Úgy tűnik, mintha Janovics Jenőről, az erdélyi színjátszás egyik legnagyobb hatású, európai mércével mérhető alkotójáról manapság kevesebb szó esne. Írásomnak nem célja ennek a jelenségnek az elemzése. Csupán arra vállalkoztam, hogy bemutassam, milyen színházigazgatói szerepeknek kellett megfelelnie fordulatos élete során.

Janovics eredetileg színész volt – vélnénk. Ám a lexikonok pályakezdését sokszínűbben mutatják be. Budapesten Janovics nemcsak a színiakadémiára járt – mivel szülei gépészmérnöknek szánták –, a műegyetem óráit is látogatnia kellett. Színészi oklevelét 1894-ben vette át, s vidéki társulatokban lépett színpadra. A millennium évében, 1896-ban került Kolozsvárra. A színészet már akkor sem elégítette ki – Csiky Gergely realizmusa címmel írt disszertációját sikerrel védte meg a kolozsvári egyetemen. Szegeden 1902-ben lett színigazgató, s 1905-ben került a kolozsvári társulat élére. Egészen 1930-ig ő irányította az együttest. 1930 után anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy vállalkozó igazgatóként működhessen. Megpróbált visszakerülni a magyarországi színházi életbe; 1936-ban kinevezték a Szegedi Szabadtéri Játékok főrendezőjévé, de nem tudott abban a városában gyökeret ereszteni, ahol egykor igazgatóként működött.

Azt talán ekkora már megbocsátotta a szegedieknek, hogy életének első színjátékszerű epizódját éppen ebben a városban élte át 1904-ben. Ebben az évben Makó Lajos nyerte meg az igazgatói pályázatot Janovics Jenővel szemben. Mire Janovics fellebbezett, s a város közgyűlése nagy szótöbbséggel visszavette Makótól a színházat. Ekkor a pórul járt direktor hívei a belügyminiszterhez, Tisza Istvánhoz fordultak, aki rég elhatározta, hogy Janovicsot nevezi ki a kolozsvári Nemzeti Színház élére, s ezt időközben meg is tette. Az egész harc az igazgatói szék körül csak azért élesedett ki, hogy Tisza jelöltje ne bukott igazgatóként vegye át Kolozsvárott az ország jelentős kulturális intézményét. Végül Janovics megkapta a szegedi színházat, vagyis a csatából győztesen került ki. Később feljegyzett sorai sokatmondóan szemléltetik az akkori színházpolitikai állapotokat: “Ez a színházi harc nagy port vert fel akkoriban az egész országban. Elkeseredett harc volt, pártokra szakadás, hírlapi csata. Utána elárasztottak szerencsekívánatokkal, de én fáradtan és fásultan fogadtam azokat. Nem örültem én ennek a győzelemnek. Fájdalmas ára volt: megalkuvás, alakoskodás, üres szócséplés, hangzatos ígéretek, ostoba fecsegések. Tipikus vidéki színigazgató sors képe.”¹

A színházigazgató különös közszereplője volt a 20. század hajnalán a vidéki társadalomnak. A színikerületi rendszer nem tette lehetővé, hogy huzamosabb ideig letelepedjen a városban. Nem is igen létezett olyan helység, ahol a teljes évadban tarthatott a társulat előadásokat. Ráadásul általában évente kellett pályázni a színház bérletéért. Az épületet ugyanis rendszerint a város birtokolta. A színigazgató így szállodában lakott, esetleg szobát, lakrészt bérelt. Háztartást nem vitt, hiszen a felesége is játszott. Így azután nem láthatta vendégül a városi elit tagjait. S vajon melyik elithez tartozott? Szerződése révén a városi vezetőkkel állt kapcsolatban – akik azonban úgy tekintettek működésére mint szükséges rosszra. A szubvenciót gyakran előre el kellett kérnie, a kaució letétele többször okozott gondot – cserébe mégsem tartott, nem tarthatott olyan színvonalú előadásokat, mint a fővárosban. Az értelmiség hangadói a városi lapokban gyakran bírálták működését, ezzel eleve lehetetlenné tették, hogy az igazgató közeledjen ehhez a csoporthoz. A színházvezetőnek így az a réteg maradt, melyhez anyagi helyzete és születése révén leginkább kötődhetett: a városi kis- és középpolgársághoz. Szó sem lehetett arról, hogy akár a városi, vármegyei elit, akár az értelmiség befogadja.

