Az Éjszakai állatkert című kötet 2005-ös megjelenése mindenki számára nyilvánvalóvá tehette, hogy Magyarországon is egyre erősebben kívánja hangját hallatni a nőirodalom. Végre nem egyes nőírók önálló és helyenként magányos próbálkozásainak lehetett tanúja az irodalmi élet, hanem frontba tömörülve, egy koncepció – a női szexualitás – köré csoportosítva jelentek meg szövegek a kötetben, jelentősen megosztva ezzel a kritikai közvéleményt. Annak ellenére, hogy a kritikai fogadtatás “a tapintatosan bókoló könyvismertetéstől” egészen “a kritikaírást mű híján megtagadó kritikáig” terjedő skálán szórt,¹ az Éjszakai állatkertet vitathatatlan könyvpiaci sikerként könyvelhették el szerkesztői: Bódis Kriszta, Gordon Agáta és Forgács Zsuzsa Bruria. Hasonló ellentmondás figyelhető meg a Szomjas oázis című gyűjtemény esetében is; a közönségsiker tagadhatatlan, az átfogó irodalmi-kritikai értékelés pedig mind ez idáig szórványos maradt, hiszen a róla szóló írások leggyakrabban a gesztus megkérdőjelezésével vagy jogosságának alátámasztásával foglalkoznak még mindig. Pedig az értékelés feladatát már csak az is megkönnyíthetné, hogy az Éjszakai állatkert megjelenése után a Szomjas oázis körüli közvetlen politikai hullámok csitulni látszanak, s idő és lehetőség nyílna arra, hogy a nőirodalom esztétikai és politikai jelentőségét mérlegelni tudjuk, szem előtt tartva azt, hogy e kettő – különösen a női szövegek esetében – egyáltalán nem elhanyagolható módon összekapcsolódik.

A kötet – az Éjszakai állatkerthez hasonlóan – nem árul zsákbamacskát. Míg az előző irodalmi eseményként kívánta beállítani magát, addig a Szomjas oázis hátsó borítójának tanulsága szerint “[k]orunk legfontosabb történetei, legérdekesebb szerzői” olvashatók a válogatásban. A szenzációra hajazó, rosszízű reklámszöveg persze csak a borító hatásvadász képi üzenetét erősíti: az egzotikus képet festő meztelen nő (képét festő nő) képe a kötet (és tartalmának) ikonikus jelölője. Az olvasót pedig külön fel is szólítják: “vidd haza, bújj vele ágyba, engedd, hogy megnevettessen, megríkasson, felszabadítson”. A csábítás (és a fogyasztás) logikáját megidéző retorika nem hagyományosan irodalmi, hanem inkább piaci termékként pozicionálja a kötetet, s amennyiben a szövegek a női testről szólnak, a kötet – miközben a női test sokszínűségét állítja – ezt kívánja áruba bocsátani. Legalábbis a hátsó borító tanulsága szerint. Meglehet, a kérdéses mondatok címzettje nem az egyszeri férfiolvasó, mégis zavarba ejtő a szolidaritást karikírozó patetikus hangnem használata többes szám első személyben (“Jó lesz nekünk!”), a bizalmaskodó, a (magán)tulajdon frazeológiáját használó megszólítás és ajánlat (“A tied.”). Mindez a nyugati feminizmus második hullámának korai korszakát idézi, amikor is az elsődleges célkitűzések között kiemelt szerepet kapott a női hang artikulálása, a saját élet és a test feletti önrendelkezés meg-, illetve visszaszerzése. Ezeknek a szándékoknak az érvényre juttatása annak idején erős, gyakran erőszakosnak tűnő nyelv használatával járt együtt, mely megkérdőjelezte a társadalom habituálisan rögződött előfeltevéseit a nemi szerepekről, a test(ek)ről és a szexualitásról, illetve ezek különböző megjelenési formáiról. A hasonló retorika megidézése jó harminc évvel később egy másik kontextusban – ahol a nőirodalom, a feminista gondolat társadalmi megítélése legalábbis problematikus, a fogyasztói társadalom ellentmondásai pedig egyre nyilvánvalóbbak – nem tekinthető szerencsés fordulatnak. A nőirodalom és a nemi szerepekhez kapcsolódó problémák megjelenítése túlságosan is fontos ahhoz, hogy felvetésüket az első kötet sikerére építő könyvpiaci marketingfogás támassza alá. A kötetbe belelapozva mellesleg kiderül, hogy nem a Szomjas oázis tartalmazza “korunk legfontosabb történetei[t], legérdekesebb szerzői[t]”, ám ez jottányit sem kellene, hogy levonjon egy ilyen volumenű antológia megjelenésének jelentőségéből. Legfeljebb fintorgásra készteti az ellendrukkereket, míg azoknak az olvasóknak, akik valóban várják és igénylik a nőirodalom, vagy éppen a női irodalom erős magyarországi jelenlétét, csalódást okoz.

