Keszthelyi Kinga: – A Kritika 2006-os januári számában Kővári Orsolya készített veled egy interjút, amelyre máig emlékszem. Annyira pontos, hiteles és őszinte volt, hogy minden keserűsége ellenére öröm volt olvasni. Végignéztem az egy évvel korábbi interjúidat. Különösen a Színházban megjelent naplód ragadott meg, ez is lényeglátó és szókimondó. Üdítő érzés volt találkozni vele abban a színházi légkörben, ahol sok elhallgatás, hazugság, legalább annyi képmutatás és nívótlanság vesz minket körül. Gondoljunk csak a vidéki színházigazgatói pályázatok elbírálásának körülményeire. Te hogyan élsz és dolgozol ebben a környezetben?

Máté Gábor: – Nagyon komplikáltnak látom a helyzetet. Egyrészt van ez a színházi törvény közeli állapot, másrészt az úgynevezett struktúra-vita, ahol túl sok a meggondolatlanság. Aztán persze kiderül, hogy úgyis mindegy, mert a helyi vagy nem helyi politikusok döntenek el mindent, és nem a korszerűség nevében. Elég a Nemzeti Színház gyászos épületére gondolni, a mostani (és nem mostani) kinevezésekre. Nem a színház a fontos, csak a letámadás, meg a jó öreg mikutyánkkölyke –, hogy belerondítanak, felelőtlenek, és nemtörődöm alakok pöckölgetik ide-oda az egész szakmát. (Nagy hiba, hogy ezáltal nem nevelődhet fel egy színházcsináló nemzedék, mert nem is férnek közel a “húsosfazékhoz”.)

Ha ez a készülő színházi törvény valamilyen garanciát tartalmaz majd arra nézvést, hogy, mondjuk, egy vidéki színháznak mi a prioritása, ha kordában tartja majd a politikusokat, akkor mindjárt nem lesz olyan fontos a városok vezetőinek, hogy saját embereik kerüljenek az igazgatói székekbe. Az a baj, hogy a magyar vidékiség teljesen ráült az egész szakmára; olyan érzésem van, mintha mindez egy Mikszáth-regény lenne, mintha az égvilágon nem változott volna azóta semmi.

A baloldal véleményem szerint csak tehetségtelen, a jobboldal viszont mérhetetlenül arrogáns és populista. Akárhogy is vesszük, ez kultusz. Ha odaülsz a tribünömre, akkor színházat kapsz. Ez olyan mérhetetlenül távol áll az én szemléletemtől, annyira idegesít, hogy el sem tudom mondani. A világ csakis a konfrontációtól és a progresszivitástól megy előre.

A struktúraváltásról egyébként készítek egy külön előadást a Katonában, a Notóriusok-sorozatban. Iszonyatos felelőssége van minden kimondott szónak, mert jön egy politikus, az egyik javaslat majd megtetszik neki, és még megcsinálja. Ezért nem mondok inkább semmit. De a társulati rendszernél jobbat nem tudok. A Főiskolán is az a jó, hogy osztályok vannak, ezek mind egy-egy kis társulatként működnek. Abban lehet jól dolgozni.

A kérdésedre visszatérve: én ezen belül bőven elvagyok. Dolgozom sokat. Van miről beszélni. Elegendő salak és rosszkedv gyűlik össze ahhoz, hogy érdemes legyen bemenni a színházba.

– Valamelyik nap végignéztem a fővárosi és vidéki színházak műsorát, évadtervét. A kevés kivételtől eltekintve mély provincializmus és igénytelenség a jellemző. Véleményem szerint nyolc-tíz kőszínház és kevésszámú alternatív társulat kivételével a gondolattalanság és az igénytelenség a jellemző. Nem érzed-e úgy, hogy ennek ellenpontjaként, elszigeteltségben dolgozik anyaszínházad, a Katona?

– Elszigeteltséget nem érzek, az hízelgő, hogy ez feltételezhető. Számomra az a megdöbbentő, hogy minden errefele megy, tehát ha pár színész összeáll, csak eladható “színház”-ra gondolnak. Ez azt jelenti, hogy a magamutogatáson és az esetleges pénzen kívül semmi más nem jár a fejükben. És persze mutatja az úgynevezett piaci igényeket. Valamint az egész ország és a kultúra állapotát.

