Az ökonómia elve

 

Amit itt az ökonómia elvének nevezünk, azt a bizánciak egyszerűen csak ökonómiának¹ (ikonomia) nevezték, és nagyon fontos vonása volt nem csupán teológiai és filozófiai, hanem mindennapi gondolkodásuknak is.

Az ökonómiát rendszerint az Ószövetségből vett példával magyarázták; azzal a jelenettel, amikor Jákób becsapja vak apját, Izsákot (Ter, 27), hogy megszerezze áldását bátyja, Ézsau helyett. Ami morálisan természetesen bűn; ehhez a bűnhöz azonban, mondanák a bizánci teológusok – és most lép a színre ez a fogalom – ökonómiával kell viszonyulnunk, mert az egész emberiségnek haszna származott belőle.

Az ökönómiát gyakran használták ebben az értelemben Bizáncban, és kétségtelenül a legkülönbözőbb cselekedetek kényelmes igazolására szolgált. Bizonyos mértékig felfogható a jezsuitáknak tuljadonított híres mondás – a cél szentesíti az eszközt – elődjeként, és gyakran úgy is fogták fel. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a bizánciak hajlamosak voltak egy cselekedet sikerességét Isten akaratának tulajdonítani, akkor minden sikeres cselekedetet egyenesen Isten jóváhagyásával lehetett igazolni.

Mielőtt azonban csatlakoznánk azok kórusához, akik könnyedén ítélkeznek a bizánci álnokság felett, vegyük figyelembe a körülményeket, amelyektől manapság gyakran eltekintenek. Az Ószövetséget, a kereszténység első évszázadaiban felmerült komoly ellenvetések ellenére, a Szentírás egyenrangú részének tekintik. A Szentírás a bizánci kultúra legfontosabb irata, legfőbb szellemi autoritása, és a bizánciak, hogy egészen modern terminológiával éljünk, nagyon is tudtak olvasni, szövegeket magyarázni és következtetéseket levonni belőlük.

Egyáltalán nem véletlen, hogy az ökönómia magarázatához egy ószövetségi példát választottak. Nyilvánvalóan azért esett a választás erre a példára, mert a legkorábbi – a Pentateukhosz első könyvéből származik –, de hosszú listát állíthatnánk össze hasonló példákból, amelyekkel az ökönómiát illusztrálni, magyarázni – vagy működtetni lehetne. Hogyan dicsőíthetnénk egy olyan nagy bibliai személyiséget, mint Dávid király, ha tetteit a hétköznapi morál álláspontjáról értékelnénk, olyan különleges kritériumok alkalmazása nélkül – mint amilyen az öknómia? Hogyan értelmezzük az Úrnak ezt a parancsát Sámuel első könyvéből[15]:

Rajta hát, menj és támadd meg Amaleket, és töltsd be rajta, és mindenén, amije csak van, az átkot. Ne kímélj, hanem ölj meg férfit és nőt, gyereket és csecsemőt, marhát és juhot, tevét és szamarat! (1Sám, 15, 3)

Saul pedig hiányosan hajtja végre a parancsot, és ezért a trón elvesztésével bűnhődik – helyére éppen Dávid kerül.

Az engedetlenség olyan, mint a varázslás bűne, a nyakasság annyi, mint a terafimmal való visszaélés. (1Sám, 15,23)

Az évszázadok folyamán ezek az epizódok sok teológusnak és a bibliai szövegekkel komolyan foglalkozó embernek jelentettek kihívást. Jób könyve még egy Kierkegaard számára is annyi problémát vetett fel, hogy Jób-magyarázatában megelégedett a szöveg első felének olvasatával, szerencsésen megkerülve így a kérdést, amelyet Jób istentagadása vet fel. Az Ószövetség sokakat kétségbe ejtett már a történelem folyamán: Mark Twain, aki élete vége felé – keserű éveiben, mondaná Charles Frazer² – sokat foglalkozott a Bibliával, azt írta, hogy az Isten tetteiről szóló ószövetségi tudósítás “alighanem a legsúlyosabb ítéletre rászolgáló életrajz mind közül, amit valaha kinyomtattak”. Isten itt, folytatja Twain, becstelen, esztelenül ítélkező isten, a melléfogások és hibás mérlegelések Istene.

