Asszony és fiú labdázik a parton. Tenyerük szabálytalan ütemben csattog a feszesre fújt strandlabdán. Mindketten meztelenek és komolyak.

A háttérben víz, madár, csúcs nélküli hegycsúcs.

A hegycsúcs tompa és gödrös, mint egy hanyatt fekvő férfi grüberlis álla. (Miért férfi.) Mint egy hanyatt fekvő, kék eget kémlelő férfi: inas nyakszirtje alatt lazán összekulcsolva a keze. (Miért inas, miért nyakszirt. Sose kék.)

A madár feje apró, a szárnyak fesztávolsága másfél méter, a karmok befelé görbülnek és az áldozatra mutatnak.

Hajókürt hangja a közeli nagykikötőből. Boldog, integető tömegek? Meglebbenő zsebkendők, szilaj ölelések. Nyilván. A fedélzeten: homlokcsók, röviditaltól forró szájak.

A nádassal körülkerített partszakasz üres, a nyaralók a másik strandra járnak: több az árnyék, homokos a part. Ott van büfé, újságospavilon, sakkasztal. Ott évente egyszer kotrógép tisztítja a parti sávot – gyerekek könyörögnek anyjuknak, hadd menjenek le a partra. Majd máskor: ha leér a lábad. Mi lehet fontosabb a kotrógépnél, anya.

Hajókürt hangja. A nádasok közti kavicsos part a legszebb fürdőidőben is elhagyatott. Kevesebb az ember, az árnyék, a szemét. Lehet összpontosítani. Mire. Sas vitorlázik kiterjesztett szárnnyal a víztükör, a labdázók, az árnyékban ülő férfi és a túlparton fekvő férfi fölött. Jól kivehető a sas horgas csőre, a fedélzeten feltehetőleg mutatóujjak lendülnek a madár felé. Fűrészporpergés, halk sírdogálás. A túloldalon fekvő férfi nyugodt, közönyös, izmai a hónaljába csúsztak.

A labdázók meztelenek, a férfi könnyű fehér öltönyt és széles karimájú, foszladozó szalmakalapot visel. Térdét fölhúzza, átöleli. A kalapból kiszabadult szalmaszál (nem) zavarja a szemlélődésben. A labdázók labdáznak, az öltönyös férfi jelenléte csöppet sem feszélyezi őket. A fiú óvodás korú, az asszony túl a harmincon. Mi volna fontosabb a kotrógépnél. Óriási piros pöttyös labdával játszanak, arcuk komoly, mint alkalmasint a fedélzeti toalett előtt rostokolóké. A labda inkább pettyes, mint pöttyös. Petyhüdt, ölbe vehetetlen. Távoli vonatfütty, lánysikoly. Lehet összpontosítani.

Asszony és fiú. Labdáznak: a labdát merev, nyújtott karral a magasba ütik, útját hunyorogva követik, aláállnak, mikor a labda lassan, késleltetett mozgással hanyatlani kezd, aztán hajlított karral fogadják. Hajókürt, madárvijjogás. A labdát kézbe veszik, s fürge ujjaik közt ide-odaforgatva mintha a pettyeiket számolnák meg. A könnyű nyári öltönyös férfi rágyújt, pedig inna inkább. Miután megérkezett, első dolga volt lesétálni a partra. A férfi sötétbarna szandált visel, a homok befolyik a réseken. (Nem) zavarja. Szabad kezébe támasztja az állát és a labdázókat figyeli. Meztelenek. Nedves hajuk a koponyájukra tapad. A fiú vékony, göcsörtös fütyije mint egy olajos szardínia. Kis lábujjai szőlőfürtre emlékeztető nyomot hagynak a homokban. Az asszony kevesebbet mozog, mint a fiú, pontosabban méri föl a távolságokat, csak akkor fut, ha muszáj. A férfi jobb keze kinyúl az árnyékból, és forró hamut pöcköl a forró homokba. Szabad keze megigazítja a szalmakalapot. Rossz szokás.

Hajókürt, meztelen talpak csoszogása. Kirándulóhajó bújik elő a nádas takarásából, a fedélzeten csupa fehér ruhás férfi és nő. Koccintások hangja. Tarka napernyők megvillanó alumínium csúcsa. Az öltönyös férfi fölsóhajt, hosszan szív a cigarettából. Fáj. Nem fáj. A kirándulóhajó útjából madarak, halak, tóba vizelő úszók menekülnek.