– Nekem úgy tűnik, az a világ, amelyben legtöbb idődet töltöd, voltaképp elzárt világ. A Katona József Színház, a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a közeli lakásod egymástól gyalogtávolságra lévő színhelyeire koncentrálódik az életed. Igaz, vannak ebből kilépések, egy-egy munka Egerben a volt tanítványaiddal, nyáron a zsámbéki előadások, kisebb-nagyobb filmszerepek. Lehet, hogy ez teszi lehetővé az erőid koncentrálását, csak ebben a szűk fókuszban működik az az erős felelősségérzet és mély érzelmi viszony, amely a színészeidhez és növendékeidhez köt?

 – Valószínűleg azért költöztem ide, hogy ne menjen el időm arra, hogy utazom, vagy kocsiba üljek, és a csúcsforgalom miatt kevesebb időt töltsek fontos dolgokkal. Közel vagyok azokhoz a terekhez, amelyekben munkálkodom. Ezen nem is szeretnék már változtatni. Ezért érezheted fontosnak a belvárosi létet. Így képződik bennem a tartalék, és tudok figyelni, egyre kevésbé persze, mert a tanítványok száma inkább növekszik, mint csökken. Megpróbálok nem különbséget tenni. Persze az első saját osztály, az az első, de a második meg a második, és most, hogy már dolgozom a harmadikkal, érzem, hogy már velük is elszakíthatatlanok a szálak.

– Az utóbbi időben van-e elmozdulás az életedben a tanítás, a rendezés és a játék fontosságát illetően?

– A hangsúly inkább a tanítás felé billen, mert az éveken át tartó folyamatos heti tevékenység. De ez egy organizmus, egyik következik a másikból. Amikor egy osztály elsős és másodikos, akkor az a legfontosabb. Ezzel minden tanár így van, szerintem. Ez után az időszak után lehet egy kis levegővétel.

– Mindig nagy elánnal tudsz nekiindulni az új munkának?

– Mostanáig még nem éreztem fásultságot vagy rutinból fakadó elfáradást. Minden egyes új osztály, új produkció újabb találkozás. És számomra minden alkalommal újabb kontroll is. Ez nagyon szerencsés dolog.

– Az új osztályok új személyiségeivel mindig újra kell kezdeni a tanítás módszereinek, trükkjeinek kitalálását, vagy inkább a régi tapasztalat beépítése fontos?

– Minden új osztállyal újra, és elölről kell kezdeni. Ez mindenre igaz a színházban. Ha jó vagy egy szerepben, semmi garancia arra, hogy a következőben is jó leszel. Minden új szöveget meg kell tanulni, minden új szereppel új dolog kezdődik. Persze sokat számít, hogy “x” időt eltöltöttél már a színpadon. Ugyanígy van a tanításban is. Egyformán fontos a tapasztalás és a módszer, módszerek állandó felülvizsgálata. Mivel emberekkel dolgozunk, “egyedüli példányokkal”, idejében fel kell ismerni, hogy melyik személyiséghez melyik módszer illik. Egy osztályon belül is máshogy kell bánni mindenkivel.

– A diákjaiddal, akikkel együtt játszol, erősebb a szakmai összetartozás? Jobban értitek egymást attól, hogy te is formáltad őket?

– Most már nagyon sok tanítványom van a Katonában. De azokkal is ugyanolyan viszonyba tudok keveredni, akiket nem tanítottam. Most például a Mit csinál a kongresszus?-ban Dankó Pistivel igazi páros vagyunk. De ehhez nagyon sok köze van a Főiskolának. Ha nem tanítanék, akkor nem tudom, milyen színész lennék. Rugalmasságom, kíváncsiságom, állandó kontrollom révén én összességében többet kapok a tanítástól, mint a tanítványaim. Folyamatosan vigyáznom kell, hogy ne vizet prédikáljak, miközben bort iszom.

– Ha játszol, meg tudod állni, hogy ne légy jelen se tanárként, se rendezőként?

– Persze. Sőt. Nekem ebben nagyon nagy mesterem volt Major Tamás. Ő ezt csodálatosan tudta. Nála ezt soha senki nem érezte. Igazi nagy komédiás volt. A színészekkel való együttlét hihetetlen boldogság. Habár a rendező oszt szerepet és instruál, valójában a színészé az igazi hatalom.

