Várady Szabolcs műfordítóként és költőként egyaránt jelen van a magyar irodalmi életben. Számos elismerésben – köztük a József Attila-díjban – részesült. Két saját verseskötete mellett sok angol és amerikai vers és dráma fordítását készítette el (köztük Stoppard, MacLeish, Fromm, W. C. Williams műveivel). Shakespeare-fordítói pályáját már meglévő fordítások “retusálásával” kezdte, első önálló fordítását 2006-ban készítette el A tél meséje címmel az egri Gárdonyi Géza Színház számára. Az interjút a hagyományostól eltérő módon, e-mailben készítettük el.

 

Szele Bálint: – Mely Shakespeare-drámákat fordította le eddig?

Várady Szabolcs: – Egyetlen Shakespeare-darabot fordítottam, a The Winter’s Tale-t, vagyis a Téli regét, 2006-ban. Nem könnyen mondtam le a már nagyon megszokott régi címéről, ami még Szász Károlytól származik, és Kosztolányi meg Mészöly Dezső is átvette, a “rege” azonban annyira árasztja azt a XIX. századi hangulatot, amit a fordításban nagy ívben igyekeztem elkerülni, hogy végül mégiscsak a pontosabb változat mellett döntöttem, így lett a magyar cím A tél meséje. De hogy ezen mit is kell érteni igazából, azt, úgy látom, az angol értelmezők is csak találgatják.

– Az ön életművében a saját fordítások mellett fontosak a javítások, “emendációk” is. Mely darabokkal találkozott pályafutása során?

– Amennyire vissza tudok emlékezni, csak a Hamlet esetében volt szabályos felkérés a Katona József Színház részéről, hogy igazítsam ki a megadott helyeken Arany fordítását, a többi inkább baráti szívesség: Shakespeare A viharja, a Szeget szeggel és egy Molière, a Tartuffe, ezekre emlékszem. Fodor Géza volt a dramaturg, és megkért néhány apróbb javításra. És Dúró Győző, amikor Székely Gábor rendezte a Troilus és Cressidát, még a Nemzetiben. Ilyesmi nyilván minden színházi előadással együtt jár, és általában a dramaturg végzi el, de verses szövegbe célszerűbb, ha költő nyúl bele.

– A Troilus és Cressidában milyen javításokat eszközölt és miért volt szükség ezekre? Mondana esetleg néhány példát?

– Ez régen volt, még a hetvenes években, azt hiszem, vagy a nyolcvanas évek legelején, és a memóriám elég megbízhatatlan, ráadásul szelektív. Az előadás rossz körülmények közt, eléggé balul sikerült. A szövegváltoztatások egyébként, úgy rémlik, az egyszerűsítést, a szöveg keményebbé tételét célozták.

– Arany Hamletjéhez miért és mennyire “nyúlt hozzá”?

– Kezdjük azzal, hogy nemcsak a színház kénytelen igazítani a klasszikus fordításokon, de már az olvasó is tévedésben van, ha azt hiszi, hogy “egy az egyben” Vörösmarty vagy Petőfi fordítását olvassa az újabb Shakespeare-kiadásokban. Sajnos az 1955-ös kiadás volt az első és az utolsó, amelyik feltüntette a függelékben a változásokat. Borbás Mária, e kiadás felelős szerkesztője beszámolt róla (Szele Bálint interjúja, www.szabad-part.hu, illetve Holmi, 2007/6), hogy milyen alapos mérlegelés és munka eredménye volt az új “Shakespeare Összes”. Azon lehetett vitatkozni, hogy ki kell-e javítani, ha Vörösmarty nem adott vissza egy rímet vagy egy szójátékot, de az már akkor is nyilvánvaló volt, hogy ami érthetetlen, azt érthetővé kell tenni. Vörösmartynál például ezeket:

Szólj, mely mívet űzsz te? (Neked mi a munkád?);

Ha Caesar kéjelemmel int felé (Ha Caesar csak úgy odaint feléje);

A játnak vége (Lefolyt a játék);

Kezdj pártot mind e sérv orvoslatára (e seb orvoslatára).

