Úgy mondják, az indiai zenei előadások alkalmain a közönség feszült figyelemmel, odaadással és tisztelettel nézi végig, amíg a zenészek hangolnak; nem, ez szigorúan véve nem része a műnek, de megismeri belőle, aki odafigyel, a hangok egy lehetséges készletét, a megszólaltatás egyes formáit, a zenésznek hangszeréhez fűződő viszonyát. Parti Nagy Lajos (és persze Banga Ferenc) új kötete mintha csak efféle bemutató, nyilvános hangolás, készülődés volna. De még kézenfekvőbb hasonlat lehetne a seregszemle: ahogyan a Nagy Esemény megtörténte előtt körbetekintünk azon: mink van, hogyan is állunk, mit tudnánk mozgósítani. Tandori (az Egy talált tárgy… kötetben) efféle beavató-körbetekintő pillanatban állítja elénk az amatőrség elvesztése közben Jézust (“A Sátán körbemutogatja Jézusnak a világot”), majd Rimbaud-t (“Rimbaud még egyszer átpergeti ujjai közt az ábécét”): az előbbinek a világgal, az utóbbinak a nyelvvel, a szavakkal (tehát a betűkkel) kell majd kezdenie valamit, s a megismerés egyik módja kétségkívül a felsorolás. Vagy ahogyan a Bevezetés a szépirodalomba elején, “A próza iszkolásába” beékelve ott van “A szavak bevonulása”, és ugyanott szavak és helyiségnevek felsorolása ábécésorrendben. Csakhogy míg az enumeratiónak vagy a hangolásnak a tiszteletteljes végighallgatása előadó/szerző és hallgató/olvasó azon közös hitét fejezi ki, hogy van mit bemutatni, van “készlet”, és felmérhető az a világ, amely kisvártatva mozgásba lendül – addig gunyoros és szomorú gesztus ez Tandorinál is, Esterházynál is: úgysem tudjuk megmutatni, mi az, ami “rendelkezésre áll” – vagyis hogy mi az a “világ”, amiről beszélni kellene –, a szótárszerű, ábécé-jellegű vagy látszólagos rendbe állított felsorolások semmit nem segítenek. Ami körülöttünk van, úgysem írható le attól függetlenül, ahogyan éppen leírjuk: a “független” megmutatás legfeljebb értelmetlen szósor, mesterséges sorbaállítás lehet.

De választhatunk más hasonlatot is: Parti Nagy és Banga kötete azoknak a régi, mindentudó kézikönyveknek a rokona, amelyeket réges-régen “természethistóriának” neveztek. A világ dolgairól alkotott tudás foglalata, egyszerre minden tudomány tárháza és “anekdoták” (történetek) gyűjteménye; ahol a nyelvészet, fizika, botanika és földrajz nemigen válik szét, ahogyan alig különböztethető meg a szórakoztató, a tanító és a tudományos összefoglaló funkció sem, hiszen az ilyen munkák a társasági életben való csillogáshoz éppúgy segítséget nyújtottak, mint a téli vidék unalmának elűzéséhez vagy a nebulók okításához.

Parti Nagy mögé kerül az átfogó látás lehetetlenségének, a “seregszemle” hiábavalóságának, az ezerfelé szétszaladó, megragadhatatlan és zabolázhatatlan nyelv huszadik századi tapasztalatának. Azzal az első lépéssel, hogy elfogadja: a “mindenségről” igenis lehet írni, éspedig úgy, hogy ezt a számadást a négy elem (föld, víz, tűz, levegő) köré szervezzük – ezzel megválasztja azt a nyelvet is, amelyen ez az írás végbevihető, és azt a szerkezetet (vagy szerkesztetlenséget), amit ez a (szó szoros értelmében vett) világlátás sugall. Legalábbis: ezt hiteti el; a nagyon tradicionális, a régiség homályába vesző látásmód mintha szükségképpen sajátos beszédmódot is jelentene, s nemcsak a grammatika vagy a lexika szintjén, hanem a szövegszerkesztésben is, a szeszélyes felépítésben, a miscellanea műfajnélküli műfajában.

