Szarajevóban egy irodalmi találkozón, melyet az “André Malraux” Francia Kulturális Intézet szervezett, megismerkedtem Björn Larsson norvég íróval. A találkozó résztvevői számára nyélbe ütött kiránduláson, miközben a rommá lőtt Mosztárban sétáltunk, az algériai háborúról írt regényéről beszélgettünk. Kérdésemre, hogy honnan szedte az “algír” témát és az “algír” tapasztalatot, Björn azt válaszolta, hogy az északi országokban az íróknak nincs témájuk. Hiányoznak a hétköznapi életükből az igazi konfliktusok, hiányoznak a valódi drámák, melyekről írni lehetne. Az ottani írók leggyakoribb témái a családi perpatvarok, az alkoholizmus, a magány meg az egyedüllét mint a modern élet trópusa. Azonban olyan nagy témák, mint például a háború, ami alapjaiban megrengeti az individuális világképet, és a feje tetejére állítja az életet megalapozó értékrendet, az ő irodalmukban nincsenek, hiszen a háború régóta elkerüli országaikat, az íróknak pedig, úgy látszik, nincs elég irodalmi anyaguk. Ez az egyik oka annak, hogy ő is az algériai háborúról írt regényt.

Björn eszmefuttatásához kapcsolódva Bergman filmjeire tereltem a szót, különösen a premier plán szerepére. Ugyanis Bergman közelképein kibomlanak a hősök arcán a lélek bensőséges rétegei; a kamera éles szemének kitéve az arcok halkan, csöndben saját belső háborúik drámájáról vallanak. Bergmannak nincs szüksége nagy horderejű külső eseményre, illetőleg valóságos háborúra ahhoz, hogy magán az arcon, az arc önmagáról árulkodó megmutatkozásán felfedezze a belső háborút. Elég volt rászegeznie a kamerát egy arcra, s az máris rétegeire bomlott, és felszínre dobta saját rejtett villongásait, konfliktusait, harcait. Bergmannál az arcok, noha nem egy valóságos háború kontextusában vannak elhelyezve, nem ott, ahol puskák és ágyúk lőnek, vagy bombák és gránátok hullnak, kifejezik, lárma nélkül, a belső háborút; a csöndben megnyilvánulnak a belső döndülések és rombolások, kifeslenek a rejtett konfliktuscsomók, melyek a személyiség legeldugottabb szegleteiben kavarognak. Bergman tehát a háborúról mint belső tapasztalatról beszél, és megkockáztatom, hogy a háborúról, tekintet nélkül arra, hogy volt-e részed benne, vagy sem, csakis így lehetséges beszélni. Még akkor is, ha a csupasz tények nyelvén beszélünk róla, ha hideg, precíz, már-már dokumentarisztikus leírásokat nyújtunk, még akkor is a mi belső világtapasztalatunkról szól a háborús beszéd. Gondolatmenetemet még azzal is alátámasztottam, hogy amikor én arról a háborúról írok és beszélek, mely valóságosan, méghozzá a legbrutálisabb módon történt meg Boszniában, akkor a bennem zajló belső háború perspektívájából igyekszem beszélni róla. Az az igazság, hogy a háború tette lehetővé számomra – s ebben állhatna e nagy téma ösztönző értéke – a világ elzárt perspektíváinak feltárulását; megnyíltak az emberi tapasztalat azon szegletei, melyekben az, amit belső háborúnak nevezek, eladdig hallgatásba és homályba merült, begubózott. Azt hiszem, mondtam, hogy a kimondatlanul maradt, artikulálatlan belső háborúk, amelyek nem lettek végigbeszélve, a legrosszindulatúbbak. Ilyen háborúk pedig kiváltképp gyerekkorunkban zajlottak; egy-egy elhibázott mozdulat, ki nem mondott szorongás, titkolt gondolat, artikulálatlan rettegés vall róluk. Ezért amikor a háborúról írok, a valódi háborúról, mely Boszniában zajlott, és amelyben közvetlenül is részt vettem, mintha maga az idő bontakozna ki bennem, az egész múltam kigombolyodik és összefonódik a jelennel. Felszínre bukkannak a gyerekkor homályba merült, tompa sikolyai, beteljesületlen vágyai, és összevegyülnek a háborús valóság robbanásaival.

