Nem láttam füstjelet

Nem láttam füstjelet, csak hártyajég

fölött porzott föl a parkban, mintha szellem

kísérő szalagja lenne, egy titkos körmenet

tömjénje, hogy meghalhatok – ahogy egy illat

érkezik, az orrban már ismerős, barlangként

tölti be az orrlyukat. Itt elalhatok még,

közben egy kutya, mintha szőre helyén fű nőne,

épp legel, talán még virágot is talál

saját testén, sírhanton is lel évszakot

a test helye, mondjuk, egy tavaszt – van

ismerősebb ruha, a bőr ostoba, most

épp tél füstje száll, nyújtózva karcolja

az ég helyén a jeges teret. Elalhatok,

ha úgyis fölébredek.

Ezüsthíd

Zúgó ezüstje, mint egy színpad

fonákja, ez a hely, ahol fellépni

nem lehet. Valami ortodox templom

lehetne épp, ügyetlen topogásod

az ikonok körül, acélfényük, mint a

kiűzetés előtti szünet, a mindent

megértő fenyegetés. Mert ítéletet

nem mondanak, történik, folyósebes

szalagfény-zuhatag, nincs iránya, csak

zúg az ezüst, alsó szólam, aminek

akkordja vagy. A templomhajó

padlóján árnyékok bordája közt

jéghideg a kő, mint a szívverés.

Zúgó ezüst, banális litánia,

szavakat szeretnél, olcsó verdiktet

legalább, ajkad, mint egy fáradt ügyészé,

maga formálja a rutinkliséket – hogy helyed

hol legyen, csak a szószék lépcsőspirálja

mutatja, meg a folyton változó, szádban

utolérhetetlen olajíz.