(Önértés és befogadás) Balázs Imre József harmadik verseskötete máris igen gazdag recepcióval büszkélkedhet. Rövid világhálós kereséssel is 8-10 recenzióra bukkanhatunk, ami kortárs verseskönyv esetében imponáló eredmény. (A mű hatástörténetéhez tartozik, hogy a www.lutra.freeblog.hu nevű weboldal pedig mintha egyenesen a Vidrakönyv koncepcióját írná tovább, vagy inkább – több szerzőről és szabad szerveződésről lévén szó –: szét.) A kritikai befogadásban föltűnő összhang mutatkozik. Nemcsak a lehetséges értelmezői kontextusok (tematikus, nyelvi és műfaji hagyományok) fölrajzolása tekintetében, hanem a kötet arculatához negatív maghatározásokkal közelítő értésmódban is. Nem állatversek, amelyek nem a vidrákról szólnak – hangzik az egyik fő szólam. Az olvasatok óvatossága minden bizonnyal a mű összetettségére vezethető vissza. A kritika reflektált bizonytalansága a versanyag széttartó jelentésirányaival magyarázható – és indokolható. Tanulságos mozzanat, hogy a jelentésrögzítés olvasói reflexének a szerzői felfogás is – jóllehet talán akaratlanul – ellenáll. A vidrákhoz és a kötethez való viszonyáról egy interjúban számolt be így Balázs Imre József: “Megszerettem őket, teljesen irracionálisan és megindokolhatatlanul. 2002-ben elkezdtem verseket írni a vidrákról vagy a vidráról, és folyamatosan írtam őket 2006-ig. Kiderült, hogy a vidra egy mitikus lény, mint mondjuk az egyszarvú, csak még nem írták meg a mitológiáját. […] Az emelkedettséggel meg kell küzdeni. Azt hiszem, nem csak nekem, hanem egész generációknak. A Vidrakönyv, ha úgy tetszik, egy egyéni gerillakísérlet, amelyiknek egyik tétje az emelkedettséggel, a dolgok komolyan vehetőségével kapcsolatos.” A kérdező, Vári Csaba kérdésére: “Van másik tétje is?” a válasz, amely a beszélgetést berekeszti: “Van, de azt nem árulom el.” (http://cityzen.transindex.ro/?cikk=74) A saját tanácstalanság (“a vidrákról vagy a vidráról”), az értelmezői kísérletek iránti előzékenység (“ha úgy tetszik”) és a tudatos elhallgatás (“nem árulom el”) együttesen mutat vissza bizonytalanságra és bonyolultságra.

(Hagyományok, előképek) Az eddigi értelmezések két fontosabb irodalmi előképet neveznek meg. Fekete István Lutráját és Oravecz Imre A hopik könyve című kötetét. Nem alaptalan ez a hivatkozás: előbbihez a témaválasztás, utóbbihoz a beszéd- és szemléletmód révén kapcsolható a Vidrakönyv. Hiszen egyfelől valóban a vidrák vízi világa (és világtapasztalása) adja a versek tárgyát. Másfelől a nyelvi minőség és a kötetszerkezet mítoszivá emeli, mítosziassá színezi a mondottakat. Azt, ami nem valós, hanem fiktív tapasztalat (a könyvet nem vidra írta s nem vidranyelven), a lírai beszéd és a narrációs eljárások egy képzelt mitológia valóságaként teszik hozzáférhetővé. Ennyiben a mítoszok és a mítoszteremtő művek hagyományában járunk; nem feledkezve meg arról sem: a művi (művészeti) mítoszteremtés az allegorizáló olvasás számára is tartogathat jelentéseket.