Janovics Jenő helyzete is csak Kolozsváron változott meg alapvetően. Bizonyára emelte tekintélyét az a tény, hogy az ország legrangosabb vidéki társulatának élére került. Talán nem is helyes vidéki színháznak nevezni a kolozsvárit, hiszen elnevezésével – Kolozsvári Nemzeti Színház – is jelezték különállását. Kolozsvár igyekezett megtartani azt a szerepet, melyet a hivatásos magyar színjátszás születésekor betöltött, csak éppen egészen másért lett a kolozsvári teátrum kiemelt kulturális intézmény.

A legújabb kutatások nyomán világossá vált, hogy miért támogatta az állam éppen a pozsonyi és temesvári társulatot, arra azonban nem vállalkozott eddig senki, hogy a kolozsvári színház egyedülálló státuszát megvizsgálva Janovics Jenő szerepét értékelje.

A színháztörténet hajlamos az elmúlt század eseményeit hasonlóan előadni, mint a magyar színjátszás hőskorában megtörténteket. Ezt elősegítette, hogy megelégedtünk azokkal a feldolgozásokkal, melyek rendelkezésre álltak – ráadásul a kolozsvári színjátszás történetét nagyrészt maga Janovics írta.

Kolozsváron ezzel szemben megbecsült polgárrá válhatott. Reformjával, melyet a színház irányításában, fenntartásában és a repertoár kialakításában hajtott végre, lefegyverezte még ellenségeit is.

Mert természetesen azonnal támadták, ahogy a városba érkezett. A Kolozsvári Hírlap “új jövevényeknek” nevezi Janovics Jenőt és munkatársait, s gúnyos hangon kommentálják terveit: “Janovicsék kultúrmissziót jöttek teljesíteni, és tessék ebbe belenyugodni. Ők szónokolni fognak a színpadon, repertoárt állítanak össze a veszendőnek indult magyarság megmentésére…” – idézi Jordáky.²

A veszendőnek indult magyarság megmentésére azonban nemcsak szónoklatok születtek. Janovics átgondolt, megtervezett, koncepciózus repertoárt állított össze, mely megfelelt a város értelmiségének. De arra is képes volt, hogy a századelő gazdasági fellendülését kihasználva – vagyonát gyarapítva – vállalkozóként is részt vegyen Kolozsvár életében. A Hunyadi téri színházról szóló kötetében Janovics megírta a sétatéri színkör, a mai Kolozsvári Állami Magyar Színház építésének történetét. A színház létrehozásának históriája azt bizonyítja, hogy Janovics tudott taktikázni, ha kellett; s nem szégyellte kihasználni a politikusokhoz fűződő kapcsolatait sem. A sétatéri színkörben tartott rendezvények bevételt hoztak, ezekkel egészítette ki az államtól kapott támogatást a kolozsvári direktor; a támadásokat pedig azzal védhette ki, hogy a népszerű rendezvények bevételei nemes célt szolgálnak.

Jordáky Lajos azt írta, hogy az első világháborút megelőző évtized sajtókritikai véleménye szerint Janovics Jenő igazgatása idején a kolozsvári magyar színház klasszikus és modern realista repertoárja a fővárosi színházak fölött állt. Ráadásul Janovics a színházat irodalmi találkozóhellyé tette, hiszen alig tartott olyan jelentős bemutatót, mely előtt ne tartottak volna bevezető előadást.

