Amikor Aczél Géza az első “igazi” verseit írta, azaz valamikor a hatvanas évek második felében, a magyar költészetben igen jelentős szerzők igen jelentős kötetei óriási változásokat indítottak el. Csakhogy ez az időszak a nagy ívű pályakezdések és a megjelent kötetek magas száma ellenére is inkább válságjelenségeket mutatott. A korábbi minták folytathatatlansága, a költészet feleslegesség-érzésének ritka erős élménye és ezáltal a megszólalások körüli vákuum sokakat egyenesen a lírai gesztusok felszámolásáig, a fehér lapra fehér betűkkel írt versek felé sodort. Az egymásra torlódott generációk, azaz a nagyjából 1935 és 1950 között születettek, akik a cenzúra enyhülésének, avagy az irodalompolitikát felügyelők stratégiaváltásának köszönhetően 1968 után egy időben juthattak kötethez, igencsak megnehezítették egymás, és persze a kritika dolgát is. A korábbinál és azt követőnél lényegesen nagyobb verseny sokkal nehezebbé tette a kitűnést, ami gyakran vezetett elkedvetlenedéshez, netán a költői pálya végleges elhagyásához. Ahhoz, hogy a nagy nehezen megjelent első kötetet ne kövessék továbbiak.

Mindezt azért érdemes felidézni, mert Aczél Géza, akinek első önálló könyve huszonnyolc éves korában, 1975-ben jelenhetett meg, pályája során többször is közel került az elnémuláshoz. Évente egy-két verssel, évtizedenként egy-egy kötettel szinte észrevétlenül utazott az irodalom ez idő alatt néha bizony dübörgő vonatán, mivel ezek a munkák inkább tűntek másodrangúnak, mint az irodalmi folyamatokat alakítónak. 2003-ban azonban meglepő fordulatot vett az életmű: megjelent az (ablak)(szakács) című kötet, melyet 2005-ben a (szakma)alkony, 2007-ben pedig a (vissza)galopp követett, sőt közben, 2006-ban, a rendhagyóan alakuló életmű egységét demonstrálandó, (fél)édes hendikep címen az összegyűjtött versek reprezentatív kötete is napvilágot látott. Azaz nagyjából három évtizednyi, ha nem is terméketlen, de átütő erejét tekintve sikertelen útkeresés után Aczél rátalált költői megszólalásának szilárd alapjaira, saját versvilágának szűkre szabott kereteire, témájára és releváns beszédmódjára.

Ami a témát illeti, Aczél Géza afféle “öregkori” költészetbe kezdet, mely az elodázhatatlanul közeledő halálnak, a test egyre gyorsuló kopásának és az élet egyre fogyó örömeinek a kérdései körül forog. Az (ablak)(szakács) verseinek beszélője a főzésben leli meg a talán utolsó örömforrást, miközben az ablak, melyen keresztül a számára egyre idegenebb világot figyeli, a visszahúzódás és a kirekesztődés páros metaforája lett. A (szakma)alkony pont fordítva, a hivatás mint örömforrás elvesztésének történeteit gyűjti össze. Az önéletrajzi elemek reflektált megjelenése, illetve a vers prózába hajlása, történetszerűsége már ezekben a szövegekben is meghatározó volt, ám igazán csak a most tárgyalt kötetben vált megkerülhetetlenné. A (vissza)galopp ugyanis az életút feltérképezését, voltaképp egy élet elbeszélhetőségét kérdőjelezi meg, miközben arra tesz kísérletet, hogy az emlékezés intenzitásával ellensúlyozza a jelen statikusságát, az időskori hétköznapok kiszámíthatóságát és egyhangúságát. A visszapillantás gesztusai sokszor érzelmes, szomorú mozzanatok, melyekben az öregedés keserű élménye és a számvetés igénye találkozik. A kötet nosztalgikus hangulatait azonban kiegészíthetik, sőt felülírhatják a kimért, racionálisan értékelő, az önmegértés vágyát sugalló szólamok. Az életút sorsszerűségének, illetve a sorsformáló döntések titokzatos mozgatórugóinak keresése, azon belül is a gyerekkor félelmeinek, apró tragédiáinak és örömeinek, illetve beváltatlan ígéreteinek felidézése új perspektívákat nyit az önértelmezés előtt, melynek kimondatlanul is érthető célja az élet egységes történetté formálása, azaz a meghatározó narratíva megtalálása. Olyan narratíváé, mely visszafelé is mindent megmagyaráz.

