A mannheimi szállodaszobában Taas azt mondta, feltétlenül írjam meg a diszszertációmat a velencei alkonyképekről és a kultúra leépülésének analóg szerkezeteiről, ezzel Paulónak is segítek.

Feltétlenül… feltétlenül… ismételgette.

A whisky hatása alatt nem lehetett őt komolyan venni.

Alkalmatlan vagyok rá, mondtam.

Pauló az antikig is visszamegy, mi akkor neked az a pár száz év a középkorig?

Töltött. Ivott. Pauló követhetetlen, mondta, de megpróbál még olyan filmet csinálni, amilyet én már nem tudok.

Taas indította el Paulót azon az úton, ahol követhetetlen.

Éjszaka összecsomagolok. Reggel az első bécsi vonattal indulok haza. Az újságokból tudom meg, hogy Pauló kategóriagyőztes lett a fesztiválon, nemzetközi figyelmet keltett az ismeretlen fiatal magyar filmrendező, írják a német és francia lapok, “A neves producer, George Váradi máris tárgyal vele egy Velencében játszódó forgatókönyv megfilmesítéséről”.

Bejelentem a tanszéken, hogy kizárólag a kutatási témámmal szeretnék foglalkozni. Rendben, de vegyek részt abban a tanszéki team-munkában is, amely a festmény, a film, a fotó összehasonlító vizsgálatával foglalkozik, mondja a professzorom.

A Szépművészeti Múzeum könyvtárában hordják elém a Francesco Guardiról szóló munkákat. Beadom a kutatási tervemet. Pályázom egy nemzetközi ösztöndíjra.

Apám mintha észre sem venné, hogy hazaköltözöm.

Talán férfiszolidaritásból.

Kora reggel átmegyek Erika lakásához. A szemközti ház benyílójában megvárom, amíg elindul. Várok még tíz percig, szokása, hogy otthon felejt valamit, visszaszalad érte. Levelet hagyok a konyhaasztalon: Nem rablók jártak itt, fordított esetben te is hasonló megoldást választanál.

Bepakolok a kisbőröndömbe. Újra elolvasom a levelemet. A fordított esetbent áthúzom, de nem tudom, mit írjak helyette. Visszaírom kisbetűvel a kihúzott szavak fölé. Lezárom a lakást. A kulcsaimat a postaládába dobom.

Anyám azt mondja, jobb így, mintha esküvő után egy évvel jöttök rá, hogy nem passzoltok egymáshoz.

Azt a baromságot felelem, hogy azért ez bonyolultabb.

Mi az, hogy bonyolultabb?

Nyugtalan. Másnap magával akar vinni a repülőegyetemre, mondja az ismert, a politikai ellenzékhez tartozó szociológus nevét, autarchikus hatalom és plurális demokrácia a téma, biztosan érdekes, mondom, de jól érzem magam itthon, dolgozom, ne aggódj miattam.

A professzorom közli, hogy elnyertem a kutatói ösztöndíjat, utazhatok Velencébe, ajánlja, hogy töltsek két-három napot Milánóban, lesz ott éppen egy Francesco Guardi-konferencia, bejelentjük a részvételedet.

A pályaudvari megőrzőben hagyom a bőröndömet. Átsétálok a Via Mercantóra a konferenciairodához. Kapok egy dossziét. Szállodai cím szobaszámmal, konferenciaprogram, várostérkép, kitűző a nevemmel.

Egy padon végigböngészem a programot. A velencei festészet és a mozaikművészet. Tiziano és a természet új eszménye. Fénypontok, alkonypontok a Guardi testvérek művein.

A konferencia nyelve angol és német.

A Pirelli-házzal szemben van a Hotel New York. Ötödik emelet, 94-es szoba.

A folyosón tíz-tíz ajtó egymással szemben. A kanyar előtti a 94-es.

Ketten állnak a folyosón.

Bőrönd a kezemben, kistáska szíjon a vállamon.

A nő egyidős lehet velem. Középtermetű. Fiúsan rövid haj. Vékonykeretes szemüveg. Sovány. Egérke, mondtuk a gimnáziumban az ilyen lányokra.

A férfi háttal áll.

A nő engem néz, mond valamit a férfinak. A férfi tesz egy lépést, nem fordul felém.

A megvilágítás homályban hagyja az egész folyosót.

A nő mintha engem figyelne, de a szemüveg takarja a tekintetét.

Amikor elhaladok mellettük, félrehúzódnak, hogy helyet adjanak, közben összeér a válluk, ez váratlan lehet számukra, a férfi máris eltávolodik.

Megköszönöm, hogy helyet adtak.

Good evening, mondja a nő, közben a férfit nézi.

A szobaajtóm előtt leteszem a bőröndöt. Amíg a kulcsot előhalászom a zsebemből, visszapillantok.

A férfi idős, széles vállú, erős csontú, egyenes tartású, ősz haja hátrafésülve. Kék klubzakó, kashanadrág. Fehér ing, bordó csokornyakkendő.

Nyugdíjas hajóskapitány az ötvenéves érettségi találkozón.

A nőn bordó kardigán. A combjáig ér. Ósdi darab.

Nincs a kettősükben intimitás.

A nő kezet nyújt a férfinak, a válla felett engem néz.

Bemennek a szobáikba.

Kirakodom. A prospektusban megtalálom az előadók között a nő fényképét. Lilly Bornstein Bécsből. Előadásának címe: Francesco Guardi bécsi eredete és az idegenségérzés a velencei festészet alkonyán.