Asszony és fiú labdázik meztelenül, komoly arccal, a fövenyen. Keveset beszélnek, s amit mondanak, alig érteni. A fiú olykor zihál. Arca kipirult, esetleg nem a forróságtól, hanem az igyekezettől. Minden erejét összeszedi, hogy vissza tudja ütni a labdát, nyelve hegyét kidugva összpontosít, üt, fut. Többet nézi az asszonyt, mint a labdát. A jobban sikerült ütések után alsó ajkát a fölsőre torlasztja, mintha a mosolyát igyekezne elrejteni. Az ég nem kék: mosatlan lepedő. Az asszony magához öleli a strandlabdát, mellbimbójának sötét udvara éppen akkora, mint a labdán a petty. A férfi kopott oldaltáskájába nyúl, rövid keresés után fényképet vesz elő. Nem néz rá, csak a kezében tartja. Ügyes vagy, mondja feltehetőleg az asszony, és elismerőleg bólint. A fiú fölső ajkára torlasztja az alsót, és elrontja a következő ütést. Minden dicséret fenyegetés. Az ügyes vagy esetleg azt jelenti: nem foglak szeretni, ha nem leszel ügyes. Okos vagy, szép vagy. A fiú esetlenül mozog, és rosszul találja el a labdát. A labda a vízbe esik, az asszony ráérősen gázol érte a vízbe. A fiú mindvégig az asszonyt nézi. Az asszony nem törődve a látvánnyal, amit széttáruló feneke kínál, lehajol. A labdát ölbe veszi, mellkasához szorítja, aztán megfordul. Most először néz az öltönyös férfira, aki egyenesen az állomásról jött, s még a büfé felé sem tett kitérőt. A férfira néz és mosolyog. Nem mosolyog, kizökkenthetetlen. Nem néz a férfira. Meztelensége nem ruhátlanság, hanem a foglalkozás, a lakhely, a társadalmi hovatartozás hiánya. A szülői apanázs nagyságáé. Kezét ütésre lendíti, újra láthatóvá válik a felsőteste. A labdába üt, jobb melle vitustáncot jár.

Krákogás, fiúcsapat nevetgélése, úszómesteri sípszó. Valaki a másik strandon túl mélyre úszott. Evezők csobbanása a nádas felől.