Twain egyébként sokkal komolyabb író, mint a többség gondolná; a Tom Sawyer egyáltalán nem gyermekkönyv, hanem az egyik legmetszőbb szatíra, amit a puritán Amerikáról valaha is írtak, ifjúsági regénynek álcázva. Az, hogy manapság kizárólag a gyermekkönyvek részlegén található, annak következménye, hogy az amerikai közönség képtelen kiolvasni és felfogni, ami írva van benne, és azzal védi ki a százszor szent és bevett értékek elleni támadást, hogy egyszerűen nem vesz róla tudomást, amiképpen, az átdolgozásoknak és Hollywoodnak köszönhetően, Swift szenvedélyes Gulliverjét is gyerekkönyvnek véli manapság az emberek többsége.

A bizánciak ellenben tudatos és figyelmes olvasók voltak. Elejétől végéig elolvasták a Bibliát, és igyekeztek elkerülni, hogy saját óhajaik befolyásolják az értelmezést. Nem pusztán hívő emberek voltak, hanem a hit világuk alapelve volt – az alapelv, amelyen saját világukat felépítették. Twain megközelítése nem pusztán eretnekség lett volna a szemükben, hiszen efféle eretnekségek léteztek, amióta csak létezett a kereszténység, hanem lehetetlen is, mert a világ építményét veszélyeztette volna. A Kierkegaardhoz hasonló értelmezőkkel ellentétben, mégsem nem tekintettek el a szöveg egészétől és annak következményeitől, hanem igyekeztek megérteni. A bizánci vallás sokat emlegetett “fatalizmusa” ellenére a bizánciak nem voltak hajlamosak arra, hogy a megoldást a szigorú kálvinista tételben keressék, mely szerint Isten cselekedeteit nem magyarázni, hanem elfogadni kell – ez a tétel egyébként nagyrészt a Jób könyve végén alapul. Az ökonómia arról tanúskodik, hogy nem voltak hajlandók vitába szállni Istennel, de megpróbálták megmagyarázni és megérteni; ebben talán a bizánci kultúra és egyúttal a bizánci kereszténység klasszikus örökségének egyik összetevőjét láthatjuk.

Másfelől gazdag történelmi tapasztalattal rendelkeztek. Számos esetben lehettek tanúi annak, hogy végletesen amorális tettek előnyös következményekkel jártak birodalmukra és Városukra nézve. I. Vaszil (867–886), az írástudatlan makedón paraszt úgy került a trónra, hogy letaszította róla jótevőjét, III. Mihályt, aki őt társuralkodóvá tette. Ezáltal azonban egy alkalmatlan uralkodó helyébe az egyik legnagyobb bizánci császár lépett. És ráadásul: utódai Bizánc egyik legragyogóbb korszakának uralkodói lesznek.

Mindez zavarbaejtő. Arra következtethetünk belőle, hogy az emberi élet és az emberi történelem pusztán kegyetlen játék, minden értelem nélkül; a bizánciak, akárcsak a valaha is élt emberek óriási többsége, nem hajlamosak ilyen következtetésre. Azok pedig, akik, mint Cioran, ezt hirdetik, nem egészen őszinték: ha ez az igazság, minek hirdetni? Minek könyveket írni?

Az ökonómia elve egy kultúra erőfeszítéséről tanúskodik, hogy végére járjon az emberi sors ellentmondásainak, anélkül hogy takargatná azokat. Lehet vitatkozni ennek a megoldásnak az értékéről; de ennek a kérdésnek bármelyik megoldása vitatható.

 

Kurvák a színpadon és a trónon; egy rögeszme

Hazugok, romlottak, dekadensek, továbbá szükség szerint ostobák és gyávák; magától értetődik, hogy fesletteknek is kell lenniük. Igaz, a képnek ezért az utóbbi vonásáért különösen sokat tett egy bizánci szerző, Caesareai Prokopiosz.

Prokopiosz (6. század) Justinianus császár és Theodóra császárnő kortársa volt; egy időben a híres hadvezér, Belizár tanácsadója, és magasrangú állami hivatalnok. Történetíró volt, és művének egy része szemlátomást a kor “hivatalos” történetét örökítette meg – Az épületekről (Peri ktiszmaton avagy De aedificiis) talán egyenesen Justinianus közvetlen megrendelésére készült, és az ő korának építkezéseit sorolja fel és írja le. A Polemón (De bellis), azaz A háborúkról ugyancsak javarészt Junstinianus háborúival foglalkozik. Ez a két mű máig fontos forrás a történészek számára.

