Karátson Endre kétkötetes emlékirata nem klasszikus memoár. A gyanútlan olvasó nem is nagyon tudja az elején, mi a könyv műfaja, habár a szerző a latin mottó után, melyhez még visszatérünk, egy kisbetűs jegyzetben becsületesen eligazít: Viselt dolgaimat nem időrendben, hanem az általam fontosnak tartott témák szerint csoportosítva mutatom be: én mondjam meg, miről mikor kívánok beszélni. Egészében itt mégis külső akaratnak vetem magam alá. Írásba a halál diktálására fogtam, mikor feleségemet elvesztettem. Emlékezéseim az ő emlékezetét őrzik. (I. 7. o.) Azaz két, nem mindig összeegyeztethető szempontot tart egyformán fontosnak, de az ilyen típusú összeegyeztethetetlenség, mint tudjuk, termékeny kiindulópont lehet, és részben épp az ebből támadt feszültség hajtja előre a könyvet, és teszi műfajilag besorolhatatlanná. Esszégyűjtemény, intim vallomás, családtörténet, erotikus ponyva, mikroszociológia? Az alkalmi kapcsolatokat, szerelmi kalandokat kereső konok individualista (Remeteség, nagyjából tíz nővel, mondja egy szellemes cím a IV. fejezetben – II. 173. o.), aki világéletében magánzó szeretett volna lenni, s aki legvégül fölismeri, hogy valaki mástól függ, aki egy neki rendeltetett másik ember révén ismeri föl a körülmények erejét, tanulja meg elfogadni a világot. A fiatal és bátor irodalmár, aki behúzódik az egyetemi világ egzisztenciális biztonságot nyújtó falai mögé, és egyetemi tanár lesz. Megfigyelésem szerint – írja egyik paradoxonában – mindenki, aki az íróságot választotta kizárólagos, vagy akár főfoglalkozásának, elvesztette lehetséges szuverenitásának javarészét (…) senkitől függni azt jelenti: mindenkitől függni bevallhatatlanul (…) A szabadúszó írónak a közvélemény igazából a munkaadója (…) szabadúszónak szabadúszókra támaszkodni annyi, mint farkasoktól várni életbiztosítást. (I. 150–151. o.) A menekült, aki menekülttársainál sikeresebben beilleszkedik. A beilleszkedett, aki éberen őrzi szellemi integritását, és inkább sok száz kilométert vonatozik, minthogy elfogadjon egy kényelmes párizsi állást, amivel sérülne személyes szabadsága. A privátszféra, mint egy seb, felfakad: a veszekedések, sírások, megcsalások, szeretkezések, az össze- és szétköltözések ugyanolyan fontossá válnak, mint az ’56-os forradalom, az emigráció, az anyanyelv működése idegenben, vagy a francia egyetemek sajátságos mikrokozmosza, netán a szerzőnek a francia baloldallal szemben érzett – nem csupán otthonról hozott, hanem franciaországi tapasztalatai által is megerősített – elfojthatatlan averziója. Az objektív, nagyobb világ és a szubjektív, belső világ alapvetően egyenlően fontosak itt, minden mozzanatukban érintkeznek és keverednek. Otthon voltunk mindenütt, ahol együtt voltunk. A történet, amelynek részleteit felidézem, s amely az enyém, mert én mondom el, ettől lesz magánjellegűvé (…) Nincs semmi szégyellnivaló a magánügyben. Még azt is lehet állítani, hogy magánügyekből áll össze a történelem. (II. 313–314 o.) Az idézet első mondata az egész könyv kulcsmondata. De mindezeken túl markáns, ám kissé hosszadalmas, esztétika és élet kapcsolatát boncoló fejezetekben meséli el Karátson (távoli Proust-utánérzéseknek nevezném e futamokat), ahogyan bizonyos képzőművészeti alkotások, teszem Párizsban a Cluny Múzeumban Az egyszarvúval társalkodó nemes hölgy című falikárpit-sorozat (I. 260. o.), vagy Firenzében Botticelli Vénusz születése (I. 269. o.), avagy Benozzo Gozzoli freskói a Medici-palota kápolnájában (II. 113. o.), vagy Rómában, a Galleria Borghesében látott Faun (Lüszipposz alkotása, II. 152. o.), a róluk folytatott incselkedő és egyben mélyreható dialógusok révén úgy szólnak bele hőseink életébe, mint maga a sors, vagy a közös sorsról való tudás. Az időrend szándékolt fölborítása szabadságot ad (azt mondok el és olyan sorrendben, amit és ahogyan akarok; szabad asszociációkkal, mint egy pszichoanalitikus díványán) – a szeretett társ korai, tragikus halála viszont kényszerítő erővel bír: az életét igazolni kell, értelmet kell adni neki, meg kell fejteni, emlékművet állítani neki.

És mégis, vagy az anyag belső természete, vagy egyszerűen a történet hiteles elmesélésének követelménye miatt, működik, minden egyes nagyobb fejezeten belül egy rejtett, életrajzi alapvetésű, lassan előrehaladó kronológia. A könyvnek összesen négy, római számmal ellátott fejezete van, számos arab számmal megjelölt alponttal vagy alfejezettel (s olykor az alpontoknak is vannak alpontjai – betűk, ez a tagolás, valamint az, hogy a fejezetszámok mögött zárójel áll, inkább tudományos dolgozatra emlékeztet, mint szépirodalmi műre), és a mélyáramban, mintegy a felszín alatt, az egyes részek, bármennyit is ugrál bennük látszatra önkényesen a szerző, egymást követő életszakaszokat ábrázolnak.