Janovics mégsem ezzel vált a kolozsvári társadalom teljes jogú tagjává. Kivételes műveltsége, doktori címe, vállalkozó kedve nélkül esélye sem lett volna megtestesíteni a modern színházigazgató ideális alakját. Úgy lehetett a 20. század első évtizedeiben a modernizálódó, de alapjaiban mégis arisztokratikus Kolozsvár megbecsült személyisége, hogy színházteremtőként, színházalapítóként lépett a nyilvánosság elé. Az új színház felépítését – melynek épületét ráadásul a bécsi Helmer és Fellner cég tervezte – nem fogadta egyöntetű lelkesedés Kolozsvárott. Különösen azért nem, mert a bezárásra ítélt Farkas utcai Színház még 1821-ben épült, s nem győzték hangsúlyozni, hogy színpadán legendás művészek léptek fel. Archaikus nézőtere Erdély történelmi levegőjét őrizte. Ehhez nem hasonlított a Kecskemétről, Szegedről, Budapestről már ismert épület. Janovics tudta, hogy biztosítania kell a folytonosságot, s ehhez nem elegendő pusztán a kontinuitást hangoztatni. Jelképesen a régi színpad egy szeletét beépítette az újba. Saját költségén két szobrot állíttatott a Hunyadi téri színház előcsarnokába: Kótsi Patkó Jánosét és Ecsedi Kovács Gyuláét. S ő mondta az avatóbeszédet 1906. szeptember 8-án: “Hulljon le a lepel márványképedről Kótsi Patkó János! Apostol voltál és úttörő. A magyar nemzeti állam épületének egyik alapozó munkása. […] Tanítója és mestere társainak, az erdélyi színjátszás első tudatosan működő igazgatója.” Illetve: “E. Kovács Gyula néma ajakkal is hirdetni fogod e ragyogó csarnokban a régi szellemet. […] A kicsiny gárda, mely az új hajlék kapuit ma megnyitja, hűséget fogad szellemeteknek, szegény, dicsőséges histriók.”³

A szobrok leleplezésénél nem volt jelen szélesebb közönség, csupán meghívottak és a sajtó képviselői. A színházigazgatónak a folytonosság szándékát szélesebb publikum előtt, látványosabban is meg kellett erősítenie. A kezdetben vándorszínészként tengődő, de szorgalmával, becsületével, tudásával a kolozsvári és az országos méltóságok közé emelkedő, fekete színű magyar ruhába öltözött, tehetős polgár a színházavató előadáson is mondott beszédet; fontosabb azonban ennél az este második részében előadott Színházavatás című játék, Herczeg Ferenc műve. Ebben Janovics nem a díszbe öltözött színigazgatót alakította, melyet korábban. Színpadi szereplése ars poeticájaként is felfogható. Herczeg segítségével sikerült hangsúlyoznia, hogy a színház vezetése nem csupán adminisztratív teendő, protokolláris feladat. S az ünnepi alkalom jelentőségét még színházi hatások is erősítették: “Elmélyedve lép most a színház új igazgatója az üres, sötéten tátongó színpadra. Kezében színdarab kézirata. Tépelődik. Parancsára díszletfüggöny ereszkedik le a zsinórpadlásról: a Királyhágó sziklás országútja. Azután kigyulladnak a lámpák, a vakító reflektorok. Fény árad a színpadról. Az igazgató tépelődik. Nem tudja, hogyan fogjon munkához. Fény, pompa, az építőművészek és színpadtudomány minden gondolata megelevenedett ebben a házban, s mégis úgy érzi, hogy valami hiányzik. Valami, ami nélkül meddő lenne itt minden törekvés. Mi az, amit a legfejlettebb építőremeklés sem tudott életre kelteni a színpad tökéletesen működő gépezetei között? Lehunyja szemét, hogy sűrűsödjenek gondolatai. S álmában meztelenül jelennek meg a múlt emlékei. Egymás után jönnek az úttörő apostolok, Lendvay Márton, Egressy Gábor, Szentpétery Zsigmond, Szerdahelyi Kálmán, Kótsi Patkó János, Jantsó Pál, Pergő Celesztin József, Fáncsy Lajos, Kántorné, Déryné, Fejér Rozália, Laborfalvi Róza. […] Az árnyak eltűnnek. Felszabadultan ujjong a lelke, fiatal vezér, már tudja, mi hiányzik az új házból: a régiek szelleme. Az úttörőké, akik megáldották most ezeket a deszkákat. Magyar színpadnak, magyar színésznek csak egy hivatása lehet: követni a megszentelt hagyományokat. Most már látja a célt, s fogadja, hogy nem fog letérni az útról, melyet a nagy elődök jelöltek ki.”⁴ Olvashatjuk ezt a szöveget annak figyelmen kívül hagyásával, hogy ezeket a sorokat Janovics 1941 után írta? Azokban az években, amikor ismét igyekezett a kolozsvári színház a hagyományokat folytatni, ám ebből Janovicsot zsidó származása miatt kizárták? Az idézett hitvallással a mindenéből kiforgatott Janovics fiatal színigazgatói énjét próbálta meg jellemezni; de semmi kétség: a kortársaknak intézte sorait.