A férfi összeráncolja a homlokát, félrebillenti a fejét, és hunyorogva az égbe néz. Összpontosít. A sasnak horgas csőre van, de nem sas. A városi ember három madárnevet ismer, kétféle rovart, négyfajta szerelmi pózt. Hajókürt közeli hangja. A városi ember vonatra szállt, hogy végre fölvehesse a szalmakalapját, amit kölcsönkapott vagy örökölt. Örökölt. Leszáll egy tetszés szerinti állomáson, a vörös sóder két lépés után a szandáljába folyik, az ember a lábát rázogatja, aztán belátja, hogy hiábavaló küzdenie. Vonatfütty. Strandpapucscsattogás. És még pénztárgépcsengés? A városi ember elképzeli a sör ízét, a víz érintését, a lánctalpas kotrógép iszapoló kanalát. Csak a városi ember tudja, mi az a nyár. Bokáig merül a peronon egyenetlenül elterített sóderban, körülnéz. Sas köröz a feje fölött, az ívek körönként torzulnak. A torzulás meghatározott rend szerint megy végbe, a rend mibenlétét azonban nincs mód megállapítani. A városi ember elképzeli, hogy hanyatt fekszik a parton, inas nyakszirtje alatt összekulcsolja a kezét, és vár. A városi ember leszáll a vonatról, és kopaszodó fejébe nyomja a szalmakalapját. Ollót nem hozott. Szeme elé csüng a kalapkarimából egy szál. Szentségel – nem szentségel. A városi ember nem a pénztárgépcsöngés irányába indul, hanem a sötét park felé. Tollasütők valahol tollaslabdába ütnek. Képtelenség az ütések ritmusára lépni. A vasúti töltésről néhány fokos kőlépcső vezet a parkba. A városi ember szeme lassan szokik hozzá a mélytengeri félhomályhoz: óriási fenyők alatt bokorrendszerek húzódnak. A tűlevélzet két méter magasan kezdődik, a fák mintha lábujjhegyre álltak volna. A szandál alatt kavics csikorog. Harkály van a parkban. Valahol tollaslabdáznak. A park közepén gesztenyefasor, a fasor mentén pirosra festett, hámló hátú padok. A padok mögötti bokrok üregesek, a fenyők alatt nem nő a fű. A bokrok belsejében motozás, távol: hajókürt, az állomás felől: autódudálás. A bokrok üregeiben gyerekek guggolnak. Pisszegnek, suttognak, kicsire húzzák magukat. A városi ember fülel, szégyell nyíltan odanézni. Vagy hatan lehetnek. Szandáljába befolyik a kavics. Sas köröz a park, az állomás, a bokrok fölött. Sas nézi a városi férfit, a harkályt, a hámló piros padot, a fűtlen földet, a combját széttáró tízéves forma kislányt és a kislány szeméremajkai fölé görnyedő fiúkat. A városi férfi továbbsétál, a park kijárata felé, s leül a térkép takarásában álló padra. Nem nézi meg a színes térképre pingált helységnevet. A színes térképre pingált helységnevet, még mielőtt a padra ülne, elolvassa. A lány a hátán fekszik, vélhetően nem tudja eldönteni, kinyissa vagy becsukja-e a szemét. Nyakszirtje alatt két összekulcsolt keze. Az első pozitúra. A bokorban rejtőzők fölbátorodnak, harkály kopogtat az egyik fa törzsén, kiöntik az utolsó ítélet harsonáiban összegyűlt nyálat. A bokorban guggolók nem beszélnek. Láttad, láttam, legfeljebb ennyit. A mell nem érdekli őket. A száj sem érdekli őket. A nyáltól fénylő fogak, a sötét szájüreg, az öntörvényű, külön életet élő nyelv, az sem. A nyakhajlat jó szagú bársonyossága, az sem. Tollaslabdázás kiszámíthatatlan ritmusa, mintha egy nagyon magas ember játszana egy nagyon alacsonnyal. Halk dulakodás, megbomlik a sorrend, zörögnek a bokor száraz levelei. Az egyik fiú tolakodott, egy másik pedig több mint két percig böngészett a lány combjai közt. Ujjheggyel lapozgatta a punci leveleit. Hagyd már abba, én jövök. Jó lenne valamit beledugni, de isten ments, hogy a fütyijét. Vonatfütty. Sas száll az egyik gesztenyefa koronájára, pénztárgépcsöngés. Két percenként csoszogás, a helycsere hangjai, zörögnek a levelek. Hűvös van, fenyőfa törzse kopogtat harkálycsőrön. Ül a férfi a hámló hátú padon, pók mászik a fehér nadrágszáron. A városi ember előrehajol, nézi a pókot (a kétféle rovar közül az egyiket). Csodálkozik, hogy nem hat, hanem nyolc lába van. Lesöpri a pókot, nézi a pókot, ráfúj a pókra. A pók megdermed, majd futásnak ered, kifürkészhetetlen rendben rakosgatja egymás után a lábait. A bokorból halk nevetés, a kislány csak fekszik a hátán, nézi a fiúk arcát. A kislány nem látja a kezeket, csak az arcokat. Az egyik gyerek kirohan a bokorból, elfut a pad mellett, futtában a férfira néz, eltaknyol. A városi férfi lába megrándul: fölugrana, fölsegítené a kisfiút, aztán mégis ülve marad. A fiúnak fölhorzsolódott a térde, a sebbe kavicsok tapadnak. A fiú a térdére néz, aztán a férfira, végül újra futásnak ered. Elinal, mint egy gyík.

