Ottlik Géza egyik esszéjében írja: “És kicsoda az elbeszélő első személy? Gyerekkorunkban volt egy csaliversikénk: »Én vagyok én, te vagy te. / Ki a szamár, én vagy te?« »Te!« – felelte, aki gyanútlan volt. »Hát az te vagy. Mondtam, hogy te vagy te!« –»Hát akkor én! « – »Az már igaz!« – nevettek Az is te voltál. Talán a fenti két sort kellene odatenni jeligének az első személyben írott művek elé…”

Annak ellenére, hogy Takács Zsuzsa első teljes prózakötetének, A megtévesztő külsejű vendégnek az alcíme – Önéletrajzaim – behatárolja a narrátor kilétét, mégsem árt megfogadni Ottlik javaslatát. A könyv sokat idézett első mondatával (“Ez a történet nem velem esett meg, de első személyben tudok csak beszélni róla.” Tanyai történet) és az Ajánlás feltételes módú történetszálaival ugyanis már elbizonytalanítja az elbeszélői pozíciót. És ez nem lesz másként a kötet további tizenhét, különálló címmel ellátott írásában sem, hiszen a novelláknak nincs a szó klasszikus értelmében főszereplője – csak főszereplők vannak, akiket az álmok, az emlékek keltenek életre, akik hol nő, hol gyerek, hol férfi alakjába bújva bukkannak fel önmaguk hasonmásaiként, emlékképeiként.

Talán ezért nem szerencsés szigorú műfaji megjelölésről beszélnünk a kötet kapcsán – Takács Zsuzsa az alcímben szereplő többes számmal nemcsak az önéletírás műfaji hagyományait írja át, hanem a novellákként való olvasatot is megkérdőjelezi. A narrátor át-átjár a történetek között, a különböző nemű és korú elbeszélők szemszögéből láttatott történetekben nincs különbség a beszédmódok között. És a narrátor nem zárja le, nem egészíti ki kerek egésszé az eseményeket – a novellákká tördelt önéletrajzban montázsszerűen csak felvillan az események egy-egy szelete, s a felvillantott képek az álom asszociatív, szürreális váltásai, máskor az emlékezés rekonstruáló technikája mentén szerveződnek. Ez a töredezettség azonban nem külön-külön, történetekre lebontva, hanem az egész könyv függvényében értelmezhető, hiszen nem egy esetben ugyanazzal a történettel más-más novellában, más nézőpontból is találkozunk.

Ha a kötet egészét tekintjük, két nagyobb egység látszik kibontakozni: egyrészt egy az önéletírás hagyományaihoz igazodó múltbeli, az ötvenes évek Magyarországán játszódó, gyerek- és kamaszkort megidéző történetsorozat, melynek szervezőeleme az emlékezés, másrészt pedig egy jelenbeli – rendszerváltás utáni –, főként jelen idejű elbeszéléssorozat, amelyben az álmok dominálnak. (Érdemes lenne összehasonlítani, hogy az 1998-ban megjelent vegyes műfajú kötetből, A bűnök számbavételéből átvett novellákon milyen változásokat eszközölt a szerző, illetve, hogy a ’98-as kötet esszéi hogyan alakulnak történetekké az Önéletrajzaimban.)

Nem egy esetben meglehetősen nehéz elkülöníteni az álom és valóság síkján játszódó eseményeket, ahogy a fentebb jelzett két egység közötti határvonalat is: ahogy az egyes történetek narrátora is – nem- és korváltása ellenére – átjár a történetek között, úgy az álomban felbukkanó figurák is megjelennek egy másik elbeszélés valóságtalaján.

A két egység között nemcsak az alcím teremt kapcsolatot: A Játék a tűzzel hőse visszatér gyerekkora helyszínére, hogy találkozzon Z.-vel, aki az Egy újabb kezdés című novellában az elbeszélő barátnőjeként jelenik meg. A gyerek- és ifjúkori történeteket azonban a legtöbb esetben a felnőttkor perspektívájából, múlt idejű elbeszélésként ismerjük meg. A gyerekkori történetek felidézésének apropója hol egy újra elmesélt történet (Visszapillantás), hol a szülővárosba való visszatérés – kicsit úgy, ahogy a tettes tér vissza a tett színhelyére (Az idegen). Hol épp az emlékezés önreflexív/önteremtő gesztusaként olvashatók a felidézett emlékképek: “Azt mondják, addig él az ember, amíg emlékeznek rá (…) Eszerint Toll Piroska, bár meghalt, ma is él.” (Toll Piroska). A hol férfi, hol női narrátor nem minden esetben feleltethető meg a “másik, aki ugyanaz” doppelgänger-motívumának. Egy kórházi történet (Visszapillantás) mellékszereplői a kötetben más kontextusban főszereplőként térnek vissza, és fordítva – egymás tükörképei ők, az elmesélt események különböző kontextusba, más életsorsba ágyazva más értelmet, súlyt nyernek, mégis, az “egymást keresztező sorsok” és történetek igazodnak egymáshoz. Nem véletlen talán, hogy az Egy másik kezdés és a Játék a tűzzel főhőse ifjúkora szimbolikus helyeként zongoratanárnőjének kertjét nevezi meg, ahol “hurok alakú ösvény vezetett egy lehunyt szemű mellszoborig, és kanyarodott vissza a bejáratig. Ez a kis szakasz valósággal zarándokutammá vált. (…) Úgy éreztem, mozdulatlan szemlélője ő életemnek, sorsával arra int, hogy éljek végtelen szabadságommal.”