Az I. fejezet, amelynek címe A könnyek nyomában, Nicole, a feleség halálát, a sírhely kiválasztását, a temetését, a gyászt és az azt követő, önmaga számára is felfoghatatlan, szüntelen elfojthatatlan zokogásokban megnyilvánuló földrengésszerű megrendültséget próbálja meg fejezetről fejezetre megérteni és megértetni velünk is, mindig mélyebbre hatolva, a sírás helyzeteire az emlékezetből újabb és újabb példákat előásva, megalkotva mintegy a sírás enciklopédiáját – elemzi az elbeszélő a szobájába bezárkózó anyja sírását, apja sírását öccse halálakor, a saját sírásait barátok temetésén, templomi szertartások alatt, vagy a Himnusz hallatán, ’56-ban, amikor tanúja volt, ahogyan leszerelnek egy vörös csillagot. Miért akarja a társadalom, hogy sírjak? – teszi fel a kérdést az elbeszélő a 14. fejezet címében: nos, az életrajzi elemek szüntelen felbukkanása mellett van egy másik érzékelhető ellenmozgás is a könyvben: a tudós és tanár folyamatosan feltörő reflexiói, elméletalkotási igénye. Szemben az íróval, akinek elsősorban az okoz érzéki örömet, ahogyan bizonyos helyzeteket megjelenít, jelentkezik a tudós, aki állandóan elméletet is alkot arról, amit ábrázol, és az elméletet is fontosnak tartja beleírni a könyvbe, mintha a festő a képen látható tárgyak jegyzékét is csatolná egy műalkotáshoz, vagy az építő nem bontaná el az állványzatot, amely az épület felhúzásához kellett (és ezzel, tegyük hozzá rögtön, nem mindig könnyíti meg az olvasó dolgát). Az I. fejezet – amellett, hogy a szerző számára fontos találkozásokat rögzít az emigrációból – végeredményben a hős gyermekkorát mondja el, gyermekkora vidékeit írja le: a Tabánt, az Attila utat (mely véletlenül a recenzens gyermekkorának vidéke is, s ez igencsak felcsigázta érdeklődésemet, igaz, van két évtizednyi hiátus a születési dátumok között, mondhatni, én az ő lerombolt, elsüllyedt gyermekkora helyszínére születtem, az Attila krt. 3.-ba, és a II. kötet 227. oldalán kiderül, hogy a szerző meg a 2.-be); az első iskolákat, viszonyát a szüleivel. Leírja a gyermekkor házát, ahol 12 évesen megélte Budapest ostromát és mindazt, ami ahhoz tartozott, az egyik házba becsapódott repülőgépet – amire még mi is büszkék voltunk, pedig csak fényképen láttuk (…és kedvem akkor ahhoz sincsen, hogy felidézzem – mondja, miközben felidézi – a …Lühnsdorff Károly rajzolóművész és légóparancsnok műtermébe fúródott német vitorlázógépet a rizs és csokoládé-rakomány közepén szörnyethalt pilótával, akinek, bár titkolták, sikerült meglesni lehurcolását a gránátoktól roncsolt lépcsőházban… – I., 121. o.) –, a gyilkosságokat és öngyilkosságokat, megerőszakolásokat és a bombázást, a házmestert, akinek a fejét elviszi egy gránát. Vagy még korábbról: az agydaganatban 1943-ban elhunyt öccse, Gyuri halálát, mely egy életre traumatizálta viszonyát a szüleivel, akik nem tudták feldolgozni a veszteséget; a szülei kapcsolatát, a harcát apjával, valamint a sokfelé ágazó Karátson család legendáriumából amit fontosnak tart még, születése előttről is. A könyv tehát minden látszat ellenére a klasszikus értelemben vett gyermekkorral kezdődik, mint egy fejlődésregény.

Az Otthonok a II. fejezetben hőseinknek, Nicole-nak és Andrénak a Sorbonne-on 1959-ben a Descartes-előadóteremben történő megismerkedésével folytatódik (Kitalálni egy otthont), az egyetemi közeg és az ő mozgalmas kapcsolatuk első szakaszának leírásával, ha úgy tetszik, a felnőtté válás – szerelem, házasság, egy francia családba való integrálódás, pontosabban a integrálhatatlanság felismerésének – fontos lépéseivel folytatódik. Rendkívül izgalmas a táplálkozási szokások és ételek perspektívájából a feleség szüleivel való kapcsolatának elemzése (a kínos családi ebédekről szóló fejezetnek ezt a – nagyon franciás – címet adja: Kis pokolban a szív udvariassága, I. 295. o.), amelyre egy örökbecsű kép teszi fel a koronát: egy Cőte d’Azur-i kötelező rokonlátogatás során a fiatal nászutas pár a háziasszony fösvénysége miatt korgó gyomorral fekszik le aludni. Az éjszaka közepén furcsa, csámcsogó hangra ébredtem. Bőre szabott, fehér hálóingben a nagymama hajolt fölénk egy csirkecombot rágva. Hatalmasra tágult, karikás szemében olyan rettenet ült, akár Szaturnuszéban, amint Goyánál gyermekeit eszi. (I. 183. o.) Majd kis kanyarral visszamegy a III. fejezetben (Miért is kerültem Franciaországba?) az 50-es évek elejére, a magyar főiskoláshoz, akit, származása ellenére – szerencséje és lélekjelenléte következtében osztályidegenként is fölvesznek az Idegen Nyelvek Főiskolájára, francia szakra (íme egy nagyszerű, hősünk elszántságára és találékonyságára jellemző történet az ajtó alatt becsúsztatott kérvényről, ne felejtsük, a Rákosi-diktatúra tombolása idején, 1951-ből: Rekkenő hőségben kullogok a hivatal folyosóján… aznap volt az utolsó jelentkezési lehetőség. Illetve aznap délelőtt, és az iroda már bezárt. Egy hivatalnok formájú ember jött fel a lépcsőn, nála kérdezősködtem. “Talán egy kérvényt dugjon be az ajtó alatt” – tanácsolta megértően, és még egy borítékot is kihalászott ehhez a táskájából. Üres papírja nem volt. Nekem sem. Az emeleti papírkosárban találtam egy alig megkezdett kérvényt. Erről leoperáltam a kézírást, meg egy zsírfoltos részt, s a maradék fecnire ráfirkantottam: kérem felvételemet francia szakra. II. 9. o. ).

