Karahasan, a mai boszniai irodalom egyik legismertebb szerzője, 1953-ban született Duvnóban, Jugoszláviában. 1993-ig Szarajevóban élt és dolgozott, de a háború miatt Németországba költözött. Ma Grazban és Szarajevóban él. Regényei és elbeszélései mellett színpadi műveiről és esszéiről ismert. Legnagyobb népszerűségnek Németországban örvend, de könyveit több más európai nyelvre is lefordították. 1989-ben megjelent első regényét csak 2007-ben vehették kezükbe a magyar olvasók. Hősei létező történelmi figurák, egyes események ténylegesen megtörténtek, ám a valós háttér előtt játszódó regény nem nélkülözi a misztikus vagy mágikus elemeket sem. A fikciós történelmi regények sorába illeszthető, a mindhárom részt szervező nyomozás Borges és Pavić erős hatását mutatja.

A díván perzsa eredetű szó, mely arab közvetítéssel terjedt el szélesebb körben. Az ’államtanács’, ’gyűlés’ mellett ’gyűjteményt’ is jelent. A cím alapján azonnal Goethe Nyugat-keleti dívánja juthat eszünkbe, mely a fiktív arab dalokkal szintén az egzotikus Keletre repíti olvasóját. Karahasan műve olyan iratok gyűjteménye, melyek jól jellemzik a perzsa-arab viszony kényesebb pontjait. Az arab világ, ahol az új hit meghonosodott, gyanakodva fogad mindent, ami Perzsiából származik (legyen az személy, valamilyen eszme vagy akár olyan ártatlan dolog, mint az ott megtermő alma, dió). Minden és mindenki, aki kapcsolatba hozható Perzsiával, magában hordozza a tébolyt, a mértéktelenséget, az eretnekséget. Az arab hódítás előtti dualisztikus perzsa hit újra és újra felbukkan a műben, de mindig negatív előjellel; a fóbia a századok múlásával és az iszlám hit megszilárdulásával sem enyhül.

Az ezer évvel ezelőtti muzulmán világban játszódó regény három története a harmadik személyű elbeszélés és az első személyű naplórészletek mellett az iszlám írásbeli kultúrára jellemző fiktív tanmesékből és levelezésekből áll. A három nagyobb egység három valós tanító és író nevét viseli, s mindhárom rész három fejezetből épül fel. Al-Mukaffa történetében a Levelek című fejezet feleségével való levelezését, a Tanulságok a tanmeséket, az Események pedig megvádolásának és kivégzésének körülményeit tartalmazzák. Az Al-Halládzsról szóló rész Alkonyat és Éjszaka című fejezeteiben Gazván és Rabia beszélgetései olvashatók, melyek keretbe foglalják Gazván naplóját, azaz a Nappalok című fejezetet. Az utolsó rész három fejezete (A bazár, A vár, A ház) a gyanúsítás, a követés és megfigyelés majd az elfogatás (elkergetés) eseményeit veszi sorra.

Az így létrejövő regénytest széttöredezik a különböző elbeszélők és a különböző idősíkok között, a főbb események előzményei és következményei összekeverednek, a nézőpont állandóan változik, a rejtélyek többféle megoldást is kínálnak. Mindhárom rész cselekménye a nyomozás motívumára fűződik fel, de nemcsak a szereplők nyomoznak a szilárdnak hitt rend felforgatói után, hanem az olvasónak is komoly nyomozási munkát kell végeznie, ha ki akarja bogozni a töredékekből, szimbolikus mesékből és álmokból azt, hogy mi is történik a szereplőkkel.