A hivatásos Bizánc-kutatók szűk körén kívül azonban Prokopiosz a harmadik művével híresült el, jóllehet az a legkétségesebb értékű (némelyek még Prokopiosz szerzőségét is kétségbe vonják); ez a Titkos történet (Anekdota, latinul Historia arcana).

Ha ezt a művet Prokopiosz írta, akkor (megintcsak) problematikus személyiséggel állunk szemben. Prokopiosz, az udvari történész, helyenként egyenesen Justinianus uralkodásának dicsőítője – ha csak egy művében is, mint Radivoj Radić mondaná,³ – a Titkos történetben leírja ezt a mondatot: Justinianus gaztettei oly számosak, hogy egy egész örökkévalóság nem volna elég elősorolni őket. Nem is lehet ez másképpen, hiszen sem Justinianus, sem a felesége nem voltak közönséges emberi lények.

E cselekedetek miatt szememben és többségünk szemében soha nem tűntek emberi teremtményeknek, hanem inkább bosszúálló démonoknak, “két emberpusztítónak”, ahogy a költők mondják; szüntelenül azon gondolkoztak, miképpen pusztíthatnának el a legkönnyebben és a leggyorsabban minden emberi nemzetséget minden gazdagságával egyetemben. Így, emberi alakban, de valójában démonokként, az egész világot megrázkódtatták. Erre számos jelből lehet következtetni, de különösen cselekedeteik erejéből. A démonok ugyanis egy lényeges vonásban különböznek az emberektől. Valójában, noha az évszázadok folyamán akár véletlenül, akár a dolgok természete folytán számos ember bizonyult iszonyúnak, egyesek városokat, mások országokat vagy más egyebet döntvén romba, ezen a kettőn kívül mégis mostanáig egyiknek sem sikerült az egész emberiséget pusztítania, és az egész világra szerencsétlenséget zúdítania. Ebben a pusztításban a sors is a kezükre játszott; földrengésekkel, ragályokkal és áradásokkal segédkezett az emberek elpusztításában, amint azt mindjárt elmesélem. Ennek okáért amaz iszonyú gonosztetteket sem emberi erővel, hanem csakis másfajta erővel vitték végbe.

Justinianus semmit sem eszik, éjszaka ellenben átváltozik: néha eltűnik a feje, “de maradék teste továbbra is le-föl sétál”, néha meg “arca alaktalan hústömeggé vált, mert se a szemöldöke, se a szeme nem volt a szokott helyen”. Amikor pedig egy Istennek egyébként igen kedves szerzetes a császár elé járult, csak egyik lábával lépte át a küszöböt, és azon nyomban sarkon fordult. Később elmesélte egyeseknek, hogy azt látta, “a palota trónusán maga a démonok ura ül”.

Valami ilyesmit maga Theodóra is mesélt Antiokhiában egy akkori kolléganőjének, azaz színésznőnek és prostituáltnak: hogy Konsztantinopoliszban a démonok ura várja őt, “akivel mint hites férjével fog élni, és segítségével mindenféle kincsek úrnője lesz”. Amellett, hogy démon, Theodóra közönséges, olcsó prostituált (volt). Kislányként, még éretlenül, “férfimód folytatott erkölcstelen viszonyt züllött emberekkel”, ám mihelyt érett nő lett,

nyomban szajhának állt, mégpedig olyanfélének, amit az emberek “gyalogkurvának” neveztek. Mert se fuvolán, se hárfán nem játszott, hanem leányos szépségét eladta bárkinek, aki az útjába akadt, és hogy úgy mondjam, egész testével munkálkodott.

Valamivel később Prokopiosz pontosabban fogalmaz, és elmagyarázza, hogy Theodóra “mindig három nyílásával dolgozott… felhánytorgatva a természetnek, hogy nem teremtette mélyebb hasadékkal a keble között, módot kínálva arra, hogy azon a helyen is élvezzen”. Theodóra nem csak prostituált volt; mindent határtalanul kiélvezett, és szenvedélye kielégíthetetlen volt.

Gyakran rendezett lakomát tíz vagy több igen erős ifjúval, akik kurváskodtak vele; ő egész éjszaka velük hált, amikor pedig lankadtak és nem voltak képesek dolgukat ellátni, a szolgáikhoz ment át, akik vagy harmincan voltak és mindegyikkel hált, de sehogyan sem tudott betelni a paráználkodással.

