célt tűzte ki maga elé: az elmélet ebben a nyomozásban csak alkalmazottként vesz részt.