A főiskolán aztán megismerkedik egyik legfontosabb mesterével, későbbi barátjával és segítőjével Gyergyai Alberttel. Innen már csak egy ugrás a fiatal könyvkiadói lektorhoz (a nagyhatalmú Köpeczi bólintása kellett a bizalmi állás megszerzéséhez), aki ’56-ban sok mindennek hiteles szemtanúja lesz. Egy éles és tiszta kép a II. kötet 59. oldaláról: A Villányi útról a Fadrusz utcába hirtelen befordult egy szovjet teherautó, a rakodó részén tele gimnasztyorkás kiskatonákkal. Ezek fegyverükkel a házfalakra célozva hátukon feküdtek, arcukon rettegés ült, szabályos halálfélelem. Mert bárki közéjük lőhetett, vagy Molotov-koktélt dobhatott. Engem meglepett, hogy milyen tejfelesképűek, hogy túl nagy sisak billeg a fejükön. És méláztam azon is, mintha filmvetítésen lennék: ezek a győztesek milyen kiszolgáltatottak. Az egyik meglátott, célba vett. Szerencsére a valóság működésbe hozta életösztönömet. Hátraugrottam a szobába, ahol anyám az ágya szélén ülve és mit sem sejtve pasziánszozott… Dermedten kezembe vettem egy könyvet, de jó fél óráig csak az első mondatot olvastam és nem értettem. Többek közt ekkor barátkozik meg újra az apjával: ’56 októbere előtt közel másfél évig nem szóltunk egymáshoz egy vad összeszólalkozás következtében. Végül a Móricz Zsigmond körtéren találtunk egymásra, barikádot építve a ruszki tankok ellen. (I., 75. o.) – majd egyike lesz a kétszázezer disszidensnek (a határon átszökés története friss, eleven szemléletű betétnovella, érződik rajta, hányszor lejátszódhatott az író fejében, mielőtt leírta volna, és mégis milyen üdének őrizte meg az emlékezet). Hogy végül a IV., a leghosszabb és bizonyos értelemben megtévesztő című (Gyerekkorunk otthona) fejezetben eljussunk végre a viharos szerelmi élet és bonyolult egyetemi belharcok és mindenféle házassági és emberi próbatételek után újra Nicole-hoz, akit másodszor is feleségül vesz, végül Nicole tragikusan korai halálához, és a mű címének megfejtéséhez. Nem állom meg, hogy ne idézzem a regény (vagy memoár) egyik legszebb bekezdését, az utolsót (mely egy álom leírása). Meg akartam simogatni az arcát, mely olyan súlytalanul feküdt mellkasomon, mint egy parányi madár. Egy parányi madár, mely a végét érzi. Egyre nihilistább háborgásomban lehanyatlott a kezem. Tehetetlen mozdulatom csak felriasztaná. Nem tudok érte semmit sem tenni, ő sem tud értem semmit… háborgásom zaklatott álomba taszított… Oldalról, kivédhetetlen szögből hullám rontott rám. A Földközi-tengeré… olyan viharos napon, amikor csak mi merészkedtünk le a partra… a pálmafák hisztérikusan rázták loboncos ágaikat… Tarzán-rikoltással berohantam, és integettem, hogy jöjjön… aztán abba kellett hagyni az integetést, mert úszni kellett. Túl a partot zuhogva verdeső vízlökéseken… többnyire láthatatlan pont lehettem ebben a csapkodásban, a hullámok hasába fúródva a sötétzöld közegben, mely egyébként kellemesen langyos volt. Nicole harminc méterre lehetett odakint. Visszanézve azt láttam, próbál felfedezni, sikertelenül persze, mert rövidlátó… nekiláttam úszni dél felé, amerre a szél sodrása könnyítette a haladást… Meg-megálltam, arcomat vízbe temetve lestem, szerettem volna hallal találkozni. Nicole kiáltását hallottam hirtelen. Most dél fele szaladt, felém, mintha valami végzetes elől futna… Nevemet kiáltotta, szinte sikoltotta, azt, amelyet ő talált ki, amikor én őt Pipnek kereszteltem el, s akkor, ott, ebben a kiáltásban valósággal és maradandóan otthon éreztem magamat. (II. 317–318. o.)

Ehhez az egyetlen kiáltáshoz képest igencsak szerteindázó képet kapunk a könyvben az író otthon-fogalmáról, de talán nem is csak arról, hogy mit jelent számára az otthon, és hogy mi jelenti számára az otthont, és nem is csak az életéről, találkozásairól, szerelmi és szellemi kalandjairól, hanem úgy általában mindenről. Mint akinek mindenről eszébe jut valami. Mintha, mint valami bugyorba, ebbe a könyvbe akarta volna belegyömöszölni minden tudását, mindazt, amit eddig még nem adatott megírnia vagy publikálnia, mindazokat a tárgyakat, témákat és toposzokat, amelyeket nem egészen tudományos és nem teljesen szépirodalmi eszközökkel akar vagy képes földolgozni, elmondani. Ebből következik egy furcsaság: a rendszerezés és rendszerépítés vágya folytonosan belopózik, beszüremkedik a szövegek, a helyenként vaskos és érzéki, helyenként szikár és tűpontos történetek, karakteres, kíméletlen és szellemes anekdoták közé, minek következtében a könyvet ellepik a különös, aggályos túlfogalmazások, listák, afféle gondolat- és esetleltárok, amelyek újra meg újra megakasztják az olvasót. Mintha Karátson ugyanolyan értéket tulajdonítana – mint tudós vagy gondolkodó – a törlendő segédegyeneseknek, mint magának a készülő rajznak. Rögtön itt egy példa az I. kötet 158. oldaláról, ahol a barátságról beszél: Hozzátartozik persze a barátsághoz a türelem is, de inkább részkérdésekben, mint alapvetőekben. Mondjuk úgy, hogy ami kisebb kényelmetlenséggel áthidalható – egyik a sört szereti, másik a bort, egyik falun lakik szívesebben, másik nagyvárosban, egyik pornófilmekért rajong, másik hárfahangversenyért – azt egy barátnak nem nehéz elnézni, sőt az még azzal, hogy ugratásra, vetélkedésre nyújt alkalmat, pezsgőbbé teheti a kapcsolat hétköznapjait. Vallási, világnézeti vagy nőügyekben viszont a vetélkedés előbb-utóbb és elég gyakran vérre megy… Mondhatnám, persze, persze, az egyik ezt szereti, a másik azt szereti, mindez hozzátartozik, de miért olyan fontos ez? Miért nem elég a létező barátságokról beszélni? Miért kell a barátság kissé túl általános elméletét is kifejteni?