Lenyűgöző, ugye? Nemcsak Theodóra szexuális étvágya, hanem Prokopiosz jólértesültsége is – ne feledjük, mindez azelőtt történt, hogy Theodóra császárnő lett. És ha valaki esetleg kételkedne benne, hogy mindez fizikailag lehetséges, azt a választ kapja, hogy Theodóra nem közönséges nő volt, hanem démon – “akik csak bensőséges kapcsolatba kerültek vele, mind azonnal rájöttek, hogy nem a természet törvényei szerint paráználkodik velük”. Ám nem ő az egyetlen kielégíthetetlen nő Prokopiosznál; ez talán azért van, mert a nők általában kielégíthetetlenek, és szigorú felügyelet híján telhetetlen szörnyetegekké válnak, tehát mindenkor veszélyesek, és kapcsolatuk a mágikussal nem korlátozható a démoni Theodórára. Zimony 1165-ös bevételét elmesélve Jóannész Kinamosz leírja, hogy egy nő fent állt a falon,

…és hamut szórt és a legcsekélyebb szemérem nélkül felemelte a ruháját és arcát elfordítva megmutatta a roméknak a teste hátsó részét és valami hosszú és érthetetlen mondókát mormolván próbálta ördögi varázslattal megigézni a romékat. Hanem egy katona íját kifeszítvén eltalálta a szerencsétlent azon a helyen, ahol a természet nyílást alkotott a tisztátalanság eltávoztatására.

És újra felmerül a kérdés: Prokopioszt olvasva mennyiben egyes bizánci nőkről, és mennyiben a nőkhöz való viszonyulásról szerzünk ismereteket? Ez a kérdés sokáig nem fogja kínozni Prokopiosz olvasóit. Ők egyszerűen élvezetüket lelik a szövegben, és talán egyetlen bizánci szöveget sem olvasnak annyit, mint Prokopiosz Titkos történetét. Kiváló lehetőséget nyújt a pornográfia élvezetére a klasszikus műveltség cégére alatt. Amikor majd Nyugat-Európa ismét fölfedezi magának Bizáncot, Prokopiosz szövege lesz az egyik kiindulási pont.

Az igazság az, hogy Prokopiosz Theodóra ellen felhozott vádjai közül egyesek “tipikusak”, és egy korszak irodalmának közhelyei közé sorolhatók.⁴ Prokopiosz azzal vádolja Theodórát, hogy prostituált és boszorkány volt. A történészek szerint ez a vád az antik és a hellenisztikus korban újra és újra előbukkan – a prostituáltakat rendszerint megvádolták azzal, hogy mágiát űznek. Démoszthenész nagy ellenfelét, Aiszkhinészt támadva azt állítja, hogy annak szülei felszabadított rabszolgák voltak, az anyja emellett prostituált és varázslónő. Úgy tűnik, az arról folyó vita, hogy kinek kurva az anyja, egyáltalán nem a mai politikai csatározások találmánya. Démoszthenész, majd később Prokopiosz vádjának ideológiai karaktere és az azt megalapozó értékrendszer teljesen világos. Ám ha diskurzus-kritikai nézőpontból egyes kijelentések ideológiai irányultságát és megalapozottságát mutatjuk ki, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem tényeken alapulnak; az ideológia világa korántsem creatio ex nihilo, hanem tények értelmezésén és új egységbe rendezésén alapul. Démoszthenész Athénról beszél, vagyis egy kisvárosról, ahol az emberek ismerték egymást, ahol nyilvánvaló valótlanságokkal nem lehet olyan könnyedén dobálózni, mint a mai államokban és társadalmakban, ahol a kiemelkedő személyiségeket az emberek többsége csak a médián és az általa alkotott képen keresztül ismeri. Az az állítás, hogy a prostituáltak mágiát űznek, természetesen meghatározott ideológiai beállítódást fejez ki, mindenekelőtt azért, mert a prostitúció és a mágia egyaránt diszkvalifikál. Csakhogy a különféle szerelmi bájitalok készítésének és a vágyott személy megigézésének tudománya, akárcsak Szent Márk lovai, a mai napig fennmaradt. Logikus, hogy azok a nők, akiknek az egzisztenciája mások hajlandóságától függött, különféle módszerekkel igyekeztek felkelteni ezt a hajlandóságot, és egy olyan világban, ahol hittek a mágiában, az lehetett az egyik eszköz. A pozivitista 19. század már nem hitt a mágiában, és a femme fatale lehetett a történet pozitivista változata; a szerelmi bájital helyébe az ellenállhatlan erotikus vonzerő lépett. Ne feledjük, hogy Trisztánt és Izoldát sem valamiféle erotikus erő vonzotta egymáshoz, hanem az, hogy tévedésből megitták az Izolda és Már király nászéjszakájára szánt bájitalt. A középkori költő nyilvánvalóan se okot, se igazolást nem találhatott hősei személyiségében ilyesféle végzetes vonzerőre és kapcsolatra. Ugyanígy nélkülözhetetlenek Prokopiosz számára a varázslatok és démonok, hogy meggyőzzön történetének valódiságáról.

