Kedves Sors,

itt Hübrisz (a színházi hölgy) beszélek; volt még ezelőtt egy társas kirándulás, veszélyes és dulce periculum – édes veszély, aztán valami más is. Neé phóré – új rablás. Mire a végére érek, belefeketülök. Kalandjaink. Egyszer a nézők bekötözték a szemüket, és lepecsételték a fülüket, emlékszel? Azt hitték, sírok a színpadon, azt hitték, civilben a színpadon, sírok mint egy civil a színpadon, civilizálatlan, nagy, ronda göcsös hegy. Csel volt és ajándék, de nem értették, miért nem értették, minden megnyilvánulás előttük játszma is. Hogy képzelhetik, hogy “őszintén beszélek”?! Semmi konvenció, tapasztalat, gyanútlan kívülállók, mindenen, a Kívülállók pánikjelzései. Játszd el, hogy eljátszod, kettős visszacsatolás kell, mert megijednek tőled (tőlem) különben. És amikor kiszabadulni a zsírszobából – faltuk végül a zsírt? Zoknival, falapáttal, kiskanállal, és nem evett velünk néző, undorodott, és nem evett, mi? Öt éve készítette első homoksüteményét az Árnyékszínház. “A felejtés háza előtt, bárhol álljon is, megint homokba írnak vagy festenek.” Jól van így, a homokba tesz jeleket. Nem látok még egy színházi formáciját (pláne a kultúrfővárosban), amelyik ennyi mindent, ennyifélét csinálna. Megkockáztatom, nem is gyengén. Maga körül forogva bizonyos krátert ás a földön, ha elkap a szele, csak poros leszel, tisztelt néző, tisztelt porhadnagy. Olyannak szereted látni magad, amilyennek látni szeretnéd magad. Coolnak. Elsőrendű követelmény bizonyságot tenni, hogy ott vagy a haladókkal, nem foglalkozol a lemaradókkal, amilyen egyszintes a világ, még beazonosítanak – velük vagy, olyan vagy, te vagy, aki lemaradt! Biztosítani, tisztelt művészet, hogy ott vagy a kúlban, még akkor is, ha a fél melledet levágják, ha meghal anyád, ha kiderül a barátodról, hogy minden szavadat beiktatta a rendszerbe, ha zavarokat észlelsz, súlyos működési zavarokat észlelsz, ott vagy az olimpiai csapatban, barátaid mind hasonszőrűek, istenek. Folyamatos, transzparens epifánia. Napszínház. Ha nem ez, összevegyítve zumbeispiel kicsi emberivel. Színházi klistélyozás – új s új formák. Beszélünk gyönyörű nyelveken, de miről beszélünk? Miről beszélünk egyáltalán? Minek beszélünk egyáltalán? Persze tudom, hogy ez a bizonyíték. Marad a melodráma, ugye. Bent is vagyunk, kint is vagyunk, közbül a színházművészet mutatja magát piedesztálon – cizelle tortacsoda.

Hááááát, leszek én, legyek én inkább torta-terrorista, tortás gerilla! Utcai játékos. Ebben a fuvolázó békakörben így döntöttem. Ez ám a luxus.

Mert mi van, ha nem elég, ami van? Ha borzasztóan unatkozom. Ha olyasmit keresek, amivel szórakoztathatom magam? Ha én is élvezni akarok? Mást, más – ebben áll a nagy titok. Ki jön a buliba, az persze más tészta. Árnyjáték – lekövetni a túloldaliak mozgását. Tour de Helián, bele a szemébe. Borút. Legyen például elviselhetetlenül nevetséges, ja, legyen akkor elképzelhetetlenül nevetséges! Ne mindig ilyen szalonbuta, szalontüdő, szalonizom. Hogy ágaskodnak Hippolütosz megvadult lovai.

Vagy jöjjön, ami kiszellőztet. Közeleg az idő – játsszuk el mindjárt az elején, kiszellőztet kicsit, mondtam, kaptam egy pofont. Itt senki ne szellőztessen. A játék lefolyását nem tudom, bárki is észrevette-e, lassan eloldódni a teatralitástól. Színház az élet, nem az egész világ, élettapasztalat, színház-fegyház, élet-mű. Napi kalács. Belefúródni az életedbe. Spirális lemezke, melléktermék és sebesült leszel tőle, résztvevő örök életedre. Nem akarok hivatalosan elfordulni tőled, nem segít az idő, korosabb, annál szenvedélyesebb, zokszó nélkül terjeszteni köztetek, csöndesen a pestist, én legyek a baj.

Vagy váratlan szerencse. Beleköltözni az e világiak rostjai közé, szívni azéletet. Kitermelni a folyékony örömöt. Kitermelni – ezen van a hangsúly. Tábori színház.

Fiatal székelyudvarhelyi színésznő kérdezi (Nézőpontszínház, Tekla kérdezi) – miért lett az a nevünk, hogy Árnyékszínház, mivel ez benne egyszerre sötét és olyan jelentéktelen konnotációt vonszol, akik nem érnek be a fényre, vagy elkerüli őket a napsütés. Nyirokszínház. Tovább bosszantsalak még, kedves olvasó?

Igen, ez egy sötét és jelentéktelen színház, büfében szikkadt ropi, colaüdítő, halomban a Sikertelen nők lapszámai. Tudod-e azt az egy mondatot?

Egyre más, egyre más, vicc és felfordulás. Gondolod, vagyok olyan ostoba, hogy megengedek magamnak egy viccet, ami az életembe kerülhet? Taposóaknaszínház.

Lepergeti a szemeket.

Vagyok olyan bátor. H.