A férfi fotóját nem találom.

Másnap a reggelinél megrakom a tányéromat sonkával, sajttal, paradicsommal, májkrémes dobozkával, barna kenyérrel. Az ebédköltséget meg kell takarítani. Alkalmas pillanatban, amikor nem láthatják, bepakolok a kézitáskámba.

Hajóskapitányom a sarokasztalnál ül. Fejmozdulattal köszöntöm, viszonozza. Ugyanabban a klubzakóban, kashanadrágban van, ezúttal világoskék ing, mélykék csokornyakkendő.

Szünnap van a konferencián. Böngészem a szobámban a térképet. Elindulok. A folyosón kicsapódik egy ajtó, Lilly Bornstein olyan lendülettel lép ki, hogy nekem ütközik.

Mind a ketten nevetünk.

Nem látta a Professzort?

Nincs kétségem, hogy kiről érdeklődik.

Néhány perce még a reggelizőben volt.

Bemutatkozunk. Mondom, hogy láttam a fényképét és az előadása címét a prospektusban.

Ő is látta az én fényképemet és a kutatási témámat.

Most kapott telefont, a holnapi programon szereplő egyik referens lemondta az előadását, neki kell beugrani, váratlan, még dolgoznia kell az előadásán, a Professzorral szeretne konzultálni.

Elsiet. A lépcsőnél megáll. Visszajön.

Szívesen beszélgetne velem a kutatási témáinkról, csak legyen túl a holnapi napon. Kipirul az arca. Nem érzek kedvet rá, hogy siettessem a találkozást.

Az elnyűtt, combjáig érő kardigán valóban régi családi holmi lehet, mintha a naftalin szagát is érezném.

Elsétálok az üvegtetős galériáig, kávézom, körbejárom a dómot. Renoválják, zárva van. Átmegyek a Via Dantén. A Sforza park kertjében keresek egy szabad padot. Odatűz a nap.

Úgy érzem, valaki figyel.

Az egyik távolabbi padon a hajóskapitányom. Elindulok a pad felé. Úgy mutat helyet maga mellett, mintha megbeszéltük volna a találkozót.

Bornstein kolléganő kereste a Professzor urat.

Igen, elért még a hotelben.

Hátradől. Én is hátradőlök. Olvasta a prospektusban a kutatási témámat, tehát magát is foglalkoztatja a víz, fiatal barátom, úgy látom, részvevő, én csak átutazó vagyok. Nyújtja a kezét, Rudolf Reimann.

Azt, hogy a nevemet ismeri a prospektusból, ő azonban csak átutazó, olyan hangsúllyal mondja, mint aki elvárja, hogy megkérdezzem, hová utazik, mi hozta őt mégis Milánóba a konferenciára. Én is csak néhány napot töltök itt, a fő célom Velence, mondom.

Brindisibe utazik, egy professzortársa hívta fel a figyelmét a milánói programra, megszakította a hajóútját Genovában, onnan vonattal jött át.

A hajóutat, Brindisit szórakozottan említi. Aprócska színjátéknak érzem, mint amikor az előadóteremben a mester lazán odavetett szavakkal mérlegeli a diákjai érdeklődését.

Megkérdezem, miért hajón utazik, miért Brindisibe.

Tudom-e, mi volt Brindisi neve az antik időkben? Nem, mondom. Hát Brundisium, oda érkezett Vergilius Augustus császár hívására, ott akarta megsemmisíteni halála közelségét érezve az Aeneist. Nos egy régi megbízásom küld oda, rám testálták az utat, amikor olyan idős voltam, amilyen maga lehet, nem tettem azóta sem eleget a megbízásnak, nem halogathatom tovább.

Megkérdezi, honnan idézem, amit a prospektusban közölt témával kapcsolatban írok, hogy vasszürke, ólomszínű lett a víz, a hullámfelületek nem átlátszóak, semmi sem lepleződik le bennük, csupán a rejtély marad a mélyben.

Sokat olvastam Francesco Guardiról, őszintén szólva ez a magam gondolata a képeiről.

Azt mondja, hasonló szavak nyomában indult el ő is ötven éve.

Jártam-e a Poldi Pezzoli Múzeumban?

Bemehettem volna már, de nyüzsögnek a Guardi-festmény előtt a konferencia vendégei meg a turisták, várnék, amíg magamra maradhatok a Gondola a lagúnán előtt.

Ő is várt a hajóúttal, amire megbízást kapott, igaz, fél évszázadot.

Megkérdezhetem, kitől kapta a megbízást?

Magától Hermanntól.

Mintha élvezné a zavaromat, de nem kárörömöt látok a tekintetében, hanem elégtételt, amiért felkeltette az érdeklődésemet.

Bizonyára olvasta Hermann Broch Vergilius-regényét, mintha onnan volnának a szavai a víz talányairól.

Olvastam, de nem gondoltam rá, amikor leírtam.

Persze sokszor követhetetlenül mélyebbek az összhangzások.

A víz szimbolikája ifjúkora óta foglalkoztatja, ezért kereste fel hajdan, amikor a Vergilius-könyvről írt dolgozatot, megint csak így mondja, Hermannt a Yale Egyetemen. Tudja, nála milyen szerepe van a víznek?

Miért ilyen bizalmas velem, gondolom.