A fehér öltönyös férfi nyaka elgémberedett, csukott szemmel nyakkörzést végez. Elszédül, hangosan ropog a nyaka. Cigarettája a körmére ég, felszisszen (nem szisszen föl). A szabálytalan lombú kis fa árnyéka időközben odébb kúszott, és a férfi arra eszmél, hogy lábfejét fölforrósította a nap. Sas köröz a feje fölött, horgas csőre az asszonyra mutat. Asszony és fiú. Meztelenül, teljes odaadással labdáznak a parti fövenyen. Hajókürt. Az asszony nem izzad. A fiú teste ezzel szemben fölhevült, verítékébe néhol homokszemek tapadnak. Jó volna vízbe mártózni, nyilván. Fékcsikorgás, országúti zajok. A kirándulóhajó a látótér közepén terebélyesül. Mintha nem is mozogna. Jól kivehetőek a beszélgető csoportok, hallható a csöndes zene. Bimbódzó házasságtörések, ösztönösen a házasságtörőnek drukkolunk. A férfi föláll, hogy az árnyék után vonuljon. (Nem) látja, hogy az asszony felé fordítja a fejét. Valószínűleg azt hiszi, a szalmakalapos férfi elmegy. A férfi kibújik szandáljából, lábujjával tolja le sarkáról a pántot. Elveszíti az egyensúlyát, meginog, visszanyeri az egyensúlyát. Elkerüli a figyelmét, hogy az asszony ezen szelíden mosolyog. Nem kerüli el a figyelmét, hogy az asszonyt közömbösen hagyják a mozdulatai. A férfi szeretné, ha egy mezítelen nő szelíden mosolyogna rajta, mint egy szabad ember. Majd ha föléred a kilincset. A sas eltávolodik a parttól, jelenleg a kirándulóhajó fölött vitorlázik. Apaujjak lökődnek a magasba: látod? Ne menjetek közel a korláthoz, mondják feltehetőleg az anyák, s ezzel egész életükre kijelölik a fejlődés irányát. Előbb a szeméremdombig érni fel, aztán a mellig. S csak a legvégén a szájig. Szürke, lapos bogár csapódik a fényképnek, nevezzük poloskának. Az öltönyös férfi a zokniját is leveszi, és a szandál belsejébe gyűri. Megtornáztatja s egyúttal kiszellőzteti lábujjait. Szép lábfeje van a férfinak, büszke lehet rá, hogy sehol sincs bőrkeményedése. Hajótülkölés, disszonáns akkordok a fedélzeti pianínón. Valaki ráesett a billentyűzetre, minden bizonnyal fenékkel. Ebédre szólító harang, gyomorkorgás. A férfi visszaül. Térdét fölhúzza, két kézzel átöleli. Fejét oldalt fordítja, úgy néz le a homokban fekvő képre. Nyári ruhás, napernyős nőt ábrázol. Kósza taps, csigaház roppanása talp alatt. A nyári ruhás nő napernyője voltaképp világos esernyő, amit a nap ellen használ.

Az asszony hagyja homokba esni a labdát. Lassú léptekkel a piros-fehér csíkos póznákhoz gyalogol, melle ki nem ismerhető ritmusban jobbra-balra ring. A fiú mindvégig az asszonyt lesi. A férfi az asszony pillantását keresi, és bosszús, mikor az más irányba fordítja a fejét. A póznák nehezek, betonkarikába szúrva állnak, az asszony karja megvastagszik az erőlködéstől, hasfala megfeszül, térde fölött minden lépésre előtűnik egy kalácsfonat alakú izomnyaláb, ahogy a póznákat a part felé vonszolja. Ne gyere be, ha meztelen vagy. Majd ha föléred a kilincset. Ha föléred, a szádba is veheted. Feltehetőleg. Az asszony feneke szívós, ruganyos, kissé szögletes. A fiú egyszeriben kivilágosodó arcán látszik, hogy az asszony rámosolygott. A meztelen asszony megtermékenyítésére készen sas köröz a part fölött, horgas csőre jelzi a tekintet irányát. A túlparti hegy fáit meglegyinti egy szellő, a fellevelek mélyzöldre színeződnek. Ne menj nekem a korlát közelébe, beleesel nekem a vízbe, megfulladsz nekem. Az asszony gondosan szembeállítja a póznákat, ismét a fiúra mosolyog, aztán hátrálva – más izmok dolgoznak – elfoglalja a helyét. A póznákat összekötő képzeletbeli vonal lesz a háló, a feladat az, hogy a nagy pettyes labda elkerülje a képzeletbeli hálót. Az asszony fölemeli a labdát – telt, alighanem a kánikulában is hűvös melle előrelódul –, fölegyenesedik, ütésre emeli karját, és teljes erőből a labdába csap. Miért hűvös. A sas a labda fölött köröz, a vágytól ideges és szigorú. Nincs ereje fölösleges mozdulatokra, fölveti magát egy meleg légáramlatra, és széttárja a szárnyát.

