Az olvasó: Arra célzol, hogy az Úr olyan, mint a kommunista párt: csak azt a kezdeményezést tartja biztonságosan elfogadhatónak, amelyet százszázalékosan kézben tart? Ez lenne közös, onanista vonásuk?

A szerző: Legalább is hívőinek szemében. Mindenesetre a sátánkodást a tótágast álló világ ösztönözte: hatékonyabban működött légüres térben, ahol a dolgoknak megbolydult a nehézkedése

Az olvasó: Viszont ti nem légüres térben mozogtatok, csak az előzőtől különbözőben, amelyben szintén kötelező törvények érvényesültek.

A szerző: A nemzeti államokban külön-külön igen, csakhogy a menekültek szétszóródtak Európában és Amerikában. Nem annak az országnak a nevében nyilatkoztak, ahová behúzódtak, hanem nyugatra került menekültekként beszéltek még sokáig – egymással mindenképpen. Márpedig a nyugat mint intézményes és történelmi egység még kevésbé létezett, mint az intézményekkel már megrakodott XXI. századi Európa. Hivatkozási alapul a magyar forradalom szolgált, ebből viszont csupán közös ihletet lehetett meríteni, valójában megfoghatatlant, pontokba nem foglalhatót, már csak azért sem, mert értékrend, amely megtarthatta volna, nem alakult ki a túl gyorsan bekövetkezett csőd miatt. Máskülönben nem létezett hatékony, magyar emigrációs tapasztalat sem, mint a lengyeleknél vagy a cseheknél. A magyar gondolkodásban a kisebbségi helyzetbe szorult magyarság számított vállalhatónak. Rákóczi Rodostóban unatkozott, Kossuth Torinóban egyedül maradt.

Az olvasó: A két világháború között tevékenykedett magyar emigráció.

A szerző: Szervezeti köteléket ennek a kommunisták adtak, a Szovjetunió irányításával az Internacionáléban. Az ’56-osok ellenkező előjellel érkeztek, nagy tömegben, a szabadság, a demokrácia, a jólét igényében megegyezve, s mindennek kezdettől az ígéretéhez hozzá is jutva, ám átfogó szervezeti irányítás nélkül. Az úgynevezett Nyugat szabad kezet adott; no, meg, egymás között legyen mondva, nem is nagyon óhajtotta, hogy a keleti országok ellenzékei szóhoz jussanak a világ ügyeiben. Elmenekült politikusok mozogtak ugyan: volt Nagy Ferenc, Kéthly Anna, Kovács Imre, Király Béla stb., de ellenkormány például nem alakult, csak egy Forradalmi Tanács, amelynek “kormányképviselete” nem tudta magát nemzetközileg elismertetni, ellenparlament pedig egyáltalán nem ült össze. Helyette az irodalomra lőcsölt társadalomformáló, politikai felelősség szellemében az Írószövetség szervezte meg kinti sorait. Alakuló gyűlést hívott egybe Londonban 1957 elején. A Magyar Írók Szövetsége Külföldön első kongresszusát 1958 októberében, a forradalom második évfordulóján tartotta Párizsban. Oda én is elmentem.

Az olvasó: Kezdetnek ez sem lehetett semmi.

A szerző: Hallgasd meg a folytatást. Elhangzottak lángoló szónoklatok a megtisztulásról, a felelősségről és persze a hűségről, a fáklyavivői feladatról. Az Irodalmi Újság szóvivői szerepéről, új arculatáról. Mindezt egy akkor még ultramodernnek számító, termetes magnetofon rögzítette. Egyszer csak ez a szerkezet bedöglött, és kiderült, hogy az egybegyűlt tollforgatók nem értenek hozzá. Ott termett azonban egy tengerésztiszt külsejű egyén aranygombos zakóban, kijelentve, semmi az egész, percek alatt helyrehozza. Senki sem ismerte, többen megtapsolták. Miközben csavargatta helyére a hangszalagot, az illető megszólalt, és kritikai megjegyzéseket tett a szervezet működésével, a kongresszus szervezésével kapcsolatban, s azt is elmondta, hogyan kellene az egészet kielégítően működtetni: magnetofont, kongresszust, írószövetséget. Hosszan, pedánsan fejtette ki a teendőket. Aránylag közel ülve észrevettem, hogy már nem szerel, csak beszél. Amire az elnök észbekapott, a pedellus jelezte, hamarosan el kell hagyni a termet. Össze kellett csapni a választmány megválasztását: ebbe a magnetofon kezelő Sivirszky Antal is bekerült.