Annyi idős lehettem, mint most maga, fiatal barátom, ha megengedi, azért szólítom így, mert Hermann is így szólított engem, az egyetem parkjában ültünk egy hasonló padon, miért avat be máris az életébe, gondolom, a víz a kultúrtörténete, mondta Hermann a Yale Egyetem parkjában a padon, mondja Rudolf Reimann a Sforza-kastély parkjában a padon, ajánlanám, hogy tegye meg egyszer a hajóutat, amelyet Vergilius is megtett, figyelje a tengert, utazzon helyettem is, én mindössze a mondataim hullámain jártam be azt az utat, mondta, Hermann, mondja Rudolf Reimann, hátradől a padon, lehunyja a szemét, talán akivel a Yale Egyetem parkjában beszélgetett, ugyancsak hátradőlt a padon, lehunyta a szemét, amikor azt mondta, menjen el a hajóval az egykori Brundisiumba, helyettem is, magára testálom fiatal barátom ezt az utat.

Ezerkilencszázharmincnyolcban hagyta el a családja Németországot.

Nem voltunk zsidók, nem voltunk lázadók. Apám hajómérnök volt. Szomorúan követte Hitler hatalomra jutása után a németség sorsát. Egyik üzletfele Angliába hívta. Úgy döntött, hogy nem térünk haza. Tizennégy éves voltam. A háború után Heidelbergben fejeztem be a tanulmányaimat. Ott ismerkedtem meg Huizinga munkáival. Közben Thomas Mann Faustusával és Hermann Broch Vergiliusával foglalkoztam, hajtott a kíváncsiság, Mann nem válaszolt a leveleimre, Broch azt írta, ha felkeresem őt New Havenben a Yale Egyetemen, szívesen fogad, már gyermekkoromban lenyűgözött a tenger, órákig sétáltam az otthonunk közelében a parton, gyerekek ugrándoznak előttünk a sétányon, a labdájuk elém gurul, visszarúgom, integetnek, visszaintek, Rudolf Reimann elmosolyodik, ő is int a gyerekeknek, bámultam a vizet, folytatja, a hajóutat választottam, a fedélzeten jegyzeteket készítettem, kétségtelenül Hermannt utánoztam, ezt be is vallottam neki.

Figyeli az ugrándozó gyerekeket, emlékszik rá, kérdezi: midőn a császári hajóraj a calabriai part fokozatosan közeledő lankáival Brundisium kikötőjének tartott, lehunyja a szemét, és így folytatja, a tenger verőfényes, mégis az oly halálsejtelmes magányát békés-vidám emberi tevékenység váltotta fel, az emberi élet közelségének szelíd fénye ragyogta be a habokat, a barna vitorlás halászbárkák esti fogásra kivonulóban a fehér tajtékos part mentén immár elhagyták a védőgátakat, csaknem tükörsima lett a víz…

Meghatott megbocsátás jelenik meg a tekintetében.

Önmagának szól? Nekem, amiért végighallgatom?

Kérdezze meg nyugodtan, fiatal barátom, ki ez a hóbortos alak.

Újra egy labda gurul elénk.

Eső kezd esni, folytatja lehunyt szemmel, finoman szemerkél, aztán egyre sűrűbben hullik, visszarúgom a gyerekeknek a labdát, végül egyetlen vízömlés lesz, nem lehet felismerni, fölfelé vagy lefelé zuhognak-e a tökéletes zuhatagok, a Sforza park felett kisüt a nap, ne tartson tőle, mondja, hogy végig idézem a regény utolsó oldalait, nem is tudom, azt, hogy tökéletes az egység, amelyben nincs semmilyen irány, semmilyen vég, semmilyen kezdet, Hermann írta-e le vagy már én írtam később róla.

Az egyik kisfiú odasettenkedik, felkapja a labdát, elrohan.

Irigylem a régi hajóútért, mondom, szép lehetett átkelni az óceánon.

Pauló tengere is eszembe jut. Nemcsak az Argolíszi-öböl, ahol órákig bámulta a vizet, a forgatókönyve fekete hullámai is.

Rudolf Reimann elindul.

Sétálunk a labdázó gyerekek között.

A park bejáratánál fagylaltos.

Megkérdezi, milyen fagylaltot választok. Eper és pisztácia.

A kastély vöröstéglás fala mint egy erődé, mint Pauló forgatókönyvében a várfalak.

Az egyik kollégája hívta fel a figyelmét a milánói konferenciára.

Csak érdeklődő vagyok, mondja, de máris gazdagodtam a találkozásunkkal és a Lilly Bornsteinnel való találkozással. Talán még Brindisiben leszek, amikor maga már Velencében. Azt tanácsolnám, hogy töltsön néhány órát ott, ahol Guardi a leghíresebb képét festette, amelynek az előterében a fekete gondola úszik a lagúnán. Próbálja az ő szemével nézni a vizet. Én is arra teszek kísérletet majd Brindisiben, hogy ne csak a magam szemével lássak.

Nem várja meg a válaszomat.

A léptei üteméhez igazítja a szavakat, ott van előttem a víz, mindig ködös és fakó a látóhatár, néhány rézszínű bárka, a túlsó parton mintha színházi látcsőn nézve tarka jelenet, de a lagúnán nem a színpompa tükröződik, a mélyből sötétség tör át, lebeg a víztükrön.

Szaggatottak lettek a mondatai.

Siet, lassít, már nem illeszkednek a lépéseihez a szavai.

Maga, fiatal barátom, tulajdonképpen mire törekszik?

