(az utca öble)

 

január vége van. a múlt héten még

fagyott. ma reggel a szomszéd utca fáin

megszólaltak az első madarak,

s a homlokzatok sora a téli ablakokkal

súrolva, gyengén egy kis fényt kapott.

aztán néhány perc múlva újra algás

sötét lett. a megállóból zökkenve

indult egy troli, elfelejtett arcokat vitt

a szürke üvegek mögött. utánuk fordultam,

és az utca öble megint bezárult. emléktelen

halszemekkel néztek a házak, s aki egy

kapualjból kilépett, a következő pillanatban,

mintha ólom találta volna, hanyatt bukva

süllyedt az üres időben. így láthatott

engem is, aki nézett. hazajöttem,

ettem valamit, és írni kezdtem. január

vége van. ma reggel a szomszéd utca

fáin megszólaltak az első madarak.

 

 

(földi sodrás)

 

a házak tövén, mint lassú folyó

hordaléka, gyűlik, vastagszik a szenny.

sovány eső hiába mossa.

az ébredő és elfogyó

nap néma, nem üzen,

s ha rákezd, az áradásban,

akár egy kitátott, óriás szájban

is csak úgy forog az idő,

mint haldokló száraz, csemcsegő

nyelve. ne mozdulj, maradj most veszteg!

van hol aludnod, van kinek add a tested,

gondnak ez épp elég. a földi sodrásban

nem győzhetsz holt magadon, élő másban,

testeket forgat a fölkavart, zagyva menny.

 

 

(a nagy rakomány)

 

bárki szól és bárkié a válasz,

az ekék még mindig a homályt szaggatják.

nem virrad, az égen szürke vitorlák,

bárki szól és bárkié a válasz,

az ekék még mindig a homályt szaggatják.

néma a föld, sose szült.

meddő, mégis útra küld,

az ekék még mindig a homályt szaggatják,

s nem virrad. odafönt szeles vitorlák

árboca, amit kiszánt,

csupa követ, viszik a nagy rakományt,

s nem virrad. az égen szürke vitorlák.