Az olvasó: Ki volt az a Sivirszky?

A szerző: Egy fontoskodó fajankó. Hollandiába emigrált jóval ’56 előtt, ott lett magyar lektor valamelyik egyetemen. Köze az irodalomhoz nem volt, viszont kis híján felborította az író kongresszus programját. Azt nevezem légüres térnek, ahol egy képtelen hólyagnak nagyobb szerep juthat, mint neves íróknak, a neves írók pedig fontos politikusoknak képzelik magukat.

Az olvasó: Mi történt még?

A szerző: Ott már semmi. Némi folytatásba belecsöppentem 1960-ban, mikor átutaztam Londonba, kutatómunkát végezni a British Libraryben. Még Párizsból írtam Ignotus Pálnak, hogy szeretném meginterjúvolni a Nyugat folyóirattal és édesapjával kapcsolatban. Szívesen válaszolt, fogad, vannak dokumentumai is. Kutatói szándékaimról értesítettem Cs. Szabót és Szabó Zoltánt, akiket már ismertem. Velük létrejött a találkozás, Ignotusszal nem. Úgy rémlik, mikor belátogattam az akkor a St. George Square-en székelő Irodalmi Újság szerkesztőségébe, Faludy György és Szász Béla azt mondta, nincs Londonban, keressem később. Elmentem hát Cs. Szabóhoz, akivel kezdettől tartalmas eszmecserét folytattam témámról. Elmentem Szabó Zoltánhoz, akitől megtudtam, hogy Babits nagy költő volt, és Ignotus Pál nagy svihák. Faludy is az, de főleg Ignotus. Amiből következett, hogy az Irodalmi Újságot ki kell ragadni karmai közül, az Irodalmi Újságot, az Írószövetséget meg kell menteni, mert ha a dolgok így mennek tovább, mi lesz Magyarországgal. Hosszasan vádolta Faludynak az írószövetségi határozatoktól eltérő, jobboldalinak minősített szerkesztői politikáját, gyakorlatát, Ignotus folytonos fúrásait az amerikai pénzadóknál a haladó, népi vonal ellen, mindkettőjük elzárkózását a fiatal tehetségek szóhoz juttatása elől. Megtűzdelte a komor helyzetrajzot hatalmi visszaélések, jogszabálysértések, adminisztrációs szabálytalankodások nyugtalanító felidézésével, s e hosszúra nyúlt bevezetés végén, melynek már az elején finom arcú, választékosnak született felesége tapintatosan magunkra hagyott bennünket, előjött a feladat megfogalmazásával. Fiatalokra vár az égetően szükséges szanálás feladata, a romlatlan erőkre, amelyek a forradalom becsületét is biztosították. Olyan emberekre, mint én…, és felsorolta, hogy kik még rajtam kívül. András Sándorra emlékszem, aki akkor nem volt Londonban, Huszár Lászlóra, Krassó Miklósra, Márton Lászlóra, Noszlopi Györgyre.