Janovics Jenő színészi és igazgatói pályafutásának jubileumát 1924-ben megünnepelték. Ebből az alkalomból díszes albumot adtak közre tisztelői. A könyv bevezető tanulmányában Imre Sándor rámutatott, hogy Janovics törekvései megvalósultak: “önálló kezdésekbe fogott mindjárt, munkája elején, és eredeti bemutatókkal, a régi magyar és külföldi klasszikusok színre hozásával igyekszik színházát a fővárosi nívón túl európaivá tenni. A nagy, keresztülvitt tervek mindenütt igazolták az ő hatalmas koncepcióját, előrelátását, kultúrtörekvéseinek helyességét, és főképpen azt a rátermettséget, mellyel vezetője, faktora, és kiindulása lett egy társadalmi intézménynek, melynek ezerfelé ágazó szövevényében csak az ő talentuma tud eligazodni.”⁵

Janovics Jenő színházvezetői helyzete 1918-ban alapvetően módosult. Az energikus, a színházat a magyar kulturális dominanciát megtestesítő intézményként működtető direktor pozíciója egyik napról a másikra megváltozott. A vesztes háború után Janovics nem tehette ugyanazt, amit az erdélyi közigazgatásban, tanügyben és művelődésben dolgozók – azaz nem hagyhatta el a várost, hiszen ezzel a döntéssel egzisztenciáját adta volna fel. S társulatának tagjai is a maradás mellett döntöttek. Janovics – bár 1919-ben nem tette le a hűségesküt – előremenekült; igyekezett a magyar színjátszás folytonosságát biztosítani. A román csapatok bevonulása és a hatalom átvételének szimbolikus aktusa volt, ahogyan a színészeket és a közönséget 1919. szeptember 30-án a Hamlet előadása után kiűzték a Hunyadi téri színházból, s ettől kezdve a Séta téren álló nyári színházban tartották az előadásokat.⁶ A magyar színháztörténetben van néhány olyan Hamlet-előadás, melyek közönsége nem az egyetemest találta meg Shakespeare tragédiájában, s nem az eszmékről gondolkodott. Ezek közül a leghíresebb kétségkívül Janovicsé. A történetet mindenki ismerte, annak ellenére, hogy Jordáky Lajos eléggé átformálta: “Janovics Jenő azonban nem csügged. Az új színház programját a régi színházban tartott Hamlet-előadás utolsó szavaival adja meg. A cenzor törölte a darab utolsó jelenetét, Fortinbras diadalmas bevonulása elmaradt, s így az előadás Hamletnek Horatiushoz intézett szavaival végződik: “Én meghalok, te élsz, győzd meg felőlem / És igaz ügyem felől a kétkedőket!…” Jordáky bölcsebbnek látta elhallgatni, hogy a cenzúra Hamlet nagymonológját is törölte, csak az első sort volt szabad elmondani: “Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés!”. S Jordáky a katonai erőszakról is megfeledkezett. Janovics az előadás körülményeit is feljegyezte: “Hét órára már szorongásig megtelt a színház, a zenekari helyiség, a sorok között a szabadterek, még az előcsarnokok is zsúfolva voltak emberekkel. Abban a színházban soha, sem azelőtt, sem azután annyi ember nem szorongott. Mindenki jelen akart lenni a nagy búcsún.”⁷

Janovics Jenő hagyatékában, több változatban fennmaradt ennek az estének leírása. A leghitelesebbnek az a naplójegyzete tűnik, mely 1919. október 1-jén, a legendás előadás másnapján született. Eszerint két és fél ezer ember szorongott az épületben, s a színház előtti tér is feketéllett.