Éppen ezért ehhez a kötethez érdemes Foucault-t olvasni: azt, ahogyan A szavak és a dolgok leírja, hogy a 16. század végén, a 17. elején miképpen kapcsolták össze a hasonlóság alapján a világ dolgait egymással. Azt, ahogyan “az ábrázolás… ismétlésnek mutatkozott: az élet színháza vagy a világ tükre volt a hasonlóság, minden nyelvezet belőle meríthette létjogosultságát, megnyilvánulási módozatait és a beszédhez való jogának megfogalmazását”. (35. o.) Ebben a vállalkozásban nem az osztályozás, a pontos besorolás, a biztos tudás a fontos, hanem a világ dolgainak egymáshoz kötése, főként hasonlóságaik és ilyen-olyan rokonságaik alapján; ez a fajta természettörténet nem sokat törődik a (Linné után kötelező) teljességgel és maradéktalansággal, a nevezéktan szigorú szabályai helyett a megnevezések burjánzásában leli kedvét, abban, hogy minden szinonimáról, minden hasonló dologról és a szó (vagy hasonló szavak) mindenféle előfordulásairól számot ad.

Foucault szerint ezt a természettörténetet azután a nomenklatúra-taxonómia alapú leírás, majd a természet tudományainak szétesése váltja fel; de mintha Magyarországon még ez is másként lenne. Van például egy népszerű könyv, amelyet 1982-es reprintben is olvashatunk, Raff György Természethistoriája gyermekek’ számára. A’ kor’ kivánatához alkalmazva kijavitotta Stancsics Mihál. (Ugye ismerős a név valahonnan?) Raff igen élvezetes munkája, amely 1846-ban már a harmadik kiadását érte meg, jórészt csak a növényekről és állatokról szól ugyan – ennyiben “modern” – , de mintha csak egymásra torlódott volna itt Foucault legalább két episztéméje: számtalan anekdotikus részlet tarkítja a csevegő és a hasonlatokkal bőven élő előadást, amely egyébként a zoológiai osztályok és rendek szerint halad előre (de ezek számában olykor kissé elbizonytalanodik). A “minden érdekeset összegyűjteni” vágya és a rendszerezés, tudományos leírás követelménye keveredik itt.

Ha valaki a megfelelő helyen nyitja ki Raff művét, a “Mogyorópőlye” és “A’ Hörcsök” között megleli a “Murmutért” is, Parti Nagy főhősét. A Murmelthier, avagy Marmota alpina, mint kiderül, nálunk ritka ugyan, de Németországban “a’ szavoji szegény gyermekek eleget hordozgatnak szét hátukon ládácskákban”, hogy pénzért táncoltassák őket. A murmutér egyébként szelídíthető és tanulékony, de jobban szereti a szabadságot, “hol nyáron át kölykeivel és társaival tetszése szerint jól lakhatik”, mielőtt téli álmot aludna – mert azért “lomha és aluszékony” is őkelme.

A vak murmutér elbeszélőjének nem pontosan ilyen murmutérja van; az övé “mindközönségesen földi kutya, deák nevin Spalax typhlus. (…) kit mondnak az nép nyelvin hörtsögnek, avagy sündisznónak es, s az, ki küs híján a vakondok” (6. o.). Ez tehát nem igazi murmutér, nem olyan, mint a természetben található. Nehezen is gondolnánk, mert hiszen ez a lény az elbeszélő bensejében honol, és ez a gerincesek osztálya fölött semmilyen állatnak nem szokása. Erősen murmutéres vonás viszont a játékosság s főleg a mindenevés, meg az, hogy ez a lény a föld alatti lukba, ahová télen húzódik, mindenfélét behurcol, amire szüksége lehet hosszú téli éjszakákon. A kötet főhősének “[a] neve penig földi vak murmutér. Murmutér, ahogy a mormota, kihöz mindazáltal semmi köze”. (6. o.) Mármost mind a ’murmotér’, mind a földi kutya a güzmölő állatok (manapság: rágcsálók) rendjébe tartozik, bár családjuk valóban különbözik. Így azután a “semmi köze” azért túlságosan erős elhatárolás, annál is inkább, mert akkor a ’vakondak’ vagy a ’hörcsök’ sem állhatna közel a szóbanforgó vak murmotérhoz.

Az osztályozási zűrzavarok ekként már a főszereplő besorolásánál kezdődnek: hiszen a murmutér valóban nem földi kutya, de ez utóbbi sem hörcsög; az elbeszélő hasonló, egymáshoz közel álló “dolgok” felsorolásával és megnevezésével a világ kusza gazdagságának és izgalmas sokszínűségének érzetét kelti, egyúttal felhívja a figyelmet mindazon természeti tüneményekre, amelyeket megismerni és megnevezni érdemes. A mellérendelés, a lajstromba vétel már az első lapoktól fogva a mű rendező elvévé válik.