A panaszokat nagyjából ismertem, alá is írtam már egy-két bíráló nyilatkozatot az Írószövetség tevékenységét illetően, ezeket azonban mások fogalmazták, és Párizsban sok közöm nem is lehetett a londoni tusákhoz. Irodalompolitikai szervezkedésekben azelőtt nem vettem részt, nem nyüzsögtem mozgalmak közelében, más vallásúként, x-esként nem is igen hívtak. Ennek okából senki sem tartott érdemesnek arra, hogy manipuláljon. Szabó Zoltán magasra kopaszodott homlokának közepén megmaradt egy kis tincs, hátrafésülve adó-vevőre hasonlított, jelezve, hogy odabent állandóan és élénken mindenfelé kiterjed a figyelem. Maradék haja két oldalt szárnyat képezett, korszerű repülésre készen, és ehhez jöttek a híres könyvek és tevékenységek, amelyek nevéhez kötődtek. Miközben az elharapódzó kárhozatról beszélt, szeme indulatosan előremeredt, szóval fel kellett fognom, hogy az ő zászlaja alatt haladéktalanul a tettek mezejére kell lépnem, összefogva más tevékeny kortársaimmal. És ha tanácsra lesz szükségünk, forduljunk csak őhozzá.

Az olvasó: Nem beszélsz valami lelkesen.

A szerző: Utólag nem. Akkor elég lelkesen álltam be bizottságozni, elvégre Szabó Zoltán szempontjait osztottam. A jó ügy szolgálatában találkoztuk, stratégiákat dolgoztunk ki, nyilatkozatokat szövegeztünk. Körünket bővítettük: emlékszem, Czigány Lóránt is eljött egy rendkívülien fontosnak mondott összejövetelre. Nagyjából a célt abban láttuk, hogy az Irodalmi Újság legyen megint az Írószövetség lapja, az Írószövetségben és a lapban növekedjék azoknak a befolyása, akik ’56 szellemét, a néphatalomnak a szocializmust függetlenségben és demokratikus irányban átformáló igényét magukévá teszik. Mai, nyugati megfogalmazásban baloldali irányzatot képviseltünk, jobboldali ellenfélnek tartva a magyar helyzetet egyedül a liberalizmus mércéjével mérő, agresszív elkülönülést. Melynek megtestesítőit Szabó Zoltán szemével főleg Ignotusszal és Faludyval azonosítottuk. Egy-két hónapig tartott ez a szervezetesdi, pontosabban én maradtam ki belőle a ’61-es esztendő kezdetén, egyrészt, mert a könyvtári kutatás, az értekezés írása és a megélhetéshez szükséges francia órák tartása az Oxford Tuition Centerben – nem egyszer este fél tizenegykor szabadultam onnan – nem hagyott szabad időt, másrészt, mert egyre inkább meghasonlottam nagy éceszgéberünkkel.

Az olvasó: Csak nem álltál át Ignotusékhoz?

A szerző: Kiálltam én az egész béka-egér harcból.

Az olvasó: Azt mondtad előbb, hogy jó ügyet szolgáltatok.

A szerző: Elvben igen. Gyakorlatban viszont egyre inkább azt láttam, hogy Szabó Zoltánt szolgáljuk előretolt hídfőállásként. Elég hamar észrevettem, hogy a látens etnikai szembenállást korrektül félretolja ugyan, de lényegében a népiesek háborúját újítja fel az urbánusok ellen. Nem kerülte el figyelmemet az sem, hogy ennek az ’56 utáni helyzetben, és kiváltképpen Nyugaton sok értelme nincsen. Illetve, hogy az emigrációban csupán arról van szó, ki kaparintja meg a hatalmat a gittegyletben.

Az olvasó: Erre csak útközben jöttél rá?

A szerző: Nem mértem fel kezdetben, mennyire személyes becsvágy húzódik meg a szanálás jelszava mögött. A becsvágy sajátos jellege pedig apránként körvonalazódott. Nem tisztségre tört elsősorban, hanem befolyásra. Hogy ő mondhassa meg, milyen a helyzet és mi a teendő. Vannak, akik a hatalmat egyből megragadják, és magától értetődően gyakorolják. Szabó Zoltán ki akarta érdemelni, és hozzáférni is a maga nyakatekert útján igyekezett. Hogy senki se nevezhesse őt hatalomra vágyónak. Minket is ezen a sakktáblán manipulált. Legyünk mi a támaszpont, emeljük mi pajzsra, miután a sugallatára rendezett hálátlan ügyködéssel, a rohamozással, összeveszésekkel, a kegyelemdöféssel végeztünk, s aztán majd bevonul ő, mint az igazságos Mátyás király.

