Amikor a szerb orvlövész a barátnőmnek

 

kilőtte a karjából a gyereket –

megszűntem hinni istenben. Nem vagy, istenem,

mondtam, mindörökre át vagy ikszelve,

és pont. Mert az az isten, aki megengedi, hogy a gyerekeket

az anyjuk karjában megöljék, csak úgy, semmiért,

puszta szórakozásból, az ilyen isten nekem nem kell,

mások meg – ahogy akarják.

 

Egyébként a háború előtt azt hittem, rám

szakadna az ég, ha megszűnnék hinni

istenben. És lám, nem történt semmi.

Még csak egy cserép sem repedt meg a házam tetején.

Én továbbra is én vagyok. Szarajevó továbbra is Szarajevó.

Az ég továbbra is ég. És, lám, megvan, ott, ahol azelőtt.

Habár nincs isten. Úgy értem, számomra nincs,

mások meg – ahogy akarják.

Minden maradt a régiben,

sőt úgy érzem, így könnyebb, így,

isten nélkül. Attól tartok, ezt nem sikerül neked

megmagyaráznom. Tudod, könnyebb üres kézzel

gyalogolni, mint mikor cekkereket cipelsz.

Igen, jól mondtam. Isten nélkül valahogy

könnyebb végigmenni ezen a tetves életen.

Egyedül az van, hogy minden percben érzem:

üres a két kezem.

 

Üres, és ettől súlyos.

 

 

Findzsa

 

Dženana Ðulizarevićnek

 

Amikor Azrát a gránát a családjával együtt darabokra tépte,

eleinte semmit sem éreztem. Hát ennyire elfásultam volna,

hát teljesen lefagyott a szívem, hát már semmi sem

tud megrázni engem? Mintha a lelkemet ölték volna meg

a gránátok. A testem még ép, de hol a lelkem?

 

Háromszor nehezebben viseltem, mikor meghalt Ruža,

közvetlenül a háború előtt. Egy közös kolléganőnket ápolta,

aki szörnyű kínok közt haldoklott rákban.

Ápolta őt, ki tudja mért. Nem állt hozzá közelebb,

mint mi mindannyian. Mégis több hónapját rá áldozta,

hogy könnyítsen a kínján. Ok nélkül, csak úgy.

Aztán Ruža is megbetegedett. Édes Istenem,

nem csúszott valami tévedés a számításaidba? –

kérdeztem, amikor Ruža is megbetegedett rákban.

 

De amikor Azra meghalt, eleinte semmit sem éreztem. Belső sivatag,

mintha fehér sasok^* viharzottak volna át a lelkemen.

Némi bánat, hogy már nem tudsz könnyet ejteni

senkiért, semmiért. Ámde ahogy múlt az idő,

égetni kezdett valami. Halkan, de folyamatosan. Mindennap jobban.

Bármit tettem, bármiről tűnődtem,

átlátszott rajta Azra veszte.

 

Egyszer a Miskin utcában megismertem az embert,

aki kiszedte Azrát a romok közül, kiásta abból a lomból

őt és a családját. Nem szűnik, mondja, sírni,

amióta azt látta. Ez a világ, asszonyom, mondja,

nem válik Isten dicsőségére.

 

Ezek, asszonyom, nem “részeg, szakállas szerzetek”,

hanem kitűnő szakértők. Akik egész életükben

tanulták a szakmát. Ma rajtunk mutatják be,

hogy meddig jutottak. Minden ágyú mellett, asszonyom,

iskolázott tiszt áll, aki jól tudja, hogy a gránát

nem öl, hanem mészárol. Csak azt nem tudja, hogy kit.

És ez minden különbség az új meg a régi csetnikek^** között.

Na, itt én is kibuktam. És hazáig sírtam.

Beismerem, édesek voltak a könnyek: nem dermedtél meg,

Nermana asszony a Tito utcából, még van benned lélek,

adja Isten, hogy legyen! És úgy tűnik, órákon át

nem apadt el a könnyem. Csak úgy. Maguktól,

patakokban folytak, mindent, visszamenőleg, elsirattam.