Hányan értenék, ha nincs ott zárójelben Szabó Lőrinc változata? A színpad azonban ennél több korrekciót igényel. Még Arany Hamletjében is akadnak olyan sorok, amelyeket bajosan lehetne ma a színpadon kimondani – még akkor is, ha a rendező egyébként vállalja azt a kihívást, amit Arany utolérhetetlenül zseniális, de tizenkilencedik századi nyelve jelent. Egy sort már (ezt is Borbás Máriától tudjuk) az 1955-ös kiadásban is kiigazítottak, igaz, nem a Hamletben, hanem a Szentivánéji álomban: “És minthogy e regg java elhaladt” (“S minthogy a reggel java elhaladt”).

Amikor Zsámbéki Gábor eldöntötte, hogy a Kamrában Arany fordításában rendezi meg a Hamletet, Fodor Gézától kaptam egy listát a szövegnek azokról a helyeiről, amelyeket meg kellene igazítani. Nem emlékszem, mennyi volt összesen, nekem csak az a lista van meg, amelyik a javításokat tartalmazza, ez 59 tételből áll – néha csak egy szó, többnyire egy vagy két sor, és csak ritkán egy-egy többsoros rész volt átírandó, és ebből sem oldottam meg mindent. Nyolc esetben vagy nem tudtam jobbat, vagy javasoltam, hogy hagyjuk ki, vagy kértem, hogy az istenért, hagyjuk meg! “…különben már azóta / A lég minden keselyűit hizlalom / E szkláv dögével. Véres, buja gaz!” Hogy mi az a “szkláv”? Kell ezt tudni? Elég az a megvető indulat, ami sistereg belőle. Lehetne akár halandzsa is, mint Kálnokynál “e purhonya, ez a pöhös nyagóc”, amihez szintén nem kell szótár, csak a hatás persze komikus, nem úgy, mint Aranynál. De már az ilyen sorokban: “Mi nézi Hamlet bíbelő kegyét” vagy “Illatja, színe pillanatnyi élv” – a bíbelő kegy és az élv a mai fülnek csakugyan kínos egy kicsit. Van, ahol csak a régies és mellesleg nehezen kimondható szóalakot kellett módosítani: “Hogy trónusunkhoz legközelb te állsz”. Amit én csináltam a Hamlettel, azt leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy a fényképész retusál. Néhány nyelvi kényelmetlenséget igyekeztem eltüntetni, a lehető legtapintatosabban. Semmiképpen sem nevezném ezt átdolgozásnak.

– A Hamlet esetén mindig felmerül Arany fordításának “szentsége”. Hogyan gondolkodik erről? Általában mi a véleménye az “újrafordításról”?

– Arany Shakespeare-je a magyar irodalomnak is szerves része, és mint ilyen, “szent”, ha úgy tetszik. Az ő Hamletjének én egészében a drámai erejét is felülmúlhatatlannak látom. De ha a mai színházkultúra nem tud vele megbirkózni, ha csak élő, mai nyelven tud a darab közelébe férkőzni, és egyáltalán kezdeni vele valamit, akkor természetesen újra kell fordítani. A színházban amúgy is mindent lehet, ha jól sül el. A legbeszédesebb példa rá nekem a litvánok Hamletje volt.

– Ez miért volt jellegzetes, újszerű?

– Ez sokkal inkább volt a rendező, Nekrosius Hamletje, mint Shakespeare-é. A darab szövegének, azt hiszem, csak egy töredékét használták fel, sokkal inkább a látvány és a zene uralkodott – valami ősi és rituális, számomra eleinte felfoghatatlan, aztán egyre magával ragadóbb. Nem mernék vállalkozni az elemzésére, inkább csak azért említettem, mert jól példázza, hogy a színházban a színház a lényeg. A dráma egyfelől irodalom, amit el lehet olvasni, és magunkban lejátszani, “lelkünk színpadán”, ahogy Füst Milán mondta; másfelől viszont, a színházban, nyersanyaga az előadásnak. A hatásnak például erős eleme volt egy visszatérő dallam, egy szál fúvós hangszeren szólt, eleinte Nino Rotára gyanakodtam, és csak később jöttem rá, hogy Brahms Harmadik szimfóniájából van.