Az olvasó: Vaskézzel a bársonykesztyűben. Diktátor volt?

A szerző: Elég merev ítélkezésű. Szerette volna, ha mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül. E célból szívesen összeugratta az embereket. Nem lehet ezért pálcát törni fölötte. Magyarországon a benne élő írástudó és politikus hatásos összhangban kezdeményezett, megfelelő ember volt a megfelelő helyen. Az emigrációban az írástudó nem akart lemondani a politizálásról, nagy koncepciójú lépésekre viszont ebben a cselekvésképtelen közegben nem nyílt lehetőség. És a politikus lábára kulcsolódó béklyó fékezte az intellektuelt is. Egyre inkább úgy rémlett, nem tud magával mit kezdeni: ezért próbálkozik a hazulról érkező fiataloknál a mentor szerepét játszani, bennünket a helyes útról a még helyesebb útra terelni. Melléfogott.

Az olvasó: Veled, úgy látom, alaposan.

A szerző: Igen. Nem szerettem, hogy zsinóron óhajt mozgatni, mint egy bábot. Egyre kevésbé láttam, mennyivel lenne jobb a magyar irodalomnak, ha ő veszi át a hatalmat az Írószövetségben vagy az Irodalmi Újságnál. Mindenekfelett pedig hiányoltam irodalompolitikájából az irodalmat.

Az olvasó: Ugyanarra tört, mint a kommunisták.

A szerző: Persze, előtte demokratikusabb cél lebegett, de struktúrájában csak arról volt szó, hogy az irodalom ideológiai fegyver. Mozgósítson, szolgálja a politikát. Ahogy a szociográfusok gondolták. Én pedig éppen Londonban, a Nyugatot olvasva éreztem magamat egyazon hullámhosszon Ignotus Pál apjának 1913-ban írott soraival : “a művészetnek egyéni, idegbeli, az öntudatlanból parancsolatlanul kitűnő mivoltával függ össze, hogy ezt a szolgálatot nem lehet ráparancsolni. Mint a philosophia nem maradhatott ancilla theologiae, a literatúra nem lehet ancilla politicae.”

Az olvasó: Útközben, ott tisztáztad, hogy szemben állsz azokkal, akikkel gyülekezel?

A szerző: Árnyaljunk. Egyáltalán nem kifogásoltam, hogy egy író politizál. Mindenkinek joga, s olykor érdeke, hogy beleszóljon a társadalom ügyeibe. Később egyszer én is megkíséreltem berohanni az arénába. Azt azonban visszásnak éreztem, ha a szépirodalmat politikus csizmadiák képviselik, ha az ő szócsövükön keresztül jut kifejezésre az, aminek saját hangját kellene hallatnia közvetlenül a többé-kevésbé fogékony olvasó fülébe.

Az olvasó: Köszönöm. Apropó, Ignotusszal találkoztál?

A szerző: Ez álnok kérdés. Látom, visszalősz. Hát nem mentem el hozzá. Először nem volt Londonban, aztán Zoltán beszélt le róla, akkor meg nevetséges lett volna meglátogatni mint hozzám közel állót, aki ellen hadakozom.

Az olvasó: Máshoz sem mentél el?

