Az alábbiakban négy prózai bemutatóról szólunk. Az előadások megtekintésének sorrendjében ezek a következők: John Osborne: Dühöngő ifjúság, Ibsen: A nép ellensége, Molière: A képzelt beteg, Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét.

John Osborne színművét, a Look back in Anger-t nálunk Dühöngő ifjúság címmel adták ki s játsszák színpadon. Pedig az eredeti cím (’Nézz vissza haraggal’) kifejezőbb, mint a magyar változat, ez utóbbi ráadásul könnyen félrevezető is lehet. A színdarab főhőse, Jimmy Porter ugyanis valójában intellektuális lény: nem dühöng, hanem lázad. Elégedetlen kora Angliájának áporodott világával, miként az apósa is, csak ő ellenkező előjellel, s e kontraszt által álláspontja még világosabb. Az Indiából hazatért Redfern ezredes azért bírálja korát, mert szerinte minden megváltozott a századforduló késő viktoriánus világa óta, míg Jimmy úgy véli, lényegében semmi sem változott. A darab egyik érdekessége, hogy az ő radikális ellentétük mélyén az érzület sajátos rokonsága rejlik. Porter és a család szakítását véglegessé tenni látszó jelenetben ezért mondhatja az apa, mikor eljön a lányáért, hogy hazavigye: “Nem tehetek róla, de azt érzem, hogy sok mindenben neki volt igaza.” Talán felismerte – utólag –, amit Cliff mond a barátjáról: “A lelke mélyén igazi, öreg puritán.” Az ezredest alakító Németh János pontosan érzékeltette (sajnos, csak ő egyedül) a figura és a helyzet kettősségét. Kimért, megfontolt mozdulataival Jimmy ellentétét, a klasszikus angol polgárt jelenítette meg, megértő szavai, megnyilatkozásának töprengő árnyalatai viszont a katonát idézték, aki a csata után méltányolni tudja ellenfele kemény, kitartó küzdelmét.

Azzal, hogy Németh János játékát emelem ki a pécsi előadásból (amelyet március 11-én láttam), voltaképpen bírálatomat készíteném elő. A többi szereplő játékával, még inkább szerepfelfogásával ugyanis nem tudtam azonosulni. Éppen az a “nyugtalan többszólamúság” hiányzott belőlük, amit a szerző egyik instrukciójában alkalmasint darabja egyik lényeges elemének tekintett. Anélkül, hogy a szerzői olvasat kiváltságos szerepét feltételeznénk, nem tekinthetünk el attól (az instrukció végül is része a szövegnek!), hogy Osborne szerint Jimmy Porter “meghökkentő keveréke az őszinteségnek és a derűs rosszindulatnak, a gyöngédségnek és a zsivány komiszságnak”. Ebből a keverékből Pál András alig mutatott fel valamit. A hős “sistergő becsületesség”-e helyett (ami oly elemi erővel mutatkozott meg Richard Burton alakítása révén Tony Richardson 1959-ben bemutatott filmjében) egy hisztérikus alakot láttunk dühöngeni a pécsi Kamaraszínház színpadán. (A jelzett párhuzamot nem erőltetném, de hát mit tegyek. Láttam a filmet, és nem tudom elfelejteni.) Feltételezem, hogy a jellemábrázolás félresiklásának oka a téves rendezői darabértelmezésre vezethető vissza. Keszég László úgy húzta meg a szöveget, hogy rendre elszakadtak azok a szálak, amelyek a művet a századközép Angliájához kötötték. Kimaradtak például a kontextust (az elsődleges kontextust!), valamint az értékrendet jelző irodalmi utalások. A gondatlanul megcsonkított szöveg elszállt a semmibe, mint az ellensúlyait vesztett léghajó. Az utolsó homokzsák kihajítását az jelentette, hogy Ottlik Géza veretesen kifejező fordítása helyett a darabot ezúttal Nádasdy Ádám átültetésében adták elő. A dialógusoknak a mai magyar nyelvállapothoz közelítése (ami sok más esetben nemcsak elfogadható, hanem kívánatos) most végképp elmosta a miliőrajz kontúrjait. Mindez motivációs gondokhoz vezetett. Jimmy Porter lelki látleletéből kilúgozódott szinte minden, magatartását magyarázó indok. Ahhoz pedig ez a méltán sikeres dráma, úgy látszik, mégsem elég erős, hogy a kortalanná tevő általánosításnak, illetve a nyelvi átemelésnek ezt a mértékét kibírja. Így hát (mint manapság oly gyakran) egyetlen módja maradt annak, hogy a figura magatartását valamiképpen értelmezni lehessen: pszichopatává kellett tenni. Ez a Jimmy, akit most láttunk, destruktív, paranoiás fickó. Amellett még modortalan szadista is. Még a rosszból is megárt a sok.