– Mondjon pár szót a Téli rege új fordításának keletkezéséről is. Milyen indíttatásból fordította le ezt a késői Shakespeare-művet?

– Hogy mi okból fordítottam le a The Winter’s Tale-t? Nagyon egyszerű okból: felkértek rá. Vagy pontosabban (mert ez talán kevés lett volna önmagában oknak): Máté Gábor kért fel rá, mégpedig Fodor Géza közvetítésével. De még neki se mondtam azonnal igent, mert első hallásra megijesztett a feladat: Shakespeare-t fordítani – és Kosztolányi után. Shakespeare kori szerzőt (illetve szerzőpárt) fordítottam már, de azt is csak egyet: Middleton–Rowley Átváltozásokját, még 1980-ban a kaposvári színháznak. De aztán azt gondoltam, mégse volna jó úgy meghalni, hogy legalább egy próbát ne tegyek Shakespeare-rel. És újra elolvasva a korábbi fordításokat, úgy láttam, hogy Kosztolányi nagyszerűen érzi ugyan a Shakespeare-szöveg drámai lüktetését, és sok helyét nem fogom tudni felülmúlni, de a nyelvében sok a romlandó anyag is. Füst Milán azzal méltatta annak idején a Nyugatban, hogy Pázmány kori nyelvre fordította le Shakespeare-t, én inkább úgy érzem, hogy Arany Toldiját (és Hamletjét) célozta meg nyelvileg, mintha eleve a címbeli rege sugallata vezette volna, sok tehát a ma már idézőjelben hallatszó fordulat: “Hogy asszonyom dibdáb? Ha ezt bevallod – / S ha nem teszed: orcátlanul hazudj: / Hogy nincs szemed, füled és esztelen vagy! / Mondd, hogy a nőm mindenkinek cafája…” – “Csáválná más csak így a szent királynét…” Olvasóként élvezem bár ezeket a nyelvtörténeti ínyencfalatokat: dibdáb, cafája, csávál – nehezen tudom elképzelni, hogyan hangozhatnának a mai színpadról drámai hitellel. (Na és a “szkláv”? – kérdezhetné, joggal, és én zavarba is jönnék, mert a válaszom inkább szubjektív, mint racionális: az egyszerűen lenyűgöz a hangalakjába sűrített indulati töltetével, sőt mondhatni, letaglóz.)

– Tehát nem zárkózik el a színházban megszólaló költői nyelvtől. Milyen az ön Shakespeare-képe? Költőt vagy drámaírót lát benne?

– Legegyszerűbb volna azt mondani: drámaíró költőt. De ez félrevezető volna. Nem arról van szó, hogy adva van egy költő, aki drámát is ír, mint, mondjuk, Shelley A Cencieket, inkább arról, hogy Shakespeare olyan korban volt drámaíró (és ízig-vérig színházi ember), amikor a dráma nyelve a költészet volt. Költő: ezen manapság a lírai költőt szoktuk érteni, de hát Aiszkhülosz vagy Szophoklész talán nem volt költő? A Shakespeare kori közönség pedig kiváltképpen elvárta a szerzőtől, hogy szereplői költői szóképekben és tirádákban nyilvánuljanak meg, ha meg prózában beszélnek, akkor ontsák a szójátékokat, és Shakespeare ennek az igénynek sok nagyszerű kortársa közt is a legnagyobb költői tehetséggel tudott megfelelni.

– Mit gondol elődei munkájáról? Hangsúlyosan gondolok itt Aranyra, Kosztolányira, Mészölyre. Hogyan viszonyul hozzájuk? Kit tekint példaképének?