Őszintén szólva nem alakult még ki bennem, gomolyognak a dolgaim, most éppen egy személyes problémából próbálok kievickélni, őszintén szólva az utazásom is…

A fagylalt lecsurog a tölcsért tartó kezemre, az övé is olvad, papírzsebkendőt vesz elő, nekem is ad egyet.

Ez a személyes probléma… megviselte?

Másról is szó van.

Mindig másról is szó van.

Megtorpan. Lenyeli a tölcsért.

Érdekes a kolléganő témája, mondja váratlanul, az idegenségérzet Guardinál.

Tudott neki segíteni?

Nem kívánnám orientálni. Csak a problémában tekintem magam otthonosnak, nem Guardiban. Annyit próbáltam a tudtára adni, hogy szerintem a személyes idegenségérzet összefügg a szellem általános idegenségével. Hermannál is. Nála ugyan szerepet játszott ebben a zsidósága, de én például katolikus családi hagyományokban nevelkedtem, a léttapasztalatom mégis megegyezik az övével e tekintetben is.

A galériában kávét iszunk.

Érdeklődöm egyetemi előadásairól.

Nem tartok már előadásokat. A konferenciákat is haszontalannak érzem. Nem bízom benne, hogy mérvadó ismereteket lehet közvetíteni. Hermann korában a kultúraalkony nyomon követése még a szellem jelenlétét feltételezte, ma már ellenségesek a körülmények.

Ezen gondolkozni fogok, mondom.

Köszönöm…

Apám is ezt mondja, amikor nekem kellene köszönetet mondanom azért, amire rávezetett, gondolom.

Búcsúzik, Lilly Bornstein kisasszonnyal beszéltem meg még egy találkozót, talán segítségére tudok lenni.

Elsétálok a pályaudvarig. Egy padon ülve megebédelek abból, amit a reggelinél a kistáskámba csomagoltam. Ásványvizet veszek. Az üvegből iszom.

Este hazatelefonálok. Apám azt mondja, ne pazaroljam a valutát, visszahív, adjam meg a hotel számát.

Öt perc múlva kapcsolja a központ. Szerencséd van, mondja, amikor a találkozásomat említem Rudolf Reimannal. Kivételes személyiség, van itthon egy angol nyelvű könyve, majd odaadom, járja a világot, sűrűn publikál, úgy tudom nagy közönsége van a konferenciákon.

Nekem azt mondta, hogy már nem tanít, nem jár konferenciákra.

Kicsit szórakozott figura, mondja apám, álmodozó, de a meglátásai radikálisak, olvass, olvass, járd a múzeumokat, ha átmész Velencébe, a lagúnapartról figyeld meg azt a látképet, amit Guardi lefestett, helyezkedj az ő nézőpontjába.

Ezt ajánlotta Reimann is.

Jól tette, adom anyádat.

Anyámat megnyugtatom, hogy futja az ösztöndíjamból vajas kenyérre, ez szállóige a családban, anyám még a nagyanyjától hallotta, hogy csak annyi kell a jólétből, hogy vajas kenyérre is jusson mindenkinek a családban.

Van a szobádban televízió? Kapcsold be, az egész világ nézi…

Mindegyik csatornán ugyanaz az adás, a CNN-t nézem. Bontják a berlini falat, sokan már a Brandenburgi-kapuhoz értek. Egy piros kabátos lány ül a fal szélén, nyújtja a kezét egy barna dzsekis fiúnak, segít, hogy feljusson.

Mit szólsz hozzá?, kérdezi anyám. Érdekes. Mi az, hogy érdekes, világtörténelem. Az egész napot a barátaival töltötte, pártalapításra készülnek. Mi a véleményed, be akarnak választani a bizottságba.

Apával beszéd meg, én innen nem szólhatok hozzá.

Tudod, hogy apádnak erről mi az álláspontja.

Tudom.

Lekapcsolom a tévét. Vajon Rudolf Reimann is nézi az adást? Lehet, hogy nincs is a szobájában televízió.

Két kopogás az ajtón.

Becsukom az ablakot.

Ebben a csöndben hangzik el a két kopogás.

Rudolf Reimann nem várja meg, hogy feleljek, rám nyitja az ajtót.

A szokásos klubzakó alatt most fekete ing, a gallérban ezüst selyemsál.

Búcsúzni jött, ha nem zavar. Úgy döntött, hogy a korábbi terveivel ellentétben továbbindul, ha eléri a huszonkét órás genovai gyorsot, akkor eléri a hajnalban induló hajót, láthatja a napfelkeltét, Brindisium partjainál a napnyugtát.

A kollégájától, aki felhívta a figyelmét a milánói programra, telefonon búcsúzott el, röviden, mert mindenki a televízió adását nézi.

És mi az ön véleménye?

Most látom először türelmetlennek. Mintha egészen más foglalkoztatná.

Az órájára néz.

Mire gondol?

Újra az órájára néz.

Az önámításra, hogy az általános problémák megoldhatók. Már régóta nem ismeri fel a nyugati világ a saját helyzetét, erről is beszélgettünk hajdan Hermannal, szerette a nagy megrendülések következményeit figyelemmel kísérni.

Megint a Hermannja, gondolom, lehet, hogy apámnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy kissé szórakozott.

Üzen valamit Lilly Bornsteinnek? Holnap az előadásán biztosan találkozom vele.

Már elbúcsúztam tőle. Félek a közelében maradni, túl sok közös vonás van bennünk.

Kezet nyújt.

