The killer awoke before dawn.

Jim Morrison: The End

Ma leçon de demain n’est pas prête.

Henri-Frédéric Amiel: Journal intime

Tóth Dezső zöldre sápadtan azt ordítozta, hogy a magyar irodalomnak igenis van folytonossága.

Nádas Péter: Valamikor

 

Az alváson kívül semmire sem látok “elég” mentséget, olyannyira, hogy ezért a felismerésért “akár” egy kiadós vigíliára is elszánnám magam. Minden képtelenség. Annak a tébolynak, ami az írás, az olvasás a netovábbja. Szerencsére ritkán írok, s talán még ennél is ritkábban olvasok. Ha nagy néha rá is tudom magamat venni arra, hogy elvonszoljam késztetéseim maradékát feleslegessége tudatának dögkútjáig, hiába no, belevetni magam úgyis már csak – s hacsak úgy nem – az irodalomba vagyok képes. Iszonyat álmos vagyok. Eljő-e a perc, kérdem, midőn a melatonin még a maradék irodalmi becsvágyamtól is megfoszt?

Inkább a melatonin menjen az agyamra, mint az irodalom…

Azzal a rendszerességgel, ahogy a déjà vu-k szokták újrakoreografálni pongyola metafizikám színpadképét, néha rajtakapom magam, amint társaságban arról faggatok valakit, hogy mi lenne az a három könyv, amit magával vinne egy lakatlan szigetre. Persze abszolút nem érdekel, mi lenne az a három könyv, és ha megmondaná, talán undort éreznék, hogy ismeretségünkkel beszennyeztem közömbösségem ártatlanságát, mégis fel kell tennem ezt a kérdést, csakhogy előkészítsem a másik számára a logikus ötletet a visszakérdezésre. Mert ha visszakérdezne, én bambán azt felelném, hogy nem tudom. Persze tudnám, de senkire sem tartozik a válaszom rajtam kívül, hogy meg is mondjam. Elég, ha én tudom, hogy tudom. Egyébként meg nem tudom, mi lenne az a három könyv, de nem is az a fontos, hanem csak az, hogy már a kérdés puszta megfogalmazása önmagában utal arra az elhagyatottságra, amelyet még az a három könyv – még ha tudnám is, melyek azok – se lenne képes elviselhetővé tenni. És miközben végiggondolom ennek a felismerésnek a szomorúságát, rájövök, hogy a kérdésfeltevés pillanatában már ugyanolyan távol vagyok az emberi érintkezések világától, mintha tényleg egy lakatlan szigeten tengetném egzisztenciám partra sodort roncsát. Egyébként, ha már itt tartunk, én három naplómat vinném magammal: azt, amit egykor, a még mindig kihívásokkal teli múltban írtam, azt, amelyet mostanság, a bizonytalan jelenben vezetek, és azt, amelyet akkor fogok majd elkezdeni a már most megunt jövőben, ha a jelenleginek technikai értelmében is a végére értem.

Először kézben az Iskola a határon Móra-féle (Diákkönyvtár sorozat) 1988-as kiadása. Az ismeretlen példánynak kijáró gyanakvással olvasom a hátsó borítón:

“Már hét-nyolc éves koromban eldöntöttem, hogy mindenképpen író leszek. Nagyon sok író azért választja ezt a pályát, mert mondanivalója. a bögyében, – erre elmegy De van olyan is is ilyen, meg én is –, sincs semmiféle csak eldöntötte, Az ilyen embernek egész élet, a létezés egésze. – illetve a jó, a régi is – behatol tartományába. életműve – önéletrajzi jellegű: mi az, amit életében, Ezt szeretném én is mint regényíró ilyen épséggel és teljességgel és egészen elmondani. Ottlik Géza”

Tudniillik az történt, hogy a lineáris olvasásához át kellett volna ugrani a szöveg körbekoszorúzta Ottlik-fotót, amire a kismester eleve nem is gondolt, merthogy a szöveg integráns részének tartotta azt, meg hát hogy jönne ő ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen ugri-bugri, át a túloldalra stb.

Tükörpróba: “Már hét-nyolc éves koromban eldöntöttem, hogy mindenképpen író leszek. Nagyon sok író azért választja van valami Valami van valami fontos dolog írónak, és elmondja. – például Kosztolányi akinek esze ágában speciális mondanivaló, hogy író lesz. a mondanivalója az teljes világmindenség, A modern regényíró a jobb prózaíró, a lírikusok Egy nagy költő összefüggő egész végül is azt mondja el, fontosnak tartott létezésében. Ezt szeretném én is mint regényíró ilyen épséggel és teljességgel és egészen elmondani. Ottlik Géza”

A) Az irodalom öröm. B) Az élet vagy kínlódás, vagy merő unalom. C) A matektanárok az életre szocializálnak, és minden irodalomtanárnak volt egykor matektanára. Ezek a premisszák jutottak hirtelen eszembe arról a tanácstalanságról, hogy megint nem tudok magammal mit kezdeni.