Mint ahogyan a szerkesztői koncepció is, már ami nyomokban fellelhető belőle a kötet elolvasása után. Mert bizony az energiákat nem a hátsó borítóra és a fülszövegre kellett volna (feleslegesen) elpazarolni. Egy szerkesztői előszó világossá tehette volna azokat az elveket, melyek alapján a válogatás létrejött, szerkezete kialakult. Az odáig rendben van, hogy egy kötet létrehozása meglehetősen esetleges körülmények között zajlik, ám a válogatás és a szerkesztés folyamata – ha nem is homogenizálja tartalmilag, vagy hozza ugyanarra a minőségi szintre a szövegeket, de – mégiscsak valami koncepciót, keretet, kontextust teremt, melyben a szövegek egyes értelmezéseiken túl is felvehetnek és hordozhatnak jelentéseket. Mi több, jelen esetben képviselhetnének is valamit, a sokszínűségen (és a rendezetlenségen) kívül. Erre a szerkesztési folyamatra azonban csak az egyik szerzői önleírás nyújt némi rálátást. “Tavaly nyáron a Mammut Bevásárlóközpont Libri könyvesboltjában mellém lépett Forgács Zsuzsa, és megkérdezte: ’Nincs írásod a női testről?’ […] az írás nem lehet kevesebb 5400 leütésnél” (583). Az eset nyilván egyedi, hiszen a kötet szövegeire történő felkérés nem pusztán ilyen módon történt (húsz korábban megjelent írást is tartalmaz az antológia), de talán elárul valamit abból, hogy a szerkesztői munka miért csak a szerkezeti tagolásra, a jegyzetek összeállítására, és a szerzők portréinak névsorba rendezésére korlátozódott. Illetve még valamire: ahogyan az Éjszakai állatkert esetében, úgy ebben a kötetben is “33 kortárs szerző 56 művét tartja kezében” az olvasó. Márpedig a kötet elolvasása után kiderül: a kevesebb több lett volna.

De nézzük magukat a szövegeket. Ezek négy, metaforikus címmel ellátott egységbe tömörülnek, melyek közül az első, és egyben a legterjedelmesebb, a több mint kétszáz oldalt kitevő “Ébredés tükörfényben”. Ez a fejezet önreflexív, a nőirodalom témáit boncolgató – és javarészt korábban már megjelent – írásokat tartalmaz. Babarczy Eszter egyik szövegével a kötet publikálásáig az interneten, Tóth Krisztina és Kiss Noémi egy-egy, Ladik Katalin és Szécsi Magda Dzsendzsi összes, valamint Forgács Zsuzsa Bruria két írásával is kötetben találkozhatott már az olvasó. Az újraközölt szövegek egy részét nem véletlenül válogatta ki a szerkesztő: Babarczy Eszter “Mellblog”-ja és novellája, Tóth Krisztina, Kiss Noémi és Szécsi Magda Dzsendzsi “Mandalák” című rövidprózái és elbeszélése adják az első egység savát-borsát. Az említett szerzők mindegyike karakteresen megjelenő, önálló hanggal rendelkezik, az ízetlen didaxis árnyalatnyi jele nélkül. Különösen figyelemreméltók Babarczy “Itáliai utazás”, Tóth Krisztina “Hangyatérkép”, Kiss Noémi “Patronok” és “Rövidlátásom története” című írásai, valamint Szécsi mandalái. Babarczy prózaírónak éppen olyan jó, mint esszéistának vagy tanulmányszerzőnek: a tőle megszokott személyesség helyett azonban a többszörös erőszaktevésről szóló történet hangvétele – a témából adódóan – az érzéstelenítés tompa fájdalmának visszaadásával tüntet igen hatásosan. Tóth Krisztina írásaiból az érzékeny költő megfigyelései és nyelv iránti fogékonysága köszönnek vissza. Kiss Noémi prózája egyre érettebb és egyre több hangon szól: a “Patronok” Bódis Krisztát idéző motívumaihoz éppúgy megvannak az eszközei, mint a “Törökméz” elemésztő szerelmének ábrázolásához, vagy a “Rövidlátásom története” könnyedebb, játékosabb témaválasztásához. Szécsi Magda Dzsendzsi anekdotikus és aforizmatikus elmekörei pedig kiaknázzák a forma szinte minden lehetőségét. A már megjelent írások mellett figyelmet érdemelnek még Orsós Viola írásai, a “Habfürdő”, mely a testkép változásait példázza a játékos fantasztikum keretei között, illetve “A tánctanárnő”, mely az élettörténet esetleges élményeinek és az emlékezetnek az összefüggéseire mutat rá ügyesen. Ugyan Ladik Katalin és Rapai Ágnes írásai távol állnak az én ízlésemtől, szövegeik egyéni, konzisztens látásmódja, valamint a reális és a szürreális elemek keveredéséből előállított vízióik miatt érdemelnek említést.