A vak murmutér “eredetileg”, a szöveg első lapján még “az édes-rúth motosz, a nyelvi tsáb” hasonlítója: az a föladat ugyanis, amit a szöveg elbeszélője kap a Café Bábel szerkesztőségétől, hogy a “Föld”, “Víz”, “Tűz”, “Levegő” című tematikus számokhoz írjon egy-egy bevezetőt, mozgásba lendíti fent mondott állatot, vagyis “furdalni” kezdi az elbeszélőt a nyelv rejtélyes csábereje, észrevétlenül, titkon motoszkálni kezd benne a vállalkozás lehetséges formája és nyelvi anyaga. (Még föntebb, a szöveg első mondatában ugyanez [?] az állat még mint afféle ál-szólásmondásba foglalt hasonlat bukkan föl: “úgy hántam le magamrul [mármint a feladatot], mikép földikutya az kempingnadrágot” – mondja a vonakodó-húzódozó elbeszélő.) Innen, e hasonlatból emelkedik immár egy “igazi” földi kutya (vagy murmotér) az elbeszélő legfőbb segítőjévé, alkotótársává, egyenesen múzsájává, ihletőjévé, aki az elbeszélő-értekező belsejében (belvilágában? tudatában? bendőjében?) lakozik (állat az emberben), s onnan szól ki – mintegy hasbeszélővé téve azt, aki valójában beszélni látszik. S hogy miért éppen földi kutya, az (torkosságán, gyűjtőszenvedélyén túl is) elég egyszerűen magyarázható: mert a felfedezendő-leírandó elemek közül az első éppen a föld lesz.

Ha tehát ennyiben tisztáztuk a murmotér megjelenését, meg lehet vizsgálni az elbeszélő alakját és tudását, ahogyan az a szövegből kikövetkeztethető. Az értekező nagyon keveset szól önmagáról; a mű első lapjain utal a szöveg létrejöttének motivációjára, alkalmára, voltaképpeni “diktálójára”, de kételyeire, korlátozott kompetenciájára is. Átengedi a szót a földikutyának, pontosabban: nemigen tudni, ki mikor szólal meg. Ha az elbeszélő maga az, tudniillik ez az emberi lény: akkor aki itt beszél, az némileg kényszeredetten, mintegy a belőle megszólaló murmutérnek alávetve szól, tudása sem a sajátja, hanem a murmutéré, aki mindezt valahonnan kibányássza, előböngészi. A világmindenségről beszél, ámde amit mond, azok nem a saját szavai. Világos például az első fejezet végén, hogy az elbeszélőt vezető “cicerone” elfáradt, jóllakott, megtelt – s ezért abba is marad a földről szóló értekezés. Hiába minden noszogatás, a murmotér “lehajtotta elülső lábaira a fejezetit” (28. o.) Amikor a földikutya és/vagy az elbeszélő az első elem, a föld tárgyalásakor éppen a földikutyáról beszél, akkor ez tehát tekinthető egyfajta önvallomásnak is: “Magánoson él, honn a föld alatt vagyon. Melancholiára hajlik. Ügyes hasbeszéllő. […] Fantasiában fejlett, torkos állat. Hazáját igen szereti.” (18. o.) – Ki is? A földikutya avagy az elbeszélő?

Rövidre fogva tehát: az egybehangzó két beszélő a négy elemről értekezik; az értekezés legfeljebb saját keletkezésének történetéről szól, ennyiben nevezhető elbeszélésnek is – meg persze a kis narratív betétek okán; valamennyi rész egymástól grafikailag is elkülönített, egymáshoz nem (legfeljebb alig) kötődő bekezdések sorából áll; e bekezdések pedig a központi elem ilyen-olyan vonatkozásairól szólnak. Éspedig szólnak magáról a szóról, eredetéről, összetételeiről, azokról a szólásokról, közmondásokról, amelyekben előfordul, olykor tájegységhez, településhez is kötve. Szólnak annak az elemnek mindenféle előfordulásairól a tudományban és történelemben, szokásokban és törvényekben, az elemek és az élő természet kapcsolatáról, és persze mind a négy elem megfeleltethető az emberi természet (karakter) négyességének, vagy a négy évszaknak, vagy akár a színeknek.