Szívesen belekóstolnék a hadtörténetnek abba a részhalmazába, amit a pedagógiatörténet tortájából harapott ki magának, “Hammm!”, de a két alaptantárgy vetélkedése olyan régen eldőlt, hogy csak a romjaiban gyönyörködhetek, még a gasztronómiai metaforák szavatossága is elhervadt.

Jelen állás szerint a matematikára nagyobb szükség van, mint az irodalomra, ami egyszerűen annyit tesz, hogy a matekra szükség van, az irodalomra meg nincs szükség. A matematikában van helyes megoldás, helyes gondolatmenet, helyes lépéssor, az irodalom játék a szavakkal, legfeljebb helyes tanárok ágálnak a fontossága mellett.

A matematikaoktatás az életre szocializál. Ha nem értesz hozzá, kínlódsz, ha értesz hozzá, unatkozol. De mire szocializál az irodalomoktatás, egyáltalán: szocializál-e bármire is?

Nem szocializál semmire, hacsak arra nem, hogy el tudjuk viselni ennek a felismerésnek a következményeit. Én még erre is képtelen vagyok, nem tudom elviselni. Annak, hogy az irodalomoktatásnak semmi értelmét nem látom, nem tudom elviselni sem a szellemi, sem az erkölcsi, még a mindezeket reprezentáló anyagi következményeit sem. Mivel naponta, sőt óráról órára szembesülök a matektanárok szerepazonosságának látványával és ugyanakkor saját szereptévesztésem tudatával, saját identitásomat a szerepeim látványos tudatossá tevésével tévesztem el.

Mivel nem lelhetem örömömet abban, hogy irodalomtanár vagyok, abban lelem örömömet, hogy nem vagyok irodalomtanár. Az életet ettől még továbbra is valamiféle ködös pedagógiai problémának tekintem, csak elvonatkoztatok attól a rögeszmétől, hogy irodalmi alkotásokat is bele kéne vonni ebbe az igen gyakran keserves, és csaknem mindig siralmas hajcihőbe. Mindenkinek jót tesz egy kis pihenés, tanárnak, diáknak, műnek egyaránt.

Mi tagadás, máris jobban érzem magam a bőrömben. Végre nem nyomaszt az a hamis etikett, amely eddig is azzal nyomasztott a leginkább, hogy nem nyomasztott. Ha irodalmiasan szeretném magam kifejezni, azt mondhatnám: végre lehullt a lepel. Ha nem irodalmiasan, akkor meg azt, hogy az a lepel sohasem volt ott. És ha most kellene valamit kérdeznem, azt kérdezném teljesen tanácstalanul, ugyan miféle lepelről is volt szó az előbb? Nem látok semmiféle leplet. Lehet, hogy éppen ennek a metaforának a súlya nyomta agyon az irodalomtanításra feltett késztetéseim maradékát, de mivel már agyonnyomta, különösebben nem érdekel. Nem fogom az egész életemet feltenni arra a huncut mutatványra, hogy egy nemlétező lepel metaforikus súlyát méricskéljem, ahol az egyik serpenyőbe az irodalom fontosságának látszata, a másikba pedig a látszatok fontosságának irodalma kerülne. Éppen elég tudni, hogy van irodalom. Szerintem.

Tegnap este eszembe jutott végre, hogy mi a nem-dilemma. Merthogy van egy nem-dilemma is, csak eddig még nem jutottam el, tegnap is valami miatt, éppenhogy. A siralmasan lebutított Thomas Mann-i (eredetileg nem is) bonmot miatt, hogyis író az, akinek problémát jelent az írás.

Hogy kinek a micsodát?, kérdeztem.

Mihogy kinekis?

Azt hittem, volt egy ilyen pillanat, hogy értem. Még azt is meg tudnám most mondani, hogy mit éreztem közvetlenül előtte, egész álló nap. De hogy ezt a belém nyilalló közhelyet honnan szalajtottam, azt már nem. Csak az odavezető utat, azt viszont flottul visszafelé.