Az első rész sikerületlenebb darabjai mellett sem mennék el szó nélkül. Drozdik Orsolya novellái nyilvánvalóvá teszik szerzőjük képzőművészeti látásmódját, de egyben tanúskodnak is irodalmi képzetlenségéről és a nyelvhez fűződő bizonytalan viszonyáról. Ha valamire, hát az ő szövegeire ráfért volna a szerkesztői munka. Az irodalmi produkció minősége ugyanis nem pusztán tehetség, hanem tanulható és tanítható készségek kérdése is, s ezeknek Drozdik igencsak híján van. Nem tudja, hogyan kell dialógust írni, bajban van az elbeszélő nézőpontok és a hozzájuk tartozó idősíkok kezelésével, s prózája gyakran belső logika nélkül hullik darabokra akár egyetlen mondaton belül is. Írásait a szerkesztőnek egyszerűen vissza kellett volna adnia a megfelelő javításokkal átdolgozásra, hiszen legyen szó akár anyaszerkesztőről, a feladat nem merülhet ki a teljes elfogadásban vagy visszautasításban, hanem beletartozik a (szöveg)gondozás is. Bódis Kriszta szövegével hasonló a helyzet: a finom ismétlésekre épülő vallomásos novellának nem ártott volna a metafizikus, és gyakran túlságosan is patetikusra sikeredett szólamok finomhangolása. Persze mindezt egy olyan szerkesztőtől elvárni, aki írásai tanúsága alapján maga is hajlamos túlfeszíteni szövegei motívumrendszerét és frazeológiáját (mint “Az angyalok a mélyben dohognak” című írásban), talán túl nagy kérés. Forgács Zsuzsa Bruria írásai konstans módon épülnek egyetlen vezérmotívum ismétléseinek kibontására, s a tizenhárom évvel ezelőtti kötethez képest új szöveg, a “Kitekert nyakkal a füstölt hús felett” csak a metafikcionális elemek beemelésével tud ehhez képest újat hozni, fokozva az alapesetben is bosszantó modorosságot.

A kötet második része a “Szomjas repülés” címet viseli. Olyan szövegek kerültek ebbe a szekcióba, melyek valamilyen módon a hiányról, a gyászról, az öregségről és az elmúlásról szólnak. Meglepő módon ez az egység tartalmazza az egyetlen férfielbeszélőt szerepeltető írást is, bár az nem egészen illik ide tematikusan. Ebből a részből is kiemelkedik néhány írás irodalmi kvalitásaival. Leginkább Radics Viktória megkapó elbeszélései az anya testének hiányáról (“Az őszibarackvirág színe”), az önmagát elvesztő, majd újra megtaláló barátnőről és a hozzá fűződő intim viszonyról (“Mása motorra szál”), és az egy korai szerelmi kaland tárgyával történt kései találkozásról (“Akt rőzseszínben”). Lovas Ildikó részletei a Spanyol menyasszonyból, illetve a “Csak ez a hó” című, érzéki benyomásokat rögzítő történet szintén remekbe szabott darabok, s olyan, a nőirodalommal kapcsolatos kérdésekkel is számot vetnek, mint a nők történelmével (ezek hiányával, kitörlésével, elfelejtésével) történő szembenézés, valamint az irodalmi hagyományokhoz való kapcsolódás és viszony (a recenzensnek óhatatlanul eszébe jut párhuzamként Ottlik sokat tárgyalt jelenete a hóról az Iskola a határonból). A fejezet további írásai leginkább az antropológiai beszámolókhoz hasonló (Lengyel Nagy Anna: “Fehér ember a lyukban”), úti beszámolókat összegző, kapcsolatok kialakulásáról szóló (Kapecz Zsuzsa: “Távoli Felhő”), meseszerű, pszichologizáló látomásokat elbeszélő (Niran Judit: “Éjszakai mese indiánoknak – a női test súlya”) szövegeket tartalmaznak. Ezeket az írásokat – ha lazán is, de – az köti össze, hogy a nőirodalommal hagyományosan társított műfaji kódokat mozgósítják és mozgatják az elbeszélések személyes tereiben, több-kevesebb sikerrel. A legtöbb esetben a(z ön)kifejezés igénye és vágya dominál a formaadó igyekezettel szemben, ám én ezt – szemben (férfi)kritikustársaim többségével – nem feltétlenül negatív kritikai ítéletként jelentem ki. A kortárs magyar (férfi)irodalomból ugyanis éppen a személyesség és az elkötelezettség hiányzik, a jó értelemben vett profizmust pedig sokszor a bennfentesség helyettesíti. Így helyenként kifejezetten üdítőleg hat az ön- és mások értelmezés(é)re tett valódi kísérlet és kudarcának beismerése, mint például Kapecz Zsuzsa szövegében. Ide kapcsolódnak Polcz Alaine naplórészletei is, melyek gondosabb szerkesztés (dátumok) és válogatás (ismétlődések, redundanciák) mellett hatásosabb, és talán hitelesebb képet adhattak volna a halálra készülő nő gondolatairól és érzéseiről.²