Ezek az időről időre visszatérő elméletfabrikálási és leltározási rohamok annál lankasztóbbak, minél jobban kibontakozik egy sajátos, senki máséval nem összetéveszthető életpálya és életszemlélet a könyvből, amelyik ugyanakkor, a szó legnemesebb, montaigne-i értelmében személyes, megvesztegetően és egyben megvesztegethetetlenül őszinte. Egyik legnagyobb erénye és értéke a könyvnek, hogy tudjuk, szerzője nem hazudik, képtelen hazudni, az életrajzát tekintve nem stilizál, és a magára nézve legkényesebb, legárulkodóbb tényeket sem hallgatja el, és nem azért becsületes és nyílt, mert ezt elhatározta, hanem többek között azért is, mert tudja, ezt a könyvet, amelyet Nicole-nak ajánl, s amely a kettőjük közös története, másként lehetetlenség volna végigírni. Koppanó keménységgel ábrázol alig kibírható helyzeteket, betegséggel vagy erkölcsi válsággal kapcsolatban nem enged meg magának semmilyen mellébeszélést, kortársaival kapcsolatos ítéletét, legyen az akár pozitív, akár negatív, sohasem ahhoz szabja, hogy szélesebb vagy szűkebb környezete mit gondol az illetőről. Két higgadt érvelés között azonban indulatos, szangvinikus és kolerikus természete (hogy én is alkalmazzam a felsorolás művészetét) is a felszínre tör, amely természet szintén eléggé megnehezíti számára, hogy ne az igazat mondja, hátulütője viszont, hogy az író, úgy tűnik, egyfajta autenticitás vízjelének tekinti ezeket a szövegbe ágyazott szókimondó rohamokat: …bosszantott a nyelvi játékot sújtó tilalom – írja az École Normale Supérieure-ben eltöltött időszak egyik fontos felismerése kapcsán. – Mármint ami az én próbálkozásaimat illeti. A bennszülöttek ugyanis kedvükre zsonglőrködtek a szavakkal… Minden tótágasra állított kifejezés pályázhatott a sziporkázásnak járó elismerésre. Nem fogadta olyan zavart, elutasító kifejezés, mint amilyen eleve kiült az arcokra, ha idegen próbált eltérni a bejáratott, magyarán: sematikus szerkezetektől, fordulatoktól. Rájöttem azóta, hogy mi magyarok is hasonlóan reagálunk, s egyáltalán minden náció borzong, ha avatatlanok kiforgatják az anyanyelvét, s így kiáltunk mi, így kiált fel az éppen ügyeletes náció: szórakozzék a nénikéjével, de ne a mi édesanyánk – mondjuk így – térdkalácsával ez a rohadék jöttment, riherongy furakodó. A ripők ribanc, a retkes rabonyájú. A ráspolyos rottyantó! (I. 208. o.) – jól érzékelhető, hogy a szerző milyen kedvét leli a fantáziadús – de inkább kiagyalt – szitokszavak rabelais-i halmozásában. Hiszen éppen ezt akarja illusztrálni. Igaz, egy kissé túloz, és mintha az arányérzéke is cserbenhagyná. Ám van rá indok, és ha tetszik, elfogadhatom a megötszörözötten is alliteráló káromkodásokat, mert a nemzeti nyelvi öntudat humoros illusztrációjául szolgálnak, ha kissé irodalmiasak is. Azonban ezzel a kényes stiláris eszközzel meglepő gyakorisággal él az író, újra meg újra kirobban belőle, egy különben mértéktartó kiegyensúlyozottságra törekvő, esszéisztikus szöveg közepén (ambíciója a szerzőnek, hogy művének műfaját ne könnyen lehessen meghatározni, a könyv műfaja az ő személyére szabott), s ezek a kitörések részben az élő beszédet utánozzák, részben megjelenítik az író mozgalmas belső világát, ám érezhetően túlkompenzálják a feszült viszonyt nem csupán egy adott személlyel (mint a most következő idézetben látni fogjuk), hanem – ez az én hipotézisem – a magyar nyelvvel is, amellyel a meghittséget sugalmazná a szleng vakmerő és aránytalan használata. Mert az előzőekben összefoglalt elemzésnek – írja egy szerelemi viszony hirtelen megértett kudarcáról (egy volt szeretőjét sirató férjes asszonnyal folytatott komplikált pas de deux után) – akkor még nem jött el az ideje. Ha először teszi, az ember araszolva jut el önnön meredélyének szélére, és fáradságosan fogalmazza az ott látottakat. Akkor és ott a tisztás után dúltan a kocsiba ülve csak annyi járt a fejemben, hogy fújja fel magát ez a nyomasztó spiné, torkig vagyok a nyakatekert húzásaival. Mert ez így nem jó. Szórakozzék az édesanyjával, de ne velem. Több ilyesfajta kitagadó fordulatot vicsorogtam el gondolatban. (I. 144. o.) Most hagyjuk a “gondolatban elvicsorgott több ilyesfajta kitagadó fordulat” nem szerencsés és nagyon is “nyakatekert” megoldását, és vegyük észre, hogy a halmozás és a túlfogalmazás rokonok. Hogy is szerethetném az operát, amely dézsaszámra locsogtatja a tömény szenvedelmet. Hogy is ne tarthatnám visszásnak színpadi megvalósítását, ahol hústornyok, hájtömegek s egyéb tömlőszerű lények bömbölik ki magukból bőszen, és csupán a tüdő választékosságával a szívükszottya kapcsán felgyülemlett személyes szottyot! Nagyokat frecsegtetve nyálas ajakukkal. (I. 119. o.) Pontosnak és találónak nem nevezném az opera ilyetén jellemzését, de most inkább a szerzőben fortyogó “nagylöttyös” indulat stiláris következményeire akartam példát hozni, aminek az egész könyv belső arányait tekintve bizony következményei vannak. Ugyan van hozzá egy vérbeli ars poeticus mondata is: Az én csípős, fonákságokat kipécéző, szívesen szentségtörő, szavakat gondolatokat kiforgató, mindezt jólneveltségbe rejtő modorom meghökkenti, könnyen el is bizonytalanítja azokat, akik a nyelvet – akármelyiket – kevés gondolatuk szent egyszerűségű közlésére korlátozzák. (II. 145. o.) Nyilvánvaló számomra, hogy Karátson könyvének stiláris megbicsaklásai nem a nyelvtudás hiányából, hanem koncepcionális okból fakadnak, és bár igazán aforizmatikus (La Rochefoucauld-hoz, de még inkább Cioranhoz méltó), és nagy életismeretre vall a fenti ars poetica végkövetkeztetése: Ha az ember következetesen mondja a magáét, logikai törést okozhat a világban (uo.), mégis eléggé zavaró, ha ilyen pedáns, túl hosszan terjengő, arányukhoz képest tartalmatlan mondatfolyamok születnek belőle: Általában azok a látogatók a legsemmitmondóbbak, akik a tetszik – nem tetszik szempontjából fűzik megjegyzéseiket a látnivalókhoz. Ezek az emberek merőben érzelmi kapcsolatot létesítenek a közszemlére bocsátott ábrázolásokkal, dicséret és megrovás szókincseiből merítenek, vagyis aránylag szűkös tartalékból, amely annál szegényesebbnek hat, minél több a magyarázni való... – és folytatódik, ezen az általános szinten: A Louvre kilométereivel szemben pedig minél termetesebben tolakodó egy én, annál nevetségesebb. Elég hamar rájöttünk erre a fonák helyzetre, de értelmesebbet ezzel a tengernyi, nem szervesen összetartozó anyaggal szemben alig lehetett megkísérelni. Még ha lett volna is százarcú szakértelmünk, élhettünk-e vele egy-egy alkotásnál megállapodva, mikor a szomszédságában tíz-húsz hasonló értékű és vonzású követelte figyelmünket? (I. kötet 259. o.) Ha egy szöveg nem jut el a ciorani aforizma sűrítettségi fokára – és Karátson melankolikus, bizonyos értelemben fekete világképe érintkezik a ciorani abszolútumokkal (azzal a megalkuvást nem ismerő pesszimizmussal, amely a nagy aforizmagyártó copyrightja lett), ám érzékisége, a körülötte lebegő erotikus feszültség (nem csak nőkkel vannak, Odüsszeuszhoz vagy Don Juanhoz méltó kalandjai, hanem homoszexuális férfiak is visszatérően felbátorodnak kisugárzásán, félreértik azt) állandóan kilendíti ebből a zárt világképből –, akkor valószínűleg nem érdemes a szöveg helyét, az aforizma helyét megírni vagy kijelölni, várni kell addig, amíg a közhelyek valódi mondatzenévé sűrűsödnek.