– Kosztolányiban példaképnek tekintettem a szöveg drámai rugalmasságát, miközben igyekeztem elkerülni az avíttnak érzett nyelvi rétegeit. Mészöly Dezső más eset. Ő mindig nagyon hatásos, nagyon ízes, jól mondható, de a deklamálhatóságnak alárendeli a szöveg elevenen villódzó, izgalmas csapongását. Érzésem szerint “veretesebb” egy (néha több) fokkal a kelleténél. Arany utolérhetetlen példakép, de minden szempontból túl messze van ahhoz, hogy utánozni lehessen. Közelebbi és praktikusabb példaképeim éppen ezért inkább Szabó Lőrinc és Vas István. Amikor fiatalkoromban arra gondoltam, milyen jó lenne Shakespeare-t fordítani, hozzájuk jártam volna iskolába, Szabó Lőrinchez csak gondolatban, Vas Istvánhoz valóságosan is. De nem adódott lehetőség. Akkoriban még és már nem volt szokás egy-egy előadáshoz új fordítást rendelni, a kanonizált “Shakespeare Összesbe” pedig csak nagyon ritkán jutott be új fordítás. Egyszer fölmerült az Európánál, hogy a VI. Henrik II. és III. részében jó lenne Németh Lászlónak a szakmában eléggé egybehangzóan gyengének tartott fordítását lecserélni. Csináltattak is velem próbafordítást, amit Vas István és Géher István is támogatott, de a kiadó igazgatója, Domokos János úgy döntött, hogy Németh László túl nagy név, én meg amúgy is a begyében voltam. Jóval később, talán már 2000-ben, a Pécsi Nemzeti Színház előadta a darab harmadik részét, és történetesen fel is kértek, hogy fordítsam le, de magam helyett akkor már Imreh Andrást ajánlottam, aki remekül meg is csinálta az új fordítást.

– Térjünk rá a fordítói műhelytitkokra. Saját műfordítói gyakorlatában hogyan gondolkodik arról a kettősségről, amely szerint Shakespeare magyar fordításai “irodalmi” (bonyolult) és “színpadi” (érthető) szövegekként kategorizálhatók?

– Shakespeare maga, azt hiszem, nem értette volna ezt a kérdést. Hiszen éppen a színpadi hatás érdekében volt bonyolult (amikor az volt) és költői. De azért nem áltatom magam, a fordítónak néha csakugyan döntenie kell, mit áldoz fel, sőt szinte mindig döntenie kell, és persze nemcsak Shakespeare-nél: csak ritka, nagyon szerencsés esetekben érezheti úgy, hogy itt mindent visszaadott, ami az eredetiben van, és még akkor is könnyen meglehet, hogy nem mindent vett észre. De hogy ne kerüljem meg a kérdést: a fordítás színháznak készült, színpadról akar hatni (abban a reményben persze, hogy az olvasónak is élvezetet szerez). Ami csak lábjegyzettel érthető, azt valahogy fogyaszthatóvá kell tenni. Például: Polixenes király megtudja, hogy a fia egy pásztorlányt akar feleségül venni. Haragjában így fenyegeti a fiát: “Ha meghallom, hogy sóhajtani mersz, / Mert nem látod (és nem fogod soha) / A kis játékszered, hát kitagadlak, / Nem vagy vérem, de még rokon se, köztünk / Akár a vízözön: ezt vésd eszedbe!” Az utolsó két sor Shakespeare-nél: “Not hold thee of our blood, no, not our kin, / Farre than Deucalion off. Mark thou my words.” Az itt említett Deucalion a bibliai Noé megfelelője a görög mitológiában. Csak ő meg a felesége élik túl a vízözönt, és aztán a hátuk mögé hajigált kövekből teremtik újjá az emberiséget. Polixenes valami olyasmit mond, hogy még Deucalionnál is messzebbre szakadhatsz tőlem, vagyis minden elképzelhető kapocs megszűnik közöttünk. Ha itt megtartjuk Deucaliont, azzal csak a dramaturgnak adunk – húzási – feladatot. A vízözön viszont mindenkinek mond valamit.

– Saját fordításaiban archaizál, vagy arra törekszik, hogy modern, mai nyelvet használjon?

– Archaizálni, úgy gondolom, csak akkor kell, ha maga a szerző is archaizál. Ha a saját korának élő nyelvét használja, pláne színpadon, akkor a fordításnak is eleven nyelven kell megszólalnia, és ha szlenget is használ, akkor nekünk se kell visszariadnunk tőle. Azt persze mindig a színpadi helyzet és figura dönti el, hogy meddig merészkedjen az ember a nyelvi elevenségben.