(Nyelv és műfaj) A mítoszok nyelvén, a katalóguspoétika archaikus biztonságára hagyatkozva, a párhuzam, az ismétlés és a variáció alakzataira építőn szólal meg a szövegek többsége. A versnyelvet rokonszenvesen egységesnek, összefogottan egyneműnek érezhetjük. Elsősorban a hang visszafogott személytelenségének köszönhetően. Ezt a hatást – a szerkesztés egyensúlyos voltának köszönhetően – a szövegformák viszonylagos változatossága is inkább erősíti, mintsem rontaná: verset és prózát, szabad és kötött verset, rímes és rímtelen darabot egyaránt találunk a kötetben (e minőségek olykor egyazon szövegen belül is egymásba tűnnek át). Az egyes szám első és harmadik személy (az alanyi és az elbeszélő szólamok) váltakozása sem zavaró. Sőt, komoly szerepe lehet a műfaji rétegzettség/rögzíthetetlenség kimunkálásában. A Vidrakönyv – s most újra egyetértőleg fordulhatunk a recepció megállapításaihoz – egyebek mellett a mítoszok, a sámánénekek, a ráolvasások, a regös énekek, az állatmesék, a varázsénekek, a példázatok, a törzsi népmesék s a rituális elbeszélések műfaji emlékezetét eleveníti fel. De jogosnak tetszik a természetlíra fölemlítése, a tárgyias, önreflexív megoldások és az ősi beszédalakzatok kettőségének hangsúlyozása, s egy-egy esetben még a balladisztikus elem kiemelése is.

(Szerkezet: az egész és a részek) A kötet öt számozott ciklusból s egy Epilógusként a mű végére illesztett, prózai alkotásból áll. A ciklusok logikus rendben szerveződnek egymás után, a szövegcsoportok belső egységét a köztük lévő kapcsolódási pontok tovább fokozzák. A vidra vándorlásai és A vidra vadászatai versei mintegy bevezetik az olvasót ebbe a különös – vízi és nyelvi – valóságba. A “parttalan tavak” (Vidra éneke a vadászterület megjelölése közben; 13.) áttetsző szimbolikája, a víz alatti hang mint “tévelygő fölösleg” (Vidra éneke a kútban; 21.) rezignált bölcselete, az “Amit teszek mind engem jelentsen” (Vidra éneke útban hazafelé; 25.) ráolvasásos önreflexiója: csak három jellemző szöveghely a számtalan idézhető (mert jellegadó) közül. “A vidra végignéz odúján, / körülveszik a tárgyak jelentései” – veszi birtokba a jelentések otthonosságát a “lírai hős” az első oldalakon (A vidra otthona; 11.). “[C]supán a hajnali fény, a vidra teste / és a finom rajzú kereszt itt az állandó elem” – olvassa egymásra a magasztosság és a fenyegetettség léttapasztalatát egy későbbi vers (A vidra útja a fegyver látcsövén keresztül; 34.). A vidra történetei című rész hét prózája/prózaverse a törzsi mesék esztétikája szellemében alakítja magát. Az egyik írás például névadás és világteremtés szakrális szertartását “jegyzi le” – a vidrát egyszerre tüntetve föl saját világa esendő isteneként s első (mindig első – ha a történelmi tudatot és a kollektív memóriát amúgy elvitatjuk az állati létformáktól) lakójaként: “Mikorra elvonult a vihar, s előbújt a vidra, nem ismert rá a dolgokra: újra el kellett neveznie őket. A művelet többnyire sikerrel járt, csupán néhány esetben cserélte össze a vidra a dolgok nevét. Ez azonban aligha tűnt fel valakinek.” (A vidra és az emberek; 42.) A következő történet nézőpontváltással él – amennyiben a vidralét mitikus összetevőire az emberi értelmezés alkalmi perspektíváját nyitja: “Egyszer, alkonyattájt egy vadász sebezte meg nyílvesszőjével a vidrát; olyan erővel csapódott be a lövedék, hogy a vidra bőre alól kiszökő fény megvakította a vadászt. Úgy is nevezték később a társai: Akit-Megsebzett-a-Vidraseb.” (A vidra sebe; 43.) A negyedik ciklus sajátos kitérőként (más közelítésben: részletező mellékszólamként) formálódik. A Változatok vidrára tizennégy számozott verse a ciklust nyitó Ted Hughes-költemény, A vidra jegyzetszerű szétírását/szétfejtését valósítja meg; ráadásul a versek közül többnek más szerzőtől