Merthogy az írónak végül is tudnia kell dönteni élet és irodalom közül (nem között). Nem kényszerűségből, nemcsak ha fene fenét eszik is, hanem gyárilag, két szék, két íróasztal között, na jó, ha fene fenét eszik, akkor is. Nehogy már ne tudjon. Essen nehezére, nyilván, dögöljön bele, hülye fasz, még bóklászik nekem az alternatívák hímes mezején, de tudjon, azért író. No problem. És nem elég, hogy dönt, döntöget, viszi nekem vásárra a bőrét, avagy épp menti, ami még menthető, az irháját, a vásárra vitt irháját, hogy a bőr égne le a képéről, szóval nemhogy így valahogy, merthogy ráadásul jól kell tudnia dönteni, nem pedig rosszul. Csurom egy merő alázatból fakadóan. Vagy az élet iránt, vagy az irodalom iránt. Mint például. És akkor onnantól kezdve majd én eldöntöm, hogy példa-e nekem vagy sem. De tudjam, hogy döntött. Tudassa, hogy tudhassam. És akkor ír, és ebből tudhatom, és tudom, és tudnom is kell, elvégre tanár vagyok. Mit érdekelne engem a probléma maga? Nekem is megvannak a magam problémái, rohadtul nem érdekelnek a máséi. Az író, úgy ám, mint vadliba, húzzon el nekem a vérbe a problémájával, de gyárilag, de sürgősen.

És ezzel így elszüttyögtem egy darabig. (Volt még két söröm.) (Carlsberg, dán, nem olyan jó, mint hiszi magáról.) (De dán.)

És akkor, mint foggyökérbe a nyilallás.

Milyen kurva problémáim vannak is (is vannak) nekem? Tanári létből fakadóan? Magammal négyszemközileg? Úgyegyébként?

Most komolyan.

Semmilyen kurva problémáim nincsenek. Már három éve egy árva fia kurva pedagógiai problémám, annyi sincs. Választásom van, ösztönös. Ösztönösen az irodalom. Az irodalomtanításból maradt az irodalom, a tanítás le van ejtve. Mindig is magasról (ösztönösen magasról) szartam az úgynevezett tanítás úgynevezett problémájára. Hogy akkor az lenne tanár, akinek problémát jelent a tanítás? Lárifári. Én úgy látom, épp ellenkezőleg, tanár az, akinek nem, vagy egyáltalán nem jelent problémát a tanítás, sőt legkevésbé a tanítás jelent neki problémát. Nem ironizálok.

Most se. Csak egy kicsit, lévén nekem a tanítás írói problémát jelent. Persze volt idő, amikor a tanítás még tisztán tanári problémát jelentett, amikor tanárként szenvedtem meg, hogy nem tudok tanítani, vagy éppen azt, hogy tudok, de ez az aranykor annyira egybeesett azzal az időszakkal, amikor még írónak definiáltam magam, hogy nem jelentett problémát összekutyulni egymással tanítást és írást, annyira nyilvánvalóan különválaszthatatlanul egybeesnek – gondoltam ezt még tanárként.

Lófasírt. Ezt a mondatot tegnap este írtam, dehogy gondoltam én bármit is tanárként. Örültem, ha nem gondoltam semmit semmiről. És ez a nem-dilemma. Hogy eleve nem is kell választanom.

És nemcsak mert már választottam, hanem mert mi közül, mik között? Irodalom és tanítás közül jöjjön a jobbik? Hát nem egyértelmű? Voksoljak az egyikre a másik ellenében, miközben az egész tanítás már csak egy szívet tépő röhej? Vagy lenne az a másik eset, a bóklászós, térdig alternatívában? De ki beszél itt az életről, ha nem az irodalom maga?

Ha nem írom meg a tanári életem, akkor nincs. Nem lesz. Az lesz, hogy nem lesz. Annyira nincs a tanárnak élete, hogy csak na.

Akkor mi itt a dilemma?… Na ugye.

Franz Kafka: “A művészet és az élet álláspontja magában a művészben is más és más.” (Halasi Zoltán fordítása), és, TD, “Amit nem tudok megírni, megélni sem akarom. Erőszakos álláspont, de bizonyos erőszak: nélkülözhetetlen”, Bevezetés, in: A meghívás fennáll.

Figyelj! Kurvára SZAR tanárnak lenni. Ami meg JÓ benne, azt megírom. OK?