Már csak azért sem gondolhattam arra, hogy Karátson Endre azért ír le ilyen mondatokat garmadával, mert nem tud magyarul, vagy bizonytalansága miatt szürkíti el vagy színezi túl a szövegeit, és biztosítja túl magát ezáltal (ez utóbbiban talán van valami, de én mégis a szerkesztőt átkoztam magamban, aki az emailen vagy cédén megkapott szöveget caklipakli beleszerkesztette ebbe a két kötetbe, de erről később), mert ez a hetven évnyi tudást, gondolatot, élményt sűrítő könyv igazi kincsestár, valódi gyöngyszemek vannak benne, és úgy olvastam, mint a vándor, aki tudja, hogy sivatagokon kell áthatolnia, míg el-elérkezik egy-egy oázisig, a szomját oltó forrás vízéig, egy gyönyörű nőalakig vagy tájig, egy barátság, egy találkozás, egy-egy frenetikus úti epizód leírásáig, egy-egy Buñuel-filmbe méltó epizódig, az élet különös, összehasonlíthatatlan kalandjáig, amelyet az író teljes erőbedobással, saját magával a legkíméletlenebbül, fölmutat előttünk. Itt van mindjárt ez a pompás villámfelvétel a fiatal Réz Pálról a New York-palotából, a Szépirodalmi Kiadóban: …a hosszú, keskeny, de jól megvilágított szerkesztői helyiségben egyensúlyozva felállt egy szinte lisztfehér ábrázatú, lángoló üstökű fiatal férfi, és míg én még az ajtóban bátortalanul álltam, ő bömbölő szívélyességgel rám ripakodva tessékelt befelé. (II. 38. o.)

És itt vannak a mondások, a családi legendárium mondatai! Mindannyiunk életében vannak ilyen mondatok, amelyek elhangzottak bizonyos helyzetekben, hogy örökre visszacsengjenek fülünkben (mint amilyen Kafkánál az apja, Hermann mondata a neki ajánlott kötet átadásakor, kártyázás közben: “Tedd az éjjeliszekrényre.”), hangzó mondatok, amelyekkel egy család vagy egy szűkebb közösség időről időre fölidézi az élet vagy sors kikristályosodó pillanatait. Karátson is megkapja a maga irtózatos pofonját anyjától egy közös olaszországi út során 1968-ban: “Tudod, ha már kettőtök közül el kellett az egyiket vesztenem, azt szerettem volna, ha Gyurika marad életben.” (I. 194. o.) Bumm. “Mit énekeltetek?” – kérdezi az elbeszélő naivan a légópincében, 12 évesen, a megerőszakolt lánytól, akinek az oroszok, amikor más lányokkal együtt elvitték, azt mondták, semmi baja nem lesz, csak énekelni fognak együtt. (I. 54. o.) A lányból ekkor kirobban a zokogás. “Szedik a csillagot” világosított fel egy postás formájú férfi. (I. 73. o.) Majd a népdalszerű mondathoz tartozó jelenet vége: Fegyelmezetten, csendben szorultak össze az emberek, mikor a két csillagszedő integetett, hogy hátrább, hátrább, nehogy baleset legyen. Aztán fent a vasállványzat elkezdett inogni. Szétcsavarozták. Valaki, aki a többieknél kisebb volt és nem látszott, aggályosan fejtegette: a csillagszedők néha kudarcot vallanak, olyan keményen oda van rozsdásodva. Mármint a csillag a tartójához. “Ne terjessze már a rémhírt, faszikám – szólt rá egy magas, ragyás, művészkalapos férfi. – Ez itt bukik, nézze csak.” (uo.) “Idegenbe mész, fiam, vadidegenek közé” – mondja apja, szintén ’56-ban, amikor reggeli után búcsúzik tőle. Kibuggyant szeméből a könny. (I. 76. o.) – a fent idézett hangzó mondatok mindegyike a nagy könnykatalógusba tartozik, mintegy könnyekkel vésték az író lelkébe magukat. Csak mellesleg, van egy csinos pofonkatalógus is a könyvben, igaz, egy lábjegyzetbe rejtve, a szerző által adott durranós frászhoz mellékelve (amikor La Verrière-ben tolmácskodott az ’56-os menekültek között): a cisztercita gimnáziumban kapott különböző fajta pofonok szellemes fölsorolása (II. 91. o.), amely szintén a szerző rendszerező hajlamairól tanúskodik, öniróniájáról, megfigyelőképességéről, emlékezetéről, valamint arról is, hogy mindent, amit fontosnak tartott, szeretett volna belegyömöszölni ennek a memoárnak a bugyrába. “Bandika, te csak ne akarj mindig” – hallottam nem egyszer anyámtól gyerekkoromban (I. 125. o.), ami az anyjával való bonyolult érzelmi viszony egyik végén található, a másik végén az “édesanyád truccol” mondat van (I. 127. o.), amellyel apja próbálja sikertelenül maga mellé állítani fiát az anya érzelmi zsarolásaival (és sírásával) szemben. “Mondd meg édesanyádnak, adja ide a sótartót.” “Mondd meg édesapádnak, töltsön vizet” – így beszélnek a szülők az asztalnál, és amikor az anya bejelenti, hogy inkább elmegy a Közértbe kasszírnőnek, az apa démoni kacajra fakad: “Mért csak mondja? Miért nem megy el? Tessék, menjen.” (I. 226. o.) “Mondja, Karátson elvtárs, miért visel ilyen szűk nadrágot?” – és kapásból jön a válasz: “Bővebbre nem telik, Patik elvtárs.” (II. 13. o.) És ismét csak Patik elvtárs halhatatlan benyögéseinek egyike: “Mondja, Karátson elvtárs, maga le akarja morzsolni a szakérettségiseket?” – egy-egy ilyen mondatban ezer elméletnél és történeti munkánál több van. “Elvtársak! Gladkov: Cement. Szép.” (II. 23. o.) Egy tömören összefoglalt szovjet irodalomóra. “Miattad főtt el a krumplinudli, és még te faksznizol.” (II. 30. o.) – ennél több arról, hova kellett hazatérnie a fiatal könyvkiadói lektornak, nem is kell. “Hova megy a madzag?” – kérdezi tőle valaki a Déli pályaudvaron, amikor már a határon átszökni száll föl a vonatra. (II. 65. o.) “Bandika, mi szeretnél lenni?” Erre felálltam a hinta deszkájára, s néhány rugaszkodás után, amikor már elég magasan jártam, lekiáltottam neki: “Egyetemi tanár!” (II. 104. o.) És megint az anya gonosz döfése, pár évvel később, ezúttal az apa irányába: “Édesapád is szeretne katedrát, de neki nem megy.” (II. 105. o.) S végül, de nem utolsósorban: “Hadd nézzem egy kicsit” – a mondathoz leírás is tartozik (muszáj itt idéznem Petrit: “Mikor helyzetek és gondolatok / világosan egymásra utalnak”): …talán már elsőéves főiskolás lehettem, a Moszkva téri közvizeldében, félájultan a penetráns ammóniákszagtól egyszer csak hallom: “Hadd nézzem egy kicsit”. Egy erősen kopaszodó, nyűtt télikabátos, magas férfi meresztette szemét kérlelőn, és tenyerébe fektetve mutogatta az ő látnivalóját. Elpakoltam gyorsan az enyémet, és zordul feleltem: “Ne nézze”. Magamban viszont roppantul megsajnáltam ezt a bűzben kolduló lényt, akinek nyomorán, úgy rémlett, lehetetlen segíteni. (I. 214. o.)