A felidézett történetek az önteremtés/számvetés gesztusa mellett a bűn/bűnhődés motívumával nyernek metafizikai dimenziót. Már a kötet első írásának, a Tanyai történetnek a halálra szomjaztatott gyerekfigurája – minden időbeli távolság ellenére – felvillantja az emlékezés bűnhődés- és ugyanakkor megváltó jellegét. Hasonló “Krisztus-keresztként” térnek vissza az autóbalesetben meghalt testvérről szóló történetek emlék- és álomképei is (A test feltámadása, Játék a tűzzel), mindenféle jóvátétel, feloldozás nélkül.

A kötet novellái közül a leghitelesebbnek épp a retrospektív jellegű történetek tűnnek, s ezekben a legerősebb az egész kötetet átható poétikus hangnem. S ezt még az sem írja felül, hogy a szöveg nem egy helyen a szerkesztői gondatlanság – zavaró helyesírási figyelmetlenségek – nyomait viseli magán. (A kötet talán leglíraibb és leghitelesebb írása a számvetésszerű Beszélgetések terme.) S ezekben a múltbeli történetekben kapunk nyelvfilozófiai választ a kötet narratív eljárásaira is: “A nyelvbe vetett bizalma rendült meg (…) Teljesen értelmetlennek éreztem azt a szót, hogy: magam. Kongó üres hordó voltam, melyet fölfelé rugdosok egy rámpán, ahelyett hogy hagynám, amint a nehézkedés törvényének engedelmeskedve mindig is akart: zuhanjon lefelé, és csattanjon el a betonon.” (Egy másik kezdés)

Míg a gyerekkort felidéző novellákban viszonylag könnyű megtalálni az emlékezés apropóját, azonosítani/felismerni a narrátorok kilétét és viszonyait a történetek szereplőivel, eseményeivel – hiszen az emlékezéssel valójában életre kelnek, világos kontúrokat nyernek a szereplők –, addig a felnőtt, a világ zajával szembeni “köznapi” történetek főhőseiről és történeteikről nehezen lehet elmondani ugyanezt. Utazásaik nem vertikálisak, hanem horizontálisak, a narrátor(ok) nem a múltba utazik/nak, hanem a jelenbe, nem a múlt történetei által próbálja/ják meghatározni/megtalálni az elveszett “magam”-ot, hanem a jelen viszonyrendszerében. A képzeletbeli utazás (A test feltámadása), a teljes egészében álomképekre épülő A kammerni kastélypark vagy az Egy fejfájós nap álmot valósággal ötvöző, lázálomszerű eseménysoraiból azonban már egyre inkább a hiány, önmagunk hiányának novelláival szembesülünk. Ha a tematikus hagyományokra alapozunk, azt mondhatnánk, hogy az előbb említett történetek inkább Esti Kornél világához hasonlítanak, míg az álom- és víziószerű, jelen idejű történetek hangsúlyosabban idézik fel doktor Jekyll és Mr. Hyde történetének sötét vízióját. A gyerekkori félelmeket, szorongásokat, a halállal való találkozás döbbenetét megelevenítő képsorokat a vissza-visszatérő olvasmányélmények hangsúlyozzák, a Jancsi és Juliska, a Három árva sír magába, Az anyaszív rejtelmei – a felnőttkori létértelmezésekben Borges és Nietzsche mellett Camus Pestise köszön vissza a leggyakrabban.

A kötet címadó írásában megjelenő torz és (ön)romboló vendég leírása, illetve az álombevágások nem egy esetben groteszk jelenetei egyre inkább azt az érzést keltik az olvasóban, mintha a történetekbe, álomképekbe, különböző nemi szerepekbe tördelt személyiségből a sötét, egyedüli kiútként a halálba menekvést választó hasonmás kerekedne felül, mintha a gyerekkori, ismert és definiálható, felidézhető és elmesélhető történetek helyett a “minden egész eltörött” életérzést mesélnék el az elbeszélések immár széthulló, énvesztett hősei. Az énduplikátum(ok) már “idegenként”, “vendégként” definiálható(k),: “évek óta rombolom a magam és a világ között fáradságosan felhúzott hidakat”, aki “félni kezd önmagamtól”, “aki egész életemben úton voltam”, “nem akartam otthon lenni a világban” és hogy “egyre sürgetőbb késztetést éreztem arra, hogy a sötétség leple alatt végezzek magammal” (Az idegen). Ezt a fajta énvesztést az elmesélhető események elmaradása is jelzi, hiszen míg a gyerekkori történetekben az egyes narrátor épp az elmesélhető emlékek által nyeri el/vissza tulajdonságait, itt már – a konkrét téridő ellenére – valójában afféle tulajdonságok nélküli embereket szállít a sötét éjszakában robogó villamos. (A kammerni kastélypark)

Hogy az egyes történetek narrátorának, hőseinek mennyire sikerül életük emlékké váló töredékeiből felépíteni egy új világot, nem tudni, talán nem is ez a lényeg. Minekünk nem kell mást tennünk, mint “a világ mutatványos sátrának kakasülőjén” tapsolnunk – az Ajánlás narrátorához hasonlóan – a “gyerektestű hölgy mutatványának”, hogy ne rontsuk el “szórakozásunk örömét”.