Kimegyek a konyhába megnézni, mégis mi újság, nem kéne-e elmosogatni, vagy más egyéb halaszthatatlan sündörgésre adódna-e itt és most énnékem alkalom, ám fejlett ipari ösztöneim pincemélyi késztetésének engedelmeskedve, még mielőtt belenyugodhatnék terepszemlém kényelmetlen praktikus tanulságába, hogy tudniillik nincs, most épp nem adódik, jobb híján más pótcselekvéssel kell ismételten megmunkálnom (szétbasznom) a rezet, még a nagyszobából való viharos, küszöbkoptató exodusom előtt belekezdek soros monológomba, betartva az ily ünnepi alkalmakra tartogatott verbális koreográfiát, jövök tehát elő első körben is ezzel a szokásos öninterjúvoló izémizével, ami most kivételesen nem tart tovább úgy negyed-, félóránál, majd a gerjesztett hullámok taraján tovaszörfölve, egyikről a másikra áthuppanva, minthogy úgy ítélem meg, kissé talán túlzás lenne minduntalan a lámpalázra fogni a tematikus csűrés-csavarás elmulasztásának indokát, lévén sehol egy pofámba ezerrel beletenyerelő spotlámpa, türelmetlen riporter, de még egy ajtófélfatámasztás közben kávéját kavargató gyártásvezető se, aki részvétlen higgadtságával maradék önfegyelemre inthetne, valamint mivelhogy menet közben egyre rutinosabban konstatálom, hogy az érdemi mondandónak jócskán a végén járok, már-már valaminő üresjáratok felé orientálva a beszédkényszer röstellnivaló csillapíthatatlanságát, ja, még nem is mondtam: az aznapi virtuális tanári praxisom szokványkonfigurációjára kiszabott helytállás elsinkófálásának éppenhogyanjai képezték a szólam érzékeny fősodrát, nos ekkor egy önsérelmemre elkövetett váratlan érzelmi döntés elsőbbségének kedvezve hirtelenjében mégsem küldök el mindenkit a búsba, hanem úgy döntök, hogy ezt én itt most – önpíár ide, hoppon maradt erkölcsi elégtétel oda –, lesz ami lesz, annak rendje és módja szerint szépen, önfegyelmezetten, s persze nem kevésbé megalázottan, berekesztem.

Szembenézek az életemmel, ami olyan, amilyen. Középszerűségem etikai kódexét naponta írja át az élet, hiába dolgozom rajta, hagyom a fenébe. Tanári identitásom húrjait folyamatosan elhangolja a hálátlanság. Örülök, hogy a szex keresztje most nem nyomja annyira a hátam. […]

Szembenézek az életemmel, ami olyan, amilyen. Képzelőerő nélkül, légből kapott megérzések folytán, spontán ösztönösséggel felskiccelem vakolatlan öntudatom falaira középszerű életem lehetséges freskóját. A bal hajószárnyon megkapóan örökítem meg szüleimmel való hervadó balettünk jellemző pas de trois-it, harsány dilettantizmusunk begyakorlott piruettjeit, egymást ölelő karjaink feszes semmitmondását. Az alaphangulat giottói. Lüktető szomorúság. A jobb szárnyon a szex stációi. Jellemző életképek egy döntésképtelen szív látványos manővereiből: ötletesen elnagyolt Dalí-utánérzések spermikusan sejtelmes opalizálásban. A főhajón kusza karcolatok egymásba csomózása egy jellegtelen vidéki város légüres terében eltöltött eredménytelen élet prózai munkásságáról, amely szándékos esettséggel nem adja ki sem a kenyérkereső mindennapok haszontalan harcának karakterét, sem egy intellektuálisan terméketlen magányos önteltség váratlan happy endjeinek tablóját. Ám hogy mindebből hosszas hunyorgás után azért végül is kiolvasható lenne a misericordia ákombákomja, azt csak a fáradhatatlan Mester sarokban szunyókáló részeges segédje mondhatná meg, ha felébredne, és még emlékezne a kőkemény instrukcióra.

Hajnal van. Ennél egyszerűbb predikáció nem lehetséges. Nincs. Vagy beszéljek inkább predikatív, azaz hozzárendelő viszonyról. Az alanyt hozzárendelem az állítmányhoz, számban és személyben egyeztetek, és ettől a műveleti lépéssortól létrejön a kapcsolat, a viszony. Azaz nem pusztán egymás mellé illesztek két magyar szót, hanem gondosan ügyelek rá, hogy úgy hozzam egymással összefüggésbe azokat, hogy a két szó közötti viszony pontosan leképezze azt a nyelvtani struktúrát, amelyen egyáltalán lehetőségét láthatom annak, hogy a közlésem az anyanyelvi közösség minden tagja számára világosan és egyformán érthető legyen. Mondhatnám angolul is: It’s dawn. Vagy: It’s daybreak. De miért mondanám angolul? A leképezés művelete során a nyelvtani struktúra szabályos alkalmazása nem kímél meg még a nyelvi kompetencia hiányában sem a választás felelősségétől. Vagy megkímél, hiszen a lehetséges alanyok közötti lehetséges viszonyoknak a szóhasználatban realizálódó esélyeiről az én lehetséges választásom nem tud. Úgyhogy csak tippelhetnék.

