Köszönettel tartozom Séllei Nórának a fenti észrevételekért, azért, hogy időt és fáradságot nem kímélve mutatott rá a Hogarth Press történetét bemutató írásom hibáira, hogy – noha eszerint nem annyira gondolat-, mint inkább indulatébresztő volt tanulmányom – tollat ragadott ama szöveg írója és potenciális olvasói okulására. Hálás vagyok azért, hogy kíméletlenül rámutatott arra a gondatlanságra, amellyel tanulmányom szövegével bántam: az elkészülte és közlése között eltelt majdnem egy teljes év alatt megjelent Virginia Woolf Messzeség című kötete magyarul, amely cím cseréjére nem ügyeltem, ugyanígy kerülhette el figyelmemet az, hogy Gy. Horváth László fordításában már megjelent a Mark on the Wall magyarul Folt a falon címmel, valamint hogy a Kew Gardenst két műfaj alá is besoroltam, és lám, hasonló hibát ejtettem Katherine Mansfield Előjátékával kapcsolatban is: elsiklott a figyelmem afelett, hogy minek minősítem, novellának-e vagy regénynek. A rendelkezésemre álló forrásokban az állt, hogy a Hogarth Letters szerkesztője Hermione Lee volt, de minthogy ez pusztán egy adat volt a sok közül, amelyet összefüggő, olvasható, a lehető legkevésbé száraz vagy épphogy a részletekben elvesző egészként akartam megírni, nem néztem utána, hogy tehát Lee már csak a második kiadást gondoz(hat)ta. Ezek után megtisztelő dicséretnek veszem Sélleitől az egyetlen pozitív jelzőt, amely reflexiójában az írásommal kapcsolatban egyáltalán felmerül: “korrekt.” Kérem tehát az olvasókat, hogy a fenti pontosítások szíves tudomásulvételével olvassák a Hogarth Press általam előadott történetét.

Az egy témáról szóló történetekről azonban legalább Hayden White (vö. pl. A történelem terhe, Osiris, 1997) óta Magyarországon is lehet tudni, hogy egyiknek sincsen kizárólagos jogosultsága a többivel szemben az igazságra vagy az objektivitásra. A kutató egy adatcsoportból a saját narratívája alapján épít fel egy történetet, egyes elemeket kiemel, másokat figyelembe sem vesz. Ehhez járul hozzá még a történetírói stílus: a kardcsörgetőtől a nyugodt elbeszélői hangig szinte bármelyik alkalmazható. Magam ez utóbbit használom általában, igyekszem jelen esetben is ezt tenni, még ha úgy tűnik is, hogy kritikusom az előbbinek híve. Sajnálatos módon azonban, nézőpontjának tiszteletben tartása mellett, csupán a kimért cáfolat marad számomra lehetőségként, Séllei írása ugyanis nem enged teret a valódi diskurzusnak: támadó jellege, ha az ember nem kívánja magára venni képtelen elmarasztalásait, csúsztatásait, szőrszálhasogatásait és személyeskedő megjegyzéseit, kizárólag ennek hagy helyet. Minthogy mindabból, amit Séllei fontosnak tartott elmondani tanulmányom kapcsán, úgy tűnik, számára kevésbé a Hogarth Press története, mint inkább egy képzeletbeli Ki tud többet Virginia Woolfról? kvízjáték megnyerése volt a cél, kifogásaira csak röviden válaszolok.

Az, hogy “a kiadó történetének a személyessége, illetve a személyesség és a szakmaiság összefonódása nem követhető nyomon” szövegemben, igencsak homályos értelmű felvetés, főként, ha figyelembe vesszük, hogy igyekeztem mindazt ismertetni, amit csak lehetséges volt anélkül, hogy az adatok kimerítő felsorolása és az unalmasság közti vékony határvonalat átléptem volna vagy elismételtem volna bármely, e témában már elkészült áttekintést. Emellett olyan kerethez ragaszkodtam, amelynek fókuszában mindig a Hogarth Press állt, nem pedig a Bloomsbury, és főképp nem Virginia Woolf – az a csapongás, amely felfedezhető Séllei szövegében, jól jelzi, hogy milyen nehéz e tárgyban megmaradni a választott úton.