Karl Wilhelm Dindorf 1833-ban fogja a Corpus Scriptorum Historiae Byzanthinae-ban közreadni Prokopiosz művét, és az attól fogva válik a művelt európaiak kedvenc olvasmányává,⁵ különösen a Theodóra szexuális étvágyáról és a mindössze három testnyílása felpanaszlásáról szóló részletek. A Theodóráról szóló történetet Gibbon is úgy fogja értékelni, hogy “prostituáltként számtalan néző jelenlétében mocskolta be Konsztantinopolisz színpadát, és királynőként istenítették ugyanott”. Ennek szellemében ír aztán az ismert francia szerző, Victorien Sardou egyenesen Sarah Bernhardt számára egy drámát Theodóra címmel. A darabot 1884-ben mutatják be, és óriási ováció fogadja a premieren. Igazi színpadi látványosság volt – Massenet komponált hozzá zenét –, Sardou elküldette magának a ravennai San Vitale-templom mozaikjairól készült rajzokat, hogy azok alapján tervezzék meg a jelmezeket. Állítólag Sarah Bernhardt is elutazott Ravennába, hogy lássa a mozaikokat és annak a nőnek az ábrázolását, akit alakítani fog. Akkoriban, a Bizánc iránti érdeklődés megélénkülésének korszakában, a hajdani civilizáció képeit főként Itália – Ravenna és Velence – közvetítette. Az utóbbi kissé paradox, hiszen Velence volt az az állam, amelyik a legtöbbet tette Bizánc végzetes meggyengüléséért, bár egyúttal az a város is volt, amelyik a legtovább tartott fenn szoros kapcsolatot Bizánccal, és a Város végső bukása után a görög emigráció egyik központja lett. Úgy tűnik, hogy Enrico Dandolo gyűlölete, mely Konsztantinopolisz első bukásához vezetett, részben ugyancsak személyes indítékokon alapult, azoknak a sérelmeknek az emlékén, amelyeket el kellett szenvednie, amikor ifjúkorában Konsztantinopoliszban tartózkodott.

Az előadás plakátja aranyszínben játszik, de a szex látványát a halál látványa helyettesíti rajta: egy haldokló ember a földön, Theodóra lábainál. Sarah Bernhardt kiválasztása erre a szerepre cseppet sem volt véletlen; habár éppen ez az elődás hozza meg teljes diadalát, mely, Jean Cocteau szavaival, a “monstre sacré” státuszát biztosítja számára, Sarah Bernhardt akkorra már, nem csupán színházi, hanem társasági fellépései révén is, a francia színház intézményévé vált. Minden este talpig feketében, fején turbánnal, hosszú kesztyűben jelent meg. Igazából ő volt a film előtti korszak egyetlen színésze, akinek a legendája a 20. században is tovább élt, pedig csak néhány percnyi celluloidszalag maradt fenn róla – lehetőséget adva a kínos következtetés levonására, hogy színjátszása, legalábbis a későbbi kritériumok szerint – teátrális volt. Sardou drámájából mindazonáltal 1922-ben, a némafilm korában, filmváltozat is készült.

Előzőleg a darab kétszázötvenhét előadást ért meg, számos európai városban színpadra állították, mi több, tizenhét évvel később, ismét a híres színésznővel a főszerepben, fel is újították. 1884. december nyolcadikán az ifjú Freud is látott egy előadást. “Hogy játszik ez a Sarah!” – írta. – “Hihetetlen, hányféle arcát tudja mutatni… rendkívüli lény. Könnyen el tudom képzelni, mennyire nem érzi szükségét annak, hogy más legyen az életben, mint a színpadon.” Sarah Berhardt fényképe évekig ott függ majd rendelője falán. Tudjuk, hogy a francia színésznő Nikola Teslát is lenyűgözte.