származó mottója van. Vagyis a személytelen, közösségi műfajok emlékezetébe itt a személyes, műköltészeti alkotásmód másfajta idegensége illeszkedik. A vidrák osztályozását mindössze hat szöveg alkotja. A rendhagyó vidratipológiát a címadó írás nyitja meg. Ez, ha komolyan vesszük az özönvíz-mítoszokra utalt jelenetezést, kétségtelenül újabb irányokban térítheti el az olvasás figyelmét. A hatodik, de számmal már el nem látott egység egyetlen novellisztikus műben testesül meg. A vidra és a vadászok az állati és az emberi világ (általánosabban: két, egymásnak alapjaiban idegen létezésmód) határára vezeti az olvasót: a vidra kihallgatja a tűz körül ülő vadászok meséit (éppen hármat), majd visszatér otthonába – a vízbe? a könyvbe? a felejtés avagy a mítoszok világába? Idézzük a záró sorokat: “Aztán elcsendesedtek a férfiak, a vidra pedig nesztelenül lopódzott a vízhez, és egyetlen apró csobbanással ereszkedett bele. Fejében történetek foszlányai kavarogtak, a folyómeder alján pedig miniatűr lények követték lassan a víz áramlásait.” (88.) Nem kell különösebben fékevesztett interpretációs igyekezet ahhoz, hogy az utolsó mondatból az önreflexió többletét nyerjük ki: a “Fejében történetek foszlányai kavarogtak” a Vidrakönyv egészére visszaolvasható eréllyel foglal(hat)ja össze, hogy nem lehetséges az összefoglalás. Nem fogható, nem foglalható össze s nem tulajdonítható egyetlen és szilárd jelentés a műnek. Csak foszlányok és kavargás. (Még ha cizellált foszlányok s rendezett kavargás is.)

(Tétek és távlatok) (1) Mint láttuk, a szerzői olvasat szerint a Vidrakönyv egyik “tétje” az “emelkedettség” s “a dolgok komolyan vehetősége”. (2) A másik tétről a költő csöndje árulkodott csupán. De kár volna itt megállnunk. A kötet tétje bizonyosan nem azonosítható egyszer s mindenkorra, amint az értelmezés távlatai sem szűkíthetők le a befogadás félreértett önkényével. (3) Irodalmi és irodalmon túli hagyományokkal folytatott, szabad és derűs játék: olvasható pusztán így is a kötet. (4) Egy merészebb értelmezés ugyanakkor A hopik könyve (s a hasonló művek) paródiájaként is szóra bírhatná az alkotást: olyan paródiaként, amely az hommage érzületét is magában foglalja (az hommage-ét, amely komoly tisztelettel viseltetik a “parodizált” mű s önmaga tárgya iránt is). (5) Ha a “vidrakönyv” jelölőt úgy értjük: ’vidrához hasonlatos könyv’, azaz olyan munka, amely elrejti magát (jelentéseit) az értelmező emberi tekintet elől, s programszerű folytonossággal siklik ki az értelmezés hálójából – az egyéb olvasatokat jól kiegészítő, sőt megtámogató olvasathoz jutunk. (6) Az allegorikus-parabolikus jelképzést kedvezményező olvasás merőben más irányokban is tájékozódhatnék: az “övék a víz alatti táj” (Vidra éji dala; 7.) s az “Olvasod az elmerült világ üzenetét” (8. [Gyöngy]; 63.) típusú szöveghelyek alapján ez ugyanis az Atlantisz-mítoszok szellemiségét érthetné át a Vidrakönyvön – avagy a Vidrakönyvet az Atlantisz-mitológia egy újabb, lírai rejtjelezéssel kitüntetett darabjaként vehetné számításba. (7) S akár egy olyan, tudatosan naiv olvasásmód elé sem magasodnának hermeneutikai akadályok, amely, a szövegeket többé-kevésbé “szó szerint” értve, a könyvet úgy fogná föl, mint szelíd tisztelgést s tiszteletre intést – a nem-emberi létformáknak az emberivel egyenrangú értékteljessége előtt… (8) Az értésmódok remélt jövőbeni sokfélesége a jelenben, persze, nem előlegezhető meg. Legföljebb kérdésekre, föltevésekre és javaslatokra futhatja erőnkből. A lehetséges kérdések közül az egyik legizgalmasabbnak pillanatnyilag az tűnik föl: mi következik ez után? Merre alakul tovább Balázs Imre József költői pályája – s merre a vidrák élete a nyelvben? Lesz-e, lehet-e folytatása ennek a versnyelvnek és látásmódnak? S ha nem, hogyan nem?