És bár ez a Moszkva téri epizód csupán egy párizsi kaland asszociatív mellékszála, amikor is Karátson sokáig nem veszi észre, hogy egy homoszexuális diáktársaság közepébe csöppent, csak amikor az egyik angol diák meghívja az Operaházba, és a holdra mutatva azt mondja neki: “Mintha Velencében lennénk” (I. 213. o.), csak akkor jön rá, hogy félreérthető helyzetbe keveredett, és úgy vágja ki magát, hogy előadás közben odasúgja az angol fiatalembernek: “Faust nem kárhozik el.” (I. 215. o.) Farkasvaksága indokául azt hozza fel, hogy a Moszkva téri eset után, látva, hogy a jelenség szerencsétlenséggel társul, és nevetni rajta nem valami méltányos cselekedet... [a] legmesszebb menő semlegesség mellett döntöttem... Sikerült is így egy nagy, és életemben többszörösen meghatározó barátságot minden buktatót megkerülve... megőrizni. (I. 214. o.) Gyergyai Albertről, első mesteréről beszél, akinek megindító portréja csupán egyik a sok közül, abból az arcképcsarnokból, amelyet – mindegyiket a maga helyén, hosszabban-rövidebben beleágyazva egy-egy fontosabb életfordulat ábrázolásába – Karátson megrajzol. Gara László, Pátkay Ervin, Németh Sándor, Étiemble, a párizsi témavezető professzora a komparatista szakon, ahogyan a fejezet címében mondja, az én arkangyalom (II. 200. o.), aki elindította a tudományos pályán, Bakucz József, aki többször nála lakik, a legnagyobb felfordulások közepette, Kéménczy Iván, a fiatalkori barát, Cs. Szabó László, Szász Béla és sokan mások. Olyan emigráns figurák, akiknek tevékenysége egy időben roppant fontos volt az akkori magyar irodalom világirodalomban való megjelenése szempontjából (akkor az emigráns körök nagyon hatékony, mert a francia irodalmi élet nagyságait is bekapcsoló fordítói és kiadói tevékenysége nyomán a németnél sokkal fontosabbnak tűnt a párizsi recepció és visszhang, amelynek persze politikai színezete is volt, a művek értékétől függetlenül), de akiknek alakja ma egyre inkább homályba vész. Azonban Gyergyaival, az általa adott könyvekkel, az általa kínált mignonokkal, és a váratlan, a tanítvány által megtagadott csókkal – kis kerülők és óvatos megalapozás után – megjelenik az a történetszál, amelynek nem is annyira a homoszexualitás a témája, bármilyen makacsul tér vissza mulatságos vagy éppen groteszk, vagy ahogyan a szerző nevezi, pikareszk jelenetekben. Látjuk ezt Egyiptomban (II. 133. o.), ahol egy kocsis kezd ki az elbeszélővel, vagy az iráni Sirázban (II. 287. o.), ahová Nicole-lal – akinek köszönhetően eljutott a világszínház nagy előadásaira Párizsban és másutt – Peter Brook Orghast című egész éjszakás, legendássá váló előadását nézni utaznak el 1971-ben, s egy gazdag kuvaiti üzletember próbálja meg leválasztani Nicole-ról. Tehát ez a rejtett történetszál nem elsősorban maga a homoszexualitás, amelyhez az író nem homofóbiával, de egyfajta rejtett viszolygással, óvatos fenntartással viszonyul, hanem inkább Erósz szerepe a társadalmi integrációban, legalábbis annak inverze. A fiú, mondjuk, az ifjú Julien Sorel egyik változata, sármját sugározza boldog-boldogtalanra, és meglepődik a reakciókon. Plasztikus példája ennek a könyv egyik igazán mulatságos, tragikomikus epizódja, több mint holmi anekdota. (II. 94–100. o.). Ez az eset nem sokkal Karátson Franciaországba való érkezése után történt, La Verrière-ben, ahol tolmácsként működött a magyar menekültek között, és ahol még nem dőlt el, hogyan folytathatja útját ebben a számára rokonszenves, de idegen országban, amelyet tudatosan választott második hazájául. Az ottani gondnok, mint a magyar forradalom ifjú hősét, meghívja családja körébe, vasárnapi ebédekre, és ő ott intenzíven szemez a 16 éves lányukkal, moziba viszik, etetik, befogadják, dicsekednek vele. Egészen addig, míg végül maga Romain Gary nem érkezik meg, afféle deus ex machinaként, hogy megismerkedjen az ifjú titánnal, s a házigazdák ámulva figyelik hősünk egyenrangú vitáját a híres íróval, aki megígéri neki, hogy támogatni fogja egyetemi felvételét. A házigazda ekkor már nem tudja magába fojtani a hetek-hónapok óta benne gyülemlő szenvedélyt, és lefekvés előtt szerelmet vall az elbeszélőnek. A feleség, aki nem vette észre, hogy hősünk érdeklődésének inkább a leány a tárgya, mint a férj, másnap keserű szemrehányásokkal illeti, és őt vádolja képmutatással, mintha ő akarta volna elcsábítani a férjet, pedig neki a gondnok váratlan vallomása után nyugtatót kellett bevennie, hogy egyáltalán el tudjon aludni.