A földikutya (vagy az értekező) mindazt, amit “összehord” (a raktárba – ami ez az értekezés maga), biztos helyről veszi: lexikonokból, enciklopédiákból, komoly autoritásoktól, amelyek némelyikét meg is nevezi: persze, hogy Pliniust meg a Physiologust, és többek között Hildegard von Bindent, Ipolyi Arnoldot, Ballagi Mórt, Bugát Pált; s rengeteg írót is idéz, köztük Jókait, Kármánt, Ambrus Zoltánt, Csokonait – és még sokkal többet felidéz, megidéz, utal rájuk, kicsit kifacsarja az eredetit, vagy nem nevezi meg (vagy akit megnevez, az koholt szerző – egy ízben éppen Parti Nagy Lajos egyik alakja). Az inventárium szerkezete folyton változik: ugyan mindegyik elem (fejezet) esetében megvannak ugyanazok a szempontok, nézőpontok – nem állandó sem a sorrendjük, sem terjedelmük, s így minden egyes szócikk szeszélyesen csapong, minduntalan a befejezhetetlenség érzését kelti, a bőség zavarával kápráztat el, az asszociációs képesség váratlan útjait mutatja. Ha már levegő, akkor szél is, akkor mennydörgés és madarak. Ha víz, akkor halak, csodatevő és veszedelmes vizek, harmat és hab.

Miféle nyelvet imitál az elbeszélő-értekező (vagy az ő murmutérja)? Nem egy bizonyos nyelvállapothoz fordul vissza, hanem megidézi úgy a tizenhatodik századtól a huszadikig valamennyit; Raff György imént említett könyve nem sokkal több mint másfél évszázada íródott, szóhasználatában mégis olyan elképesztő, nyakatekert, mulatságosan avítt, hogy az elbeszélő-értekező akár egyenesen bemásolhatna hosszú részeket belőle. Nyilvánvaló, hogy nagyon sok más forrása is van (a fent említett lexikonok és szótárak, szólásmondások jegyzékei, nyelvtörténeti adatok), és bőven, még századokkal is visszamegy Raff György elé. Nemcsak a “műfajok”, tudomány-írási szokások, világlátások, hanem a nyelv történelmi rétegei és tájegységi változatai is egymásra torlódnak itt. Ám az elbeszélő bizonyos helyesírási sajátosságokat nagyon következetesen visz végig – talán túlságosan is következetesen, hiszen a régi szövegek sajátossága, hogy gyakorta ingadozó írásmódot mutatnak: a cs mindig ts, a c persze cz, az egy: eggy. Ami a szóhasználatot illeti: igen sok a ma már nem használatos szó, de olyan is bőven van, amelyiknek csak éppen ez a formája már nem használatos. Az is mindig es; a pedig penig, a mint hogysem. A szószerkezetek és a mondatok komolyabb fejtörést okoznak – a szószerkezetek azért, mert gyakran idiomatikus és/vagy poétikus összetételekről, szókapcsolatokról van szó; a mondatok pedig nem bonyolultak ugyan, de ha nem egészen értünk egyes szavakat vagy kötőelemeket, többszöri nekirugaszkodásra értjük csak meg az egészet. Mégis: szemben a “talált”, az “igazi” nyelvemlékekkel, itt (a “csinált”, “művi” szöveg esetében) az olvasó abban a biztos tudatban állhat neki a nehézkesnek tetsző mondatok felfejtésének, hogy igenis meg fogja találni az értelmezést.