Elkísérhetem a pályaudvarig?

Azt remélem, hogy válthatunk útközben még néhány szót.

Szemerkél az eső.

Szürke esőköpenyben jön le a szobájából.

Kérem, engedje meg, hogy vigyem a bőröndjét.

Nem gyorsít, nem lassít, mint aki tudja, mennyi időre van szüksége, hogy pontosan érjen a pályaudvarra.

Kísérletezem még egy kérdéssel arról, ami Berlinben történik.

Mintha nem hallaná, azt mondja, már letett arról, hogy olyanokkal találkozzon, akikben a magáéhoz hasonló érzéseket ismer fel, és Lilly Bornsteint ilyennek találta, nem mer tovább a közelében maradni.

Megáll.

Nem teszem le a bőröndöt.

Bizonyára komikusnak tartja, fiatal barátom, de tekintve, hogy túl nagy a korkülönbség a kisasszony és közöttem, főképpen pedig azért, mert én ezt nem érzem, de ő bizonyára így érez, jobb, ha máris folytatom az utazást.

A pályaudvarnál elbúcsúzik.

Visszasétálok az üres utcákon.

Nyitom a szobaajtót, amikor Lilly Bornstein kilép a folyosóra. Most is a combjáig érő ósdi kardigán van rajta, ezúttal nem érzem a naftalinszagot.

Magától is elbúcsúzott, kérdezi.

Mintha összekapcsolódó hármast alkotnánk.

Mondom, igen, megkérdezem, hogy elkészült-e az előadásával.

Van az egészben valami komikus, nevet.

A nevetése megváltoztatja az arcát, határozottabb, nyíltabb a tekintete.

Az amerikai kolléga témája, akinek a helyére be kell ugranom, Guardi szembefordulása a korszak ízlésével, a piaci elvárásokkal, és azért mondta le az előadását, mert váratlanul meghívást kapott egy Los Angeles-i konferenciára sokkal nagyobb honoráriummal.

Ne hallgassam meg másnap a beszámolóját, csak a téziseivel készült el, ha egy-két hét múlva befejezi, és érdekel, szívesen odaadja.

Akkor én már Velencében leszek, a konferenciairodán megadták a szállásom címét is.

Csodálkozva pillant rám.

Úgy érzem, nem nekem szól a csodálkozása.

Az égbolt alacsony ólomszínű mennyezet.

A víztükör is ólomszínű.

A hotelszobám ablakából vigasztalan a kilátás.

Talán csak az idegen látja ilyennek a mocskos lagúnát, a romos házfalakat.

Rudolf Reimann Brindisiben lehet, a napfényes tengerparton.

A szemközti keskeny járdán anorákos, kapucnis férfi hosszú szíjon vezet egy vizslát. Szürke anorák, szürke kapucni, szürke a férfi szakálla.

Lassan lépked.

A vizsla nekirugaszkodik, egy kapualjnál lemarad. Füttyszóra előrohan, a szíj megfeszül.

A férfi és a vizsla a legérdekesebb, amit eddig Velencében láttam.

Francescóm alkonyi fényben dolgozhatott.

Ki tudja, nem műteremben festette-e az alkonyképeit.

A férfi felpillant a hotelablak irányába.

A szobában nem ég a villany, a függönyt majdnem teljesen behúztam, nem láthat. Mintha mégis néznénk egymást.

A kutya a lábához kuporodik.

Ruhástól lefekszem az ágyra. A mennyezet messzebb van, mint az ablakból látható ólomszínű égbolt.

Neki kellene vágnom Velencének. A térképet már előkészítettem.

Felkelek. Az utca végén híd, a férfi a karfára könyököl.

Felveszem a kapucnis dzsekimet, anyám sálat is csomagolt.

A hotelkapun kimenet majdnem a vízbe lépek.

Elhaladok a kutyás férfi mellett, fogalmam sincs, miért köszönök neki. Visszaköszön, dallamos hangon, mint régi ismerősnek. Nem sokkal idősebb nálam. Az ősz szakállától gondoltam öregebbnek. Úgy int, mintha naponta találkoznánk. A kutya a lábamhoz dörgölődzik. Ha nem volna szíjon, talán követne. Megsimogatom a fejét. Kellemes időnk van, mondja a férfi. Ennyit értek olaszul. Si, si, felelem. A kutya nehezen nyugszik bele, hogy nem jöhet velem, rángatja a szíjat.

Sehol egy gondola.

Eltévedek. Visszafordulok. Kezemben a térkép. Jó ideig tart, amíg megértem, nem mindegy, melyik hidat választom.

Valami célt kellene találnom.

Eláll az eső.

A fényben minden változik. A ragyogás a lagúnából, az épületek mélyéből terjed szét.

Leülök a parton egy padra. Guardi képei nem egy, hanem két Velencét mutatnak, írtam még otthon, a túláradó pompa és a történelmi kietlenség látképét, a fényt tükröző ragyogást a felszínen, és a mélyből leselkedő ürességet.

Elégedett vagyok a leselkedő ürességgel.

Ezekért a pillanatokért érdemes volt idejönni.

Kivárom, amíg újra felhők takarják a fényt.

Kivárom, amíg újra áttörik a felhőket a sugarak.

Az egyik hidacska karfájára könyökölök.

Lehet, hogy engem is néz valaki, ugyanolyan komikus lehetek számára, mint amilyennek én láttam a kutyás embert.