Valóban nem vette volna észre a fiatal Karátson a házigazda túlzott érdeklődésének színezetét, nem fogott gyanút, és nem vette észre ezt másoknál, Gyergyainál vagy az angol diáknál sem? Inkább valami olyasmi történhetett, hogy afféle öntudatlan Julien Sorelként ezekben a kritikus, de számára fontos helyzetekben működni hagyta természetes sármját, amelyet nyilván csak fokozott a heves, Cherubinéhoz méltó érdeklődés, amellyel viszonylag korán a nők felé fordult, és mindenféle erotikus kalandokba bonyolódott. Itt van mindjárt az első nagy szerelem, még Pesten, egy nyíló pünkösdi rózsa iránt, akivel akkor már hosszabban flörtölt, de az érzelem csak azután ébredt föl benne, hogy a lány csókolózáson kapta egy gellérthegyi villalakásban tartott bulin egy alacsony, molett, enyhén lepény ábrázatú lánnyal. (I. 128–129. o) Mindvégig szinte megszállottan űzi a testi kalandokat, s habár az érzelmi vonatkozásokat a nőkkel kapcsolatban fontosnak mondja, a leírásokból inkább a testi birtoklás öröme, egyfajta érzéki mohóság süt, sőt egy kis macsós beütés – néhány példa a könyvből: …villogva kúrtunk, mint a tigrisek (I. 137. o.), …a furcsa baszás közepén megerőszakoltam (I. 136. o), …számolni kezdtük a numerákat (I. 138. o.) – s ezt az erotikus izzást, illetve folyamatos érzéki nyitottságot könnyen érthette félre egy ambivalens üzenetekre érzékeny homoszexuális férfi.

A könyv erotikus fejezetei, mondatai, epizódjai (melyeknek fontosságát nem lehet túlbecsülni, és amelyhez képest a lille-i egyetemen folyó intrikák, vagy az emigrációban folyó pozícióharcok már-már elhanyagolhatók, legalábbis ami az írásművészetet illeti – most nem az egyetemi szférának a memoár-szerző számára való fontosságát, vagy etnográfiai érdekességét becsülöm alá, hiszen megismerhetjük, miként működik belülről egy francia oktatási intézmény, az A testület és a B testület, és azt is megtudhatjuk, hogy a nagy mítosszá vált ’68-as év miként gyakorolt, a szerző szerint –, inkább negatív, mint pozitív hatást a francia egyetemek világára – számomra ez újdonság volt és revelatív), egy modern Erósz képei, habár igen különböző minőségű szerelmi vagy szexuális kapcsolatokat rögzítenek. Hol futó kalandok, hol hosszabb szövetségek: itt életfilozófiával találkozunk az elementáris érzéki élményen túl, amelyre folyamatosan keresi az új meg új szavakat. Találomra néhány példa: …találkozott a szemem egy női szempárral, mely valósággal világított a birtokosát körülvevő félhomályban. Féldrágakövek között halványsárga tűz égett szürkészölden cirmos sziromfüggöny mögött. (I. 132. o.) Egy lenszőke német lány szabódására például határozottan emlékszem… Lapos mellű, fiús alakja volt, de nagyon nőies mozgása, érzéki szája. Valami erotikus szórakozottság lebegte körül, amit inkább hívásnak fogtam fel, teljes bizonyosság nélkül. (II. 176. o.) …az a platinaszőke, élveteg asszony…, akiről azt hittem, családi békéltetés céljából beszél meg velem találkozót, s akinek… hirtelen támadt ötlettel… a szépet akartam tenni, s ebbe a szépbe úgy belekapaszkodott, hogy negyed órával később már az ágyamban ösztökélt, hogy gyorsan, gyorsabban, a kutyafáját, és miközben én még nyújtani akartam az élvezetet, ő kievickélt alólam, felhívta főnökét, hogy késik, mert a metró leállt… aztán visszafeküdt, hogy akkor tessék, fejezzem be, de ne éljek vissza az ő idejével, az állásába kerülhet… a záróakkord másodpercében már rendelte is a bérkocsit… elég pontos érzetet őrzök bőnedvű, aránylag tágas hüvelyéről… (II. 176. o.) Az a hatalmas, majdnem ibolyakék szempár, amelyik éjfél után, falikarok hatvan wattos körtéit elhomályosító fénnyel sütött rám, s amelynek világítását, úgy tetszett, a szív szolgáltatta… A szemekből ígéret sugárzik, amin a szavak rontanak. Említett ibolyakék színű olyanokat hallgatott, mint egy pszichoanalitikus. Egyszer viszont, élvezés közben, artikulálatlanul ordított, mint egy vadszamár. (II. 177. o.) …Volt olyan, akinek csupa mosoly arcában idegesen, idegesítően ugrált a szeme. Az aktus közben viszont megmeredt, mintha egy sír mélyére tekintene… (II. 177. o.) Megint egy másik rövidlátó volt, a szemüveg levétele utána abból a fajtából, amelyik a világtalanok szelídségével tapogatózik arrafelé, ahol valakit, meztelenül mozgót, derengeni vél. Abban a jelenetben, amelynek felidézését latolgatom egy ideje, belekapaszkodott a tusoló nájlonfüggönyébe, és persze letépte. (II. kötet 177. o.) – az oldalszámok ismétlődéséből sejthető, hogy leporellói listával állunk szemben.

Ezekben kalandokban mindig két szempont dominál, mely voltaképpen egy és ugyanaz: képesek-e Nicole-lal való korai szövetségét kiradírozni, képesek-e jobban integrálni őt abba az idegen világba, amelyet kezdetben ugyan kényszerből, de mégis a saját akaratából választott magának, amelynek törvényeit, törvényszerűségeit adott esetben mélyebben ismeri, mint azok, akik születésüktől fogva ott élnek, vagy képesek-e elvezetni őt a saját világába: a szexuális aktusok mindig a befogadás és kirekesztés pólusai között mozognak, átvitt és valóságos értelemben is. Két olyan eset van, 1964-ben, és 1979-ben, amely azzal fenyeget, hogy egyfajta újrakezdést kínál, és semmissé teszi a Nicole-lal erősödő összeforrottságát (mert Nicole úgy is harcol az íróért, hogy különélésük közben maga is keresi a kalandokat, és ezeket a kölcsönös hódításokat egy idő után meg is beszélik, sőt előfordul, hogy az aktuális partner expartnerével költöznek össze: lásd Nicole amazonkodik. (II. 190. o.), és a szerző leírja azt az eléggé franciás, de talán nem minden esetre illő aforizmát: …a házasságok leghatékonyabb őrangyalai a szeretők, a velük való társalkodás, közösülés eredményesen levezeti a különben felgyülemlő indulatokat. [II. kötet 253. o.]) – és ez két idegenbe szakadt honfitársnőjéhez fűződik, mindkettővel a hollandiai Mikes Kelemen Napokon ismerkedik meg, ezen a fontos kulturális eseményen, amelynek ő kezdettől fogva aktív résztvevője, szervezője és előadója – és a szexuális kalandokat illetően, úgy látszik, vadásza. Az első nagyobb fellángolás kifejlete leginkább egy Bergman-filmre hajaz, a maga hisztérikus harcaival a férj, a feleség, a szerető (három ’56-os menekültről van szó) – és a halott szerető – között, akivel szemben hősünk alulmaradni látszik. De ami fontosabb, az elemző részben az író leírja (figyeljük meg az “otthonosság” szó felbukkanását, ha meglenne digitálisan a szöveg, bizonyosan megszámolnám az otthon, otthonosság szó felbukkanásait): Vonzóerőt gyakorolt már az is, hogy magyar volt. Nyolc év külföldi élet után ez az otthonosság majdnem egzotikusan hatott. Hozzászoktam, idomultam francia környezetemhez, különösen a családihoz, melyben az anyanyelvem használhatatlan lett. Ebben az új kapcsolatban egyszerre megint mondhattam: tej, tojás, lepedő, levegő, szívni, szopni. És minden egyebet, amihez kedvem támadt. Milyen kemény vagy, hallottam vendégszerető alkalmakkor, ami egész más képzettársításokra indított, mint a Comme tu es dur. (I. 141. o.) Itt fogalmazódik meg benne az is, hogy valamiféle atavisztikus alaksejtelmek (I. 143. o.) vezérlik a nőkhöz (talán az egyik legszebb és legpontosabb megfogalmazás ez a könyvben), hogy ezekben a kapcsolatokban miként keresi azt az őshelyzetet, mondjuk így, paradicsomi állapotot, ami saját anyjával és családjával eredetileg fennállt. A második eset volt Nicole-ra veszélyesebb és hosszan tartóbb. Már a Jules és Jim vidékén járunk, majdnem végzetesbe forduló, és a résztvevőket megmagyarázhatatlanul összefűző játékok vidékén. Ninon, aki egyetemista és gimnazista fiát és férjét is maga mögött hagyja Angliában, állását is feladja, hogy megpróbálkozzanak az együttéléssel és az együtt munkálkodással. Aztán kiderül, hogy nem megy. Egy hibátlan mondat: Ninon nem szólt, csak jött-ment zöld frottírpongyolában, az őszi borongásban szürke arccal. (II. 261. o.)