A főhős jellemének eltorzítása görbe tükörként működik a többi szereplő vonatkozásában. Alison (Kovács Mimi) szimpla áldozat egy régi érzékenyjátékból, Helena (Herczeg Adrienn) pedig rámenős kékharisnya, aki végül visszapasszolja immár megunt szeretőjét a barátnőjének. Ezáltal persze a befejezés is félresiklik: értelmetlen folytatása lesz a réginek, ami – a darab szerint – lelki egymásratalálás és megtisztult lelkű újrakezdés. Ilyen körülmények között még Cliff (Rázga Miklós) az, aki viszonylag megmaradhatott annak, aki: a bizalmas klasszikus szerepköréből kialakított jó barát, aki sokkal többet megért annál, mint amit kimond. Valóban afféle “lelki senki földje” a harcoló felek közti demarkációs vonalon. Csak éppen a harcoló felek hiányoztak. Maradt egy oktalan marakodó, egy mit sem értő drámai szende az örök vasalódeszkánál, továbbá egy ravasz nőszemély, aki zsákmányra lesve belép Porterék minden szempontból “egyszobás” világába.

Szeretném leszögezni, hogy nem az aktualizáló, a szöveget a mához húzni (rángatni?) akaró szándékot kárhoztatom. Ez lehet igen termékeny. De nem minden darab alkalmas erre. Osborne műve, úgy vélem, nem működik ily módon értelmezve. Pécsett már csak azért sem, mert a színészeknek a mai beszéd fonetikai hanyagságát idéző lompos artikulációja következtében a csendesebb dialógusokat a nézőtéren (saját tapasztalatom szerint már a tizedik sor tájékán) alig lehetett érteni. Ez a körülmény a főhős indulatos kitöréseit még inkább egyoldalúvá és túlzóvá tette. És megindokolatlanná. Pedig az író egy hallatlanul fontos szövegrészlettel figyelmezteti olvasóit egy szerinte termékenynek látszó megközelítési módra. Jimmy Porter az említett jelenetben a pátosz fogalmát értelmezi (valójában persze önmagát), szemben a közönyt és tespedést jelentő apátiával. Ez utóbbit igen határozottan egy korabeli közép-angliai szituációhoz köti. Megint az elsődleges kontextus! Ez, úgy látszik, ennél a drámánál olyan, mint a tű foka. Át kell rajta mennie a tevének, ha jót akar. Megkerülni nem lehet. Ez az író véleménye is. Ami önmagában nem perdöntő. Ha egy rendező jobbat tud, ám csinálja. De ha nem, maradjon meg ennél.