Ezt a típusú előadást Séllei “sterilnek” gondolja – én viszont éppen a hatásvadász jelleget kifogásolom az összes eddig írt Hogarth Press-történetben: sokan nem riadnak vissza attól, hogy Virginia Woolf magánéletének borzalmas eseményeit részletezzék azzal a jelszóval, hogy abban kulcsfontosságú elemek rejlenek, vagy a bloomsberrik közötti hetero- és homoszexuális viszonyok boncolgatásából próbálnak egy kis érdekességet kölcsönözni mondanivalójuknak stb. Nem a pszichologizáló kutatások létjogosultságát kérdőjelezem meg: akit mások lelki traumái és/vagy szexuális szokásai érdekelnek, foglalkozzék azzal – én azonban akkora hangsúlyt helyeztem erre, amekkorát a Hogarth Press történetének szempontjából fontosnak tartottam.

Aki e téren tisztán akar látni, annak nem elég Cunningham Órákját beszerezni vagy az abból készült filmet (Stephen Daldry) megnézni, netán a Virginia Woolf-szakirodalmat olvasgatni: érdemesebb inkább a primer forrásokra támaszkodni, például Leonard Woolf önéletrajzi könyveire, a Richard Kennedy-memoárra (Boy at the Hogarth Press), esetleg Frances Partridge visszaemlékezéseire. Ezek ismeretében azt is elkerülhetjük, hogy ellentmondunk magának Leonard Woolfnak, aki számomra minden kanonizált szekunderirodalommal szemben hitelesebb forrás, teszem azt, az Ulysses kiadása körüli herce-hurcával, sőt általában a kiadó körüli okokkal és okozatokkal, valamint azok fontosságával kapcsolatban.

Ami mindezek után Séllei Nóra hosszúra nyúlt kritikájából megmarad, az részint elismétlése annak, amit én is leírtam, de úgy, hogy a kiegészítésből úgy tűnjön, mintha nem írtam volna le, így nemcsak redundáns, de erősen kifogásolható is, ráadásul éppen e pontokon hagyja el Séllei a Hogarth Press történetét és beszél valami másról – vulgárpszichológiáról, a Stephen családról vagy Virginia Woolf műveiről. Átsiklanék most afelett, hogy például a “Woolfok” kifejezéssel egyértelműen nem egy családot (házaspárt), hanem két individuumot, tudniillik Mrs. és Mr. Virginia Woolfot jelöltem – ahogyan Piers Plowright szellemesen utal Leonard Woolf háttérbe szorítására –: aki akarta és jól akarta éretni, megértette. Az is súlytalan, hogy Séllei számon kéri rajtam a “Bloomsbury Csoport” kifejezést, tekintetbe véve, hogy a magyar kánon “Kört” használ, már csak azért is, mert Séllei maga (mint ez, ha csak a legutolsó lábjegyzet legutolsó sorából is, de világosan kiderül) a kánon alkotója – írhattam volna egyszerűen “Bloomsbury”-t, vagy akár “bloomsberriket” (a “csoport” nem mellékesen kifejezi a társaság valójában decentralizált voltát, ezenkívül az is tisztázandó lenne, hogy mit és kiket kellene pontosan “Bloomsbury-kör” alatt értenünk, de ez is kivezetne a Hogarth Press történetéből.

Remélem, aki most ezt a riposztot olvasta, kedvet érez majd ahhoz, hogy például az unalomig ismételt, egymásra hivatkozó és konfabuláló elméletek után és/vagy mellett annak olvasson utána, hogy például milyen új, kézműves-iparművész hagyomány kezdődött a 19. század második felében az angliai könyvészetben, ugyanis e gyakorlatba is beilleszthető a Hogarth Press, valamint munkatársa, Eric Gill, aki több olyan betűtípust tervezett, amelyet manapság is előszeretettel használnak (például Gill sans, Perpetua, Aries). Esetleg hogy ezzel egy időben hogyan alakult át a szakképzés, sőt a művészeti oktatás, főként Londonban: a bloomsberrik közül néhányan például fizetős “vasárnapi iskolában” hallgatták G.E. Moore előadásait a szegény munkásokkal együtt stb. A lehetőségek kimeríthetetlenek. A Hogarth Press lehetett terápia, családi vállalkozás, pénzkereseti forma, publikálási lehetőség vagy egy jól sikerült tréfa és még sok egyéb: hogy melyik dominált ebből, azt csak Leonard és Virginia Woolf tudhatta. A többi csak narráció.