 

Takarítok, vasalom Mustafa ingjét,

borsót főzök, és nem szűnik a sírás.

Kávé is akadt épp a házban.

Főztem egy egész ibrikkel: minek spóroljam,

ha megmarad, megmarad, az is lehet, hogy míg iszom,

berepül a dzsezvába egy gránát. Iszom a kávét, könnyeim

a findzsába potyognak.

 

 

Farönk

 

Skender Kulenovićnak

 

Én bizisten rögtön láttam hogy meg fog halni

hiába vigasztaltak a társai hogy megmarad

én azonnal tudtam hogy neki annyi

pedig szép ember volt

féltem is egy kicsit emiatt mindig

megyek vele az utcán a lányok meg

így nézik tessék akartok valamit

kérdem tőlük ők meg csak bazsalyognak

 

Aztán itt a szomszédék hívtak virrasztani

a hatodikról egy öregembert megölt

a gránát a hőtelep előtt és hívott az asszony

hogy menjünk virrasztani

 

Nem mehetek én oda mondom neki nem lehet

spórolnom kell az erőmet a sajátoméra

aztán itt van egy golyót se lőtt ki nem érkezett semmi

hogy úgy mondjam bűnt elkövetni eltalálták őt az első

akcióban és én rögtön láttam hogy befellegzett

 

Nem jajgat se semmi csak néz rád így

aztán az a doktor is megmondta szépen

azok akik ordítanak meg jajgatnak azok maradnak élve

ezek meg akik hallgatnak és ekkora szemekkel néznek

őnekik betelik a sorsuk

 

Azon a napon mielőtt meghalt volna egy kicsit magához tért

és tükröt kért hogy meg akarja nézni magát

hű de sápadt vagyok mondja nem fog megismerni senki

lenn a kávéházban

 

Amikor meghalt kiáltozni akartam

hogy meghallja az Isten de ki bír annyira

na meg ez az Isten is úgy látom

elbújt hogy ne hallja az özvegyek sikoltozását

oszt az ember hiába tépi a száját

 

Én különben úgy tartom hogy a sírt gondozni kell

mér hagynám hogy benője a gaz a sírját

én még a képet is szeretem: itt fekszik a legdrágább kincsem

mondjon ki mit akar

hogy ez paraszti szokás

 

Van itt egy asszony aki rég elvált

de gondozza a férje sírját

van egy másik akinek jó ember volt az ura

a sírján mégis égig ér a gaz

azért hagyja hogy mindenki lássa

hogy ő milyen jó muzulmán

jól is megy neki de én tudom amit tudok teljesen

egyedül maradtam (reggel felkelek és a ház

csikorog a magánytól) és megmondom én neked

nem vagyok én már se muzulmán asszony se nem muzulmán asszony

olyan vagyok én már nézd azt a farönköt ott

és mindjárt tudni fogod ki vagyok mi vagyok

 

De mit tegyünk

olyan háború nem volt egy se soha

mely egyetlen anyát

megnevettetett volna.

 

 

Úgy teszek, mintha lennék

 

Amikor elkezdődött, arra gondoltam, hogy mi sem egyszerűbb: vagy meghalok, vagy élve maradok. Odafenn meg van írva. Ki gondolta volna, hogy nem odafenn van megírva, hanem idelenn írják. Azt meg pláne nem tudhattad, hogy a saját véredet fogod inni.

De még ha ezt el is gondolhattam volna, arra még álmomban sem számítottam, hogy a legjobb barátom, akivel húsz éven át közös törzsasztalunk volt a kávéházban, pont ő fog rákényszeríteni, hogy kanállal kóstoljam meg a saját véremet, akár a levest. Mindenki tudta, hogy az az asztal csakis a miénk. Úgy értem, azokban a napokban, amikor mi oda jártunk, más nem ülhetett ahhoz az asztalhoz.