A “Szomjas repülés” című részbe véleményem szerint nem illő, és leggyengébb írásoknak (Mohás Lívia: “Ave Corpus”; Zsámboki Mária: “Tűnő árnyékom közepén”) a következő, “Hajnali ima” címet viselő egységben lett volna a helye, mely a testet profán és szent felfogásai mentén és ellenében ábrázolja változatos hangnemben. Innen már kiemelni is alig van mit. Ezt a fejezetet Kiss Judit Ágnes három írása nyitja: az “Én, kép, zavar” a test és a “lélek” szétválasztására és együttélésére rögtönöz ironikusnak szánt monológot; a “Regiszter-ária” a szerelmi kalandokról az elbeszélő anyja által készített katalógust idézi fel a hiszterektómiai műtét előtt; a “Passió két és fél hangra” pedig egy abortusz történetét meséli el az oratórium szövegéből vett fejezetcímek alá rendelve, több szólamban. Mindhárom szöveg egy-egy ötlet kidolgozatlan és hevenyészett megvalósításának tűnik: nem illeszkednek és nem ellenpontoznak a hangnemek, az eredeti kompozíció merev váz marad, mely minduntalan ledobja magáról a témát, a szövegek pedig nélkülöznek minden zeneiséget. Csobánka Zsuzsa “Anyám orra” és Laik Eszter “A fül” című rövidtörténetei a testről szóló hétköznapi regisztert szólaltatják meg, ugyancsak kevés sikerrel. Míg Csobánka története a női örökséget a fertőző betegségek átadásával és a nyomukban kialakuló hegekkel és forradásokkal állítja párhuzamba, és az emlékek és vágyképek megidézésével oldja fel a test profanitását a női szolidaritásban, addig Laik a groteszk irodalmi hagyományából indítja az önálló életet élő fül történetét, hogy aztán az elfogadó férfitekintet révén a novella zárlata visszaemelje a történetet a realista hagyományba, a fület pedig az elbeszélő testére. Hamaranna szövege, “A forradás” talán az egyetlen ebben a részben, melyen nem találni túl sok fogást: a novella a bőrrák diagnosztizálásától a műtéti hegnek az elbeszélő öntudatát megerősítő bizonyosságáig ível. Tamás Zsuzsa és Kupcsik Lidi írásai is hasonlóan rövid fesztávon mozognak. A “Corpus Christi” az áldozás szentségétől jut el a vágyott test elfogadásáig az “Ez az én testem” felmutató gesztusának ismétlése révén, mely a szöveg elején az ostyára, a novella zárómondatában pedig a szerető testére vonatkozik. “A vágy artikulációja” a hűtlenség feldolgozását és a bűntudattól és a lehetséges következményektől történő megszabadulást a női ciklushoz köti. Ezeknek a történeteknek egy része nem pusztán a redukált forma, hanem a megszólaltatott ideológiai tartalom miatt is problematikusnak tekinthető feminista szempontból, amennyiben például a női test elfogadását a férfi nézőpontjához kötik (Laik), illetve a magatartásminták leírását esszencializálják a monogám heteroszexuális kapcsolat keretein belül (Kupcsik).

