Nem szeretek egyedül üldögélni a kerthelyiségekben. Legföljebb annyi ideig, amíg átlapozom a napilapot, és megiszom egy eszpresszót. Tompán bámulni a járókelőket meg az űrt, amit maguk után hagynak – olyan ez, mintha a saját tenyeremen kínálnám fel magam egy nemlétező tükörnek.

Ez a reggel azonban mintha különbözött volna a többitől. Csöndes, levegős reggel volt – valamikor az éjjel frissítő eső esett –, szellő fújdogált, és megálljt parancsolt a júliusi hőségnek, mely már hírt adott magáról. El tudtam lazulni, és eltűnődni azon, miért toppant be az éjjel álmomba Jesenković professzor, akire úgy emlékeztem, mint apám ritka vendégére és szakasztott úriemberre, aki az utcán kalaplevéve köszönt a barátainak. Pontosan három és fél lépésnyire megállt a szemből közeledő ismerős előtt, a kalapjához nyúlt, és mosolyogva meghajolt. Közben mindig egész testével feléje fordult, úgy köszönt. Emlékeim szerint soha senkit nem üdvözölt félvállról, és nem is társalgott senkivel felemás módon. Ha te is tudnál kalapot emelni úgy, olyan eleganciával, mint Jesenković professzor, mondogatta anyám apámnak, nem engednélek ki az utcára kalap nélkül. Apám nem szólt egy szót sem.

Álmomban azonban Jesenković professzornak nem volt kalapja. Alig láttam az arcát. Piros sál volt a nyakán, és sokáig integetett nekem két kézzel, vagy valakinek, aki mögöttem állt, nem tudom, nem láttam senki mást. Vártam, hogy hangot adjon, legalább a nevemet mondja ki… De nem szólt egy szót sem. Pánikszerűen, némán integetett, mintha a köztünk lévő levegő vízzé válhatna, melyben minden pillanatban megfulladhatnék. Nem mertem elindulni feléje, nem voltam biztos benne, hogy valóban ő az, Jesenković professzor az utcánkból, és nem értettem, mi történik a közöttünk lévő üres térben. Ekkor a professzor egyszeriben elsüllyedt. A kinyújtott kezét láttam utoljára. Jesenković professzor elmerült az összesűrűsödött levegőben. Némi homályos bűntudatot éreztem.

Talán azért álmodtam róla, mert egy időben sokat forgott a fejemben egy történet a professzor sorsáról a Mostar melletti fasiszta lágerben, 1993-ban. Szerettem volna írni róla egy novellát. Személyesen ismertem, valódi ember volt, valódi figura, nem kell kitalálnom az életét, mindössze néhány nevet kellene megváltoztatnom. Többek között az övét. A professzor szenvedéséről azok hoztak híreket, akik vele raboskodtak; ki ilyen, ki olyan részleteket mesélt, aszerint, hogy miként tekintett a hercegovinai civil lakosság meghurcoltatására.

Mind azt mesélték, hogy Jesenković professzor türelmesen viselte a veréseket és a káromkodásokat, a megaláztatásokat, a tábor gőgös, fiatal őreinek mindennapos gonoszkodását.

A botanika tanára volt, jó néhány könyvet írt a balkáni éghajlati feltételekről és növényekről. Talán ezért kényszerítették arra, hogy fésülje, csókolja vagy legelje a füvet, s hogy a szögesdrót tövében kitépkedje a száraz fűszálakat a zöldek közül. Egyszer ráparancsoltak, hogy tartson előadást a táborlakóknak a mediterrán növényzetről. Ez alkalommal mindenki kapott vizet műanyag pohárban, de senki sem tudta, kinek szól ez az előadás, és minek… Mind megjegyezték a tanár úr egy mondatát, mely szerint az emberi szervezet inkább hasonlít a növényekére, mint az állatokéra.

A vallatásokon többnyire arról faggatták, hogy a hét fia hány katonájukat ölte meg Lašvától Bregaváig, hány falut gyújtottak föl, hány nővérüket erőszakolták meg. Jesenković professzor hiába bizonygatta véresre verve, hogy még csak nős sem volt soha, nemhogy gyerekei lettek volna... Amikor visszadobták a hangárba a többi táborlakó közé – mindegyik kékre-zöldre verve, bizonytalan tudatállapotban –, és másvalakit fogtak vallatóra, a professzor összekuporodott egy sarokban, nem sírt, nem segített senkinek, és senkitől sem kért segítséget, csupán mormolászott, inkább csak magának: Mindegy... mindegy... vége lesz ennek is egyszer...

Jesenković professzor személyes balsorsának fogta fel a táborbeli szenvedést, mindaddig, míg egy este különös érzése nem támadt. Úgy érezte, hogy lassan minden tagja elváltozik, másmilyen lesz az arca, az álla, az orra, a járomcsontja, másmilyen a keze és másmilyenek az ujjai, a lába, a járása, a hangja, még a belső hangja is elváltozik, mely a torkán akadt. Ám mindezt nem láthatta, csupán tapintással tudta ellenőrizni. Tükör nem volt a lágerben. Mindenkitől elvették, aki pedig megtartotta, azt úgy büntették meg, ahogy a medvéket szokás. Ha valaki eső után egy tócsa fölé hajolt, a csizma gyorsabb volt nála. Jesenković professzor megpróbálta elkapni arcmását fogolytársai szemtükrében, akik azonban ilyenkor ijedten lezárták a szemüket, és csak akkor néztek fel újra, amikor hallották távolodni a professzor lépteit.