– Shakespeare gyakran erotikus, pajzán részekkel teszi népszerűbbé darabjait. Ezeknek fordításánál milyen elveket követ?

– A kasztrált Shakespeare képtelenségét már Arany is szóvá tette, de a korízlés megszabta az akkori kereteket. Ma a fordító (meg a rendező) ízlése vonja meg a határokat. No meg az is, hogy kihalljuk-e a több mint négyszáz éves szövegből az erotikus vagy esetleg trágár célzásokat. Ebben sokat segítenek az újabb szövegkritikai kiadások alapos jegyzetei. Vegyünk egy példát. A tél meséjében fontos szereplő Autolycus, aki elsősorban zsebmetsző, de ezt a foglalkozását zsibárusi és egyéb tevékenységgel leplezi. Énekelve lép színre. Ez a kis dal, Kosztolányi fordításában, a klasszikus angol költők antológiájában is benne van, és pontosan olyan, mint akármelyik szép lírai reneszánsz tavaszköszöntő. Álmomban se jutna eszembe, hogy egy tolvaj bemutatkozása. Pedig az. Erre utal a doxy szó a második sorban, ami a csavargó szeretőjét jelenti, és nem egyszerűen a leánykát, ahogy Kosztolányi, vagy a fruskát, ahogy Mészöly fordítja. Erre utal továbbá a sövényre kitett fehér lepedők említése a második szakasz elején: nem a táj szépségét hivatottak emelni (“Messze fehér a sövényen a vászon”), hanem a tolvaj Autolycusnak szolgálnak zsákmányul, aki a harmadik szakaszban megint csak nem a babájával hancúrozik, mint Kosztolányinál, hanem “with my aunts” hentereg a szénakazalban, a nénikéivel, ami a korabeli szlengben kurvákat jelentett. No, itt talán még egy kicsit rá is segítettem, mert ez lett belőle: “A szajkó, a rigó, a pacsirta: / Ez a nyár dala, hej, de remek! / Hallgatom én meg a luvnya, / Akivel a kazalban tekerek.”

– Milyen elveket próbál követni a szójátékok, a nyelvi humor fordításakor, és mennyire tartja fontosnak a bonyolult metafora- és szimbólumrendszerek visszaadását?

– Ezekre a kérdésekre nem tudok okosabbat felelni, mint hogy úgy és annyit kell visszaadni, ahogy és amennyit csak lehet. Sokszor a tehetség sem elég, szerencse is kell hozzá. Ez az alliterációkra, a versek zenei elemeire is vonatkozik.

– A rímelt részek átültetése sem könnyű, itt mennyire törekszik a formahűségre?

– Elvileg, ha lehet, igazodom az eredetihez. De a műfordításban minden elv csak ezzel a “ha lehet” megszorítással működik. Ebben a darabban egyébként nem kellett sokat rímelni: a dalbetéteken kívül, ha jól emlékszem, csak az Idő párrímes monológjában. Ez 32 sor, tehát 16 rímpár, ebből, ha jól számolom, Shakespeare-nél 5 a nőrím, nálam 9. Ha az angolban csak hímrím volna, akkor valószínűleg én is jobban törekszem a szigorúbb formahűségre. Érdekes megfigyelni, hogy ebben a késői darabjában Shakespeare szakít azzal a régi gyakorlattal, hogy az egyes jeleneteket rendszerint rímpárral zárja le. Itt épp ellenkezőleg, mintha a folyamatosságot akarná hangsúlyozni, csonka sorral zárja a jelenetet. Nem lekerekíti, inkább mintegy elharapja.

– Mennyire tudja betartani a 10-szótagos sor követelményét? Használ-e enjambement-t ott is, ahol Shakespeare nem?

– Mint a legtöbb magyar Shakespeare-fordításban, biztosan az enyémben is több az ereszkedő sorvég, mint Shakespeare-nél. Elvileg persze itt is a formahűség a cél, de itt a legnehezebb megvalósítani, hiszen közismert dolog, hogy egy jambikus sorba mennyivel több fér bele angolul, mint magyarul; ha tehát az ember igyekszik a sorszámot megtartani (ez sem szokott száz százalékig sikerülni), ezekre a plusz egy szótagokra égető szüksége van.