Sardou Theodórája erősen befolyásolta a 20. század Bizáncról alkotott képét. Igaz, a 19. század végén egy könyv is nagy sikert aratott és nagy hatást gyakorolt a francia írókra és költőkre, egyáltalán az intellektuális közvéleményre; Maupassant is lelkes recenziót közölt róla a Figaróban.

A könyv szerzője tekintélyes tudós, Gustave Schlumberger, a Revue numismatique szerkesztője, archeológus, akinek a bizánci pecsétnyomókról írott műve ma is megkerülhetetlen a szakmában. Igaz, ő a háromkötetes L’Epopée byzanthine-t tekintette élete főművének, mely nem egyéb, mint Mikhaél Pszellosz Khronographiájának korszerűsített változata. Viszont legolvasottabb műve, mely sok francia értelmiségi könyvtárában ott volt, a Niképhorosz Phókaszról írott monográfiája. Róla már szóltunk, ő volt az a császár, aki azt követelte, hogy a hitetlenek elleni harcban elesett katonákat nyilvánítsák szentekké. De nem ez vonta magára a francia közönség figyelmét. A Niképhorosz Phókaszról szóló történet is tartalmazott egy elbeszélést a femme fatale-ról.

959-ben, VII. (Bíborbanszületett) Konstantin császár halála után II. Rómanosz lépett a trónra. Ez a Konstantin nem tartozott a legnagyobb bizánci császárok közé, az állam szerencséjére azonban névleges uralkodásának legnagyobb részében nem személyesen gyakorolta a hatalmat; azt I. (Lakapénosz) Rómanosz tette. Bíborbanszületett Konstantin annál jelentősebb volt íróként – többek között számunkra is, mert a bizánci birodalom themáit (akkori területi egységeit) ismertetve fontos adalékokkal szolgált a szerbekről is – írásának sajátos célja pedig az volt, hogy alapvető tudnivalókat adjon tovább a fiának, Rómanosznak.

 

Filozófus a trónon; tervezet és álom

A tervezet szerzője, mint mindannyian tudjuk, Platón. Megpróbálkozott a megvalósításával is; a kísérlet dicstelen véget ért, Diogenész Laertiosz szerint Platón egy alkalommal a rabszolgapiacon végezte, de a barátai még idejében kiváltották.

Később, Rómában úgy látszott, hogy ezt az eszmét valósítja meg Marcus Aurelius (161–180), aki sikeres uralkodó, jó hadvezér és az egyik legjelentősebb sztoikus filozófus volt – Elmélkedései ennek az irányzatnak az egyik legfontosabb műve.

Marcus Aurelius uralkodásának korát – akárcsak elődjéét és örökbefogadójáét, Antoninus Piusét – az Antoninusok korának nevezik (138–180), és a római birodalom békéjének és virágzásának korszaka. Ez a csúcs – de a vég is, mert Marcus Aureliust Comodus követi –, az “öt jó császár kora”: Nerváé (96–98), Traianusé (98–117), Hadrianusé (117–138) majd az Antoninusoké, Róma legnagyobb felemelkedésének és legnagyobb területi terjeszkedésének időszaka.

E korszak mint aranykor legendája Bizáncban is eleven volt, habár a keresztényüldözések éppen Marcus Aurelius idején fokozódtak – ismeretes például a 177. évi vérengzés Lugdunumban.⁶ A sztoikus filozófus nem kedvelte a keresztényeket, de átvette elődje, Hadrianus álláspontját, aki ugyancsak nagyon művelt császár volt – Tertullianus omnium curiositatum explorator-nak nevezte –, és egészen jó költő. Fennmaradtak nevezetes sorai, amelyeket majd Marguerite Yourcenar választ mottónak Hadrianus emlékiratai című regényéhez:

 

“Animula vagula, blandula,

Hospes comesque corporis

Quae nunc abibis in loca,

Pallidula, rigida, nudula,

Nuc ut soles, dabis ioscos.”