Még nem pirkad.

Az állítmányom igei, az egész mondat pedig egyetlen igei állítmány. Jelen idő, kijelentő mód. Az igét névszóból képeztem: pirkadat. Illetve fordítva, mindegy. A pirkadat a hajnal utolsó felvonása. A pirkadat a hajnal alkonya.

Hajnal van, pirkad, és a fogalmi gondolkodásom segítségével úgy definiáltam egy fogalmat, hogy a fogalmakhoz rendelhető képi tartalmakat a temporális struktúrák leképezése során a fogalmiság legegyszerűbb relációjával, azaz kombinatív lehetőségeivel operálva költői szintre emeltem. Kreatív nyelvi készségemmel megalkottam, létrehoztam egy metaforát. És magányosan élvezhetem a teljesítményemet e hajnali órán.

Pirkad.

“A nap még nem kelt fel” – írja Virginia Woolf a Hullámokban (fordította Mátyás Sándor), idézi valahol Jeles András, ha jól emlékszem, egy Friedrich Nietzsche-mondat apropóján.

Minden idegszálammal igyekszem nem elkalandozni, nem eltérni a tárgytól, azaz úgy tenni, mintha az önkéntelen reflektivitásommal meg tudnám akadályozni, hogy az is eszembe jusson egy szóról, amit kulturálisan elsajátított tudásként konnotációs szinten a műveltségem által hozzáférhetővé tettem a tudatom számára, de nem sikerül letiltanom, és akkor máris ez lesz a mondanivalóm tárgya. Hozzáférni sikerül, a hozzáférést megakadályozni nem sikerül. A tiltásom okát keresem, miután a tiltásom következményével már szembesültem. Mintha csak azért tiltottam volna le ezirányú reflexióimat, hogy a letiltás kudarcát a reflexióról való reflexióval könyvelhessem el sikerként.

Mintha csak a személyes emberi méltóságom újragondolásának, újrafelfedezésének ösztöne késztetne e hajnali órán a sikeres gondolkodásra.

Pedig még aludhatnék, hiszen alig pirkad.

A nap még mindig nem kelt fel.

Néhány óra múlva az előző mondatban említett égitest által kibocsátott fénysugarak annak a tanteremnek az ablakán is be fognak sütni, ahol én éppen annak a feladatomnak fogok eleget tenni, hogy megértessem magam más emberekkel, akiknek pedig az a feladatuk, hogy engem, a tanárukat értsenek meg. Hivatalosan negyvenöt perc áll rendelkezésemre, hogy sikeres kommunikációt produkáljunk. De miért írtam azt, hogy rendelkezésemre, és miért nem azt, hogy rendelkezésünkre? Miért csak az állandó határozós összetett mondat mellékmondatában utaltam a többes szám első személy személyragja által kinyilvánítható élményközösség lehetőségére? És miért nem már a főmondatban tettem meg ezt? És vajon ezen kérdések tisztázása nélkül milyen esélyem lenne a szükséges korrekcióra? És kell-e egyáltalán korrigálnom bármit is a mondatomban? Vagy éppen így voltam pontos, és szintaktikailag is így hangsúlyoztam legjobban a sikeres kommunikációért vállalt közösségi küzdelemben a személyes felelősségem szerepének fontosságát?

A hajnal már hasad, és jó, ha még csak a hajnal. Most kereshetek egy ártatlan-új szót rá. Pitymallik.

Az utolsó magyartanár vagyok, de nem azért, mert én vagyok az utolsó, aki még a hivatásáról gondolkodik, vagy mert én vagyok az utolsó, aki még egyáltalán gondolkodik tanár létére, hanem mert akinek ma egyáltalán eszébe jut gondolkodni, vagy hogy szeretne gondolkodni, és ráadásul még gondolkodik is, az rögtön a sor hátuljára száműzi magát, az egyébként is méltatlan tanári lét legaljára. Olyan vagyok, mint a rabszolga, aki lerészegedik a szieszta idején: két nyomorúság egyetlen testben.

A hajnal az hajnal az hajnal az hajnal.

Mennem kell. Áj hev tu go.