Jesenković professzor egyre inkább úgy érezte, hogy a mozdulatai hasonlítani kezdenek valakiére, akit ismer, aki már-már közel áll hozzá, ám akitől fél – de sehogy se tudott rájönni, ki lehet az. Idővel meg is szűnt a találgatás kényszere. A többi rab egyre inkább távolodott tőle. Hogy megváltozott, azt álmában érezte legerősebben Jesenković professzor. Ilyenkor teljes mértékben valaki más lett. Megint az az ismerős alak, akinek a szakálla sokkal sűrűbb és erősebb, mint az övé – de nem tudta, kicsoda. Álmában nem jutott eszébe, hogy tükör is van ezen a világon. Reggel megpróbálta elmesélni, elsuttogni az álmát valakinek, de a véletlen hallgató már az első mondat után hátat fordított neki, és elsántikált nemlétező dolgai után.

Négy hónap múlt el ilyen pánikszerű tapogatással. Ekkor szájról szájra járt a hír, hogy az új foglyok valamelyike egy kis tükröt csempészett be a táborba a hajában. Jesenković professzor tíz teljes napon át várta a sorát, hogy megpillanthassa a saját arcát a tükörben. Már nem félt, hogy az őrök felfedezik nála a maszatos tükördarabot, nem gondolt arra, hogy az őrök esetleg szándékosan dobták be a tükröt a foglyok közé, mert így konkrét ürügyük lesz a verésre. Őt már annyit gyötörték és ütötték, hogy már csak megölni tudnák, ami sokkal jobb lesz, mintha hagynák tovább szenvedni ilyen nyomorultul.

Jesenković professzor a markába szorította a tükröt, és elballagott vele egészen a szögesdrótig. Nem fordult hátra, nem érdekelte, követi-e valaki. Nem lepődött meg, amikor a tükörben azt látta, hogy neki voltaképpen már nincs meg se a saját teste, se a saját arckifejezése, se a saját szeme… Érezte ő ezt már régóta. Az arca elferdült, s olyan lett, mint a táborigazgatóé. Kemény, zöld szempár. Éles szakáll. Agresszív orr. Egy arc, melyet megtámadott a sömör. Minden olyan, mint Marić igazgató arcán. Jesenković professzor azon csodálkozott el leginkább, hogy ez egyáltalán nem zavarta. Sőt talán megfelelt neki az átváltozás?

Csupán azon tanakodott, vajon mások is látják-e rajta. Eztán a fogolytársai előtt akaratlanul takargatni kezdte, a tenyerébe temette az arcát…

Általában ezen a ponton adtam fel a Jesenkovićról szóló novellát. Innen több felé vezetett volna út. Vajon valóban kedvére volt az átváltozás? Vajon közömbössé vált? Vagy reményt vélt fölfedezni ebben? Hogy mégis sikerül kikerülnie a táborból, s aztán majd valahogy megkeresi a saját igazi arcát, a saját testét? Netán úgy gondolta, hogy csak kétségbeesett képzelgés az elváltozás, hogy szemfényvesztés az egész? Ha hitt a tükörnek, és picinykét jól esett neki, amit látott – mit hozhatott akkor a szabadulás? A történet folytatása úgy is elképzelhető, hogy látni kezdte a testét. De milyen állapotba kerülhetett ez a test? Meggyilkolták, felakasztották, beledobták a Neretvába, élve maradt a tábor egyik dohos zugában? Jesenković professzor, a táborigazgató képében, személyesen is részt vehetne a saját és a többiek testének mészárlásában… A leállíthatatlan, zsarnoki képzelet és a zsarnokságnak kitett ember identitásdrámája mindig is kéz a kézben jártak…

Ezen a reggelen beláttam, hogy a professzor nevéhez fűződő lehetséges “anyag” sohasem fog novellává kerekedni. Leginkább a vége miatt nem. Akik a táborban találkoztak Jesenković professzorral, mind azt kérték, hogy ne beszéljünk róla sokat, ha lehet, semmit se, mert ez volt a professzor utolsó kívánsága, utolsó leheletével – amikor egy üvegdarabbal, ami valaha tükör volt, felvágta kidagadt ereit –, ezt kérte.

A kerthelyiség lassan megtelt. Egy darázs halálos küzdelmet vívott a kávé utolsó csöppjeiben. Éreztem, amint a bőrömre tapad a zsibongás hullámverése és a közelgő hőség. Két mosolygós lány megkérdezte, hogy leülhet-e az asztalomhoz. Persze, persze, hogyne, csak tessék, mondtam, és gyorsan, még mielőtt meleg, illatos testük befészkelte volna magát a nádszékekbe, fölkaptam az újságomat, zsebre vágtam a cigarettám, és elmentem.

Hadžem Hajdarević (1956, Kruševo, Foèa mellett) – szarajevói író, költő, bosnyák irodalmár, irodalomszervező, nyelvész. Igen termékeny költő, tucatnyi verseskötetet írt, a szonett mestere. Az itt közölt novella Plasztikai sebészet (2004) című novelláskötetéből való. Dokumentáris háborús prózája Dobrinjai történetek címmel 1999-ben jelent meg, legutóbbi könyve, az Esős társadalom (2006) pedig publicisztikáit tartalmazza.