Bizonyára nem vétünk nagyot, ha Tüskés Tibor Weöres Sándorról szóló könyvének ismertetését a szerző koncepciójáról és munkamódszeréről szóló Jegyzet idézésével kezdjük. Ez tömör összefoglalása mindannak, amit Tüskés munkája céljáról és keletkezéséről gondol:

„Ha az olvasó idáig jutott a lapok forgatásában, minden bizonnyal tudatosult benne, hogy a könyv, amelyet kezében tart, különböző időben és eltérő céllal keletkezett írások gyűjteménye, új szempontú csoportosítása, és nem egyetlen lendületből született. Az írások alapján ily módon talán nemcsak a könyv »tárgyáról«, Weöres Sándorról formálódott kép az olvasóban, hanem a kötet a költővel történt találkozásról is hírt adott, arról a folyamatról, hogy az írások szerzője milyen úton-módon és milyen fokig jutott el a költő megértésében és értelmezésében. (…) A hatvanas évek elején szerkesztőként verseit közöltem. A Merülő Saturnus (1968) óta minden jelentős munkájáról írtam, emberi és alkotói kapcsolatait elemeztem, munkásságának recepcióját figyelemmel kísértem. (…) a vizsgálódásban hangsúlyos szerepet kapott a költő Pécs-élményének és dunántúli »vonatkozásainak« a föltárása és bemutatása.

A különböző időben keletkezett írások szövegében szükségképpen előfordulnak érintkezések, alkalmanként ismétlések. Az írások gondolatmenetének érdekében olykor ezek az átfedések nem voltak elkerülhetők: (…) A korábbi írások szövegén több helyen módosítottam, kibővítettem, illetve rövidítettem, a kötet egységes szerkezetéhez igazítottam."

A Bevezetés (Kulcs az életműhöz) rövid összefoglalás Weöres költészetéről; előrebocsátja, hogy nem akarja megismételni a korábbi szakirodalom rögzítette ismereteket, de szükségszerűen összefoglalja a nélkülözhetetlen biográfiai és irodalomtörténeti tényeket, a költő kapcsolatát a Nyugat nagyjaival és Várkonyi Nándorral, Hamvas Bélával, Kodállyal és másokkal. Szép gondolat, hogy „[a] grandiózus és az egyszerűség nem állítható szembe egymással", a „szimfóniákat" és a Bóbita miniatúráit tévedés lenne egymástól elkülöníteni. Költészetének három fő vonását emeli ki, „a zeneiséget, a játékosságot és a kompozíciós biztonságot". Ebből a felsorolásból talán egy fogalom hiányzik: a filozofikusság, a lételméleti, ontológiai elem, amely pedig mind a nagykompozíciókban, mind a „kis darabokban" megnyilatkozik. Például a jól ismert Száncsengő című vers a zeneiség illusztrációjává egyszerűsödik, pedig a fölzengő, majd szétmálló hangok sugallta képzetek a születés, a felnőtt élet és a halál metafizikai távlatára utalhatnak. Weöres hivatkozhatott Mallarménak arra a gondolatára, hogy a vers nem gondolatokból, hanem szavakból áll, de mindig tudatában volt annak, amit Fülep Lajostól hallhatott és olvashatott, hogy a nagy művészet alapja „a világnézetté vált élmény vagy élménnyé vált világnézet".

Kitűnő a Kapcsolatok című fejezet, amelyben minden tanulmánycím Weöres és … kezdettel indul. A Fülep-tanulmány lélektani beleérzéssel ábrázolja a méltó tanítványt kereső mester és az igazi mesterre vágyó tanítvány komplikált lelki és szellemi kapcsolatát, vonzalmát és vitáját. Azon a mondaton elgondolkozhatunk, hogy Fülep „(…) nem tör önálló teljesítményre", számos ellenvéleményt és másra valló tényt is ismerünk, de hogy „katalizátor természetű szellem" volt, azt követőinek, tanítványainak sokasága bizonyítja. A Weöres és Illyés című írás ellentétes alkatúnak, eltérő világnézetűnek tartott nagy költők egymást becsülő személyes és szellemi vonzásáról tanúskodik. A Sorsunk folyóirattal, majd a Takáts Gyulával és Martyn Ferenccel való kapcsolatról szóló írások Weöresnek eddig sem ismeretlen, de gyakran elhallgatott, vagy a később rögzült arckép által elfedett vonását idézik föl újra: hogy milyen aktív, nemzedéképítő, irodalomszervező hajlamok éltek benne a harmincas-negyvenes években, s hogy milyen rátermett gyakorlatiassággal ápolta és pártfogolta az emberi, az irodalmi, a művészeti kapcsolatokat. Tüskés módot talál rá, hogy elfeledett, az Egybegyűjtött írásokból is kimaradt szövegeket újrafölfedezzen és emlékezetünkbe idézzen. Ilyen például a „népdal hangulatú" Parasztdal, amelynek harmadik, záró versszakát idézzük: „Nem eszel, nem iszol, / ágas felhőn alszol, / az égi lányok közt / égi lángnak látszol."