Megtelnek az utcák. Nem tudom megkülönböztetni a velenceieket a turistáktól. Nem vagyok velencei, nem vagyok turista. Anorákok, dzsekik, fekete kabátok, sísapkák, farmerek, kis hátizsákok, diplomatatáskák.

Ékszerüzlet. Aranyak, ezüstök, tükrök a kirakatban. Méregetem magam. Egy idegen néz vissza a tükörből. Ugyanazt látom a tekintetéből, amit érzek.

Mintha figyelne valaki.

Félek megfordulni, nehogy elijesszem.

Sötétedik. A tükörben árnyak. Kapucnis fiúk, esernyőt tartó hölgyek.

Aki figyel, nő lehet. Nehéz megállapítani, mert felhajtotta a ballongallérját, a homlokába húzta a svájcisapkáját. A szemét nem látom, de a tekintete elér. A barna szemű nők tekintetének van ilyen mélysége. Az arca sem látható jól, mégis mintha mosolyogna.

Nem fordulok meg. Jó így álldogálni azzal az érzéssel, hogy valakinek köze van hozzám.

Elindulok. Senkit nem látok felhajtott gallérú ballonkabátban, svájcisapkában.

A kutyát sétáltató férfi szemből jön, most ő köszön előre. A kutya puhán rám ugrik, végignyalja a kezemet. A férfi megfordul, mellettem halad, nem törődik vele, hogy nem értem, nevetve mesél, a vizsla ugrándozik, a férfi a búcsúzásnál viszontlátással köszön, másnap is erre sétál, ennyit megértek, a kutya újra végignyalja a kezemet.

Cseng a telefon. A központ Budapestet kapcsolja.

Nincs nálad valaki?

Erika hangja olyan, mintha egy előző napi beszélgetést folytatna.

Anyámtól tudja a velencei telefonszámot.

Mi a legnagyobb élményed?

Nem ő volna, ha nem ilyesmivel kezdené. A hangjában azért érzek némi óvatosságot, ismerem ezt a szólamát, mélyebb, nélkülözi a dallamát, akkor beszél így, amikor a válasz még el sem hangzott, de máris azt latolgatja, hogy miképpen reagáljon arra, amit majd hall.

Látom az arcát magam előtt, bárcsak ne látnám.

Találkoztam egy kutyát sétáltató fickóval, vizslája van.

Összebarátkoztál egy olasszal?

Egy olasz vizslával.

Ti mind őrültek vagytok.

Folyamatosan beszél, George Váradi jelentkezett, azt mondta, kell néhány hónap, amíg jogilag is, anyagilag is rendbe teszi a szálakat, megnézte közben Pauló többi munkáját, van egy Velencében játszódó forgatókönyve, összeveszett a kijelölt rendezővel, Pauló szerint a forgatókönyv pocsék giccs, nem csoda, hogy a rendező elmenekült, George azt mondta, már nem Váradi, csak George, gondolom, mit mondott miszter George?, azt, mondja Erika, hogy már megvan a költségvetés, elég sok pénz van az előkészületekben, a téma biztos siker, egy Velence-film, tuti, Paulónak nagy alkalom, nem szabad kihagyni, kiléphet a világba, mi a véleményed?

Nem kíváncsi a véleményemre. Erika ritkán kíváncsi más véleményére, de mindig megkérdezi: mi a véleményed.

Miből gondolod, hogy én innen hozzá tudok szólni?

Elintéztem George-nál, hogy Pauló még dolgozhat a forgatókönyvön, George bízik benne, tudja, hogy egy rendezőnek lehetnek feltételei. És Pauló dolgozik? Én írom át a forgatókönyvet, találok középutat, Pauló miatt meg kell csinálnom, nagyon fontos számára, inkább a te számodra fontos, gondolom.

Különben jól vagytok?

Elhallgat. Ilyenkor összeszedi magát, mielőtt eldönti, mit mond, de most sokáig hallgat. Tudod, hogy egy drága őrült, mondja, de élni nem lehet vele, dolgozni sem könnyű.

Ennyi?

Ennyi…

Azért hívtál fel, hogy ezt elmond?

Megkérdezted, hogy vagyunk.

Tulajdonképpen milyen szerepet szánsz nekem?

Szeretném, ha bejárnál néhány helyszínt, csinálnál néhány fotót. George a legnevesebb operatőrök közül választ, főszereplőt is szerződtet, rá írom a forgatókönyvet, holnap felhívlak, megadom a helyszíneket, próbáld megcsinálni a fotókat.

A harmadik zsemlét kenem meg vajjal a reggelizőasztalnál, amikor Lilly Bornstein elhalad mellettem.

Tétován int. Most is a hosszú, bordó kardigán van rajta.

A mosolya ismerős, de nem a milánói hotelfolyosóról. Máshol látott mosolyra emlékeztet.

Éjszaka elállt az eső. Keresem a Correr Múzeumot. Eltévedek. Benézek a templomokba, átmegyek a Galerie dell’ Academiére, a prospektus szerint a XVII. teremben van két Francesco Guardi. Tintorettók, Tizianók, Veronesék, Tiepolók, mire a Guardihoz érek, kevéssé érdekelnek. Leülök a terem közepén a padra. Víz, víz a vásznakon, tegnap a cipőm is átnedvesedett.

Semmit nem tudok a férfiról, se ő rólam, szívesen tart velem, én is vele meg a kutyájával, mintha jó ideje közösek lettek volna már a sétaútjaink, ez a szavak nélküli megértés tartósabbnak bizonyul a csevegésnél. Dúdolgat. Talán emlékezteti valamire a dallam, mert néha elmosolyodik, elégedetten rám pillant, bólogat.

