Kós Lajos (1924–2008)

Magánügy: ott folytatom, ahol tavaly abbahagytam. A Jelenkor 2007-es júniusi számában, A Párnaember (felolvasó)színházi előadása kapcsán többek közt azzal foglalkoztam, hogy mennyiben befolyásolta előadásunkat a talált tér: a Bóbita Bábszínház alagsora, a meseház pincéje. A Mária utcai épülettől azóta sem sikerült eltávolodni – ez az írás voltaképpen a tavaly elkezdett virtuális túra folytatása, az alagsor után a földszinten is szétnéztem, mi történt mostanában.

A tavalyi évad meglehetősen eseménydús volt a Bóbita életében: a háromévente megrendezésre kerülő felnőtt bábfesztivál lebonyolítását az igazgatóválasztás körüli bizonytalanság előzte meg. A külső szemlélő számára az idei évad kiegyensúlyozottabbnak, nyugodtabbnak tűnik. Bemutatók, előadások, vendégjátékok követik egymást. Az intézmény működik.

Nem tudom, létezik-e a beavató színház mintájára a “beavató bábszínház” kategóriája, de ha lenne ilyen, akkor a Mosó Masa mosodája című előadás mindenképpen ebbe a csoportba tartozna. Az azonos című könyv egyfajta összekötő (elválasztó) mezsgye óvódás- és iskoláskor között: amikor az ember a képeket nézegeti, akkor az előbbi, amikor a melléírt betűket szöveggé olvassa össze, akkor az utóbbi társadalmi csoport része. Ez az előadás is remek bevezetés a bábszínház (és ezen keresztül remélhetőleg a színház) világába. A kamaratermi előadás paraméterei megfelelőek ahhoz, hogy a (többnyire óvodás vagy kisiskolás korú) nézők figyelme képes legyen átfogni a színpadon és nézőtéren lejátszódó cselekményt: Sompolygó, a rókalány történetét, aki elhatározza, hogy eljut Aranyvárosba, hogy részt vehessen a tündérkirálynő-választáson. A vándorlás motívumára felépített előadás (a látott bábszínházi előadások zöme ezt a tematikát teszi fő motívummá: ez nyilván nem annyira a bábszínház, hanem az alapul vett mesék műfaji sajátossága) nem veszi szigorúan a színpad és nézőtér határvonalát, hanem egyetlen játéktérré alakítja a kamaraszínházat. Sompolygó a nézők között “vándorol”, míg az út során esett kalandok a színpadon játszódnak. A színészek – Csizmadia Gabi, Várnagy Kinga m. v., Boglári Tamás, Szabó Balázs – megbízhatóan vezénylik le az előadást. Sramó Gábor felújított rendezése hozza a kötelezőt abból a szempontból is, hogy igyekszik bevonni a fiatal nézőket a játékba, ébren tartva a figyelmüket. “Zöldséggé változtatják” a gyerekeket, majd a következő jelenetben “visszavarázsolják” őket. Az előadás nagyjelenetében, a királynőválasztás során pedig lehetőségük van arra, hogy szavazzanak, melyik versenyző tetszik nekik legjobban. Persze a demokrácia itt is látszólagos és kissé igazságtalan, hiszen hiába voksolnak bekiabálással az egyéb versenyzőkre (a macskacápára, a kecskebékára és a zebrapintyre), teljesen nyilvánvaló, hogy Sompolygónak, a rókalánynak kell győzni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ő a főszereplő, és ennek a történetnek happy enddel kell végződnie. Annyi baj legyen, már az is valami, hogy nem kellett sms-ben szavazni, négyszázötven forint plusz áfáért.