Az első rész még perzsa nézőpontból írja le az eseményeket, nem a hataloméból, hanem annak áldozatáéból. A harmadik személyű elbeszélésbe ágyazott levelekből és tanmesékből Al-Mukaffa története bontakozik ki, aki feleségét és otthonát elhagyva Bászrába megy, hogy ott tanulmányozza az iszlám misztikát. Írnokként a nagy hatalmú Isza ibn Ali szolgálatába áll, akinek révén azonban egy szövevényes politikai játszma áldozatává válik. Az eredeti vád azonban sem elegendőnek, sem meggyőzőnek nem bizonyul, így az új helytartó Al-Mukaffát végül olyasmiért ítéli el és végezteti ki, amiben egyáltalán nem bűnös. Ehhez kapóra jön Al-Mukaffa feleségének küldönce, Rusztem, aki a leveleiket továbbítja. Az analfabéta szolga tűzimádattal és a tiltott dualista hit gyakorlásával gyanúsítja meg. Indoka erre egyszerű: gazdája feleségébe szerelmes. Terve az, hogy Al-Mukaffa hátrahagyott iratait viszi el levelek gyanánt az asszonynak, hogy ezekkel pótolja a halott férjet, de a leírt szón ez egyszer felülkerekedik a személy: Rusztem szeme láttára íródnak Al-Mukaffa posztumusz sorai az elküldendő iratra.

Al-Mukaffa számára az asszony, Begzada Perzsiával egyenlő, Perzsia a jó, a száraz, az érthető és a kiismerhető, ahova Al-Mukaffa visszavágyik, míg a mezopotámiai Bászrában mindig minden nedves, mocsaras, érthetetlen és zavaros, s az írnok csak halála előtt szereti meg a várost. Begzada lehetne Al-Mukaffa számára a szilárd és világos viszonyítási pont a káoszban, de ők nem értik egymás történeteit, leveleikkel elbeszélnek egymás mellett, Al-Mukaffa nem érti a Begzada meséjében rejlő figyelmeztetést, és Begzada sem tudja kiolvasni férje leveleiből a kételyt és a félelmet. Az értelmezés mindig önkényes marad.

Al-Mukaffa tanmeséje, melyet elküld feleségének, és amely a történet ideje alatt foglalkoztatja, egy Gazván nevű férfiról szól, aki nem lehet azonos a második rész Gazvánjával, viszont kísértetiesen hasonlít rá. Titokzatos bűntény megoldásán dolgozik, egy perzsa festő gyilkosát keresi. A Mestert holtan találják saját házában, bezárt ajtók mögött. Szobái tele vannak szédítő, fraktálszerű nonfiguratív festményekkel, melyek értelmetlenségükkel és mértéktelenségükkel már-már istenkáromlásnak minősülnek. Nem véletlen persze, hogy a festő, aki ördögi tehetségét ilyen képekre pazarolta, történetesen perzsa. Az a mű pedig, amin a Mester halála előtt még dolgozott, egy kislányt ábrázol, akinek a szemében ugyanezeket az egymásba forduló geometriai alakzatokat fedezik fel. Ez a kép vezet el végül a gyilkoshoz, a kislány apjához. A festő ugyanis addig festi modelljét, míg az a valóságból teljesen eltűnik, és már csak a kép vásznán él tovább, a kétségbeesett apa pedig ezt látva végez a festővel.