És akkor megint vissza, most már végleg, Nicole-hoz. A kulcsmondatot az elbeszélő jó sokáig elrejtette még maga elől is, de egy emlékiratnyi kerülő után bevallja, a II. kötet 253. oldalán: A lényeg az, hogy ő, Nicole, megmaradt nekem gyerekfeleségnek. Mint ahogy ő is megmaradt – bizonyos értelemben hibernálódott – annak a fiatal fiúnak, aki a Déli pályaudvaron felszállt a vonatra. Előtte két oldallal olvashatjuk nagy tirádáját a gyereknemzés ellen – hasonló prófétai hangütéssel ebben a tárgyban utoljára Tolsztojnál találkoztam, de neki rengeteg gyereke volt. Évezredek óta zajlik az embernek az ember által való felhasználása szeretetadóztatás formájában. Ami engem illet, az ilyen természetű tevékenységet az embernek ember által való kizsákmányolása egyik ravaszabb, nehezebben kivédhető változataként tartottam számon. És ellenszenvemet nem oszlatta az emigráció sem, a családokba óhatatlanul beférkőző meghasonlásával. (II. 251. o.) Az ő közös gyermekük az a könyv lesz, amelyet Karátson novelláiból Nicole fordít franciára, és amelynek megjelenését és bemutatóját még megélheti. Karátson leírja azt a skizofrén helyzetet, amelybe Nicole mint fordító kényszerül (leírja, nem csak kudarcait, de diadalait is), mivel nemcsak hogy együtt él a szerzővel, de olyan szerzővel, aki mindkét nyelvet magas fokon birtokolja. Tapasztalataim szerint ez nem könnyíti meg a műfordító helyzetét, de még azt sem garantálja, hogy jó legyen a fordítás. Érzékletes példákon keresztül láthatjuk két nyelv különleges érintkezését, illetve két ember kapcsolatának a szemünk előtt zajló átlényegülését, és bár nyilvánvaló, hogy az író a domináns ebben az őket összefűző szerelemben, még ha Nicole bizonyos helyzetekben sokkal inkább feltalálja magát, mint ő, de Nicole mégsem mint francia lesz a “hazája” (otthona), talán nem is mint nő, hanem mint ember: mint egyszeri, megismételhetetlen, különleges lény, akit madárköszöntéssel búcsúztat halálos ágyán.

Bármennyire is szeretném ilyen szépen befejezni ezt az írást, nem tudom. A szerkesztés felületessége nemcsak abban nyilvánult meg, hogy ki tudja, miért nem mondták meg az írónak, hol írta esetleg túl a könyvét, és milyen magyartalanságok vannak benne, de azt sejdítem, bizonyos apróságokból, hogy nem is olvasták el figyelmesen. Olyan hibák, amelyek részben abból adódnak, hogy a szöveg számítógépen keletkezett. Például: a valóság nNyilván (I. kötet 138. o.), vagy az, hogy a I. kötet 62. oldalán 1972-t ír a szerző mint szülei első látogatásának évét Párizsban, de alig pár oldallal később, a 76. oldalon már 1973-at. Ezek apróságok. Az persze nem, hogy Mindszenthy-t nem h-val írjuk, hogy a nagy koreográfus nem Balancsin, hanem Balanchine, és a nagy francia rendező, a Chéreau sem Patrick, hanem Patrice. Vagy amikor azt írja az I. kötet 280. oldalán, hogy tankos. Egy pár pillanatig nem értettem, aztán rájöttem, hogy ezúttal nem az orosz tankokról, hanem egy francia benzinkutasról van szó. Nem tudom – ebben a könyvben, ahol érdekes jegyzetek találhatók, nem csak a cisztercitáknál osztogatott pofonokról, de a Katona József Színház Kazamaták című előadásáról is –, hogy mit jelent az, hogy kopszakpecs (I. 37. o.), nem annyira tetszik ugyanezen az oldalon az áldozár szó, és nem tudom, mi a boforc (I. 50. o.). Persze megnéztem a Google-ban: kopszakpecs: kopott, szakadt, pecsétes, gondolom, zálogházi szleng; boforc: légvédelmi ágyú, de talán oda lehetett volna írni, ha már a jegyzeteket a szerző beengedte a szövegébe. És végül a mottó: Stet domus hæc donec fluctus formica marios debit et totum testudo perambulet orbem – azaz “Addig álljon-e ház, amíg a hangya ki nem apasztja (issza) a folyó tengereket és a teknős körbe nem járja az egész világot” – de akárhány változatban néztem utána, a “marios debit” nem fordul elő sehol, hanem a marinos ebibat (tengereket kiapasztja, kiissza) rontott változatának tűnik. Talán egy ház homlokzatáról másolta le az író a noteszába, és vagy az eredeti felirat sérült, vagy ő rosszul silabizálta ki saját kézírását. Még ha feltételezzük, hogy az olvasók nem tudnak latinul (nem bántam volna, ha a mottó fordítását megtalálom a könyv végén, mert magam is csak keveset tudok), akkor is szomorú, ha igazam van, hiszen a könyv, az író otthona homlokzatára került a hibás sor.

Mindazonáltal több mint érdekes utazás volt, köszönet érte.