Ez a “visszamerítés”, a régi nyelvhasználat (és a régi több rétegének egyidejű) feltámasztása már önmagában is sugallja az anakróniát – hiszen tudjuk, hogy mai szöveget olvasunk, ott a szerzői név a címlapon, az első lapon már ott egy mai folyóirat neve. A vékonyka történet ugyancsak emlékeztet az anakróniára. Olykor-olykor megjelenik maga az elbeszélő is vagy környezete – sétája Budapesten vagy a délszláv háború, a szöveg végén pedig a legsötétebb éjszakán az évszázad legfényesebben világító holdja; elég pontosan tudhatjuk, hol és mikor íródik a szöveg, amit olvasunk. Csak ez után következik az anakrónia harmadik szintje, ahol olyan tárgyak (személyek) neveztetnek meg, amelyek a nyelvhasználat által érzékeltetett korban ismeretlenek kellett, hogy legyenek: amikor a legendabéli cethal lebukik a tenger alá, magával ránt “hajót, hajóst, vókitókit, s minden pereputtyokot” (111. o.); a Szélanya “[ü]l a sokkapus szirtbarlangja előtt, ahun mahomet fiai, a szelek ki-bejárdoznak. Nízi videjón a világot” (159. o.); a mennybéli angyalok kezében “kürt, hírnökpálcza, lángpallos, liliom, mobiltelefon, pálmaág” (148. o.). De hát miért is anakrónia ez? Hiszen az angyalok nem csak valaha tartottak ezt-azt a kezükben, hanem nyilván ma is; a Szélanya nem régi, hanem örökkévaló, tehát miért is ne videózna; a legenda ideje sem egyetlen rögzített időpont. Vagyis a szöveg éppen az anakróniát teszi minduntalan kétségessé: vajon attól, hogy egy bizonyos régebbi kor nyelvén szólunk, nem szólhatunk a máról? (Ráadásul az elbeszélő nem is “egy bizonyos régebbi kor nyelvén”, hanem egymásra rétegződött nyelvek sokaságán szólal meg.) Vajon ez a sokféleképpen régi nyelv elbírja-e a mai költőiséget? Mert legalább egy ponton mintha a költő Parti Nagy Lajos hangja szűrődne a murmutér szólamába: “…az ősz vagyon vízbül és czukorbúl, melly ökörnyál és üvegszomorúság. Vízbül vagyon mind az réti köd, mind az súgvó harmat, mind az levegőégnek tündéri czefrézetje, ki nehéz, nagy édességit reánk repeszti. Angyali légyzománcz az ősz és mézkoporsó” (69. o.). Itt meg mintha egyáltalán nem volna értelme anakróniáról beszélni; mintha a költői nyelv és (bármilyen) régi nyelv szépen összesimulna. Azt sugallja a szöveg, hogy minden régi – költői? Vagy hogy minden költői – régies, letűnt, avítt?

Parti Nagy ezzel a könyvvel leteszi a garast a régi irodalomhoz fűződő viszony, a hagyomány folytathatósága, az elbeszélő próza kevéssé ismert, izgalmas forrásvidékeinek felderítése s hasonló kérdésekben – abban a (nem is vitában, inkább:) közös tűnődésben, amely az utóbbi évtizedek magyar prózaíróit foglalkoztatja, Márton Lászlótól Háy Jánoson át Láng Zsoltig. Parti Nagy először szólal meg e tárgyban, és az ő válasza kifejezetten költői: hiába ír prózát (vagy értekezést?), ami érdekli, az a szavak és a szófűzések különlegessége, a hangzások és asszociációk játéka, a szólások beláthatatlan sokfélesége. Mintha a próza (vagy az elbeszélés) a tárgyban és a történetmondás eszközeiben kutatná a hagyományt, a históriában és a széphistóriákban – a költészetnek másutt kell körülnéznie, a természethistóriában. Ami pedig alig-alig história, sokkal inkább katalogizáló, felsoroló-leíró szövegek megnevezése, s nem történetmondást, hanem magát a nyelvet leshetjük el tőle. És ez nagyon is sok; talán több is, mint a történet, mert a (régi) nyelv elsajátítása (már ha és amennyiben lehetséges) egy másik világ elsajátítását is jelenti.

…Ám mire idáig eljut a kritikus, valami motoszkálni kezd az ő jonhában is, mondjuk, makkpőlye, amely amúgy is kíméletlen pusztításairól nevezetes. És azt kérdezi ez a destruktív güzmölő, hogy vajon érdemes-e egyáltalán ennyit foglalkozni ezzel a mulatságos kis kötettel, s ha már igen: kell-e, az elemzés révén, ekkora jelentőséget tulajdonítani neki. Végtére is – rágcsál tovább – sok nagy író enged meg magának egy-két ujjgyakorlatot, kiruccan a könnyedebb, alkalmi, esetleg éppen érdekes képekkel illusztrált írások világába, ezeket nem szokás az életművek fontos darabjaként számon tartani – még ha örök szakdolgozati témák maradnak is, s az utókor időnként újra felfedezi őket. Van-e, lehet-e tehát bármilyen fontossága ennek a szövegnek Parti Nagy pályáján?