Nagy kérdés persze az is, hogy mi a története a költői nyelvnek ebben az életműben, azaz vannak-e konkrét előzményei az utóbbi szűk évtized megújult Aczél-költészetének. A különbség élesebben látszik: a korábban az avantgárd kísérletek felé tájékozódó, ezt a hagyományt irodalomtörténészként is jól ismerő szerző mostanra egy klasszikus formában, a makámában, és egy klasszikus beszédpozícióban, a vallomásos költő emlékező, számvető, néhol kissé önemésztő pózában talált (ideiglenes?) otthonra. Mondhatni, hátat fordított az avantgárd hagyománynak, aminek már, épp az ő esetében, önmagában is üzenetértéke van – habár lehet, hogy mindez fordítva történt, azaz a költészet avantgardista elgondolása vált szűkössé a szerző számára. Ez utóbbi értelmezést erősíti az életművön végigvonuló “cserbenhagyott gyerek”-motívum is: az egészen korai Hulló festett éjszakáktól a mostani kötetben olvasható “te jó ég” kezdetű szövegig. A magányos, szegénységben élő gyerek és közvetlen világának kellékei, a törött játékok, a leszakadt hinták, a frusztrációt csak növelő színes kirakatok fontos képei e költészetnek. De a kérdéses relációban nem a fiú a tékozló, hanem az esetleges tehetségét, ismeret- és alkotóvágyát tékozolják el mindazok, akik sorsára hagyják. Merthogy talán ez történt a magyar irodalommal is: eltékozolta az avantgárdban rejlő, a huszadik század során többször is felajánlott értékeket, hogy aztán a mozgalom maga is tékozló legyen, és ne tudja megtartani híveit. A korábbi kötetben megjelent szakmaalkony című vers egyenesen “asztalokat borogató gonosz avantgárd”-ot emleget, mely destruktív technikákat terjeszt, rombol, anélkül, hogy az újjáépítés eszközeit akárcsak sejtetni tudná. A nyelv logikáját átíró, sőt nemritkán figyelmen kívül hagyó, az alkotás szabadságát hirdető megszólalásmód ráadásul idővel maga is szabályalkotó, előíró, tehát a szabadságot korlátozó rendszer lett, azaz a nonkonformizus végső soron egy újabb konformizálódásba hanyatlott vissza. Aczél Géza kritikus, kételkedő szemlélete, mely furcsa módon a saját teljesítmény megítélésére is kiterjed, már csak távoli rokona az “élcsapat” szemléletének.

A kötet vállalkozásának érdekessége épp abból ered, hogy itt egy önkritikus és önironikus beszélő igyekszik saját életrajzát megírni. Nem csoda, hogy egy önmagát folytonosan nehéz döntések elé állító figurát látunk, aki ráadásul a két rossz közül gyakran a rosszabbat választja. A valóság és a fikció problémájával is eljátszó életrajz voltaképp sablonos fordulatokat mutat: vidéki kisiskola, majd középiskola, katonaság, egyetem, házasság, három gyerek, válás és egy újabb gyerek. Eleinte szakmai sikerek, ambíciók, majd itt is csalódások és elkedvetlenedés. A szándékosan alulstilizált élet eseményei a nevek és a helyszínek felcserélésével a legtöbb magyar értelmiségi élete lehetne. Különösebb ambíciók nélküli, boldogtalan élet ez, meghatározója “az áporodott kispolgárság fölvállalt reménye”(40.), mely könnyen, szinte mentegetőzve mondatja a történet hősével: “én nem vágyom történelmi érdemekre”(14.). Az igencsak negatív figura már a kötet első felében kijelenti: “mi addig volt kezdett mind vészesen nem érdekelni” (27.), sőt “az embert lassacskán bekerítő enyészet”-ről (22.) “szürkén pergő élet”-ről (50.), “lelki vákuum”-ról (56.), a “hétköznapok sivatagá”-ról (56.), “szűkülő környezet”-ről (66.) vagy épp a szemekből “enerváltan lógó kín”-ról (54.) beszél. Emellett szakmai sikerekeit is önironikusan vezeti elő. A költői eredményeket “tétova lírai szárnyalás”-nek nevezi (62.), miközben ugyanott a “saját hang vékonyka dallamá”-t, máshol a “vitatható rímek”-et emlegeti (40.). Korai kritikusi munkáit “kritikai böffenetek”-ként idézi föl (40.), a valaha a felfedezés örömével kecsegtető szerkesztői munka örömtelenségét pedig így érzékelteti: “egy jó vakarózás kedvesebb mint holmi gyanútlan indult titán”(65.). Igaz, a megállíthatatlannak tűnő zuhanás közben vannak apró örömök, meleg pillanatok, reményt keltő események is. Ilyen például a gyerekek születése, az első rácsodálkozás az újszülött “angyalarcára”, a gyönyörködés, melyhez a két puha kéz érintésének élménye és a vállat visszabuggyanva összepöttyöző tej illata társul. Csakhogy mi sem jellemzőbb, mint hogy a szöveg ezeket a felszabadultabb pillanatokat azonnal ellenpontozza, lehúzza: az újszülött mellett láttatja a gyerekkel otthoni magányra kárhoztatott anyát is, az első babamosolyok mellett a “fölstilizált esteket” (38.), a “kisszerű eufóriát” (62.), a család növekedésével járó elszegényedést, illetve az életmód hirtelen, a szülők kapcsolatát ugyancsak megterhelő változását is.