A nép ellensége, vagy Hajdu Henrik klasszikus fordításában A hazaáruló (En folkefiende) című színmű (amelyet március 12-én láttam) a téma aktualitásával lepi meg a mai nézőt, illetve olvasót. A Pécsi Nemzeti Színház darabválasztása ezért feltétlenül dicséretet érdemel. Igaz, nem egészen kockázat nélküli a dolog, mert ha egy mű ennyire rólunk szól, ez el is terelheti figyelmünket a tárgy mögött meghúzódó egyéb értékekről. A bonyodalom látszólag nagyon egyszerű. A cselekmény helyszínéül szolgáló norvég kisváros felvirágzása az idegenforgalommal kapcsolatos. Ennek viszont a gyógyfürdő a záloga. A főhős, doktor Tomas Stockmann azonban kideríti, hogy a fürdő fertőző. A környékbeli bőrgyárak szennyvize ugyanis belekerül a helytelenül megépített víztározóba és a vezetékrendszerbe. A gyógyító intézmény átépítése viszont hatalmas összegbe kerülne, működésének szüneteltetése pedig még tovább növelné a veszteséget. Mindez az adófizetőket terhelné. A szituáció a polgári demokráciák egyik alapvető dilemmáját rejti: le kell-e mondani rövid távon a bevételekről (lehet-e a tisztesség és az igazság jegyében anyagi áldozatokat vállalni) a hosszabb távon biztonságos működés reményében? A városbíró, aki egyben a fürdőigazgatóság elnöke (és nem mellékesen a főhős fivére), a vizsgálati eredmények eltitkolására próbálja rávenni a doktort. Amikor ez ellenáll, a bíró szövetségeseivel együtt elnémíttatja, állásából eltávolítja, s megbélyegzi, mint a nép ellenségét. “Engem nevez a társadalom ellenségének! Engem! De, esküszöm, lemosom ezt a piszkot!” – fakad ki a felháborodott orvos. Felesége aggódva figyelmezteti: “Ó, édes Tomas, ott a hatalom.” “Itt meg a jog!” – szögezi le a férje. “Jog, jog! De mi a jog – hatalom nélkül?” Stockmann-né kérdése a mindenkori társadalom egyik alapproblémája. Annál is inkább az, mert Ibsen mérnöki pontossággal szőtt története során a félrevezetett – és a pénztárcák révén elfogult – közvélemény is az orvos ellen fordul. A téma, mint jeleztük, aktuális – és örök. Már Arisztophanész megírta, ha két párt vetélkedik a hatalom megszerzéséért, s az egyik párt vezetője azt kéri, a közeledő perzsák ellen építsenek hajóhadat, a másik viszont azzal áll elő, hogy a hajóépítéshez szükséges pénzt inkább osszák szét a polgárok között, akkor ezt az utóbbit fogják megválasztani. Azóta sincs másképp. Vagyis a téma messze túlmutat a környezetvédelmi és egészségügyi tematikán. A közvéleményt befolyásoló hírközlés, a sajtószabadság kérdése kerül előtérbe, a “tömör többség” és az igazság viszonyának problémája. Stockmann közöltetni akarja a városi lapban leleplező, a valós helyzetre fényt derítő cikkét. Hovstad, a “Néplap” szerkesztője azonban kijelenti, hogy nem akarja, s nem is meri közölni a dolgozatot. “Nem meri? Furcsa!” – csodálkozik a csak szakmájához értő, idealista Stockmann. “Hisz maga szerkesztő; s tudtommal a szerkesztők irányítják a sajtót.” “Nem, doktor úr!” – világosítja fel Hovstad. “Az előfizetők!” Ők viszont nem óhajtanak a lapjukban rájuk nézve anyagi hátrányt kilátásba helyező írásokat olvasni. Ám azt, hogy nekik mi az előnyös, azt a hatalom birtokosai határozzák meg. Ibsen arról beszél, hogy a közvélemény manipulálható. Nem biztos, hogy a többségnek van igaza, állítja. A “tömör többség” olykor nem egyéb félrevezetett tökfilkók gyülekezeténél.

A nép ellensége azonban nem egyszerűen aktuális, mához (is!) szóló darab. Sokkal több ennél: hibátlanul szerkesztett, feszültséggel teli, plasztikus figurákat mozgató mű. Úgy jó, ahogy van. Esztétikai értékeit és hatni tudását tekintve semmi szükség nincs, és nem is volt arra, hogy bárki átdolgozza. Ehhez egyébként is legalább olyasféle kvalitásokkal kellene bírni, mint Ibsen, amire elég kevés az esély. Arthur Miller, bár kétségkívül jeles szerző, mégsem a norvég óriás kategóriája. Átdolgozásával felemás munkát végzett. Leegyszerűsítette a dramaturgiát, ami a színpad szempontjából akár előnynek is tekinthető, de az, amit mellőzött, nagyon is fontos lenne. Ibsen ugyanis a polgári demokrácia és a populizmus jelzett kérdéskörét a liberális világszemlélet (századfordulón észlelt) visszásságaival is összefüggésbe hozza. Azzal, hogy “mindenki párt-csahos”. “Nem mintha a szabad Nyugaton jobb volna a helyzet; ott is grasszál a tömör többség, a liberális közvélemény…” – mondja Stockmann. Vagyis van itt egy általánosabb érvényű probléma is, ami a pécsi előadásban elhalványult.