Az idei évad első bemutatója a Lúdas Matyi volt, Schwajda György átírásában: a telt házzal futó nagytermi előadás legnagyobb erénye, hogy nem képmutató: a történetben rejlő erős szociális-didaktikus vonalat (gondoljunk csak az ötvenes évek Lúdas Matyi-adaptációjára Soós Imre főszereplésével) sikerül a minimumra szorítania, közel hozva a (nagyrészt alsó tagozatos) nézőkhöz a történetet. Döbrög ma van. Vagy inkább tegnap, vagy még inkább ma, egy olyan faluban, ahol mindig csak tegnap van. Matyi – amint azt kék mackófelsőjének hátán olvashatjuk – a Döbrög SE¹ oszlopos tagja, bár az a halvány érzésünk támadhat, hogy a döbrögi focipályára már csak libát legeltetni jár a falufia. Vasárnap pedig (a pécsi?) vásárba megy Matyi, bemutatni az éneklő libát. Döbrögi úr esetében már homályosabb a kép: kopasz, kövér, ellenszenves. Néha olyan, mint Rákosi Mátyás népe (szeretett gyermekei) körében, néha mintha Bástya elvtársat látnánk Pelikán nélkül, néha pedig egyszerűen úgy tűnik, hogy a kopasz, hájas arcot látjuk a fekete Merci ablakából. Ennek megfelelően a darab hangsúlyai is változnak. Az újrahangszerelt történet, a “Lúdas Matyi remix” egyik legjellemzőbb pillanata Matyi és Galiba búcsúja falujától: Matyi az Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek kezdetű népdalt énekli háttal a közönségnek, kezében tartva Galibát, a világ első éneklő libáját, aki pedig az Elmegyek című Máté Péter slágert dünnyögi mély átérzéssel. Olyan pöszén, ahogyan azt csak egy pösze éneklő liba teheti. A másik ilyen pillanat, amelyet a tízéves átlagéletkorú közönség zajos tetszésnyilvánítással fogad, amikor Döbrögi első megverését követően a (külföldön sznobra kiművelődött) Galiba váratlanul így búcsúzik: Hasta la vista, hájpacni! Galiba, a döbrögi terminátor.

A rendezésnek ugyanakkor van némi vizsgaelőadás “mellékíze”, mintha a rendező vizuális leltárt készítene az elsajátított bábtechnikákról. Ez leginkább akkor válik fárasztóvá a néző számára, amikor egyre több és (ebből következően) egyre hosszabbnak tűnő sötétek választják el az eltérő bábtechnikával színre vitt jeleneket, széttördelve így az előadás ritmusát. A színészek szerencsére rendre visszatalálnak a megfelelő dinamikához, amelyet a két főszereplő, Boglári Tamás (Matyi) és Szabó Balázs (Galiba) diktál. Míg esetükben a kettősük pontos összjátékát, az egységet értékelhetjük, addig Fülöp József esetében éppen a kettősséget: Döbrögi és az Ispán szerepében hosszú percekig önmagával beszélget. Dia- és monológ.

A Lúdas Matyi című előadást Schneider Jankó rendezte, akit amolyan saját nevelésű játékosként igazol vissza “klubja”, a Bóbita SE. Az első ziccert nem hibázta el, amelynek minden Bóbita-szurkoló nagyon örül.

Schneider Jankó kapcsán fontos említést tenni egy másik produkcióról is, amelynek a Bóbita befogadószínházként adott otthont a hivatalos évadkezdés előtt, még 2007 augusztusában. A Teatrino Kisszínpad Dido és Pauline című előadását Szabó Attila rendezte és írta, a bábokat Bartal Kiss Rita tervezte. Az “ábrándjátékot”, amelynek alapanyagául Gulácsy Lajos Pauline Holseel című regénytöredéke szolgált, Gelencsér Tünde és Schneider Jankó játszotta. Az előadás narrátora egy felnőtt férfi, egy festő, aki visszatér a házba, ahol gyermekkorát töltötte: képek, emléktöredékek a végtelennek tűnő, forró nyári délutánokról és egy képzeletbeli kislányról. Képgazdag szövegek, poétikus (színpad)képek. Sajnos kevesen láttuk. Lesz még?