A szállodánál kezet nyújt, mond valamit, talán azt, hogy holnap ugyanebben az időben erre jár, az órájára mutat, aztán a járdára. A vizsla leül a hotelkapu előtt. A férfi megsimogatja. Az ablakból látom, ahogy tovább mennek. Mintha a vizsla vezetné a férfit, mintha vakvezető volna, néha megáll, a keskeny járdán maga elé enged egy járókelőt, kitér a szembejövők elől.

Ugyanabban az időpontban, mint előző este, cseng a telefon.

Erika felsorolja, milyen helyszínekről kér fotókat.

A hangja elveszítette a katonás báját. Régen a kérései felszólításnak, a felszólításai kérésnek hangzottak.

Hosszú szünet után azt mondja, ne haragudj.

Nem tudom eldönteni, a feladat miatt vagy másért mondja.

Ha akarod, csinálhatok fotókat arról a fickóról, aki naponta itt sétáltatja a kutyáját a lagúna partján, itt olyanok a házfalak, mint egy díszletben, málladozik a vakolat, a férfi csuklyás dzsekiben jár, az sem biztos, hogy ő vezeti a vizslát, lehet, hogy a kutya őt, odaállhatok melléjük, hogy valaki hármunkról csináljon közös fotót.

Ti tényleg őrültek vagytok… Végre nevet, menthetetlenek vagytok.

Van a nevetésében hisztéria.

Paulónak kellenek ezek a helyszínek?

Nekem kellenek. Meddig maradsz?

Már csak egy hét…

Lilly Bornstein ezúttal nem a hosszú kardigánjában van. Int a reggelizőben, leülök az asztalához. A szemöldökét feketével húzta ki, lilás a rúzsa, a hajával is csinálhatott valamit, van egy kedves hullám elöl. Szépek, hosszúak az ujjai. Gondosan keni vajjal a szezámos zsemlét, a rúzs elmázolódik, amikor beleharap.

Egyszer járt Budapesten, két napig. A milánói prospektusból tudja, hogy magyar vagyok, ugyanabból a projektből kaptuk az ösztöndíjat, közös a szállásunk is mindenhol.

Megkérdezem, hogy sikerült az előadása a konferencián.

Sehogy…

Mi az, hogy sehogy?

Hosszú volna…

Ha akarom, megmutatja.

Magamhoz veszem a fényképezőgépet.

A kijáratnál vár. Ballonkabát, felhajtott gallér, piros svájci sapka.

Lehet, hogy előző nap ő villant fel a kirakattükörben?

Ma is előttem van, a házak mintha rádőlnének a lagúnára, a víz szürkéje mint egy hátrahőkölő táj, az újra permetező eső lucskában, a víz sehova nem vezető sodrása, Pauló a Várható ismeretlenjében is ilyen szürkékkel dolgozott, Jim is ilyen szürke sodrásban szeretné végső útjára indítani a kenut, amiben egy haldokló férfi fekszik, ez a hír Taastól jött, hol lehet most Taas...

Lilly megáll egy hidacskánál.

Csinálok néhány fotót.

Járt már erre két éve.

Kivel?

Miből gondolom, hogy valakivel?, kérdezi a tekintete.

Belém karol. Nincs a mozdulatban meghittség.

Lesz itt egy érdekes Keresztelő Szent János a tizennegyedik századból, Paulo Veneziano festette.

Arra kérem, hogy menjünk egyenesen a Guardikhoz.

Húz maga után a tömegben.

Olvastam-e, kérdezi, hogy a város helytartója azt írta Velence párizsi követének, itt az örökös farsang megállás nélkül züllik, mindent átitat a romlás.

A kollégám beszélt erről, mondja, akivel együtt voltunk itt két éve, ő a témavezetőm. Magát érdekli ez?

Mire gondol?

Hát Guardira…

Turistacsoport jön. Németek. Hangosak. Én fogom karon, húzom a kijárat felé. A lagúna mentén megyünk tovább. Újra megkérdezi, magát tényleg annyira érdekli ez az egész, Guardi meg a velencei alkony?

És magát?

Hát a Professzorban nem volt irónia, mondom.

Pedig komikus azzal a hajóúttal Brindisibe.

Apró hópelyhek hullanak a semmiből a semmibe.

Maguk mindent túl komolyan vesznek, mondja.

Mint valóban egy színházi jelenet. Állunk egy újabb hidacskánál, távolban tornyok, kupolák, Lilly Bornstein piros svájcisapkája, csak később éreztem, amikor felidéztem a jelenetet, hogy több történt, mint aminek a részese voltam, tehát engem is a Professzorhoz hasonló alaknak lát, azt mondta: maguk, mintha egy másik égtájon élnék én is.

Az ironikus pillantásában részvét is van.

Keresünk a Szent Márk téren egy kávézót.

Maga milyen komikus okból foglalkozik ezzel az egésszel?, kérdezem.

Nem jutott eszébe a téma, de a kollégája, már megint a kolléga, gondolom, mintha így akarná tudomásomra hozni, hogy hozzátartozik valakihez, a kollégája hívta fel a figyelmét arra, hogy Guardi apja Bécsben tanult, ott vette feleségül az anyját, ott született a bátyja, a kollégám szerint, mondja, abban, hogy Francesco, csak így, Francesco, gondolom, hogy Francesco különbözött a kortársaitól és a karneváli világban megérezte az alkonyt, szerepe volt az idegenségének, a kollégája azt mondta, hozzá is közel áll az ilyen érzés, neki valónak tartja ezt a megközelítést, ő szerezte számára az ösztöndíjat.