Az átdolgozás a dráma alsóbb szintjeit erősítette meg, nem utolsósorban az após, Morten Kill súlyának megnövelésével. Stenczer Béla élt is (bár néha túlzottan) a kapott lehetőséggel, összbenyomásként elmondható, hogy “borzszerű” alakja megfelel Ibsen instrukciójának. A rendező, Csiszár Imre a klasszikus realizmus jegyében értelmezte a darabot, mindvégig következetesen, egységes stílusban. Öröm volt nézni, hogy Pál András, aki előző nap az Osborne-darabban olyan bizonytalanul intonálta szerepét, Stockmann doktorként hiteles figurát teremtett, a figura idealizmusát, eszményi lebegését is el tudta fogadtatni. Jól látszott, hogy erős kezű, következetesen gondolkodó rendező áll mögötte. Aki helyesen ismerte fel, hogy az orvos és a városbíró Ibsennél nem véletlenül testvérek. Komplementer figurák, hevük végletesen ellentétes, elszántságuk lelkileg mégis rokon. Pál András életszerű dinamikájával szemben Széll Horváth Lajos fekete öltözékével, merev fegyelmezettségével a hatalom félelmetes manipulátorát hozta színre. De azt is, hogy hisz a maga igazában. Párosukat jól egészítette ki a “Néplap”-beli trió: Ottlik Ádám (Aslaksen), Köles Ferenc (Hovstad) és Zayzon Zsolt (Billing), továbbá a karakán Horster kapitány szerepében Németh János.

Szakács Györgyi jelmezei a tőle megszokott színvonalon szolgálták a rendezői darabértelmezést. A díszleteket a rendező tervezte. Stockmannék lakásának színpadképe harmonikusan illeszkedett a realista koncepcióhoz. A szerkesztőség fémesen szürke hangulata, vaslépcsője némileg más stílusvilágot idézett, de szemléletesen ellenpontozta a polgári otthon bensőségességét. A kapitány házára viszont nem jutott elég fantázia. A szűk térben nem érvényesült megfelelően a népgyűlés jelenete. Ha csak hat-nyolc randalírozó fér be a színre, nem világos, kiket akar meggyőzni a doktor.

Megyünk visszafele az időben, az irodalom szempontjából, ám ami a színházat illeti, előre haladunk. Ibsen (Miller) után Molière.

Az orvoslást Galénosz óta közhasznú tevékenységnek tekintették. E megbecsülés túlzásaként alakult ki az a Foucault által “orvostani logosz”-nak nevezett szemléleti forma, amely az élet minden területén és minden pillanatában meg kívánta szabni a helyes életvitelt. “Ekként az orvostudományt nem egyszerűen beavatkozási technikának tekintették, mely betegség esetén gyógyszerekhez és műtétekhez folyamodik. Azt is elvárták tőle, hogy tudás- és szabálykorpuszként megszabja az életmódot, az embernek önmagával, testével, a táplálékkal, az ébrenléttel és az alvással, a különböző tevékenységekkel és a környezettel való átgondolt viszonyát.” (Michel Foucault: A szexualitás története. III. Törődés önmagunkkal, Sujtó László [ford.], Bp. 2001. 108.) Erről az orvostani logoszról szól Molière műve, A képzelt beteg. Vagyis bonyodalma, lényegét tekintve, a testhez való téves viszonyon alapul. Ehhez képest mellékes, hogy a szerző, mint tudjuk, rossz tapasztalatokat szerzett az orvosokról, akárcsak a mű (a ceremóniajelenet) első magyar fordítója, Csokonai. A nyelves szolgáló, Toinette szerint a doktorok pusztán azért jönnek a beteghez, “hogy felvegyék a tiszteletdíjat, és megírják a receptet. A gyógyulás a beteg dolga: tegye, ha tudja.”

A testtel való visszaélés a színmű főhősének, Argannak nemcsak egyéni egzisztenciáját fenyegeti, hanem háznépe biztonságát, egész birtokát veszélyezteti. Fanatikus elvakultsága következtében lányát is egy orvoshoz akarja kényszeríteni, érzelmei ellenére. Ostobaságának több haszonélvezője van, második felesége és persze, az orvosok. A pécsi előadás főszerepét Stenczer Béla kettős megvilágításba helyezi játékával. Az ő Arganja egyszerre nevetséges hipochonder és szánalomra méltó, kiszolgáltatott ember. De az is világos, hogy elvakultságának rabjaként többeknek ártalmára van.