Ha nem tekintenénk is másnak, mint a bevezetésként emlegetett “hangolásnak”, a “készlet” szemléjének, az is érdekes lehet – megkockáztathatjuk (mibe kerül?), hogy valamit megelőlegez; a líra, a lírai ciklus, a kispróza, a regény, a dráma és drámafordítások-átírások után mintha Parti Nagy keresné, hogy merre fordulhatna, s ezért a műfajnélküliség és nyelvi burjánzás területén pihen meg. Másrészt önmagában az írói gyűjtemény mindig is figyelemre méltó: az, ahogyan akár nyersanyagként, akár magáért az élvezetért összeszed egy-egy alkotó szavakat, mondatokat, tárgyakat, témákat. Mi érdekli? Vajon miért? Hogyan alakítja a gyűjteményt (mert a gyűjtés maga is mindig formál és deformál)? Emlékezhetünk Rabelais irdatlan jegyzékeire; tücsök és bogár komoly mennyiségben van összeszedve Sterne Tristram Shandyjében; ismeretes Flaubert közhely- és hülyeség-szótára (Dictionnaire des idées reçues); Arany János dalszövegeket gyűjtött; Szentkuthy nagyjából mindent gyűjtött, ami csak elékerült; a Harmonia caelestis is – részben – gigantikus gyűjtemény. Harmadszor pedig Parti Nagy azt a hipotézist teszi próbára, amelyet Sapir és Whorf nevéhez szokás kötni – hogy tudniillik a nyelv és a világlátás, a szóhasználat (meg a grammatika általában) és a világ tagolása az emberi tudatban erősen összefüggene egymással, akár úgy, hogy egy bizonyos nyelv magához idomítja, alakítja a nyelvhasználó “világát”, akár úgy, hogy ha valamiképpen látjuk a világot, akkor ezt a látásmódot nyelvünk is leképezi majd. Vagyis hogy talán nincs “ártatlan”, “semleges” nyelv-választás, a régi nyelvet esetleg csak úgy lehet beszélni, hogy világunk is ehhez igazodik – vagy ha a négy elem szerint akarjuk leírni a világot, akkor a régi nyelve(ke)n kell megszólalnunk. Negyedszer (és ideiglenesen: végül) ne feledjük, hogy ez a szöveg azért mégiscsak kunszt, tour de force, attrakció, ami rendkívül szórakoztató, még ha mögötte igen elmélyült, komoly munka van is. Parti Nagy (ismét) megmutatja, hogy mestere a nyelvnek, hogy ilyet is tud, ezt is tudja.

Parti Nagy Lajos alkotótársa a nagyszerű Banga Ferenc, akinek a munkája nélkül ez a könyv biztosan kevesebb volna – de az ő rajzait elemezni itt nincs tér, s főleg: a kritikus nem érzi magát kompetensnek. Banga rajzai minden lap felső (majdnem-)felét foglalják el; fekete grafikák, nagyon világos bézs színű alapon (s alatta, a fehér papíron, Parti Nagy szövege). Nem kétséges, hogy itt Parti Nagy van az előtérben, Banga korántsem olyan sokféle, színes, izgalmas és tüzetes olvasást igénylő, mint a költő szövege. És ez jól is van így – ha egyforma intenzitása volna a kettőnek, ki is oltanák egymást, el is terelnék egymásról a figyelmet. Azért Banga sok tekintetben hasonlatos Parti Nagyhoz: kajla, szeszélyes, éppoly mulatságos, mint ahogy kiszámíthatatlan figurái felidézik a vak murmutér merész képzettársításait, azokat a mondatokat, amelyeket (legalábbis első olvasásra) inkább csak érzünk, sejtünk, semmint megértünk, amelyek mégis mosolyra fakasztanak. S végül: Banga rajzai éppúgy elszabadultan, cél nélkül, de remek kedélyben vonulnak végig, előre a könyvben, ahogyan a szócikkek részletei.

Egyébként pedig a négy szócikkből olyan világ kerekedik ki, amelyik sokkal nyüzsgőbb, veszedelmesebb, de izgalmasabb lehetett, mint a miénk; s mintha eleink, akik a négy elemben látták a világ összetevőit, sokkal közelebb is lettek volna a természethez, sok-sok olyasmit ismertek, mindennapi tapasztalatból, eleven szájhagyományból, amit mi (már) nem.

Például a murmutért.