Az enjambement-ok esetében is az eredeti az irányadó. Shakespeare verselése azonban sokat változik az idők során. A korai éneklőbb, soráthajlást csak elvétve alkalmazó vers idővel darabosabbá, lazábbá válik, az ötös jambust is hol megkurtítja, hol megtoldja egy lábbal, főként pedig az enjambement válik sokkal gyakoribbá, már-már uralkodóvá, ami különösen a szenvedélykitörésekben közvetíti nagyon elevenen az indulat menetét. Hasonlítsuk össze, mondjuk, azt a teljes sorokba gondosan kiporciózott áriázást (Somlyó György fordításában), amikor II. Richárd lemond a trónról, azzal a lüktető féktelenséggel, ahogy a tébolyultan féltékeny Leontes beszél.

 

RICHÁRD:

Kincstáramat adom egy olvasóért,

Ékes palotám egy barátlakásért,

Gyöngypalástomat egy koldusgunyáért,

Egy fakupáért ötvös kelyheim,

Királyi pálcám egy vándorbotért,

Egy pár szentképért minden népemet,

S egész királyságom egy kis sirért,

Egy eldugott, kicsinyke kis sirért…

 

LEONTES:

Mi? Nem láttad, Camillo?

Látnod kellett, vagy szemeden a hályog

Szarvaknál vastagabb! vagy hallanod

(Hisz olyan átlátszó, hogy már a pletyka

Nyilván terjed), vagy gondolnod (hiszen

Csak a hülyék nem), hogy a feleségem

Romlott a velejéig. Ha bevallod

(Vagy hazudd arcátlan, hogy nincs szemed,

Nincs füled, nincs eszed), a feleségem,

Mondd ki: egy riherongy, a rossz cselédnél,

Aki lefekszik kézfogó előtt már,

Cseppet se jobb, mondd ki és igazold!

 

A dalok, verses betétek általában úgy fordítandók, mint bármely más, kötött formájú vers. De persze arra is figyelni kell, hogy egy adott színpadi helyzetben hangzanak el, a dal olykor nagyon is kifejezi azt a szereplőt, aki énekli, mint Autolycus belépőjénél láttuk. Némelyiknek fönnmaradt a dallama is. Elképzelhető, hogy a rendező ezt akarja használni, és akkor a fordító nehezebb helyzetben van.

– Mennyiben építi be saját költészetét Shakespeare műveibe? Segít a fordításban az önálló költői gyakorlat?

– Azt szokták mondani, hogy a fordító olyan, mint a színész, és abból is kétfajta van: az egyik minden szerepet a maga képére formál, a másik igyekszik a felismerhetetlenségig feloldódni a szerepben. De az első változat is inkább ösztönösen érvényesül, mint elvszerűen. A másodikra meg akármennyire törekszünk is, egészen nem tudunk kibújni a bőrünkből. Előfordulhat, hogy valaki fordítóként nagyobb költőnek bizonyul, mint a saját verseiben, sőt az is, hogy aki nem költő, remek költészetet tud létrehozni fordítóként, de a költő, amikor fordít, biztosan nem tudja teljesen kikapcsolni a költői reflexeit. Szakmai készség, verstechnikai biztonság és nyelvi fantázia – ezekre nyilvánvalóan szükség van, a költői gyakorlat tehát, mivel fejleszti ezeket, segít a fordításban. De ez az ellenkező irányban is tud működni: a fordítás során olyasmit csihol ki magából a költő, aminek aztán költőként is hasznát veszi.

– Miért fordította “újra” A tél meséjét Kosztolányi Dezső és Mészöly Dezső után? Mit vett át az ő fordításaikból? Mint írta: néha “ki is zsákmányolta őket.” Mit jelent ez?