Jordáky írása arról sem számol be, hogy 1941-ben, amikor a Hunyadi téri színházat ismét megnyitották, erre a Hamlet előadásra emlékezve mutattak be részleteket. Ezen az előadáson Janovics Jenő nem lehetett jelen. Színházavató beszédében az új igazgató, Táray Ferenc név nélkül idézte fel az egykori előadást: “Számtalan példáját mutatja régi és mai történelmünk a magyar akarat keménységének. Csodákra képes ez az akarat. Vagy nem csodálatos-e hölgyeim és uraim, hogy egy színházban előadást tartanak… éppen Hamletet játsszák… az egyik felvonás után valami kellemetlen incidens, irtóztató kellemetlen incidens zavarja meg az előadás menetét. A címszerepet játszó színész szeme könnyes lesz. A nagy monológ világhírű bekezdése: »lenni vagy nem lenni« mint a magyarság kétségbeejtő dilemmája jajdul fel ajkán. Felfordul a rend, mindenkiből kitör a lefojtott keserűség. Az előadást megzavart hangulatban, megrendült lélekkel csak nehézségek között lehetett folytatni.”⁸

Ugyanerről Janovics: “[k]övetkezett a nagymonológ. És én elfelejtettem mindazt, amit tudós dramaturgiai professzoraimtól hallottam a színiakadémián, hogy ez a nagymonológ önmagát marcangoló, magába mélyedő elmélkedés. Kiállottam a súgólyuk elé, a nézőtér felé harsogva a kérdést: »Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés!«

Pillanatnyi megdöbbent némaság után robbantak ki a szenvedélyek. A karzatról lenyilaló éles női hang törte meg először a halálos csöndet:

– Élni akarunk!

S utána kétezer torok dörögte, harsogta felszabadultan, ujjongva, reménykedően:

– Élni akarunk!

Mintha a történelem kerekébe akart volna ez a kétezer ember kapaszkodni. A tenyerek összeverődtek, a lábak szilajul dobogtak, félelmes pillanat volt. Magam is megriadtam a visszafojtott szenvedélynek ettől az orkános kitörésétől. Percekig tartott ez a viharzás, azután valahogy egymást csitították az emberek.”⁹

Az 1941-es évadnyitó előadáson a Hamlet előadását a ’Lenni vagy nem lenni?’-kérdéssel kezdték. A krónikás feljegyezte, hogy néma volt a közönség válasza, de annál erősebb hitű: lenni. Eközben Janovics Jenőnek az élete forgott veszélyben. A félreállított igazgató hiánya vajon nem rontotta el ezt az ünnepet? Janovics távolléte nem volt olyan mellbevágó, mint egykor a megcsonkított szöveg? S vajon gondolta-e 1941-ben a díszelőadáson valaki, hogy 1945-ben ismét Janovicsra vár a feladat, hogy visszaköltöztesse a színészeket a Séta térre, s a vészkorszakot túlélt ember a színház megnyitása előtt meghal…

Belekezdett még színháznyitó beszédébe, melynek központi gondolataként ismét csak a folytonosságot említette: “Hiteles tanú áll önök előtt – írta. – Ez a tanú ismeri a múltat, hiszen a 153 éves történetből kereken 50 évet, egy félszázadot töltött a kolozsvári színház szolgálatában mint színész, rendező és igazgató. Talán éppen ma van 50 éve annak, hogy először lépett a Farkas utcai színház deszkáira.”¹⁰

Janovics Jenő harmincéves színészi és huszonkét esztendős igazgatói jubileumát még felhőtlenül ünnepelhették. Az emlékalbumban közzétett sorok legtöbbje mégis a nekrológ hangját idézte. A sors fintora, hogy ekkor még azok is felköszöntötték, akik az 1940-es években kitagadták. Az írásokban közös, hogy Janovicsot a színvonalas kolozsvári magyar színjátszással azonosítják. Janovics átvette mindazok szerepét – így Kótsi Patkó Jánosét is –, akiknek alakját éppen ő idézte fel 1906-ban a Hunyadi téri színház színpadán. Ezt a szerepet vonták meg tőle az 1939-ben, s melyet rövid időre visszakapott a második világháború után.

Bár Jordáky igyekezett munkájában kiemelni Janovics kivételes személyiségét, az 1950-es évektől a színházvezető már nem érdekelt senkit. A színházakat államosították, s a színházigazgatókról kialakított ideális képet nem Janovicsról mintázták.