Szabad érdeklődnöm, hogy ki a kollégája?

Érzem, hogy várja a kérdést.

A tanszékvezetőm, a tanszékvezetőm is.

Száraz Martinit inna, én chiantit.

Érdekes, amit az idegenségérzetről mondott.

Gondolja? És nem gondolja, hogy terjed? Az emberek tele vannak irigységgel és gyűlölettel.

A téren nincs fény. Nincsenek galambok.

Itt is csinálok néhány fotót.

Átmegyünk az ólomkamrákhoz. Erika kért fotót a cenzorok lépcsőjéről. Elmagyarázom Lilly Bornsteinnek, hogy a barátaim számára fényképezek.

Neki meg van fényképe arról a bécsi házról, ahol a dokumentumok szerint a Guardi család lakott.

Úgy beszélek Paulóról, mintha naponta találkoznánk otthon.

Ő kérte a képeket?

Nem, egy közös barátnőnk, este telefonált, az ő dramaturgja és az én kolléganőm.

Az mit jelent?

Először érzek a hangjában agresszivitást.

Hát nekem is van kollégám, habár éppen a barátom ágyába távozott.

Újra belém karol. A lépteimhez igazítja a lépéseit.

Már pizsamában vagyok, amikor bekopog. Pardon, mondja, de nincs zavarban. Átmennék-e hozzá, viszonozni akarja a délutáni meghívást egy korty italra.

Nem érzem ósdinak a kardigánt, lehúzta a cipzárt, trikó van alatta, formás, feszül a melle. Ha már levetkőzött, mondja fesztelenül, várjak, áthozza az italt.

Pulóvert kapok magamra, a farmerba is belebújnék, de már nincs időm.

Konyakosüveg. Két pohár. Kezembe adja az üveget, tartja a poharakat, töltök, lehajtja, én is lehajtom, nyújtja a poharát, kér még egy keveset.

Kedvem volna megkérdezni, hogy sűrűn konyakozik-e a kollégájával.

Az asztalra teszi a poharát, az üveget, lendületes mozdulattal kanyarintja le magáról a kardigánt, lesodorja a poharat, a sarokba gurul.

Kurvaisten… mondja.

A nagyszülei 1938-ban a náci kristályéjszakán tűntek el Bécsben, így hallotta az apjától, képkereskedők voltak, a boltjukba indultak, soha többé nem kerültek elő, az apját az egyik nagynénje vette magához, 1942-ben, akkor az apja hétéves volt, Budapestre menekültek, a nagynénit nemsokára Németországba vitték, apja vöröskeresztes otthonba került, ott tanulta meg a magyar káromkodást, de csak a kurvaistent használta, kérték, fordítsa le, nevetett, azt mondta, így van csak dallama, magyarul, rászokott ő is meg a bátyja is, ugyanúgy nevettek, amikor kimondták, mint az apjuk, ezt az ágyban meséli majd el, de most nem nevettél, mikor kimondtad, tényleg nem nevettem, nevet, a vállamba fúrja a fejét.

Vetkőzni kezd, leoltja a lámpát.

Amikor az ágyban elmondta a kurvaisten történetét, arra gondoltam, hogy talán valóban a nagyanyjáé volt a hosszú kardigán, abban üldögélt a bécsi képkereskedésben, miféle fiókok, ládák mélyén élte át az időt, miközben az, aki viselte, egy láger krematóriumfüstjében szállt az ég felé, Lilly a csuklómat szorítja, egyik ujjamat a hüvelyébe, a másikat a klitoriszára igazítja, Erika a hosszú előjátékot szerette, attól sem tartóztatta meg magát, hogy így jusson el az első orgazmusig, aztán felülkerekedve a következőig, Lillynek nincsenek ilyen vágyai, gyorsan magára húz, jól sikerült, mondja, amikor felébred a vállamon, ne haragudj, utána mindig elalszom.

Nem nevezi meg a férfit, akitől három éve kisfia született, kolléga, kolléga… a kolléga nem akar elválni a gyerekei miatt, azt sem lehet mondani, hogy ne szeretné a feleségét, ne hidd, hogy azért jöttem át hozzád, mert revansot akarok venni, jó nekem a kisfiammal, újra szeretkezünk, összeszokottak már a mozdulataink, mintha Erikával lennék, ő meg mintha Michaellel, mondja ki végre a nevét.

Kicsi, formás a melle, szép a combja, nagyon vékony, a székre dobott bugyija olyan, mintha az is a nagyanyjáé lett volna, gyapjú, hosszú szárú, próbálom összerakni a négy arcot, a kollégáé szigorú, helyes fiú vagy, mondja Lilly, beszámolhatnék rólad Michaelnek, nem venné természetellenesnek, ezt olyan hangsúllyal mondja, hogy óvatos leszek, csak nem jelent számára többet az együttlétünk egy jól sikerült éjszakánál, sose lázadoztál, kérdezem, soha nem kívántad, hogy veled éljen?

Hallgat.

Meg kell érteni az embert, mondja, apámtól tanultam.

Rudolf Reimann felhívta telefonon, azt mondta, tervez a jövőben egy velencei utat.