– Amikor nagyon elakadtam a szövegben, mi tagadás, megnéztem, hogyan oldották meg az adott helyet az elődeim, és ha nem tudtam tovább mozdulni, akkor beírtam a legjobbnak érzett megoldást a számítógépbe, de színes betűkkel, hogy lássam, mi nem az én szövegem. Aztán újra végigmenve a jeleneten vagy felvonáson, sokszor beugrott a saját változat. De biztosan maradt legalább nyolc-tíz olyan sor, félsor vagy akár csak egy-egy jelző (mint például a “lepcses szájú”, amit Paulinára mond Kosztolányinál Leontes), ahol nem tudtam jobbat kitalálni. Egyébként Babits, 1924-ben, az új Shakespeare-fordítás alapelveit összefoglalva egyenesen ezt írja: “A fordítónak nemcsak joga, de kötelessége is mindenütt, ahol a régi fordítás valamely helynek egyedül helyes vagy lehetséges megoldását eltalálta, ezt a megoldást átvenni”.

– A tél meséje fordítását épp a napokban olvastam el: egészében véve nagyon harmonikus, költői, mégis maximálisan érthető szöveg. Hogyan egyezteti össze a költői bonyolultságot a színpadi érthetőséggel?

– Shakespeare nemcsak bonyolult, olykor homályos is, főleg Leontes lázas féltékenységi őrjöngésében. A fordító óhatatlanul egyszerűsít, ha választ egyet a lehetséges jelentések közül. Ha a “harmonikus” és a “maximálisan érthető” ezekre a részekre is vonatkozik, akkor félő, hogy túllőttem a célon. De Leontes föntebb idézett szövegének elliptikus grammatikája talán mégis jelez valamennyit az eredeti jellegéből.

– Nem arra gondoltam, hogy a darab minden egyes jelenetben egyformán érthető vagy egyszerűsítő, hanem hogy a fordítás konzekvens és stílusában is egységes. És, ami a legfontosabb, híven követi Shakespeare-t, tehát mer homályos és bonyolult lenni ott, ahol Shakespeare az. Ez nem zavarja a mai színházat?

– Ebben az esetben én csak egy színházról beszélhetek: az egri Gárdonyi Géza Színházról. Az ottani színészek szerették ezt a szöveget, ezt mondták, és úgy láttam, hogy őszintén. Ha majd valakinek újra eszébe jut megrendezni a darabot, akkor kiderül, hogy más színház, más rendező hogyan látja.

– Hogyan kapta Böhönc (angolul Clown) a nevét? Kosztolányinál Bangó, Mészölynél Mufurc volt.

– Bevallom: a Magyar Szókincstárból. Megnéztem a “bohóc” szócikket, és itt találtam, mint tájnyelvi változatot, a böhöncöt. Ennek a komikus figurának nincs saját neve a darabban. Egyes kiadásokban úgy jelölik: “A Pásztor fia”, az Ardenben Clown, vagyis a bohóc, a társulat komikus színésze. Túl nagy jelentősége egyébként nincs a névadásnak, hiszen csak a címlapon szerepel, nem hangzik el a darabban, illetve Autolycus utal rá egyszer, az angolban kis kezdőbetűvel: “…ez a böhönc, akinek nincs ki mind a négy kereke…” (Most látom csak, hogy a Színház mellékleteként megjelent szövegben nálam nagybetűvel van, de ha egyszer megjelenne kötetben, akkor kijavítom.)

– Böhönc egy helyen azt mondja: “Ja.” Nem túl “nagyvárosi” ez egy pásztorjátékban?

– Shakespeare annyira keveri itt a dolgokat, Jupitert és Apollót a pünkösdi pásztorjátékkal, az ókort a reneszánsszal, a földrajzi képtelenségekről nem is beszélve, hogy érzésem szerint ekkora nyelvi kilengés meg se kottyan a szövegnek. Komolyabb kérdés talán Csehország szerepeltetése Bohémia helyett. Ha azt nézem, hogy Apolló jóshelyére küldenek követeket (igaz, hogy a nem létező Delphoszba), akkor a latin Bohémia a helyénvaló. Ha azt, hogy a halottnak hitt Hermione szobrát “a nagyszerű olasz mester, Julio Romano” színezte ki (aki a XVI. században élt), és hogy Bohémiában a régi fordítások szerint is a cseh király uralkodik, akkor miért ne legyen az, amit a szó angolul ma is jelent, és már Shakespeare korában is jelentett: Csehország?