Tanulságos és emlékezetes a Weöres és Martyn Ferenc kapcsolatát összefoglaló cikk. Martyn, akit sok szál fűzött Pécshez, 1926-ban Párizsba utazott, és „a háborús helyzet súlyosbodása idején", 1939-ben tért vissza Magyarországra. Rendszeresen levelezett Török Lajos pécsi rendőrkapi-tány-helyettessel, atyai pártfogójával. 1942-ben vállalkozott rá, hogy a Sorsunk több munkatársáról portrét fessen, köztük Weöres `Sándorról. Tüskés a társművészeti fogékonyság jegyében érzékletesen jellemzi e Weöres-portré sajátosságát. Martynnal kapcsolatos az az információ is, hogy A holdbeli csónakos pécsi előadását az ott élő zeneszerző Takács Jenővel és Martyn díszleteivel tervezték, de a közös vállalkozás akkor (a negyvenes években) nem jött létre, és egy másik terv, egy közös Weöres–Martyn gyermekverskötet sem született meg. A Móra Kiadó később más kitűnő művészeket kért föl, hogy Weöres gyermekverseit illusztrálják. Martyn később a Psyché-versek kísérőrajzait sem vállalta (talán sokallta bennük az erotikus mozzanatokat), de ez nem rontotta meg kettejük kapcsolatát. 1979-ben A holdbeli csónakos pécsi előadásához Martyn készítette a kosztümtervet és a színpadtervet, Weöres pedig a festő életműkiállítását nyitotta meg a Budapesti Történeti Múzeumban. Érdekes tanulmányban hasonlítja össze Tüskés Weöres és Kassák Bartók-versét; minőségi, értékbeli különbséget nem tesz köztük, okosan érvel annak a józan gondolatnak az érdekében, hogy „eltérő ars poeticák követésével is születnek azonos értékű, maradandó alkotások".

A harmadik fejezet (Művek és értelmezések) vegyesebb és talán szétszórtabb, mint a többi. A Merülő Saturnus 1968-ban keletkezett jellemzése példaszerűen kitűnő. Arra hívja föl a figyelmet, hogy a nagy művek egymástól eltérő értelmezhetősége, többjelentésű mivolta és sejtelmessége növeli értéküket, „[e]z szabadítja föl látomásainkat, ez tesz cselekvő részesévé a művészi újrateremtés folyamatának, ez valósítja meg az alkotó, a mű és a közönség közötti kapcsolatot". Megírásuk idején az írói-költői szabadság védelmét is jelentette mindez, a szó legjobb értelmében vett apologikus jelentősége is volt ezeknek és a hasonló szellemű megjegyzéseknek.

A gyermekversekről szólva megjegyzésre méltó Weöres nyelvi humorának kiemelése. Azon már lehetne vitatkozni, hogy „[a] költő beleéli magát kis hősei helyzetébe, lelkivilágába, s az ő nevükben szól egyes vagy többes szám első személyben". A Csiribiritől a Galagonyáig látomásos, mítoszt teremtő költészetet olvasunk, ahol a gyermek számára is érthető nyelv és rigmus csak álarca a nem felhőtlenül derűlátó felnőtt életértelmezésnek. Egyetlen példa A tündérből: „Bóbita, Bóbita játszik, / Szárnyat igéz a malacra, / Ráül, igér neki csókot, / Röpteti és kikacagja." Ez nem a gyermek szava, hanem az illúziókból kiábrándított schopenhauerista bölcselőé.

Az Áthallások című írás a kötetben másutt is érzékelhető Weöres-látomány pregnáns megfogalmazásával kezdődik: „Költészete – a közhiedelemmel ellentétben – nem alakváltoztató, folytonosan megújuló, tektonikus mozgásoktól keresztülszabdalt líra. Hiányoznak belőle a látványos fordulatok, a váratlan meglepetések." Tüskés azzal a prekoncepcióval fordul szembe, hogy Weöres „a nagy rögtönzők, a játszva, bravúrosan nagyot teremtők fajtájából való", és hogy hangja egyszerre tűnhetik „ősi, primitív módon barbárnak és meglehetősen rafináltnak" (Sőtér István). Mégis, miért tagadnánk, hogy a formaváltozatok közül (Babitsot is beleértve), többet ismert és váltogatott, mint elődei és kortársai vagy azt, hogy voltak egymástól megkülönböztethető korszakai, életmű-szakaszai. Híres az a levél, amelyet 1943-ban írt Csöngéről Várkonyi Nándornak: költészetem „egészen átalakul", „[a] forma mellé végre megjelent nálam a tartalom, de minden eddigitől eltérő módon. (…) Eddig csak a forma röpült nálam, a tartalom az értelmi összefüggés pórázán, a földön kocogott. Most a tartalmat is pilótaképzőbe küldöm." A teljesség felé kötetben, Hamvas Béla hatására hivatkozva, prózában írt didaktikus és pedagogikus gondolatokat, tanácsokat közöl, azzal a tőle máskor ritkán kinyilvánított célzattal, „hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd". Később a Psychében is új műfajt teremt, amely a költői arculat átalakítását bizonyítja. Utolsó korszaka, főleg a Kútbanéző kötet pedig (Domokos Mátyást idézve) a változás foglalata, „a korábban mindig maszkok és álarcok mögül beszélő költő megrendítő és megindító transz-figurációja"; „vagy ahogyan Károlyi Amynak (…) könyörtelenül szép metaforája állítja: a ’kivégzés előtt’ élethelyzete (…) a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától kezdve előre nem sejtett változást is hozott Weöres Sándor költői univerzumának maradandóságába." Aki korábban a modern személytelen líra mintapéldánya volt, a szenvedés és a haláltudat purgatóriumában „mintázza meg magából a hagyományos-klasszikus értelemben vett alanyi költőt".

