A Nyugat évében, indulásának századik évfordulóján különösen sok szó esik a legendás lapról: tanulmányok, előadások foglalkoznak az 1908-ban indult irodalmi folyóirat szellemiségével, a hozzá kötődő alkotók életművével. Nem egy konferenciát szerveztek a centenárium tiszteletére, kiállítások nyíltak, s ebben az évben a Petőfi Irodalmi Múzeum Felolvasószínháza is a Nyugat alkotóinak szenteli minden előadását. Még a lap cenzoráról, Aradi Viktorról is született izgalmas esszé Bodor Béla tollából (Élet és Irodalom, 2008/7.)

Részben a Nyugathoz kötődik Borgos Anna Portrék a Másikról. Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn című könyve is, hiszen a szerző kutatásának középpontjában három, a Nyugat irodalmi köréhez kapcsolódó írófeleség pszichobiográfiai elemzése áll. A “Két névvel jelölt az élet…” című fejezet Babitsné Török Sophie-ról, az “Én átlátszó vagyok, mint az üveg” Kosztolányiné Harmos Ilonáról, “Az irodalom vetélytársa” pedig Karinthyné Böhm Arankáról szól. Az utalásrendszer részeként más értelmiségi nők is szerepelnek ebből az időszakból, így az írók közül természetesen nem maradhat ki Kaffka Margit, Lesznai Anna, Erdős Renée vagy a kevésbé ismert Bohuniczky Szefi, de a szerző a huszadik századelő kulturális közegének más szereplőit is felvonultatja, például az analitikusnőket, Kovács Vilmát, Bálint Alice-t, Hermann Alice-t, Gyömrői Editet vagy a Juhász Gyula orvosaként ismert Hajdu Lillyt.

A bevezetőből kiderül, hogy Borgos a huszadik század elejének pszichotörténeti és kulturális kontextusát is vizsgálja a női szerepek alakulásának szempontjából. Szemügyre veszi a “»női« pszichés betegség megjelenési formáit és korabeli értelmezéseit”, illetve azt, hogy a nők mennyire vehettek részt az irodalomban, s milyen volt a fogadtatásuk. A kötet fő része az írófeleség-szereppel foglalkozik. Borgos Anna számos kérdést megfogalmazva ezzel kapcsolatosan igen alapos, mélyreható elemzést ígér: a házastársak közötti inspiráló és korlátozó tényezőket éppúgy górcső alá veszi, mint a keletkezett konfliktusok és válságok történetét. Kíváncsi arra is, hogy “milyen a viszonyuk saját női és írófeleség mivoltukhoz, és hogyan reflektálnak mások nemi szerepeire, kapcsolataira”. A szerző elsődleges szándéka, hogy a pszichológiát összekapcsolja más tudományterületekkel: nemcsak az irodalommal, hanem a társadalmi nemek tudományával is.

Borgos Anna munkája forrásaiként az elméleti szakirodalmon túl önéletrajzi dokumentumokat (levelezés, napló, memoár, interjú, naptár), irodalomtörténeti elemzéseket és kortárs emlékezéseket jelöl meg, Harmos Ilona és Török Sophie esetében pedig a konkrét műalkotásokat, azok recepcióját is bevonta a kutatásba. Véleménye szerint ez utóbbiak – áttételes formában – ugyancsak forrásanyagként kezelhetők, s ezzel egyet is érthetünk: az irodalmi alkotás sok esetben alkalmas arra, hogy adalékul szolgáljon az alkotó személyiségének megismeréséhez.

Borgos Anna alapos pszichológiai ismeretekkel rendelkezik, kötetének nyitófejezetei erről győzik meg az olvasót. Kaffka Margitról szólva például felhívja a figyelmet a korabeli kritikák sajátosságaira, elsősorban arra, hogy előtérbe kerültek a nőiségre vonatkozó szempontok, normák és előfeltevések. Móricz Zsigmond sokat idézett, a Színek és évekről írt bírálatából közöl részletet: “Az én érzésem szerint ezzel a regénnyel ő eddigi írói útjának a csúcsára ért, egyszersmind olyan magaslatra, ahova asszonyíró nálunk még soha. […] A legfőbb érdekessége számomra, hogy asszony írta. Hiszen remekműveket sokat olvastunk […]. De asszonyok még eddig nem szerepeltek a világirodalomban”. (106.) E kritikarészlet nemcsak azért érdekes, mert Móricz a női irodalom hagyománynélküliségére, töredékességére figyelmeztet, hanem azért is, mert – miként Borgos írja – mindezt szükségszerű, magyarázatra nem szoruló tényként közli. Adyt is idézi, aki a Kaffka verseiről írt cikkében “az asszony és a férfi, illetve az asszony és az »ember« fogalmaiból indul ki.” (107–108.) Különösen érdekes Schöpflin Aladár véleménye, aki “regényírásra termett” írónak véli Kaffkát, s itt idézhetünk a Színek és évek folytatásáról, az 1913-as Mária éveiről szóló Schöpflin-bírálatból: “Kaffka Margit a magyar irodalomban az első asszony, akiben az író minden asszonyi kézimunka-dilettantizmustól megtisztulva, igaz művészi mivoltában nyilatkozik meg, de asszonyiságának teljes megőrzésével. Elődei csaknem kivétel nélkül meglehetősen kompromittálták az írónő nevet (…). Kaffka Margitot mindenekfelett írásának becsületessége emeli ki”. (Színek, évek, állomások. In memoriam Kaffka Margit. Szerkesztette Bodnár György. Nap Kiadó, Budapest, 2005. 123. o.)