Az önmagát és társát kereső festő, valamint a művész és műalkotás motívuma egy másik előadásban is megjelenik idén: A Sárkánykirály palotája főszereplője ugyancsak egy művész, aki a mindennapok problémáitól menekülve próbál szerencsét, hogy első halandóként bejusson a Sárkánykirály palotájába, és megszerezze a mesés kincset – amiből esetleg kifizetheti az albérletét is. Az előadás távol-keleti mesékből áll össze, az első látásra meglehetősen lazán összefűzött epizódokat ismét a keresés, vándorlás története tartja össze. Kuthy Ágnes második pécsi rendezése minden bizonnyal az évad legegzotikusabb előadása. A fiatal rendezőnőtől már megszokhattuk, hogy a látvány a kiemelt fontossággal bír. Mátravölgyi Ákos díszlete, térépítészete már a Rigócsőr királyban is nagyon hangsúlyos szerepet kapott letisztult formavilágával. A koncepció is hasonlít az előzőre: a kifeszített vásznakból komponált, rizspapírra emlékeztető, puritán díszlet szinte felkínálja magát a geometrikus, illetve keleti minták, motívumok vetítésének, amely az előadás során kiemelt látványszervező elem.

A játszott történetben van egy pillanat, amely messze túlmutat önmagán, és a bábszínház lényegére kérdez rá. A gonosz varázslónő (Ujvári Janka) annak érdekében, hogy fiával (Boglári Tamás) feltűnés nélkül követve Boldizsárt, a festőt, és segédjét, Pinget, eljuthasson a Sárkánykirály palotájába, egy varázsige segítségével fügévé és datolyává változtatja magát és gyermekét. Ping pedig, elemózsiának gondolva a gyümölcsöket, táskájába rejti, és magával viszi azokat az útra. Az előadásnak ezen a pontján – nagyon leegyszerűsítve – az történik, hogy a színészek által megjelenített figurák két apró bábbá (de nem önmaguk kicsinyített másává!) változnak, amelyek majd – táskába rejtve – láthatatlanná válnak számunkra, ám végig jelen vannak az előadásban. A palotába érve pedig ismét “visszaváltoznak”. Ez a folyamat mintha magába sűrítené az utóbbi idők egyik (nem csak pécsi) bábszínházi tendenciáját, ahogyan a (hagyományos értelemben vett) bábok láthatatlanná, tárgyanimációvá válnak, a bábos pedig színészként, saját testét használva vesz részt az előadásban. Mozgató és mozgatott nem különül el egy egymástól ebben a felfogásban. Természetesen nagyon váratlan, erős színészi alakításokat is láthatunk így, de a dolog rejt némi kockázatot, különösen akkor, ha a nyugati színjátszásban megszokott játékmódtól eltérő stílusban kell mozogniuk a színészeknek. Kuthy Ágnes A Sárkánykirály palotájában kísérletet tesz arra, hogy a keleti színjáték- és tánctechnikákat az előadás integráns részévé tegye. Ez dramaturgiailag teljesen indokolt, így élesebben elválik a festő reális világa a mesevilágtól. Az erre vonatkozó rendezői elképzelés látható: a gesztusokat leválasztani a szövegről, hogy ne csupán a nyugati színjátszás illusztratív, “szövegkövető” mozdulatai jelenjenek meg, hanem egy szövegtől független, önálló, esetenként ellenpontozó gesztusnyelv. A Sárkánykirály szereplőinek rendkívül összetett feladattal kell megbirkózniuk a többféle bábtechnika, a szokásostól eltérő játékmód miatt – ez természetesen pozitívum. Összességében azonban hullámzó színészi teljesítmény jellemzi az előadást. Nagyon nehéz eldönteni, hogy mi okozza ezt: arról van-e szó, hogy a nagy formátumú, átgondolt látvány megtervezése után a rendezőnek nem maradt elegendő energiája a színészekre, vagy pedig a játszók eltérő mozgáskultúráját nem sikerült egy szintre hozni. A bábos jelenetek sorából finomságával, humorával kiemelkedik az Illés Ilona által megformált pöttöm öregasszony figurája, a gesztusnyelv pedig Csizmadia Gabi esetében a leginkább meggyőző, nála tűnik a leginkább könnyednek és legkevésbé “maszatosnak” a gesztus.