Nagy filológiai teljesítmény és emlékezetes olvasmány a Weöres Sándor Pécs-élménye című, hosszabb fejezet. Az élmény csírája már 1934-ben fölbukkan a Hideg van kötetben: „A hullámos város felett / harangok hang-leve folyt. / De mind fölitta a Hold, / hogy éjszaka lett." Tüneményes filológiai aprólékossággal mutatja be a tanulmány a városhoz kapcsolódó életrajzi emlékek és költői megörökítésük folyamatos történetét, többek között a Groteszk, Az üres szoba, a Hannának, a Széltorony meg Az erkély Pécsre lokalizálható ihletadó hátterét, de azt is, hogyan válnak a helyhez és időhöz köthető alkalmak a „határtalan"`kifejezésének motívumaivá, nagy szimfonikus művek más összefüggésrendszerében tágasabb jelentéssel gazdagodó tételeivé. A precíz adatfeldolgozás Tüskést a tudni nem érdemes dolgok pozitivista halmozására nem csábítja, sőt lényegbe vágó, új fölismerésekre bátorítja. Erről győz meg a Dokumentumok-ciklus legtöbb darabja is, köztük a Tatay Sándorral váltott levelezés közlése és kommentálása, s talán még inkább egy Lovász Pálnak írott, 1957-ben kelt levél közzététele; ez Weöres legszebb ars poeticáinak egyike, és szerény önértékelésének emberileg is megható dokumentuma. Befejezésül ebből a levélből álljon itt néhány szakasz:

„Költészetem közel sem olyan grandiózus és páratlan, mint amilyennek látod. A magyar költészet majdnem mindig szenzuális síkon mozog; ezért, aki nálunk a tudatalatti ösztönszférába is leszáll és a tudatfölötti intuitív szférába is átnyújtózik, egyfelől megközelíthetetlen különcnek, másfelől óriási toronynak látszik. (…) Úgy vélem, verseimből az fog valamit érni (ha van bennük ilyen), ami oly használható, mint az ekevas. Arra szolgálnak ezek a versek, mint a mintaképeik: hogy az emberi lelket megszabadítsák az individualista erre-arra hányódástól, mélyebb és magasabb lehetőségeire ébresszék, az egyetemes és örök mértékre figyelmeztessék…"

Tüskés Tibor könyve néhány megragadó és lefegyverző oldallal fejeződik be. Weöres kézírásában látjuk itt Curriculum vitae-jét, néhány versét, róla készült grafikákat (például Erdélyi József és Martyn Ferenc rajzát, Szűr-Szabó József karikatúráját), rajzos dedikációt, egyik darabjának színlapját és néhány fényképmásolatot; többnyire Károlyi Amyval fotózták, de az egyik képen Várkonyi Nándor mosolygó, szemüveges arca is föltűnik. Weöres Sándor-portrék címen Tüskés kiváltképpen megszívlelendő ajánlatot fogalmaz meg, azt, hogy a technikailag mégoly tökéletes fotók mellett és velük együtt legyen létjogosultsága – írókról szóló monográfiákban és tanulmánykötetekben – a képzőművészeti reprodukcióknak, festmények-nek, grafikáknak, érmeknek és szoborportréknak is: „A bensőt, a jellemet, a lelket, a személyiséget ezek tudják igazán visszaadni."

Ezt tanulmányban is, a Képek című mellékletben is meggyőzően bizonyítja. Könyve nem hagyományos monográfia, de értékes hozzájárulás Weöres Sándorról szóló ismereteinkhez, és figyelmeztetés, hogy mennyi adósságunk van klasszikusaink értékelésében és szerepük, jelentőségük tudatosításában.

(Masszi Kiadó, Bp., 2003, 222 oldal, 1290 Ft)