Mindezekből áll össze a bús férfi hiánytalan portréja, “kiben a kelleténél több a szomorúság” (52.), azaz, aki képes reflektálni is a helyzetére, képes nevetni is saját, mértéket nem ismerő keserűségén. Ráadásul miközben hajlamos sajnálni magát, döntéseit nem bánja, önmagát nem kárhoztatja, mások sorsát sem irigyli – mintha úgy látná, nincs menekvés, amit kihoz az életből, az a legtöbb, mi kihozható: “ti is azok vagytok mint én szánalmas köcsögök” (35.). Meglepő, de épp az iméntiek miatt érthető, miért kapnak a lírai életrajzban olyan nagy szerepet a sportbeli próbálkozások, a sakkozás, a foci, a kézilabda és a tenisz. A sportban lehet ugyanis a legközvetlenebbül átélni, hogy mindig van jobb az embernél: bármilyen tehetséges, bármennyit edz, a vereség előbb-utóbb eléri. Amíg például a költő hitegetheti magát, hogy ő aztán ilyen jó vagy olyan jó, és szidhatja a kritikát, ha az másként látja – ez még inkább igaz a szülői teljesítményre! –, a sakkozóról vagy teniszezőkről fehéren-feketén kiderül, pontosan mit érnek. Másrészt a sport is csak olyan, mint az élet szebbik oldala: örömforrásnak látszik, mégis stresszel és kudarcokkal jár együtt. Nem megoldás tehát semmire.

Ahogy az (ablak)(szakács) versei egy szűk élettér, lényegében egy panellakás két ember számára már kicsi konyhájának belakásáról beszél, a (vissza)galopp egy átlagos, már-már szürke élet korántsem világra szóló történeteit gyűjti össze. Azt a korábbi kötetből is sejthetjük, hogy valójában nem a lakás vagy annak konyhája a szűk, hanem voltaképp az egész világ, mely beszorítja az egyéneket a falak közé és az ablakok mögé, és most is tudható, hogy nem ez vagy az az élet rövid és eseménytelen, hanem maga az élet rövid. Minden élményhajkurászás csak illúzió, szánalmas kísérlet a tartalmasabbá tételére. Nem véletlen, hogy a szakma és a vers szavak, sőt a múlt értékeire utaló vissza szó is zárójelbe kerül a kötetcímekben: ezek lehetnének a valódi tartalmak, a kapaszkodók, amelyekre hivatkozva mondhatnánk, hogy nem éltünk hiába – de valójában ezek a szavak sem jelentenek semmit. És akkor már: hiába éltünk, hiába tettünk ezt vagy azt, megöregszünk és meghalunk, ugyanúgy, mintha semmit sem tettünk volna. Aczél ennél persze finomabban árnyalja ezt az érzelmesen szomorú kvázi-létfilozófiai álláspontot, de lényegében immár harmadik kötetében is csak mereng, és lemondva elfogad. Sőt az ehhez kapcsolódó keserű belátásokat az öregedés sokat emlegetett folyamatában még inkább felerősödő időélmény tovább fokozza.

Az már a költői megformálás része, hogy a beszélő idősebbnek van maszkírozva, mint amilyen idős a szerző, sőt bizonyos “túléltségi állapot”-ról is beszélhetünk. Egy olyan élethelyzetről tehát, amikor a kihívások csak a múltból érkezhetnek: a jövő már semmit nem tartogat, a jelen pedig eseménytelenségbe fullad. Az aggastyán szerepére természetesen a megszólalás alapjainak megerősítése miatt van szükség, azért tehát, hogy a számvetés ambíciója, és egyáltalán, a beszélő figurája, attitűdje, keserűsége még hitelesebb lehessen. Ugyanezt szolgálja a beszédhelyzet immár köteteken is átnyúló stabilitása, mely a posztmodern költészet kontextusában, ahol gyakran egy versen belül is változhat a beszélő személye, nézőpontja és nyelvi-stiláris meghatározottsága, különösen feltűnő. Ezért akár egy gondosan felépített trilógia – sőt a 2008-ban megjelent (vers)szakadással együtt tetralógia – darabjainak is olvashatók a kötetek, ami ugyancsak egyedi vállalkozásnak tűnik. A melankolikus, elégikus körültekintés, a keserű látlelet, aztán a múlt felé fordulás, és mindezeken belül a költészet állapotáról való gondolkodás tartja össze a köteteket, természetesen a már emlegetett versforma-hűség és a talán ennél is fontosabb beszédhelyzet-egyezés mellett.