Sokkal egységesebb, összefogottabb és meggyőzőbb képet nyújtott Kuthy Ágnes első pécsi rendezése, a Rigócsőr király: igazi szép (báb)színház. Vagy inkább meseszínház, hiszen a hangsúly egyrészt az élő színészeken, másrészt a látványon van. A vizuális aspektus kiemelt szerepe Robert Wilson színházi tevékenységét idézi, ezen belül is 2003-as Leonce és Lena-rendezését (Berliner Ensemble). Fáradt rózsaszínek, maszkhatású, elrajzolt arcok, letisztult, geometrikus tér. A színészi játék rendkívül meggyőző ebben az előadásban, emlékezetes pillanat, amikor a Rigócsőr (Fülöp József) és Katica (Csizmadia Gabi) a díszlet tetején ülnek egymás mellett, és lemossák arcukról a maszkot. Csizmadia Gabi dinamizmusa, játékossága mindvégig magával ragadó. A látvány precizitása és a színészi játék pedig szerencsére képes arra, hogy elterelje a figyelmet a már-már hajmeresztő cselekményről: Makrancos Kata történetének mesébe csomagolt változatáról. A feleségnevelés történetének (mégoly lenyűgöző) színrevitele annál inkább pikáns, hogy női rendező jegyzi az előadást.

A gyerekközönséget bábszínházba csábítani nem a legnehezebb dolog. Jönnek is szépen, sorban, hosszú, színes, és hangos kígyó végig a Király utcán. Az már jóval nagyobb szakmai kihívás, hogy sikerül-e vonzóvá tenni az intézményt az idősebb korosztály számára, és meggyőzni őket arról, hogy este, “főműsoridőben” is érdemes bábszínházba menni. A Bóbita évről évre létrehoz olyan előadást, amelyet felnőtteknek szán, kitartva a meggyőződésük mellett, miszerint a bábszínház, a bábokkal, tárgyakkal való játék nem csupán gyermeki-gyermeteg szórakozás, nem kizárólag gyermekművészet. Nem feltétlenül a Bóbita hibája, hogy ennek a tételnek a bizonyítása nehézségekbe ütközik. “Felnőtt kategóriában” az utóbbi egy-két évad meghatározó élménye volt a Határtalanul című előadás. Felnőtteknek szól, bár gyermekkori emlékeket mozgósít, azokat a pillanatokat hívja vissza, amikor a lámpafénynél nyulat, farkast, kutyát “fénybábozik” az ember elalvás előtt. A Peter és Zsenya Pasov által rendezett előadás próbaidőszakát – kivételes, ám szerencsés módon – megelőzte egy tíznapos workshop, amelynek során a színészek megismerkedhettek a bolgár rendezőpáros által használt színházi kifejezésmóddal: a tárgyanimációval és az – általuk “vizuális színháznak” nevezett – árnyjáték különböző technikáival. A Határtalanul az árnyjáték, a fényjáték formanyelvét viszi tovább a korábbi workshop elemei közül, az etűdszerűen rendezett – már-már koreografált – jelenetek tematikájának főbb vonalait a férfi-nő viszony lehetősége/lehetetlensége adja. A társulat személyi összetételében megjelenő fluktuáció ezzel az előadással bánt el a leginkább: a szokásosnál nagyobb precizitást és összeszokottságot igénylő játék nehezen fogadja be az újonnan érkezőket, és megérzi a távozók hiányát. A Határtalanul ennek megfelelően lassanként kikopni látszik a repertoárból. Kár érte. Izgalmas előadás, amely figyelmet igényel nézőtől és játszótól egyaránt.

Az idei előadások közös jellemzője, hogy a zenehasználat nagyon izgalmas és magas színvonalú. A Mosó Masa mosodája című előadásban, amelynek Rozs Tamás szerezte a zenéjét, a végig színen lévő Zenész (Boglári Tamás) aktív résztvevője a játéknak, a Lúdas Matyit pedig (Döbrögi kötelező megverésén túl) az örömzene szervezi. Nyilván az sem véletlen, hogy az idén létrejött “bábszínésztánczenekar” a The Broegies nevet viseli, és a Bóbita “társasági rendezvényeinek” – Szárnyas Malac Napja,² Farsangoló Hangoskodás³ – elmaradhatatlan résztvevői. Szerencsére. A minőségi zenehasználat szintén garantált A Sárkánykirály palotája esetében is, amelynek Kovács Márton a zeneszerzője. A konzervzene felhasználására voltaképpen egyetlen negatív példa adódik az évadban: a látványában erős Határtalanul esetében nem annyira a műfaji heterogenitás a zavaró, mint inkább a minőségi szelekció hiánya. Az az érzése támadhat a nézőnek, hogy a rendezőpáros kiválasztotta a kedvenc zenéit, és arra komponálta az (egyébként izgalmas) árnyjátékos etűdöket.