A fehér ruhás, öltönyében fáradtnak és rosszkedvűnek ható férfi felváltva nézi a fényképet és a labdázást. A labdázást, a fényképet. Forgatja a fejét. A labdázást, a fényképet, a sast. A fényképet, a fedélzeten gomolygó embercsoportokat, a sast, a meztelen, mégiscsak kívánatos asszonyt. A fiút, a sast, a nőt, a fiú fütyijét, a túlparti férfi izmait, a nő mellét. A labdázást, a sas horgas csőrét, a kirándulóhajó ringását, a mell ringását, a labda röptét, a kisfiú fütyijét, a túlparti férfi ügyesen leplezett erekcióját, a fedélzeti nők riadalmát, a fényképet. Forgatja a fejét. Nézi a madár horgas karmait, a vágy hullámzását, a tó hullámzását, a horgas csőrt, a piros pettyes labdát, az anyja picsáját, a hullámzást, a szeretetkoldulást, a durva célratörést, koldulás meg célratörés szabálytalan váltakozását, a váltakozás kiismerhetetlen ütemét. A hajó ringását, a labda szabálytalan pattogását, a tenyerek ütemtelen csattanását, a tollaslabdázás bicegő ritmusát, nyolc pókláb kétely nélküli rendjét, távoli zörejeket, a víz loccsanásait, valami kiszámíthatatlanul ismétlődő ritmust, a túlparti férfi vérének zajos keringését.

A fényképen napernyős fiatal nő látható. A háttérben kikötői forgatag, lánctalpas kotrógép. Rövid gémes, egycsuklós. Álmélkodó gyerekszájak kontúrja, a ki-belégzést elnehezítő páratartalom. A mellkasokra nyomás nehezedik, egy emberalak szétterpesztett ujjakkal mutatja, hogy hova. Napernyők, vattacukros kordé. A fiatalasszony nyári ruháján tavaszi virágok. Ne gyere be, ha meztelenek vagyunk, én és a bácsi. Menj inkább a pajtásaiddal kotrógépet nézni, ott áll a parton, ma reggel hozták vonattal. Rövid gémes, lánctalpas kotrógép? Az, az, menj már.

Az óriási piros, pettyes labda feszes és fényes. A férfi rágyújt, a cigarettába szív. A képzeletbeli háló az asszony hasáig ér, a fiúnak a feje tetejéig. A fiú ütés közben sem veszi le tekintetét a meztelen asszonyról. A fiú önbizalma kiismerhetetlen rendben ingadozik. Akkorát üt a labdába, hogy az asszonynak hátrálnia kell. Szökell, a kezét emeli, hónaljszőrzete elősötétlik. A fiú mosolyogna, ha nem volna végzetes örömöt kimutatni. Rossz a labda szelepe, a pettyek megráncosodnak, a varrások mentén előbb árnyékok, később árkok képződnek. A fiú mond valamit, az asszony visszakérdez, visszacsukja hónaljába a szőrpamacsot. Az öltönyös férfi csupán mondatfoszlányokat ért. A sas a túlparton heverésző, lábfejét a tóba lógató férfi fölött köröz. A férfi fitymálva átnéz a másik férfira, az öltönyösre. Menni kell az árnyék után, két perc is elég, hogy a városi ember bőre megpiruljon. Libafosztás, akasztófaácsolás vasárnap délutáni hangjai.

A férfi a bőr oldaltáskába túr, különféle tárgyakat vesz elő, sorban visszarakja őket. Mozdulatai semmiféle érdeklődést nem keltenek a labdázókban. A férfi kinyújtóztatja lábát, háta mögött a homokba tenyerel. A nyári ruhás nőt ábrázoló fényképet a combjára teszi. Nem gyújt rá, nincs szabad keze. A homokba könyököl, félig fekvő helyzetből nézi a labdázókat, a tavat, a kirándulóhajót, a szinte egy helyben lebegő sast, a szemközti hegyet, s a lábujjait a tó vizében hűtő izmos férfit. A fényképet. Állj mellém, amíg a bácsi fényképez. Ne a kotrógépet nézd. Majd ha föléred, tarthatod az ernyőt. Nézz a bácsira. Maradj odakinn, ha meztelenek vagyunk. Szeméremdomb, mell, száj, ez a sorrend. Mosolyogj, fiam, és ne babrálj folyton a fütyiddel. Állj nyugton, mosolyogj, most lehet. Az öltönyös férfi megfeszülni érzi karizmait. Vijjogni hall egy madarat. Lehajolni látja a meztelen asszonyt. Az örömök leleplezőbbek, mint a bosszúságok. A kisfiú fölső ajkára torlasztja az alsót, saját mosolyát harapdálja, az öltönyös férfi pedig önkéntelenül magára próbálná a grimaszt, ha lennének ellenőrizetlen pillanatai. Tudatosan utánozza a fiút, aki az asszony köldökéig érne, ha mellé állna. A nagy, pettyes strandlabda egyre petyhüdtebb, a sas egyre ingerültebb, röptének íve mind szögletesebb. A madár az ingerlő testű asszony fölött cikázik, horgas csőre jelzi tekintete irányát, karmainak íve az áldozatra mutat. A férfi a harmadik pozitúrára gondol. Ágyúdörgés. A poloskát egyetlen mozdulattal széttrancsírozza egy kő forró hátán. Nem igaz, hogy büdös. A poloska nem büdös.