Mohácsi István és Mohácsi János átdolgozása (utóbbi egyben a darab rendezője is) radikálisan eltér Molière eredeti szövegétől. Illyés Gyula újabb műfordítása helyett talán azért is vették alapul Berczik Árpád régebbi, kicsit avíttas (itt azonban ironikusan átlényegülő) átültetését, hogy még inkább szabad kezet kaphassanak. Azokat, akik nem rokonszenveznek a rendezői színház efféle törekvéseivel (Pécsett alkalmasint többen vannak ilyenek, mint gondolnánk), két szempontból is megnyugtathatjuk. Ami az eredeti művet illeti, azt, természetesen, semmi károsodás nem éri. Továbbra is sértetlenül megtalálható a Molière-kötetekben. Az átdolgozást illetően pedig le kell szögezni, hogy a két Mohácsi oly módon tér el az eredeti textustól, hogy nagyon is hűségesek maradnak a darab szelleméhez. Nem Molière-t látunk, ám mégis valami nagyon molière-it. Igazi színházat. (Én az április 4-i premieren tapsoltam lelkesen.)

A szerző nagy felismerését, a testtel való visszaélés témáját, illetve annak kritikáját az előadás kiterjeszti a színpadi látvány egészére. Béralde és Toinette szerelmi viszonya nem szerepel az eredeti műben, mégis szervesen kapcsolódik ahhoz a világhoz, amely megjelenik a Kamaraszínház színpadán. Zayzon Zsolt és Herczeg Adrienn kitűnő párosa a visszaélés témáját a szexualitáshoz való álságos viszony összefüggésébe helyezi. A férfi képmutatása, a nyilvános és intim viselkedés elkülönülése egyfelől, másfelől a nő lázadása e számára megalázó kettősséggel szemben, hiteles és következetes továbbgondolása a darab eredeti üzenetének. Amikor a szolgáló tiltakozásának erőteljes gesztusával a történet tetőpontján széttöri a színteret uraló akváriumok egyikét (talán kettőt is), a visszaéléseket megszüntetni akaró szabadság szelleme jelenik meg a jómódú polgár otthonában. A sellő beúszása a díszletek mögül (ahol a hálószobák is vannak) a játékteret uraló nagy akváriumba, a mindvégig ott úszkálgató igazi halak közé, alkalmasint ebben az összefüggésben értelmezhető. (Ami engem illet, erősen törtem a fejem a “megfejtésen”, nem biztos, hogy célt értem, de kétségtelen, hogy az effektus szép, és jól is működik.)

A kapcsolatokat áthálózó hipokrízis a halálhoz, a meghaláshoz való álságos viszonyban teljesedik ki. A test torzult felfogása után itt a másik nagy visszaélés kerül előtérbe. Az, ami a lélek nevében történik. ReNoire alakja – Széll Horváth Lajosnak a halálangyal baljós megjelenését kellő iróniával ellenpontozó alakításában – a rendezés nagy leleménye. Remekül illeszkedik a játék egészéhez az eredeti szöveg közjátékainak dramaturgiai helyén. A jól választott, a színtérben helyet foglaló muzsikusok által előadott kísérőzene is az intermezzók hangulatát idézi. Az a tény, hogy döntő pillanatokban a családtagokból hiányzik az áldozatvállalás és a felelősségérzés képessége, a morális létezés feltétele, egy önző, a spirituális értékekről legfeljebb csak beszélő, de azokat valójában nem ismerő világról ad hírt.

Molière-nek a dramaturgiai lendülethez társuló verbális dinamikája pontosan megtervezett és kimunkált összjátékban érvényesül. Nagyon régen láttam a Pécsi Nemzeti Színházban ilyen olajozottan működő, szellemes poénokat szikráztató csapatmunkát. Ebből is kiemelkedett Vidákovics Szláven (D’Auveregne) és Lipics Zsolt (Thomas) remek duója.

