Farsang után

Valahogy ez a nap is eltelik –

ez volt az első mondatom ma reggel.

Megvártam szépen, amíg bevetik

az ágyamat, de nem tudtam, minek kell

tíz órát ücsörögnöm egymagamban,

mikor lehetnék kint a többiekkel…

Ima helyett tehát azt mondogattam,

hogy valahol ott kint van, ami számít,

míg kiderült, hogy ennyivel maradtam:

a lelkemmel… És csinálhatok bármit,

nem változik már bennem semmi sem…

Sejtettem persze eddig is, de amit

eddig csak mondtam, azt most elhiszem…

Milyen kevéssel beérném pedig…

Mondjuk azzal, hogy semmi baj, hiszen

mindenre sor kerülhet reggelig…

A vashatos

65 éve,

1937. november 24-én

Tudom, hogy majd megértitek:

ma már nekem se kell.

Hogy egyszer még megéritek,

és kiderül: nem éri meg

– az most nem érdekel.

Nem érdekel, hogy hátravan

még néhány új dolog.

A semminek is ága van –

és arra, aki hátha van,

már nem is gondolok.

Utánam már a vízözön.

Egy egész délelőtt

vártam, hogy majd csak érte jön

valaki, s mindent megköszön.

De aztán mégse jött.

Hurcoltam éppen eleget.

Most visszaadhatom?

Majd hogyha senki nem tehet

már semmit se, akkor lehet,

hogy ezt is megtudom.