A városi ember első dolga volt, hogy az állomásról idejöjjön. Mintha már járt volna itt: épphogy csak körülnézett, észrevette a labdázókat, s már ült is a kis fa alá. Nem volt más választása, az egész partszakaszon ez az egyetlen árnyék. Kirázta szandáljából a vörös sódert, aztán megmerítette lábát a fehér, kavicsokkal teleszórt homokban. Kéményomlás morajlása.

Nem tudni, a labdázók is észrevették-e őt, mozdulataik ritmusa mindenesetre mit sem változott. A városi ember hajókürtöt hall, s a móló deszkáinak nyikorgását. A nyári ruhás nő, akinek a köldökéig ér. A bácsi, aki a fényképet készítette, magasabb a nyári ruhás nőnél, akit cunikámnak szólít. A bácsi mindent fölér: a nyári ruhás nő száját, a mellét, a szeméremdombját. Ez a sorrend. A nő szája nyáltól csillog, a melle fehér, a szeméremdombját sűrű, világosbarna szőr fedi. Cunikám, ne engedd a gyereket a kotrógép közelébe. A bácsi szájára ülteti a nyári ruhás nőt, s ha fölnyúl a melléhez, éppen eléri a bimbókat. Ez a harmadik pozitúra. Állnak a mólón, arccal a tó felé. Sas vitorlázik a fejük fölött. Itt repül a kismadár, mondja a bácsi. Cunika, mondja ő is a nyári ruhás nőnek, miközben szokás szerint a fütyijét morzsolgatja. A nyári ruhás nő megvárja, hogy a bácsi végre megnyomja az exponáló gombot, aztán szabad kezével lekever neki egy óriási pofont. Fölemeli a kezét, hónaljszőre láthatóvá válik, üt. Fölemeli a kezét, üt: a pofon testszagot is hoz. A bácsi közelebb lép, megkérdezi, mit mondott a gyerek. Semmit, nem érdekes, mondja a nyári ruhás nő, akit ezentúl sem anyának, sem cunikának nem lehet hívni. Ágynyikorgás, nyögések. Furcsa nyúlós cseppek szennyezik be a még mindig nyitott ernyőt. A kotrógépből munkaruhás férfi kászálódik ki, leül a partra, sörözni kezd, sas köröz fölötte. Mell, száj, szeméremdomb. A nyári ruhás nő sóhajtozva, a bácsi hörögve nyög. Ne gyere be, ha meztelenek vagyunk. Menj a kotrógéphez. Rövid gémes. A nő sóhajtozása egyenletes ütemben gyorsul és hangosodik, a férfié kiszámíthatatlanul. Mintha nem tudná elrejteni a fájdalmát, miközben a talpát tüzes vassal sütögetik, egyszer csak fölordít, pedig addig csak rövideket nyögött. Mond valamit a bácsi, amit a napernyős nő nem ért. Ő is csak annyit ért, hogy cunika. Cunika visszakérdez, és testhelyzetet változtat. A bácsi is megpróbálja elrejteni az örömét. Ágynyikorgás, fűrészgép berregése. Kiterjesztett szárnyú madár köröz a tó fölött, nézi a fürdőzőket, a kirándulóhajók fedélzetét, a pihenő munkást, a férfit, a fiú fütyijét, az asszony kánikulában is hűvös mellét.