Az ötödik pecsét előadásának elemzése előtt két kérdést kell tisztáznunk. Ezek a párbeszédek megítélésével és a mozgóképi előzményhez való viszonnyal függenek össze. Mint tudjuk, Sánta Ferenc műve epikus munka, regény, tehát cselekménye csak korlátozott mértékben alakítható színpadi történéssé. Igaz, a narrátor szólama, ami a dramatizálás szempontjából a legfőbb gondot szokta jelenteni, minthogy a drámában a szerző (akit általában azonosítanak az elbeszélővel) közvetlenül nem szólalhat meg, Sántánál igen visszafogott, többnyire átadja helyét a párbeszédeket folytató szereplőknek. Ám nem minden dialógus tekinthető egyben drámai szóváltásnak. Ahhoz belső feszültség, dinamika, a viszonyok jelenbeli változását eredményező beszédaktusok szükségesek. A megnyilatkozások sorának nyelvi tusává alakulása. Ez utóbbiról Az ötödik pecsét esetében nem igazán beszélhetünk. Fábri Zoltán 1976-ban készült filmjének sikere pedig – Latinovits Zoltán és Őze Lajos emlékezetes színészi alakításával – a színház szempontjából inkább intő jel, semmint követendő példa. A film és a színház ugyanis, bárhogy vélekednek is sokan, nagyon távol áll egymástól. A számtalan különbség közül elegendő kettőt említeni: a színház nyelve nem ismeri a közelképet, és nincs kamera, amelynek nézőpontja, helyváltoztatása a mozgóképi ábrázolás legfőbb jelentésképző eszköze. A mozivásznon művészi élmény születhetett az epikus anyagból, a színpadi térben viszont némileg másként alakulnak a dolgok.

Nyilvánvalóvá válik például, ami szerintem a regénynek is gyengéje, hogy a morális kérdésfelvetés meglehetősen elvont. A zsarnok Tomóceuszkakatiti és Gyugyu, a nyomorult rabszolga közti sorsválasztás Gyuricza úr által történő felvetése ugyanis kérdésként megválaszolhatatlan. Pontosabban: csak teoretikus válasz adható rá, ami a “gyakorlati ész” szempontjából nem feltétlenül releváns. Az elvont morál próbája a hétköznapi élet, a mindennapok döntései. Egyébként az író valójában erre, az elmélet és a gyakorlat közti ellentétre, meglepő feszültségre mutatott rá, ami az ideológiával terhelt és általa szabályozni kívánt hatvanas években üzenetértékű volt. Éppen ezért vélem úgy, hogy a regény egyik legfontosabb részlete az asztalos Kovács úr feleségének otthoni töprengése. Ez a vallásos asszony Gyugyut, s vele a szenvedést és a megaláztatást választaná, de aztán arra gondol, hogy ezt csak akkor tehetné meg tiszta lelkiismerettel, ha egyedülálló nő lenne. De kiterjeszthető-e az áldozatvállalás kényszere másokra, a családtagokra is? Nem válik-e ezáltal Gyugyu maga is Tomóceuszkakatitivé? Sajnálom, hogy Kovácsné alakja a színpadi változatban (az április 12-i premier tapasztalata alapján mondom) súlytalanná vált, nem csupán Kemény Henriett erőtlen játéka következtében, akinek lehetősége is alig volt ennek az igen fontos figurának a megrajzolására.

A Gyuricza-féle kérdésre tehát nem lehet érvényes választ adni. Lehet viszont kompenzáló, megtévesztő felelettel reagálni. Ezt teszi Keszei (Bellus Attila), a fényképész, aki szavakban a rabszolga sorsát választva voltaképpen leleplezi magát. Gyuricza jó emberismerő. Az őt alakító Bánky Gábornak egyik fontos pillanata volt, amikor ránézett a fényképészre, s szárazon annyit mondott: “Hazudik.” Itt az ezzel kapcsolatos dramaturgiai vonalvezetésnek meg is kellett volna állnia. Keszei és a Civilruhás jelenetének beiktatása már felesleges. Enélkül is lehet tudni, ki a besúgó. (Megjegyzem, azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a sánta fényképész botjának négyszeri-ötszöri leesése a széktámláról jelzésértékűnek tekintendő, vagy csupán egyszerű ügyetlenség.)