Egyik versemben megírtam, hogy a háborúban a valóság részletekké esik szét – ám ezek nem morzsolják fel, nem semmisítik meg, nem teszik még olvashatatlanabbá a valóságot, hanem ellenkezőleg, felnyitják alakzatait és perspektíváit. A részletekre széttört valóság, akár egy robbanás, föltöri és kigombolyítja a tudatom mélyén meghúzódó, begubózott múltat. A felszínre kerülő részletek lehetővé teszik számomra, hogy kiengeszteljem az időbeli távolságot a múlt, a gyerekkor és a mai háborús tapasztalat – a ködös, homályos szenvedések és a mai szenvedések között, melyek fotografikus áttetszőséggel mutatkoznak meg, nyilvánvalóan, világosan, jól kivehetően, mint mikor gránát robban. Tehát amikor már-már fotográfusi precizitással leírok egy valós eseményt, igyekszem azt az alakok és az időbeli perspektívák sokaságába szétbontani, hasonlóképpen, ahogy a bergmani figura arca is arcok és az azokat belülről megképző rétegek sokaságává bomlik szét.

A norvég kollégával folytatott beszélgetés során felmerült az a kérdés is, hogy ha a háború a mi valóban borzalmas és iszonyatos emberi és történelmi tapasztalatunk volt, akkor miért nem beszélnek nálunk többet róla? Ez a kérdés épp ahhoz a tényhez viszonyítva nyer többletsúlyt, hogy az északi országokban az íróknak hiányoznak a nagy témák ahhoz, hogy irodalmilag mélyebben kifejezhessék mindennapi élettapasztalataikat és önmagukat. Itt Boszniában azonban, ahol megismertük a háború legsötétebb bugyrait, mintha nem lenne olyan fontos ez a téma, sőt mintha kerülnénk. Miért van ez így?

Azt hiszem, a válasz részben abban rejlik, amiről az imént beszéltem. Mint a bergmani arc, melyet olyannyira kinagyítottan látunk, hogy már nem tudjuk kivenni a formáját, sem a figurát, a háború, premier plánban, háború utáni mindennapjainknak is szerves része maradt. Jelenléte és közelsége mindennapi életünk minden részletében megnyilvánul, úgyhogy közvetlen formájában már szinte észre sem vesszük. Annyira áthatott bennünket, hogy mint közvetlen téma nem kerül a figyelem középpontjába. Ezért jönnie kell egy új belső háborúnak ahhoz, hogy a valóságosat egyáltalán kifejezhessük. Voltaképpen keresztül kell mennünk a belső háborún ahhoz, hogy széttörhessük a hazug háború utáni békét és a mesterkélt, feszült csöndet. Csak ez teheti számunkra lehetővé, hogy a valóság széthasadását, meghasonlását, ami megtörtént velünk, és ami még most is történik, artikuláljuk és megnevezzük. Már maga az artikuláció is olyan, akár egy új háború, mely belül zajlik, ámde ez már nem a destrukció és a pusztítás jegyében és eszközeivel folytatott háború, hanem olyan háború, mely megpróbálja kifejezni és megnevezni a rombolás és a pusztítás hatásait és visszhangjait, amelyek tapintható és kreatív tapasztalat gyanánt íródtak belénk. Ahhoz, hogy megszabaduljunk a hasadtságtól és az összeomlástól, amit maga a háború idézett elő bennünk, keresztül kell mennünk a saját benső széthullásunkon, a saját belső zűrzavarunkon, hogy belőlük, a bomlásból és a felfordulásból egyáltalán teremteni lehessen egy új világot.

És amiként az északi államok íróinak felfokozott képzelőerőre van szükségük ahhoz, hogy mindennapi életük ellentmondásait artikulálva megidézzék a háborús káoszt, ugyanúgy nekünk is, akik bizonyos tekintetben a háború produktumai, ha úgy tetszik, kreatúrái vagyunk, felfokozott képzelőerőre van szükségünk ahhoz, hogy belső háborúnk előhívásával világosan felismerhessük azokat a dolgokat, amelyeket a valóságos háború elhomályosított, és amelyekben még mindig ott rejtezik, várván, hogy áttetszővé tegyük és szóra bírjuk.