 

És le is fordítja a regény utolsó szavaiként, hűen a legendához, mely szerint a verssorok a haldokló császár utolsó szavai voltak:

Lelkecske, te lengeteg, ingatag, testem vendége, útitárs, sápatag, sivatag, hallgatag helyekre visz most az utad, játékaidnak vége már.⁷

Hadrianus művészi ambíciókkal rendelkező császár volt; az írók és a művészek, talán éppen ezért, megsínylették uralkodását. Azt beszélték, ő ölette meg a kor legismertebb építészét, Damaszkuszi Apollodóroszt; az olyan szerzők sem jöttek ki vele, mint Suetonius – úgy látszik, Hadrianus nem tűrte az ellenvéleményt esztétikai kérdésekben. A kereszténységgel kapcsolatban ellenben az volt a véleménye, hogy bár törvényen kívül állnak, nem kell üldözni őket, sem a névtelen feljelentéseknek utána menni; ám ha valaki a tiltott hitet fennhangon és nyilvánosan hirdeti, a törvénynek érvényt kell szerezni.

Nem tudni, hogy Marcus Aurelius idejében a keresztények voltak-e hangosabbak, vagy a törvény ügybuzgóbb, mindenesetre több volt a keresztényüldözés, mint a korábbi négy császár idejében. Mégis elég vonzó kép maradt fenn róla a bizánci történelemben ahhoz, hogy sok császár példaképei éppen az Antoninusok legyenek. Legalábbis ezt állítja Mikhaél Pszellosz III. Rómanoszról (1028–1034).

Olyannyira felfokozott véleménye volt saját tudásáról, hogy a hajdani nagy Antoninusok, a híres filozófus Marcus és Augustus mintájára akart uralkodni, és két dolognak szentelt különös figyelmet: a könyvek tanulmányozásának és a hadi tudományoknak. Az utóbbit téren teljesen tudatlan volt, és a műveltsége is sekélyes volt…

Az antoninusi legenda és a platóni tervezet kisugárzása azonban magára Mikhaél Pszelloszra is hatott. A bizánci történelem egyik legnagyobb szabású intellektuális jelensége volt, de amint azt olvasói könnyűszerrel megállapíthatják, sokat hangoztatott nagy jámborsága ellenére – az ember arra gondol, nem dicsekvés-e ez is – cseppet sem volt szerény ember, az alázatosság nem tartozott legfőbb erényei közé. És sajnos nem ez volt az egyetlen erény, aminek híjával volt.

Pszellosz, a filozófus – mert annak tartotta magát, egyébként okkal, és írásai tanúsága szerint a császárok is annak nevezték – igen tevékeny volt a politikában, és vállalkozásai gyakran sikerrel jártak. Bizánc balszerencséjére. Pszellosz ugyanis IV. (Diogenész) Rómanosz politikai ellenfeleinek egyik vezetője volt, és ez a csoport semmitől sem riadt vissza a császár megbuktatása érdekében. A csoport egyik vezetőjének, Ióannész Dukasznak a fia, Andronikosz Mantzikertnél egy döntő pillanatban megfutamodott katonáival együtt, és elterjesztette a hírt, hogy a csata elveszett. Ez vezetett a mantzikerti katasztrofális vereséghez, de önmagában még nem lett volna elég Kisázsia végzetes elvesztéséhez.

A vereség az első pillanatban nem volt annyira súlyos: a bizánci veszteségek viszonylag kicsik voltak, Alp Arslan pedig lovagi módon viselkedett az elfogott bizánci császárral, és becsületes békét kötött vele. A romé belviszonyok azonban ezt az eseményt beláthatatlan következményekkel járó katasztrófává változtatták. Az ellenzék [az akkori császár, Diogenész Rómanosz ellenzéke – R. P.], amelyet Ióannész Dukasz, a mantzikerti áruló apja és Mikhaél Pszellosz vezetett, valamiféle “államcsínyt” hajtott végre, és VII. (Dukasz) Mihályt (1071–1078) ültette a trónra… Rómanosz megvakításának és halálának hírére a szeldzsukok 1072-ben támadást indítottak Kisázsiában, mert a néhány hónappal korábban kötött béke érvényét vesztette… Még Nikaiát is elfoglalták, mely nem messze esik Carigradtól, és a bizánciak csak az első keresztes háborúban, 1097-ben kapták vissza a keresztesektől.⁸