Az etikai probléma elvontságát az is jelzi, hogy a második rész döntéshelyzete – szabad-e a megkínzott antifasiszta ellenállót arcul ütni a nyilas parancsnok cinikus kívánsága szerint, a szabadon bocsátás fejében – lényegében egészen más természetű. Ezt ugyanis Gyuricza úr nézőpontjából kell megítélnünk. Nem kétséges, hogy az órásnak mit kell tennie. Tizenkét gyerek sorsa függ tőle, akiket az üldöztetések elől otthonában rejteget. Estleges ellenállásával az ő életüket tenné kockára. Ebben az összefüggésben válik különösen fontossá Kovácsné tépelődésének az előadásból hiányolt eleme. Az asszony monológja dramaturgiai szempontból Gyuricza jelenetét készíti elő. Az erkölcsi döntés kiterjesztésének a kanti etikával érintkező problémájára helyeződik itt nagyon elgondolkodtató hangsúly.

Az epikus történet színpadképessé tételének a rendező, Balikó Tamás (és a dramaturg, Hamvai Kornél) három módszerét alkalmazta. A látvány megtervezése jól sikerült, az erős effektusok alkalmazása is elfogadható, csupán néhány jelenet naturalizmusa vitatható. Ugyanaz más elmondva, mint megjelenítve. Vegyük sorra: Horesnyi Balázs Sántha Borcsa közreműködésével kialakított játéktere az előadás fő értéke. Kifejező (az óra-motívum alkalmazása jelképes erejű), tágas és megfelelően tagolt színpadot látunk. Ezáltal a jelenetek pergése biztosított. Az előtér is hatásosan funkcionál a befejező jelenetsorban. A főszereplők megpróbáltatásának a földszinti széksorokhoz közelítése szinte a hiányzó közelképeket látszik pótolni. Bánky Gábor, Krum Ádám (Béla kolléga, a kocsmáros), Németh János (Kovács úr, az asztalos) és N. Szabó Sándor (a könyvügynök Király) játéka ekkor a legerőteljesebb. Szépen kidolgozottnak vélem Ottlik Ádám (a Civilruhás) és Köles Ferenc (a Nyilas) jelenetét is. Ottlik finoman, kellő tapintattal idézte meg Latinovits szellemalakját.

A vasöntő megkínzott, véres, láncokon lógó (kvázi megfeszített) testének előtérbe hozása szintén erős (talán túlzó) effektus, de elfogadhatóvá teszi az a körülmény, hogy a próbára tett szereplőknek a háttér felől kell a nézőtér felé haladva megközelíteni őt, miáltal arcjátékuk, gesztusaik plasztikusan “olvashatóvá” válnak. A naturalista megoldások viszont nem illenek az előadás egészébe. Kirívóan példázza ezt a hazatérő könyvügynök jelenete: a részegségnek ez a fajta túlzó ábrázolása nem ide való, funkció nélküli, műfajidegen betét.

Az elemzett négy prózai bemutatóról szólva nem adhattunk átfogó képet a pécsi évad egészéről. Némi tanulságot mégis leszűrhetünk a látottakból. A legpozitívabb megfigyelésünk: összejött Pécsett egy tehetséges fiatalokból álló csapat (A nép ellenségét a szokásosnál fiatalabb szereposztásban adták elő), amelyből idővel jó együttes lehet. Kivált A képzelt beteg előadása ígéri ezt. Ennek intenzív műhelymunka a feltétele. Célja pedig az alkalmasint Németh Antal (és Szabó Ottó, Spányik Éva, Koós Olga, Bánffy György és mások) óta hiányzó pécsi stílus (stílusváltozat) kialakítása a mai teátrum igényeinek megfelelően. Vagyis nem valami helyi dialektusra gondolnék. (A múlt csak példa legyen most.) A stílus feltétele pedig egy olyan korszerű színházi nyelv léte, amelyet a színészek és a nézők egyaránt beszélnek, illetve értenek. Ez elválaszthatatlan a honi tradíciók ismeretétől, termékeny elsajátításától. Arra a feltételezhető folyamatra gondolok, amely Füst Milántól Örkény Istvánig, Szép Ernőtől és Molnár Ferenctől a mai szerzőkig ível. (Nádas, Márton, Térey, Háy, Hamvai, Kárpáti, Egressy – van kit és mit elővenni.)