A fehér öltönyös férfi fölül. Fölhúzza a térdét, és két kézzel átöleli. A fényképet maga mellé helyezi, a kavicsos homokba, a poloskatetem mellé. Nézi a labdázókat, a túlparti tagbaszakadt férfit, akinek egyetlen mozdulatába kerülne maga alá gyűrnie a meztelen asszonyt, de türtőzteti magát. A második pozitúra mélyebb behatolást enged, mint az első, igaz, ilyenkor elérhetetlen messzeségbe kerül a mell: csak gondolni lehet rá vagy beszélni róla. Épp az efféle képzelődések fokozzák az elviselhetetlenségig az izgalmat, s gondoskodnak róla, hogy a kielégülés mindig csalódás legyen. Cunikám, a képzelt mell mindig szebb. Biciklipumpa fémes klaffogása, csöndes, közeli sírdogálás. A férfi leveszi a kalapját. Fogja az egyik hosszan kicsüngő szálat, és erősen megrántja. Az asszony és a fiú labdáznak, rá se hederítenek. Az asszony szeme sarkából figyeli az idegen férfit, és ütései ilyenkor nem ülnek pontosan. Ökle lecsúszik a feszes, levegővel telt labdáról, és a labda a homokban végzi. A fiú szemét mindvégig az asszonyon tartja, rezzenetlen tekintetét még akkor sem fordítja el, amikor el kéne. A sas szorosan összezárt horgas csőrrel, felborzolódó fejtollal a labdázókra szegezi féltékeny tekintetét. Nézi a fehér öltönyös, kopaszodó férfit, aki szájába veszi a szalmakalapjából kihúzott szálat, és rágicsálni kezdi. Az asszony megáll, mond valamit a fiúnak, a fiú nem érti, visszakérdez. Az asszony elismétli. Vasárnap délutáni barkácsolás hangjai, vonatfütty. A férfi tűnődve az asszonyra néz, majd a bogártetem mellé helyezett fényképre. Nem mindenki alkalmas arra, hogy képzeletbeli személlyé váljon. A fiú ijedten kapja el kezét a fütyijéről. Az asszony fölemeli a jobb kezét, a túlparton heverő tagbaszakadt férfi kissé kiemeli a fejét, nyakán kidagadnak az inak az erőlködéstől. A férfi kiköpi a szalmaszálat. A hőség elviselhetetlen, az ég hüvelyváladék színű. Az asszony teljes erőből a petyhüdt labdába üt. A sas kimerülten lógatja a fejét, mintha saját széttárt szárnyai közé lenne keresztre feszítve. Horgas karma nem a ragadozóé, hanem a támadójába maró áldozaté. A meztelen asszony nem rendelkezik azokkal a bélyegekkel, amik az öltönyös férfit eligazíthatnák. Ruhátlanul nem látszik a foglalkozás, a műveltség, a vagyoni helyzet, a családi állapot. Nem mindenki alkalmas arra, hogy képzeletbeli személlyé váljon, s az élők mindig a képzelőerő útjában állnak. A hajó fedélzetén nem sokáig bírják a napsütést, kettesével-hármasával a kabinokba vonulnak, s magára hagyják a zongoristát. A fehér öltönyös férfi felváltva gondol a meztelen asszonyra meg a napernyős nőre. A túlparton heverő férfi feje megfájdul a vágytól, izmai önkéntelenül megrándulnak, amikor arra a pozitúrára gondol, amelyikben ő van alul, hogy a meztelen asszony kiszolgálja. Tarkója alatt ökölbe szorul a keze, uralkodik magán. A fehér öltönyös férfi lehelete rossz szagú, a sas által leírt körök fokozatos torzulását nem természeti törvények szabályozzák, az asszony mellének bukolikus ringása, a ringás üteme kiismerhetetlen, megfejthetetlen. Majd ha föléred. A férfi leveszi öltönyét, és hanyagul a homokba dobja: rá a fényképre, rá a poloskatetemre, rá az eldobált csikkekre. A labda minden ütés után többet és többet veszít feszességéből, a rosszul záró szelepen át petrezselyemszag távozik a pettyes labdából: az asszony lehelete. Cunikám, a gyerek. Ondócseppek hullanak a napernyőként használt esernyőre, mosolyogj már, ne tekergesd a nyakad. A férfi kigombolja ingének apró műanyaggombjait, ideges mozdulatokkal kihúzkodja nadrágjából az inget, öltönyére dobja, aztán föltápászkodik. Álltában már nem nem fér a kis fa árnyékába, feje tetejét égeti a nap. Megjött a kotrógép, menj le a partra. Mit mondott a gyerek? Hagyd, nem érdekes. Esik az eső, fussunk. A tagbaszakadt férfinak egyetlen mozdulatába kerülne, hogy az asszonyt az első pozitúrába állítsa, de fegyelmezi magát, s csak a lábujjain érzik feszültség. A fiú kérdez valamit, mielőtt a labdába ütne, az asszony nem érti, visszakérdez. Mindketten az idegen, városi férfira néznek, aki azért ült vonatra, hogy végre fölvehesse a szalmakalapját, és most a nadrágja gombjával bajlódik. Tömpe ujjai nem találják a fogást a csonka gombon. Távoli harangzúgás vagy tehénkolomp. A kettétört gomb végre keresztülbújik a keskeny hasítékon. A sas gyűlölettel néz vágya tárgyára, horgas csőréből nedv szivárog. Takarodj már, gyerek. Mintha nem lenne tökéletesen mindegy.