Mint például:

fotogramok

macskák, amint mancsukkal a saját árnyékukat érintve leugranak a konténer tetejéről, miközben egy kiéhezett kutya szemében tükröződnek;

egy öregasszony jobb kezének élesre vágott, lakkozott körme, amint megérinti a duzzadt, remegő ereket a bal kezén, miközben a csöpögő eresz alatt áll, és várja, hogy a csatornából megteljen a lavórja vízzel;

falombok, amint a balta csapásaitól remegve elsuttogják az égnek a haldokló tekintetek titkait, melyeket zöld leveleik fogva tartanak;

halálos borzongás az emberek torkában, miközben a temetésen kimondják az imák szavait;

sápadt magány az éhezők arcán, amint tekintetüket ölükbe ejtik;

üresség a térre ragadt politikusok szemében, amint tükörsima porcelán protéziseikkel derűsen mosolyognak választóikra;

mindez új meg új távlatból tűnt a szemembe az ostrom alatt, új meg új részletet villantott fel, saját formájának átváltozó domborzatát világította meg. Mindaz, amit fotográfusi szemmel felvettem, tekintet nélkül arra, hogy ismétlődött és nap mint nap megmutatkozott, mintha mindig újraalkotta volna önmagát.

Így az emberi arc minden újabb felvétele az arc újbóli megteremtése volt

minden új tekintet a világ látványaira

új világteremtés

minden új tekintet a város romjaira

a város újrateremtése

minden tekintet

mely testünkre tapadt

a test

újrateremtése.

*

Az ostromgyűrűbe szorított város különböző képek rengetegében lobogott, visszfények, villanások, tükröződések sokaságává lobbant szét. Úgy létezett, mint a női arc, mely újra meg újra, mindig másmilyen, halálos csábítással fordul felénk. És minél jobban beletekeredett a város a halálos abroncsba, annál vakítóbban fénylett fel, akár a kendőbe bugyolált női arc, és még gazdagabban, csábítóbban úszott a tekintetek hullámaiban.

*

Igyekeztünk minél jobban megragadni az emberi arcokat, tekintettel, tapintással, ujjainkkal, szimatunkkal, hogy magunkba pecsételjük őket, és rájuk véssük jelenlétünk nyomát. Biztosak voltunk benne, hogy a róluk “leszedett” idő megjegyez bennünket, és hogy minden hely és minden arc mindig emlékezni fog ránk. Ekképp a test rajta hagyta nyomait

a vékony nyakra felhajtott inggalléron;

a csók szenvedélye nélkül kirepedezett női ajkat fedő rúzson;

az inggombokon, melyektől megdermedtünk, mintha cári pecsét kerülne elénk;

a háborús bűnösök nedvességtől meggörbült, szétdobált fényképein a konténerek tetején;

az özvegyek aranygyűrűin, melyeken felhők árnyai siklottak tova;

a fehér lepedőkön, melyek lágyan fedték a halott arcát.

A test archívum volt, mely mindent meg akar őrizni emlékezetében, hogy ismét magába igyon minden nyomot, amit otthagyott valamin, hogy elszakítsa magát a feledéstől, és megőrizze magát a pusztulástól. Összegyűjtvén a szétdobált, elfeledett pillanatokat és érintéseket, melyek gyantaként olvadtak szét, újrateremtette önmagát. A villanáson keresztül, mely folyton a nyomok új rétegére világított rá, önmaga megváltására tört, összegyűjtötte saját elvesztett és elveszejtett részeit.

Senadin Musabegović (1970, Szarajevó) – szarajevói költő, esszéista, posztmodern teoretikus. Itt közölt esszéje Mennyei lapát (2004) című verseskötetét zárja. A test ütései (1995) című kötetében szintén verses és prózai szövegek keverednek. (Ezekből a Magyar Lettre International 69. számában olvasható néhány magyarul.) A haza felnövekedése (1999) címmel is megjelent egy verseskötete, melyet Boszniában az “Év Verseskönyve”-díjjal jutalmaztak és franciául is kiadták. Költészetének és elméleti dolgozatainak elsőrendű témája a háború.