Hát így fordult a helyzet, mondja nekem ő, micsinájjunk. Inkább én téged, mint te engemet, nem igaz? A ti Alijátok^* kitervelte, mondja, hogy ugyanezt tegyétek tik mivelünk. Nos, nagyon sajnálom, de megelőztünk benneteket.

Még ha csak ennyi lett volna! De ki gondolta volna, hogy a legjobb barátom először megver, addig üt, míg ki nem esik a fogaimból minden tömés, aztán a mellemnek szegez egy szuronyt. Ide. A másikat a hátamnak. Ide. És megparancsolja, hogy fél lábon álljak órákig: ha összerogyok és rádőlök az egyik szuronyra – én dőltem neki, én öltem meg magam. Hogy ezt is Alija tervelte-e ki, kérdem tőle. Mire ő bakanccsal vesén rúg: hallgass, az anyád török úristenit!

Amikor elkezdődött, arra gondoltam: vagy meghalok, vagy élve maradok. Azt azonban nem tudtam, hogy meg is halhatsz és túl is élheted egyszerre. Mintha a saját temetésem után lennék, úgy járok-kelek, nézek, eszem, beszélgetek. Úgy teszek, mintha élnék. Úgy teszek, mintha lennék.

 

 

Hajdanán mikor Isten inkognitóban

 

utazgatott a földgolyón

szarajevóban nyilván komótosabban érezte magát mint másutt:

választhatott hol fog megszállni vagy a dzsámiban

vagy a zsinagógában vagy a templomban vagy a katedrálisban

mert Isten is szereti a változatosságot Isten nem kuvik hogy mindig

ugyanarra a fára szálljon

 

de ez még azelőtt történt mikor bosznia még nem

papírszalvéta volt ami a szendvics után marad

ha ezt suttogva vagy kacsintva mondanám

téves benyomást keltenékmost azokat akik szétrombolták

hallgatom amint létezővé kuruzsolják és azt mondom:

ez ugyanaz mint mikor a tehénnek megdöglik a borja

s hogy ne apadjon el a teje

kitömik a borjúbőrt szalmával és azt adják neki

hogy nyalja miközben fejik

csak hazudjanak versenyt én tudom amit tudok:

bosznia halott épp mint tutanhamon

a mai politikusok buzgó sürgölődése pedig

nem más mint az utódok buzgólkodása

a halottas házban

 

 

Marko Vešović (1945, Pape, Crna Gora) – montenegrói származású szarajevói költő, prózaíró, újságíró, tanár. A háború alatt írt esszéit tartalmazza A halál szerbiai mester (1994) című könyve, melyben leszámolt a nagyszerb nacionalizmussal. A lengyel lovashadsereg (2002) című verseskötete, melyből az itt közölt művek valók, 1995–98 között keletkezett. A kötet előszavában így ír a szerző: “Ezek a szövegek élőbeszédből, újságszövegekből, könyvekből és az író fejéből vétettek. Azt mondom, szövegek, mert ezúttal nem túl fontos nekem a vers szó hivatalos jelentése.” Vešović még néhány verse magyarul a Magyar Lettre International 67. számában és a www.litera.hu-n olvasható.

^*

Fehér sasok: szerb paramilitáris alakulat (A ford.)

^**

Csetnikek: szerb önkéntes nacionalista katonai szervezet, mely a 19. században keletkezett; a második világháború alatt Boszniában a csetnikek a partizánokat, a horvátokat és a bosnyákokat ölték, háborús bűntetteket és etnikai tisztogatást hajtottak végre. Ma a szélsőséges szerb nacionalisták megnevezése. (A ford.)

^*

Alija Izetbegović (1925–2003): Bosznia-Hercegovina elnöke és a bosnyák hadsereg parancsnoka, a muzulmán Zöldsapkások paramilitáris alakulat vezére. (A ford.)