A szerző: De. Amikor először bementem az Irodalmi Újság szerkesztőségébe, valamennyi szerkesztő meginvitált Aczél Tamás kivételével, aki éppen Amerikába indult. Őt megúsztam. Elmentem viszont Pálóczi-Horváth Györgyhöz, aki angol titkosszolgálati emlékeiről mesélt, szívélyesen, kicsit protokolárisan. Elmentem Szász Bélához, aki kétszer is megjárta a börtönt, először Horthyét, majd Rákosiét, utóbbiból szabadulva az Új Magyar Kiadónál kollégám lett, s akinek választékos lényében, beszédében nem látszott, hogy kommunista volt: őt két világháború közti emigráns életéről faggattam. Akit viszont nem kellett faggatni, mert dőltek belőle a történetek, az Faludy György volt. Vágytam arra, hogy személyesen is megismerkedjem vele. Az ő színes, harsány és tetszelgő verseit érettségire készülő osztályomban suba alatt terjesztették, Villon átköltéseinek stencilezett példányát pedig Végh Györgytől vettem meg húsz forintért a Körút és a Rákóczi út sarkán levő nagy Közért előtt 1956 tavaszán. A valóságban is volt benne valami vásárias, ehhez azonban közvetlenül testvéries hangnem társult, amivel engem mindig bizalomra lehet hangolni.

Az olvasó: A költő érdekelt, vagy az ember?

A szerző: Az ember, akinek a költő magát beállította, az aszfalt romantikus ihletettje, akiben a hétköznapi nagyváros pátosza testesül meg.

Az olvasó: Nem szoktál ilyen dagályosakat mondani.

A szerző: Ha kamaszkoromban kérdeznek, így válaszoltam volna. Szívbéli elismeréssel a szóban forgó eszménykép iránt. Londonban persze már a valóságfedezetre voltam kíváncsi. Össze akartam hasonlítani a magam hajdani képzeletével.

Az olvasó: Mit kellett helyesbítened?

A szerző: A romantikát. Abban az alacsony termetű, eleven arcú és még elevenebb szemű, olajosan göndör férfiúban az aszfalt jelen volt, de pátosz helyett humorban fejezte ki magát. Egyértelműen szórakoztatási szándékkal. Poénokra utazott. Először egy eszpresszóban beszélgettünk. Ki sem hozták még a kávét, máris elmondta, hogy az ÁVH-n azt akarták rábizonyítani, hogy az amerikaiaknak kémkedett. Kinek, milyen imperialistának adta a felvilágosításokat? Ő ugyan nem állt senkivel sem kapcsolatban, de félt a kínzástól, hát azt vallotta, hogy egy bizonyos Mr. Devillel (Ördöggel) állt kapcsolatban. Amit fel is vettek a jegyzőkönyvbe, majd a vádiratba.

Az olvasó: 1990 után a történet közismertté vált Magyarországon.

A szerző: 1960-ban számomra újdonság volt. Ő biztatón és kicsit szorongva várta, amíg elnevetem magam, aztán vidáman együtt nevetgélt velem. Azért mondom, hogy szorongva, mert elmondásának a hatását tartotta fontosnak. Nyilván nem először hozakodott elő az esettel, s kiélvezte már, hogy ő a főszereplő, viszont nem volt biztos abban, hogy a mesélő hős az új hallgató tetszését is elnyeri. Nevezhetem ezt csábtechnikának: meg akarta hódítani beszélgető társát, együtt akart vele élvezni. Bizonyára megszereztem neki ezt az örömöt, mert úgy kezelt, mint régi jó barátot, akivel közös emlékeket eleveníthet fel. Párizsról kérdezett. Mikor hallotta, hogy két napot töltöttem Bécsben, és hogy csoportunkból Abody Béla rulettnyereményét coca-colára költötte, pontosabban lábvizet rendelt ebből az akkor imperialistának számító italból, azt bömbölve a kaszinóban: “Nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”, akkor neki is megelevenedtek emlékei az osztrák fővárosról. Például szállodaszobája a folyosó egyik végén volt, a vécé a másik végén, a s éppen a fülke melletti szobát egy csinos színésznő bérelte, akiért ő epekedett. Gátlásos fiatalember lévén szégyellte, hogy a hölgy füle hallatára húzza le a vizet, meg hogy egyáltalán neki a recsegő padlón kell ellépdelnie az eszménykép ajtaja előtt dolgát elvégzendő. Kínjában dolgának darabos termékeit egy bőröndbe gyűjtötte. Igen ám, de harmadik napra a bűz kiáramlott a folyosóra, ahol a színésznő közlekedett. Meg kellett szabadulni az iszonyatot tartalmazó koffertól. Hősünk lement vele a villamos megállóhoz, aztán semmitmondó ábrázattal elvonult egy hirdetőoszlop mögé, lesve, hogy mi lesz. Kisvártatva befutott egy vadászkalapos alak, megpillantotta a koffert, körüljárta, fütyörészve elsétált a járdasziget csücskébe, ott álldogált a villamos érkeztéig, mely eltakarta. Mikor a kocsi továbbment, az állomáson nem volt többé se fütyörésző vadászkalapos, se büdös koffer.