Gazván, az őrség emírje a második részben egy rejtélyes sorozatgyilkosság ügyében nyomoz. Ő a hatalom és a rend embere, feladata éppen ennek a hatalomnak és rendnek a megóvása, tulajdonképpen bármilyen áron. A város különböző pontjain talált áldozatok mind nagyon furcsa körülmények között haltak meg: vannak, akiken semmilyen nyom nem található, mintha csak elaludtak volna, míg mások a szó szoros értelmében szétrobbantak. A bűntények szabályos geometriai alakzatban helyezkednek el, koncentrikus háromszögeket rajzolva fel a város térképére. Ez az alakzat az előző rész egymásba vesző négyzeteire rímel. A gyilkosságoknak itt is, ott is geometriájuk van. A nyomok végül Al-Halládzshoz vezetnek. Al-Halládzs még most is kétes figurája az iszlám történelemnek, máig nem döntötték el róla, hogy eretnek volt-e vagy az iszlám nagy tanítója, aki mártírhalált halt. Karahasannál (pontosabban Gazvánnál, hiszen az ő naplóját olvassuk), a hozzá való viszony mégis ambivalens: Gazván gyűlöli és üldözi ezt az embert, ugyanakkor meg akar felelni neki, vonzza és megszédíti az Al-Halládzs tanításaiban felismert merészség és káosz. Al-Halládzs a korai szúfizmus képviselője, ám misztikus tanait az ortodox iszlám teológia elutasította. Gazván az értelem és a szigorú rend híve (az általa megtervezett és berendezett bonyolult várbörtön is erről tanúskodik), de a nyomozás végül teljesen felőrli és összezavarja. Csalás árán, valós terhelő bizonyítékok nélkül akar megszabadulni Al-Halládzstól, az a terve, hogy titokban elfogatja és megöleti a tanítót, majd kiválaszt egy rabot a börtönből, akiből Al-Halládzsot csinál, és aki pontosan azt fogj a vallani, amit ő vár tőle. A csel azonban túl jól sikerül, a másolat olyan jól utánozza az eredetit, hogy végül maga Gazván sem tudja, ki kicsoda. Kivel beszélget ő, és ki az, aki megszökött a cellájából? (A valós történelmi személyt tanai miatt 922-ben Bagdadban kivégezték, ám a regény erre már nem tér ki.)

Az utolsó rész üldözője és üldözöttje Szulejmán és Al-Tauhidi. Szulejmán nem Gazvánhoz mérhető nyomozó, intellektuális képességeit tekintve sem ér a nyomába, ráadásul sokkal kevesebb hatalommal is rendelkezik. Ő csak a rend szolgája, nem a képviselője. Ellensége, Al-Tauhidi szintén nem az a nagy formátumú, karizmatikus ember, mint Al-Halládzs, csak Szulejmán tulajdonít zavaros eszméinek túl nagy jelentőséget. Al-Tauhidi nem mást, mint a legendás Gazvánt akarja megidézni, tőle várja a rend helyreállítását. Állandóan a múltban él, saját múltját összeszövi Gazvánéval, szeretőjét egy régi szerelme után Rabiának nevezi, és ugyanezt a Rabiát írja bele Gazván történetébe is. Végül Al-Tauhidit nevetséges és kisszerű végzet éri utól: Szulejmán egyik szolgája elkergeti a városból.

Ez a rész torz tükre, paródiája a második résznek, az utolsó oldalak pedig az idáig kialakult olvasói értelmezést állítják a feje tetejére: kiderül, hogy Al-Tauhidi birtokában van Al-Mukaffa és felesége levelezése, mely az első egység meghatározó része volt, és nála van Gazván naplója is, mely az Al-Halládzs utáni nyomozást rögzíti. Ezek a szövegek lehetnek az eredeti iratok is, de éppúgy lehetnek Al-Tauhidi hamisítványai is. Az azonban biztos, hogy ő alakította úgy a szövegeket, hogy azok egymás történeteinek és szereplőinek tükrözésével az egész mű középpontjává Gazvánt és Rabiát tegyék. Az olvasó furcsa helyzetbe kerül: nem a szerző, hanem az egyik szereplő vezeti meg őt.

A regény egyszerre jeleníti meg az idegentől és az ismeretlentől való beteges rettegést, a szellemi szabadság eleve adott korlátait és politikai korlátozását, az egzisztenciális szorongást, egy zsarnoki rendszer működését és a nyomozás toposzát. A regényszerkezet a visszatérő motívumokból álló iszlám ornamentikára emlékeztet: az ismétlődő történetekből és szereplőkből burjánzó arabeszk rajzolódik ki, mely bonyolult ugyan, de önmagán nem mutat túl. Amivé a töredékek végül összeállnak, az épp olyan önmagába forduló és jelentésnélküli, mint a fraktálok a perzsa festő képein.