A Portrék a Másikról című könyv címlapján három arckép látható: Török Sophie-ról 1931-ben, Harmos Ilonáról 1925, Böhm Arankáról pedig 1920 körül készült felvétel (a képek a kor jellegzetes hajviseletéről is árulkodnak). Babits asszonya elszánt tekintetű nő, Kosztolányi hitvese kissé félénknek tűnik, Karinthy Frigyes harmadik felesége arcáról a határo-zottság sugárzik, ám némiképp álmodozó is. Hogy a képek tükrözik-e az írófeleségek valódi személyiségét, arról a kötet olvastán az alapos jellemrajzokból meggyőződhetünk.

Borgos Anna valóban a legmélyebb elemzésre törekszik, végigköveti a három “Nyugat-feleség” életútját, leginkább persze a házastársi-alkotótársi kapcsolat apró részleteire kíváncsi. A konfliktusokra éppúgy, mint arra, miként élte meg a három írófeleség azt, hogy férjük árnyékában maguk is tehetségük mind nagyobb kiteljesítésére vágytak.

S hogy ez a vágy mennyire erőteljes, arra Török Sophie a legjobb példa talán. Egyszerre volt Babits felesége és független alkotó: az elköteleződés és a lázadás ambivalenciája jellemezte. Borgos Anna úgy ítéli meg, hogy “a Babitscsal való kapcsolat egyszerre felemelte és frusztrálta, felszabadította és korlátozta, megerősítette és elbizonytalanította”. (164.) Arról, hogy nem akart férje “kapcsolt része” lenni, s hogy a Babitsné-szerep mennyire nem egyszerű, nem könnyű Török Sophie számára, egy 1927-es naplójegyzetben olvashatunk. Drámai vallomás ez: “Mikor hét évvel ezelőtt átléptem ezt a küszöböt mint Babits Mihály felesége, ifjan, mámorosan, felmagasztosulva, azt hittem, akkor az élet kapui nyíltak meg előttem. […] Nem vettem észre szédült gyönyörömben, hogy a tébolyda ajtaja csapódott be mögöttem […]. Mindenki őrült, Ady őrült volt, Babits Mihály még titkolja bomlott agyát a külvilág előtt, de meddig? Őrült minden író, Karinthy ősi [?] és közveszélyes őrült, őrült Kosztolányi és Mikes, őrült Baumgarten – s őrült írók nyomorult feleségei egymás után nyúlnak méreg és kötél után. Én meddig bírom még, ki tudja?” (165.)

Babitsné minden bizonnyal Holics Janka (Móriczné) és Steiner Cornélia (Osvát Ernő felesége) 1925-ben, illetve 1927-ben elkövetett öngyilkosságára reflektált, s vélte a maga számára is lehetséges kiútnak e “megoldást”. S hogy Tanner Ilona kételyeit, a feleség és alkotó közötti feszültséget még inkább megértsük, ismernünk kell a Török Sophie név keletkezésének történetét is. A magyar irodalomtörténet ugyanis két Török Sophie-t tart számon, Kazinczy hitvese is e néven ismert. Tanner Ilonának maga Babits adta a Török Sophie nevet, így dedikálva neki A literátor című, 1916-ban írt színdarabját, amely Kazinczy nősülésének történetét dolgozza föl. Borgos Anna rávilágít arra is, hogy Babits e cselekedetével önmaga szerepét is kijelöli, “egyfajta Kazinczy szerepideál jegyében”. (168.)

Tanner Ilona nem azonosult új nevével, identitásproblémájára a legkézenfekvőbb bizonyíték egyik verse: “Két névvel jelölt az élet, / óh nyomorult asszony! Két jel közt / egy énem idegenül áll. […] / Kihez tartozom én? Senki asszony, kölcsön / nevekben félénk idegen? Kihez tartozom?” Kételyei és kétségei férje halála után csak erősödtek, s arra, hogy a kortársak is inkább Babits “részének” tartották, a sírjánál elhangzott gyászbeszédekből következtethetünk: “Búcsúzunk tőled, Babits Mihály özvegye” (Lányi Sarolta), “Búcsúzunk attól, akit Babits Mihály elméje minden rezdülésének […] tudójává tett, és őrzőként köztünk hagyott” (Basch Lóránt). De Keresztury Dezső és Sík Sándor is inkább Babitsot siratja, az ő halála az igazi veszteség.