Az olvasó: Kabaré-színvonal.

A szerző: A javából. Legfeljebb az volt a furcsa, hogy az Irodalmi Újság főszerkesztője rendezte, akivel először beszéltem kettesben. Jól szórakoztunk, de az ember valahogyan nem volt a helyén. A költőhöz viszonyítva sem.

Az olvasó: Hát a történetet nem lehet patetikusnak jellemezni. Mindig ilyen zaftosakat mesélt?

A szerző: Kétszer is meghívott otthonába, ahol megismerkedtem Zsuzsával, hihetetlenül sovány feleségével. Vacsora közben inkább az új, nyugati élet furcsa eseteiről esett szó. Hogy amikor kisfiukat az elemibe vitte, a gyerek magyarul üvöltött: nem akarok iskolába menni, s a buszon körülöttük az utasok felháborodva méregették a gyerekrablónak látszó apát, aki azért rimánkodott: “mondd angolul!” Természetesen elmondta a híres emigráns álmot. Hazautazik Magyarországra, örömmel fogadják, minden sikerül, csak éppen visszatérni Nyugatra lehetetlen. Hozzáfűztem az én álmom változatát. Haza akartam menekülni egy francia családi vacsoráról, ahol túl sokat ettem, ittam, de belefulladtam egy csokoládémocsárba. Házigazdám biztatott. Írd meg, eredeti téma. Ilyenformán neki köszönhetem az “Abroszon innen, abroszon túl” című novellámat. Bátorítása nélkül nem látok neki.

Az olvasó: Hát ez fontos tudnivaló. Hogy oda ne rohanjak.

A szerző: Mindenesetre itt úgy beszélt, ahogy illett az Irodalmi Újság szerkesztőjéhez.

Az olvasó: Aki mellesleg kuncogó kispolgár.

A szerző: Megvallom, nem azzal az emberrel találkoztam, akire számítottam emlékeim alapján. De a kuncogó kispolgárt ki kell egészíteni. Ami engem illet, amikor beszélt, nem tudtam nem gondolni az Ezeregyéjszakára, ahogyan a hollywoodi filmekben mutatják az előzékeny dzsinnt, fehér indiai öltözékben, selyem turbánban, melyből bóbita áll ki. Játszhatott volna Sabu helyett. Volt benne valami mesésen keleti.

Az olvasó: Ami nyilván idegesítően hatott.

A szerző: Szabó Zoltán szemében mindenképpen. Én inkább az irodalom megtestesítőjének érzékeltem, a delectare fajtából, és persze semmiképpen a prodesséből, ha a horatiusi törzsfogalmakat tekintem.

Az olvasó: Te most, ugye, nem a költőről beszélsz?

A szerző: A költői allűrökkel bíró emberről. Második alkalommal, amikor náluk vacsoráztam, levett egy sötétzöld kendőt valamiről, ami ingaórának látszott. Kupolás madárkalitka volt, tömve alvásukban megzavart fehér egerekkel. Volt vagy huszonöt, harminc, összebújva, rossz szagúan furakodva, egymás hátán bukdácsolva. Aki egy-két fehér egeret tart, az csakugyan nagyon kicsi polgár. Akinél harminc nyüzsög összezárva és nem laboratóriumi feladattal, abban él valami az irodalom mélyén hemzsegő szörnyűségekből.

Az olvasó: Azt mondanád, hogy ő is Molloyod volt?