A férfi hagyja, hogy a fehér nadrág harmonikázva a bokájára csússzon. Kilép belőle és tétován körbenéz. Észreveszi, hogy az asszony és a fiú kíváncsian figyelik. Kissé izgatott, de nem jön zavarba. A bácsi kérdez tőle valamit, de a választ nem érti. A bácsi fölemeli a kezét, üt. Lekever egy hatalmas pofont, beszakad a dobhártyája. A nyári ruhás nő erre összecsukja az ernyőt, és püfölni kezdi a bácsit, aki alig védekezik, de este aztán új pozitúrát próbálnak ki, nincs semmi baj, cunikám, takarodj, gyerek. Esik az eső, nem baj, tán cukorból vagy? A férfi most lesodorja magáról az alsónadrágját, és a pantallóra dobja. Rá az ingre, az öltönyre, a bogártetemre, a csikkekre, a szeméremdombra, a mellbimbóra, a mások nyálától fényes szájra. A kirándulóhajó a félsziget takarásába úszik, a sas kimerülten a szemközti hegy ormára száll, tollai tövére rászárad a faggyús veríték, karmai remegve markolnak egy vékony faágat, a baromi erejű, tagbaszakadt férfi nyeldeklője föl-le jár, állkapcsa megfeszül, hófehér fogsora összeszorítva. Tekintetét amennyire csak lehet, elfordítja az ingerlő asszonytestről.

Most már a városi férfi is meztelen. Nem érez csalódást, hogy az asszony és a fiú rá se hederítenek. Csalódást érez, hogy rá se hederítenek, de azért nyugodtnak látszó léptekkel a labdázók felé közelít. Lábait olyan gondosan rakosgatja egymás után, mintha lábnyomokban lépkedne. Vagy mintha most tanulna járni. A kifehérült nap a zeniten áll, a csöndes keresztfa alatti sírdogálás abbamarad, vonatok nem járnak, miért hallatszana épp libatollfosztás. A levegőnek petrezselyemillata van. Az asszony mellbimbója gúlában végződő kéreggé zsugorodik a várakozásban. A férfi fel-felszisszenve kerülgeti a nagyobb kavicsokat, sérült dobhártyáján dobol a vér. Hajókürt. A fiú elnyíló szájjal figyeli a közeledő férfit, az asszony vélhetőleg a fiú arckifejezésén méri le az idegen távolságát, s tévedhetetlen biztonsággal becsüli meg, mikor kell megfordulnia. Az asszony nézi a fiút, és megfordul. A férfi megtorpan, s csak akkor lép közelebb, amikor az asszony leplezetlenül, mint egy szabad ember, rámosolyog. A férfi a fiúra néz, észreveszi térdén a friss sebet. A fiú arcán föloldódik valami feszültség, és ütésre lendíti vékony karját. A labda a férfi felé száll, aki a fiútól s az asszonytól egyenlő távolságra foglalja el a helyét. A férfi fölemeli a karját, üt. Az asszony fölemeli a karját, üt. A fiú fölemeli a karját, üt. Fölemelik a karjukat, ütnek, labdaérintésük üteme valami balkáni tánc ritmusára emlékeztet. Kit? A labda repül, kitakarja a napot, a fiú arcát, az asszony mosolyát, a túlpartot, az anyja picsáját, a kirándulóhajót, a harmadik pozitúrát. A férfi szájszegletét finoman rángatja egy rosszul titkolt mosoly.