Tévedés volna tehát Pszelloszt olyan filozófusnak hinni, aki tekintetét a magasabb eszmékre függeszti – Arisztophanész gúnyolta azzal a filozófusokat, hogy a csillagokat figyelve kútba esnek –, és nem ért a gyakorlati politikához. Pszellosz, a politikus vétke ennek éppen a fordítottja: a hatalomért folytatott harcban teljességgel hiányzott belőle mindennemű idealizmus és a magasabbrendű célok iránti érzékenység. Csak találgathatjuk, hogy végletes cinizmusról volt-e szó, ami annyira megdöbbentette Ostrogorskit, vagy a nárcizmusa hitette el vele, hogy minden, ami jó Pszellosznak – mégoly rövidlátó módon kitűzött, rövidtávú haszon legyen is –, az jó a többieknek is. Akárhogy is volt, a teljes gátlástalanság és a morál tökéletes hiánya alapvető vonása volt e Platón-tanítvány politikai tevékenységének, aki csak vallási téren tanúsított némi óvatosságot.

Mindenesetre a hatalmat gyakorló – vagy éppenséggel hatalommal bíró – értelmiségi olyan sajátos típusát képviseli, amelyikre nem érvényesek a szokásos sztereotípiák. Inkább látszik megfelelni ezeknek a sztereotípiáknak Pszellosz tanítványa, VII. (Dukasz) Mihály.

Minden arra vall, hogy hű tanítványa volt, mert életrajza, a Pszellosz művében olvasható utolsó életrajz nem egyéb, mint a császár műveltségének és bölcsességének dicsőítése.

Amidőn belekezdek Dukasz Mihály uralkodásának ismertetésébe, hogy legalább vázlatos rajzát adjam cselekedeteinek, amennyire históriám korlátozott terjedelme lehetővé teszi, először is arra kell kérnem olvasóimat, hogy ne tekintsék túlzásnak a képet, amelyet ennek az embernek a jelleméről és művéről eléjük tárok. Éppen ellenkezőleg, nehezemre esik az igazságnak megfelelő leírását adnom egyiknek is és a másiknak is. Mert miközben e szavakat leírom, érzem, ismét elragad ugyanaz az érzés, mely jelenlétében oly gyakran hatalmába kerített, ugyanaz a lenyűgözöttség vesz erőt rajtam. Valóban lehetetlen volt nem isteníteni őt. Ezért arra kérem olvasóimat, ne tápláljanak szívükben bizalmatlanságot beszámolóm olvastán, sem gyanakvást szavaim iránt amiatt, hogy még e császár életében vetem papírra őket. Az egyetlen ok, amiért e história megírására vállalkoztam, éppen az volt, hogy az emberek megtudhassák, létezhet ilyen magasztos emberi természet, mely messze felülmúl mindent, amit idáig ismertünk.

Így Pszellosz. VII. Mihály egyébiránt főként arról emlékezetes, hogy uralkodása idején szökött magasba az élelmiszerek ára, amiért talán személyesen nem is volt felelős, mert Bizánc valódi uralkodója ebben a korban Niképhoritza eunuch volt. Egy másik kortárs történetíró, Ióannész Szkülitzész ezt írja róla:

Miközben emez [Niképhoritza] hatalomra jutott, Mihály kizárólag haszontalanságokkal és gyermekded játszadozással foglalkozott. A legfőbb filozófus, Pszellosz úgy nevelte, hogy teljesen alkalmatlan volt a tisztségre, amelyet betöltött.

Naivitás volt-e ez Pszellosz részéről, vagy nagyon is megfelelt neki egy bábcsászár? Akárhogy is volt, VII. Mihályt hamarosan letették a trónról és kolostorba küldték, rövid életű utódja pedig – mindössze három évig, 1078-tól 1081-ig uralkodott, és I. (Komnénosz) Alexiosz buktatta meg –, hogy legitimitását biztosítsa, azonnal nőül vette a feleségét, Máriát, aki egyébként alán hercegnő volt. Ő fogja örökbe fogadni Alexiosz Komnénoszt, ami az utóbbinak jogcímül szolgál a trónra – azt is mesélték, hogy a szeretője volt. A hajdani VII. Mihály utóbb Epheszosz püspöke lesz.

Pszellosznak pedig tanítványa bukása után nyoma vész. Egyesek szerint száműzik; többet nem hallunk róla. Meghal? Megölik? Remeteségben vezekel bűneiért?

A válasz ízlés és irodalmi képzelőerő kérdése.

 

CSORDÁS GÁBOR fordítása