A szerző: Az eddig elmondottak alapján már-már gondolhatnád, de mit tegyek a költővel? Aki az emberről írt. Az Irodalmi Újságban olvastam – akkor a lapot már nem ő főszerkesztette – egy hat-hét strófás elbeszélő költeményt. Ebben Faludy arról számolt be, hogy költözik, nem tud mit kezdeni a fehér egerekkel, hát lehúzza az egész seregletet a klozetban, minekutána félig mint az “egerek Istene”, félig mint XX. századi diktátor elborzad önmagától. Az emberről el lehetett képzelni, hogy kivégzi kedvenceit – ahogy Oscar Wilde fogalmazta: “Mert mind megöljük, akit szeretünk” – a költemény viszont hamisan hangzott, közhelyes nyelvezete, melodramatikus hatásvadászata miatt.

Az olvasó: Szóval a te szórakoztató dzsinned szadista mindenhatósággal kacérkodott.

A szerző: Személyi kultuszát dalolta meg költőként. Hősi szerepet osztott ki magának. Nem először a világirodalomban. Ha művészileg erősebb, eljuthatott volna a mitikus szintre.

Az olvasó: Neki csak a mesésig sikerült.

A szerző: Ezért akarták annyian kitúrni az Irodalmi Újság felelős szerkesztői karosszékéből.

Az olvasó: Hát odavaló volt?

A szerző: Nem, de sokszor úgy fontoskodott, mint aki odavalónak tartja magát. Ezért sem tartottam Molloyomnak. Molloy nem főnök.

Az olvasó: Úgy látom, londoni tapasztalataid elég vegyesek.

A szerző: Inkább tanulságosaknak nevezném őket. Az Írószövetség körüli hajcihő például arra okított, hogy kerüljem azokat az embereket, akik magánügyüket közügyként óhajtják hasznosítani. Ha valamilyen “közügybe” keveredem, első kérdésem az legyen, milyen közről van szó, és mi benne az én helyem. A szóban forgó szövetkezésben voltaképpen alig volt keresnivalóm a cselszövés néhány regényes képzelődésén túl. Szerettem volna író lenni, de úgy sejtettem, ezen a magánúton teljesen mindegy, hogy tagja vagyok-e valamilyen szervezetnek vagy sem. Viszont a gitteléssel tömérdek időt elpocsékolhatok, nevezetesen arra a kutatói munkára fordíthatót, amelyet becsvággyal végzek, és amely íróként is eltart, hiszen a magyar nyelvű írásból Nyugaton nem lehet megélni.

Az olvasó: Szóval az Irodalmi Újság sorsa nem lehetett szemedben közügy?

A szerző: Közügy csak elvben lehetett. Gyakorlatilag a londoni helyzetben a megosztottságot nem lehetett elkerülni. Mindkét fél az ’56-os forradalom képviselőjeként igényelte a vezetői szerepet, feledve, hogy annak szellemét az összefogás jellemezte. Nyilván, ha a forradalom nem kérészéletű, magától is megszűnt volna közügy lenni. A hazai megoszlás csupán azért nem szúrt szemet, mert a felkelés leverésével az orosz tankokat lehetett vádolni. Holott a Kádár mögött hatalomra nyomuló, szovjetbérenc kommunista pártot is magyarok alkották. Ami engem illet, én még a magyarság tüneményes egységének, a közügynek megrendítő illúziójával hagytam el az országot, s a belviszály – egyébként természetesen emberi – valóságával Angliában szembesültem. Szóval, amikor megszűntem Szabó Zoltán katonája lenni, 1961 elején, akkor a közügy-magánügy válságos dilemmája elől is menekültem – tapasztaltabban, és mégis azt remélve titokban, hogy menthetek valamit az illúziókból.

 

 

* Részlet a szerző Otthonok című önéletírásának készülő, “Jó lakásom az irodalomban” című harmadik részéből. (Az előzményeket lásd a Jelenkor 2006. áprilisi, októberi és novemberi számaiban – a szerk.)