– Kontrollszerkesztője volt-e? Igénybe vette-e valaki segítségét a fordítás során?

– Ha a munkát színház rendeli és nem kiadó, annak megvan az a hátránya, hogy nincs kontrollszerkesztő. A fő segítség a szöveg megértésében az Arden-kiadás volt a maga alapos jegyzeteivel. Amikor kész lettem, akkor persze megnézte a rendező és az egri színház dramaturgja is. Kértek néhány javítást, ezek egy része nem Shakespeare-re, hanem az előadás adottságaira vonatkozott, például a darab szerint öreg Antigonust fiatal színész játszotta, ezért el kellett tüntetni (persze csak az előadás szövegéből) a korára utaló jelzőket. Elküldtem Nádasdy Ádámnak is a fordítást, ő aztán jól alá is huzigálta pirossal, ami nem tetszett neki – ez nagyon hasznos volt. Imreh András is kiszúrt egy-két gyönge pontot. És hálával tartozom Szabó T. Anna biológus édesapjának, Szabó T. Attilának is, aki a növénynemesítésről szóló híres passzus értelmezésében segített.

– Miben nyújthat segítséget egy kontrollszerkesztő a fordítónak?

– Elsősorban a félreértések kiküszöbölésében. Aki nálam sokkal jobban tud angolul, azzal is megeshet, hogy egy pillanatra kihagy a figyelme. Kosztolányinál is elég sok a félreértés. Az 1955-ös magyar Shakespeare alapossága ebben is példás: a jegyzetekben megadja a valódi jelentést, hasznát is vettem fordítás közben. De sokkal nyugodtabb lettem volna, ha egy felkészült és figyelmes kontrollszerkesztő is átnézi a fordítást.

– Mit gondol a kortárs Shakespeare-fordítókról (Nádasdy Ádám, Forgách András, Csányi János, Tandori Dezső)?

– Bevallom, csak részben ismerem a munkáikat. Tandorinak A viharját olvastam (ez volt az egyik fordítás, amit a Katonának itt-ott kiigazítottam). Úgy rémlik, hogy kicsit ziláltnak éreztem a szöveget. Nádasdy fordításaival apránként barátkoztam meg. Vagy én puhulok, vagy ő fordít egyre jobban.

– A kötelező kérdés, amelyet – Szabó Lőrinc-kutatóként – mindenkinek fölteszek: hogyan vélekedik Szabó Lőrinc Shakespeare-fordításairól?

– Tízvalahány éve fölhívott egy rendező, hogy fordítsam le neki az Ahogy tetsziket. Egy percig se haboztam a tagadó válasszal. Minek azt újrafordítani: úgy jó, ahogy van. Most is szkeptikusan néztem elébe Nádasdy Ádám új fordításának, amikor fordításkritikai csereüzletet ajánlott. Elolvasva, majd színpadon is látva aztán el kellett fogadnom: jobbnak nem jobb a fordítás mint irodalmi mű, de megállja a helyét, és elevenen működik. A Troilus és Cressidát se tudom magyarul jobbnak elképzelni a Szabó Lőrincénél, de most már óvatos vagyok: a színház előbb-utóbb nyilván ebből is új változatot követel.

– Van-e a Shakespeare-drámában kedvenc része, jelenete, amit különösen jó volt fordítani?

– Nagyon élveztem Paulina heves kirohanásait, ahogy kéjeleg a nemes fölháborodásban. És van egy remek kis párbeszéd a két követ között, akiket Apolló szentélyébe küldtek kitudni az isten nézetét: megbeszélik a jóshelyen tapasztaltakat, mint két hazatérő turista. Nagyon fennkölt bohóctréfa, legalábbis én annak vettem – sajnos az előadásból kimaradt.

– Mit fordítana még szívesen Shakespeare-től?

– Ezen nem gondolkoztam. Ha bármire fölkérnének, az első reflexem biztosan most is az lenne, hogy jaj ne. Rengeteg kínlódás, bizonytalanság, kisebbségi érzés, meg az időm is fogy, amit most már jobb lenne a saját írásaimra fordítani. Viszont az is igaz, hogy mindezzel együtt nagyon élveztem ezt a munkát.