A “Te szülj engem!” fejezet szerepeltetése a kötetben ebben a formában végképp érthetetlen, de nem feltétlenül a szövegek minősége, hanem a hordozó természete miatt. Az alcíme szerint a záró rész a “hip-hop, pszicho-blog, testária, spirál-transz” műfaji egyvelegének adna teret, de ezek a formák saját közegükön kívül nem igazán működnek. Ágens, Fiáth Titanilla, de talán még Gordon Agáta és Szemethy Orsi szövegei is CD-mellékletért kiáltanak, hiszen írásokként nem, legfeljebb csak előadásban működnének (az első két előadó esetében, ismerve készségeiket, meg is vagyok győződve az előadott változat sikeréről).³ A blogbejegyzések közül Babarczy szövege, melytől ez a rész címét kölcsönzi, a téma koncentrációja és az írás zárlata miatt tűri a nyomtatást, a tequila rapidó név alatt író szerzőé viszont ezek hiányában nem. Elképzelésem sincs, hogy Erdős Virág abszurd meséi és Szabó Ildikó “Szülni vagy nem szülni” című, nagyon is reálisnak ható rémtörténete egy szülésről, hogyan kerülnek a válogatásnak ebbe az immár minden szerkesztési racionalitást felrúgó részébe. Kari Györgyi spirituális útleírása, a “Casa Blanca” pedig szinte értelmezhetetlen a fejezet és a kötet záró szövegeként, hacsak végkicsengését nem tekintjük összegző üzenetnek: “Megtanultam, hogy állok a színpadon, az univerzumban állok egyedül, nincs segítségem. A szívem irányít. Csak a szívem. Hangosan beszélek vagy halkan, érted, amit mondok, mert hozzád beszélek.” Marad a magányos hang, az individuális olvasó megszólítása.

Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy amennyiben a Szomjas oázis alapján – és a szerkesztő kötetből kibontható szándéka szerint – kívánnánk jelentést készíteni a magyarországi nőirodalom állásáról, akkor a kirajzolódó kép egyáltalán nem lenne kedvező. A felvonultatott irodalmi teljesítmények színvonala túlságosan is egyenetlen, a kötet rendjében pedig inkább gyengítik, mint erősítik egymást. Az antológia erős kezdés után egyre inkább kifullad: az egymás után sorakozó szövegek alig lépnek kapcsolatba egymással, a belőlük épülő, fejezetekre tagolt ív meg-megtörik. Az önkényesen, és önkényében is következetlenül alkalmazott szerkesztői politika azt eredményezi, hogy nem jelennek meg tisztán az igazán értékelhető teljesítmények, és a belőlük keletkező sokszínűség hangsúlyai helyett a káosz dominál. Amit a kötet tartalmi részének gondozásán megspórolt a szerkesztő, azt a külcsínen, az idegesítően halmozott, a szorongást oldani hivatott paratextusokban próbálta meg kompenzálni. Tényleg ez lenne “A tiszta ész kritikája”? A kötet szerzői valóban a szerkesztő “társai az alkotásban”? Valóban “33 szerző által írt könyvet” olvasnánk? Már csak azért is érdemes ezeken a kérdéseken elgondolkodni, mert a Kitakart Psyché könyvsorozatnak ez a második kötete, és ha a cél valóban olyan irodalmi teljesítmények felmutatása, melyek alapvetően változtatják meg a nőirodalomról – és ezáltal a magyar irodalom egészről – alkotott uralkodó felfogást, akkor ennél sokkal keményebb és átgondoltabb munkára lenne szükség a folytatásban. No nem azért, hogy a férfiolvasók is elismerően bólogassanak egy ilyen antológia elolvasása után, hanem hogy végre kénytelenek legyenek szembesülni azzal a potenciállal, mely abban rejlik, hogy a magyar nőirodalom női irodalommá növi ki magát.

Forgács Zsuzsa Bruria válasza a cikkre >>>

1

Halmai Tamás megfogalmazása Kálmán C. György(i) Magyar Narancs-beli (“Mutogatós nénik”. 2005. november 24. 30–31.), és Alexa Károly Korunkban megjelent írásaira (“Könyvről könyvre – »Na ne«”. 2006/1. 91–96.) vonatkozik (http://www.terasz.hu/main.php?id=irodalom&page=cikk &cikk_id=9763&rovat_id=97&fazon=). A recepció részletes, feminista szempontú, polemikus összefoglalóját ld.: Séllei Nóra: “»A nagy kitárulkozás« – Az Éjszakai állakert recepciójának értelmezése”, in: Mért félünk a farkastól? Feminista irodalomszemlélet itt és most, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007. 182–202.

²

A naplórészleteket a szerző kérésére Ablonczy Anna állította össze.

³

Hasonló javaslatot fogalmaz meg kritikájában Kálmán C. György az Élet és Irodalomban: “Női test, férfi teszt”, 2007. december 13. (http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA 0750&article=2007-1215-1200-04GUBB)