Harmos Ilona is háttérben maradt Kosztolányi mellett, vele még kevesebbet foglalkozott az irodalomtörténet. Borgos Anna ezen szeretne változtatni, s Kosztolányiné személyiségét, motivációit, szereplehetőségeit vizsgálja. Nem az a szándék vezérli, hogy Harmos Ilonát elhelyezze az irodalmi kánonban, hanem inkább mint “jelenséghez” közelít. A szerző úgy véli, “Kosztolányiné (Török Sophie-hoz és Böhm Arankához hasonlóan) megjeleníti egyfelől a kor átmeneti női szerepeinek, ezen belül a nők részéről jelentkező intellektuális ambícióknak, önkifejezési szándékoknak egy lehetséges pályáját, másfelől azt, hogy ezeknek a pályáknak és szükségleteknek mit jelentett, milyen formákat öltött egy sikeres íróhoz való kapcsolódás.” (219.)

Harmos Ilona esetében nemcsak a Burokban születtem és a Tüzes cipőben elemzése fontos, hanem elsődlegesen a Kosztolányi Dezső című életrajz tanulmányozása. Borgos szerint a kihagyások, a szakadozottság az önvédelemre utal, s legyen bármily távolságtartó is a könyv, voltaképpen elfogult, ezért más dokumentumokkal, levelekkel, kortárs emlékezésekkel együtt célszerű olvasni.

A Harmos Ilonáról szóló fejezet érdekes része a Művek című, melyben Borgos többek között Kosztolányiné írófeleségekről írt kíméletlen karcolatait is elemzi. A három kulcsszó: belterjesség, féltékenység és szolidaritás, igaz, ez utóbbi csak ritkán fordult elő Harmos szótárában. A rivalizálás miatt gyakran “az ellenségességig kegyetlenek” ezek az írások, különösen elfogult a Babitsnéról szóló, bár nyelvileg ez a legkidolgozottabb.

Harmos Ilona kéziratban maradt verse, az 1933. május című sok szempontból rokon Török Sophie Önarcképével, szinte ugyanazt a kérdést veti föl: hányféle is ő maga mások szemében? Borgos rámutat, hogy Kosztolányiné verse kevésbé személyes, kevésbé önmarcangoló, és nincs benne identitástöredezés. Babits felesége számára elsődleges volt az önálló írói identitás megélése és fenntartása, Harmos számára ez nem annyira ambíció, inkább “belső szükséglet, megtalált kreatív szublimálási csatorna”. (306.) Az mindenesetre közös kettejük személyiségében és törekvéseiben, hogy önéletrajzi írásaikban “egyaránt megjelenik az én dokumentálásának, értelmezésének, kapcsolataikban és a tágabb társadalomban való elhelyezésének szükséglete”. (307.)

Karinthyné Böhm Aranka teljesen más típusú nő, ő – miként a fejezet címe is jelzi – “az irodalom vetélytársa”. Orvosi egyetemet végzett (tanulmányait már Karinthy feleségeként fejezte be), tehát a tudományt és nem az irodalmat választotta. Nem ír, nem alkot, hanem él, gyakran megbotránkoztató módon. A kortársak visszaemlékezéseiből gonosz, kegyetlen és kacér nő alakja rajzolódik ki, Németh Andor mellett Devecseriné Guthi Erzsébet és Kosztolányiné is akként vélekedik, hogy e képet Böhm Aranka terjesztette saját magáról. Igaz, Karinthyval viharos, már-már botrányos házas- és társaséletet éltek. Állandó veszekedéseikről, kibéküléseikről sokan tudtak, s nem maradt titokban a Déry-viszony sem. (A kapcsolat történetét maga Déry Tibor is megírta Ítélet nincs című könyvében, s nemrég az eredeti naplójegyzet is napvilágot látott.)

Böhm Aranka összetett és ellentmondásos személyiség, Borgos Anna szavaival “egyszerre volt írófeleség, sérült és gyógyító nő”. (368.) Szexuális vonzereje segítette domináns szerepbe, ugyanakkor épp e vonzerő bizonyult hosszú távon törékenynek és ingatagnak. Férje haláláig teljes egzisztenciális függésben élt. A szerző rámutat arra is, hogy e három “Nyugat-feleség” nem tartozott egy társaságba. “Babitsék különállása talán a legegyértelműbb. Kosztolányi és Karinthy mély barátsága sem járt együtt Harmos Ilona és Böhm Aranka barátkozásával.” (378.) (Ez utóbbi Harmos és Karinthy szerelmének ismeretében elképzelhetetlen is lett volna.)

A számos izgalmas kérdést fölvető és boncolgató kötet záró részében a szerző újabb kutatási irányt jelöl ki, például annak vizsgálatát, hogy a költőférjek irodalomfelfogásának, ezek különbözőségeinek akad-e nyoma a költőfeleségek szemléletmódjában, műveiben. Borgos Anna függelékben közli Török Sophie A házasság válsága és Kosztolányi Dezsőné A pszichoanalízis sorsa a földgolyón című írását, amelyet részletes irodalomjegyzék követ.

A Portrék a Másikról lapjain ritkán látott fotográfiák bukkannak föl. A fotók kapcsán nem hagyható említés nélkül az igényes és ötletes tipográfia sem, amely a legtöbb Noran-kiadvány tervezője, Faragó Ágnes munkáját dicséri.