De mit is kell látnunk a versek és a kötet megformálásában?

Az Aczél-féle vers technikai alapkérdése alighanem az, hogy miként lehet a költészetet fojtogató epikus folytonosságot a versen belül, épp a versszerűség érdekében valahogy megtörni. A korábbi munkákban a költő ezt gyakran áthajlásokkal, képi vágásokkal, ismétlésekkel és másféle mellérendelő szerkezetekkel, vagy épp asszociációs mellékvonalakkal érte el, az újabb versekben azonban a rím és a jelzős szerkezet kap efféle funkciót. A makáma, azon túl, hogy a magyar költészettörténetben Arany János egyetlen próbálkozásától eltekintve alig-alig fedezhető fel, azaz egészen újszerű hangzást kölcsönöz a szövegnek, azért jó választás, mert a sor belsejébe csúszó, ráadásul változó tempójú rímek váratlan pillanatokban tudják az egyes lírai szálakat elkötni, vagy épp az értelmezés szempontjából fontos helyeket kiemelni. Így egészen másként gördülnek a hosszú, nemritkán harminc szótagos sorok: hiába az epikus elemek fölénye, a menekülési lehetőségek kidolgozása, vagy akár csak megmutatása oldja az ebben rejlő feszültséget. Más kérdés, hogy a rímek néha kifejezetten erőltetettnek tűnnek, bár az is igaz, hogy az ebből fakadó játékosság viszont oldani tudja a kötet egészének borús hangulatát: “nincs több képem róla, másodiktól költözött a skóla” (21.), “egy tehetős helyesírási hiba nagy galiba” (27.) stb.

A ciklikus szerkesztésmód az első Aczél-kötetek óta ismerős lehet, de ebben is láthatunk változást a korábbiakhoz képest. Az első kötetek ciklusai ugyanis a költői terv és cél központját jelentették, szinte minden alá volt rendelve a ciklus működésének, ami az egyes verseket sokszor súlytalanná tette. Mindez vélhetően megint csak az avantgárd távolságtartást és a lecsiszolt, “tökéletes” mű iránti kételyt javasló tapasztalatával volt magyarázható. A szövetszerű ciklusok alkalmasak voltak ugyan egy-egy motívum felerősítésére, de a kimértség, az áttetsző tudatosság túlságosan művivé tette az ebből fakadó eredményeket: a költészet sablonos és kiszámítható lett, miközben a vers mindenáron több kívánt lenni, mint ami lehetett. Furcsa azt mondani, hogy Aczél ezt alapjaiban gondolta újra, hiszen az új kötet címnélküli, azonos terjedelmű, ugyanazon nyelvet működtető versei mintha még inkább alárendelődnének a kötetegésznek, mégis ez az igazság. Ezek a versek ugyanis saját törvényeik szerint alakulnak egyformává, sokkal jobban érződik tehát rajtuk az egyediség, a különösség. Azaz egyes versekben is jelen van az a cél, amit a kötet is követ. Az emlékezet-mozaikokon kívül például az epikusság jelenléte említendő itt, amit viszont az újonnan megtalált versforma tett együtt is működőképessé. Ennek köszönhetően sokkal egységesebb a kötet, olyannyira, hogy akár egyetlen nagy versként, avagy egy versregényként is olvasható, de akkor viszont úgy, hogy a huszonegy különálló szöveg egyike-másika akár elhagyható is lenne.

A (vissza)galopp tehát egy elégiára és iróniára hajlamos költő egészen új megszólalásmódjának újabb lenyomata, mely minőségi és mennyiségi változást is hozott a költészetében. Az új pályaszakasz legérettebb, összegzésnek is tekinthető kötete, mely megalkuvások nélkül mutatja fel azt az eredeti és könnyen azonosítható költői nyelvet, mely egészen messzire kalandozik a hetvenes-nyolcvanas évek Aczél-költészetének neoavantgárd gesztusaitól. Az illúziók nélküli számvetés gesztusa, az életrajziságról és az emlékezetről való gondolkodás, a líra és a próza határának ismételt kikezdése, a létfilozófiai dimenziók kidolgozottsága, a szenvtelen önvizsgálat, a személyesség végletes vállalása, illetve a hosszúvers mint forma otthonossá tétele mind-mind olyan alapeleme Aczél újításának, mely a korábbiaknál lényegesen nagyobb figyelmet érdemel. Aczél Géza láthatóan megtalálta a rá régóta váró költői nyelvet. Immár a kortárs költészet lehetősége, hogy megszólítsa és továbbgondolja e kötetek eredményeit.