Az eddig felsorolt előadások, programok közös ismertetőjele, hogy eseményszerűségükkel a realitás világába tartoznak. Egyre fontosabb azonban az is, hogy a Bóbita, mint városi kulturális intézmény, hogyan jelenik meg a virtuális térben. A bábszínház nem túl régen felújított honlapja barátságos, könnyen áttekinthető felületet kínál. Az elengedhetetlen menüpontok (műsor, havi program, társulat) mellett hozzáférhetők a korábbi előadások adatai és fotói, és van játék is: bábkifestő. A honlap zenél: Fehérváry Lilla zenéje, amely a főoldaltól kezdve végigkíséri a látogatót, eredetileg a 2005-ben játszott A bolond lovag: Parsifal című előadáshoz készült. A zene használata elsősorban annak kedvez, aki ritkán látogatja az oldalt: minél gyakrabban látogatunk ugyanis a honlapra, annál nagyobb kihívássá, már-már versennyé válik, hogy egy egérkattintással le tudjuk-e némítani az érzelmes fuvolamuzsikát, mielőtt az egyáltalán elkezdődne. A honlap aktuális állapota minden bizonnyal (és remélhetőleg) átmeneti: a bevezető oldal felkínálja ugyan a választást, hogy a magyar vagy az angol nyelvű változatot szeretné-e böngészni a vendég, de a brit zászlócska ugyanúgy a magyar honlapra irányít, mint a piros-fehér-zöld.

Egy vidéki bábszínháznak időről időre meg kell találnia azokat a kitörési pontokat, amelyekkel fel tudja hívni magára a figyelmet, ami kimozdítja a kényelmes (?) rutinból, és amelynek segítségével definiálhatja saját magát a többi bábszínház között. Az egyik ilyen lehetőség évtizedek óta a Pécsi Nemzetközi Felnőtt Bábfesztivál, amelyre – a ráfordított energiával és anyagi forrással egyenes arányban – változó színvonalú előadások érkeznek, ugyanakkor a legjobb előadásoknak adható UNIMA diploma garantálja a minőséget. A háromévente – egyre lehetetlenebb körülmények között – megtartott fesztivál olyan előadásokat vonz városunkba, amelyek másképp nem jutnának el az itteni (szakmai és civil) közönséghez. A XV. Pécsi Nemzetközi Felnőtt Bábfesztivált 2010-ben rendezik meg. Remélhetőleg.

Magánügy: a Bóbita felnőtt bábfesztiválja – azon kívül, hogy olyan meghatározó színházi előadásokat kínál, mint legutóbb a Három testőr a plzeni Alfa Színház előadásában, vagy A mikádó Balázs Zoltán rendezésében – az évek során egy másik tényezővel is árnyalta a városról kialakult szubjektív képet. Az 1998-as felnőtt bábfesztivál plakátja a mai napig meghatározza a Pécsről alkotott “magántérképemet”: a plakáton a belvárosi háztetők tetején bábok üldögélnek és lógatják a lábukat nagy vidáman. Az is lehet, hogy állandóan ott vannak, nem csak fesztiválok idején. Csak lentről nem mindig látszanak.

¹ Megyei másodosztály.

^{2 Az évad egyik fontos eseménye, rendszerint december 30-án kerül megrendezésre. Annak érdekében, hogy a résztvevők 31-ére összeszedjék magukat, a 2007-es Szárnyas december 29-én volt. Az esemény megkapja az EAPP minősítést: Erősen Ajánlott Pécsi Program.}

^{3 EAPP februárban. Téltemető hangoskodás, ilyenkor adják át a Hang Gábor emlékére alapított díjat.}