John Osborne: Dühöngő ifjúság (Nézz vissza haraggal) – dráma 2 felvonásban. Fordította: Nádasdy Ádám, díszlet-, jelmeztervező: Bujdosó Nóra, dramaturg: Enyedi Éva, asszisztens: Jankovics Gabriella, súgó: Juhász Piroska, ügyelő: Háber László, rendező: Keszég László. Szereplők: Pál András (Jimmy Porter), Kovács Mimi (Alison, Jimmy Porter felesége), Rázga Miklós (Cliff Lewis), Herczeg Adrienn (Helena Charles), Németh János (Redfern ezredes, Alison apja).

Henrik Ibsen: A nép ellensége – dráma 2 felvonásban. Fordította: Vajda Miklós, díszlettervező: Csiszár Imre, jelmeztervező: Szakács Györgyi, asszisztens: Steiner Zsolt, asszisztens: Cserép Judit, ügyelő: Csethe Katalin, súgó: Jankovics Gabriella, rendező: Csiszár Imre. Szereplők: Pál András (dr. Thomas Stockmann, fürdőorvos), Herczeg Adrienn (Stockmanné, Dr. Thomas Stockmann felesége), Fischer Lilian (Petra, Stockmannék lánya), Bogdány Bálint (Eilif, 10 éves, Stockmannék fia), Bogdány Péter (Murten, 13 éves, Stockmannék fia), Széll Horváth Lajos (Peter Stockmann, városbíró, rendőrfőnök, a fürdőigazgatóság elnöke), Stenczer Béla (Morten Kill, tímármester, Stockmanné gyámapja), Köles Ferenc (Hovstad, a ’Néplap’ szerkesztője), Zayzon Zsolt (Billing, a ’Néplap’ munkatársa), Németh János (Horster, hajóskapitány), Ottlik Ádám (Aslaksen, nyomdász), Ujláb Tamás (Részeg).

Molière: A képzelt beteg – vígjáték 2 részben. Berczik Árpád fordítását felhasználva írta Mohácsi István, díszlettervezo: Fodor Viola, jelmeztervező: Remete Kriszta, zeneszerző: Kovács Márton, súgó: Pető Beatrix, ügyelő: Háber László, asszisztens: Cserép Judit, rendező: Mohácsi János. Szereplők: Stenczer Béla (Argan, képzelt beteg), Kovács Mimi (Béline, Argan második felesége), Szabó Vera (Mimolette, Argan lánya, Cléante szerelmese), Darabont Mikold (Rouelle, Argan kislánya, Mimolette húga), Zayzon Zsolt (Béralde, Argan öccse), Pál András (Cléante Coulommiers, Mimolette imádója), Vidákovics Szláven (D’Auveregne, orvos), Lipics Zsolt (Dr. Thomas D’Auveregne, D’Auveregne fia), Urbán Tibor (Dr. Boursin, md), Rázga Miklós (Dr. Livarot, orvos), Herczeg Adrienn (Toinette, szolgáló Arganéknál), Széll Horváth Lajos (Halál), Kovács Márton (Zenész), Rozs Tamás (Zenész), Weber Kristóf (Zenész), Károly Zoltán (Zenész).

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét – színmű 2 részben. Színpadra alkalmazta: Hamvai Kornél, díszlettervező: Horesnyi Balázs, a díszlettervező asszisztense: Sántha Borcsa, jelmeztervező: Balogh Renáta, súgó: Juhász Piroska, ügyelő: Csethe Katalin, asszisztens: Steiner Zsolt, társrendező: Funk Iván, rendező: Balikó Tamás DLA. Szereplők: Bánky Gábor (Gyurica, órás), N. Szabó Sándor (Király, könyvügynök), Krum Ádám (Béla kolléga, kocsmáros), Németh János (Kovács, asztalos), Bellus Attila (Keszei, fényképész), Ottlik Ádám (Civilruhás), Bódis Zsuzsanna (Kollégáné), Kemény Henriett (Kovácsné), Vincze Balázs (Vasöntő), Köles Ferenc (Nyilas), Tóth András Ernő (Macák), Bende István (Pártszolgálatos), Kállai Gergely (Pártszolgálatos), László Csaba (Férfi), László Rebeka (Ani), Sára Alexandra (Éva).