– A “kegyelmi pillanatokban” születő produkció próbái során átélt felfokozottság a színházon kívül olykor nehezen reprodukálható. Ezt hogyan éled meg? Folyton ezt az állapotot keresed, vagy igényled a feltöltődési időszakokat is?

– Habár állandóan dolgozom, természetesen pihenésre is vágyom. Azt nem tudnám elképzelni, hogy ne tudjak lemenni Egerbe rendezni, mert nagyon várnak a volt tanítványaim. Ráadásul rajtuk kívül más csodálatos színészekkel is találkoztam ott.

Érdekelnek azok az emberek, akikkel együtt dolgozom. Néha sokkal jobban, mint maga a darab. A szereposztásaimban jól lehet látni, hogy egy-egy előadás a társulat akkori állapotát jól ismerő ember munkája. Talán leginkább innen lehet megismerni a rendezéseimet.

Nem tartom egészségesnek, ha valaki folyton ugyanazokkal a színészekkel dolgozik. Darabokat úgy keresek, hogy mi az, ami izgat, ugyanakkor jól kiosztható egy adott társulaton belül. Ha nincs legalább két-három szereplő, akiknek megfelel egy darab, akkor félreteszem. Soha nem hívnék vendéget. Nem akarok fájdalmat okozni. Úgy látom a Katona mostani társulatát, mint ami nagyon nagyra hivatott színészekből áll. Látom, milyenek. És hogy merre felé kéne tartaniuk.

– Mind a Katonában, mind a Színház- és Filmművészeti Egyetemen kiemelt szerepet vállaltál. Ott főrendező vagy, itt a színházi főtanszakon rektorhelyettes és osztályvezető tanár. Előreláthatólag még felelősségteljesebb feladatok is várnak rád. Ez örömmel vagy inkább szorongással tölt el?

– Mondják, egy bizonyos életkorban ilyeneket vállalni kell. Mindkét funkciónak más a háttere, nem is hozható összefüggésbe semmivel, mint azokkal a feladatokkal, amelyek a színházban, illetve az “egyetemen” várnak rám. Csinálom. Öröm és szorongás nélkül. A Színművészetin ez a funkció sajnos elsősorban értekezletekkel jár, úgyhogy örömöt már nem is remélek, próbálom Ascher Tamás dolgát néha megkönnyíteni. Ez sem kevés.

– Úgy látom, a Notóriusokkal, a Katonában futó 20. századi színháztörténeti témájú előadássorozattal, melyben te a Thália Társaságról szóló darabot rendezted, másféle színházi gondolkodás indult el, ami a színház műfaji kereteit, a rendezők, illetve a szokásos bemutatók számát egyaránt érinti. Most rövidebb idő alatt is elkészül egy-egy produkció, és a darabválasztás sem feltétlenül arról szól, hogy az épülő életművek újabb eleme legyen. Jelentett-e ez a kísérlet valamiféle felszabadulást?

– Ha így kérdezed, hát nem. (Egyet rendeztem, kettőben játszottam, készülök még egyre a struktúra-vitáról.) Igazi pluszmunka. Tulajdonképpen már november közepén a végét jártuk. Úgy kell elképzelni, hogy a kitűzött bemutatókra ugyanúgy és ugyanannyit próbálunk, és éjszakánként sokszor egyig, kettőig dolgozunk a Notóriusokkal. A Thália Társaságról szóló darab szerkesztésében is részt vettem, ez is plusz. Szerencsére mindenki nagy örömmel vesz részt ezekben, ha nem szerepel valamelyik színész, lehetőség szerint akkor is siet megnézni, fontos lett a társulat számára. Amennyiben kereteket feszegetünk, legfeljebb annyiban, hogy rövid idő alatt, nem feltétlenül drámai szövegekkel próbálunk színházi érdeklődést kelteni. Ebben az esetben talán jelentősebb, hogy a szakmai múltból találunk számunkra is tanulságos momentumokat.

– A Mi ez a hang? (Dzsesztetés) számomra az utóbbi idők egyik legkedvesebb zenés színházi estje. Sajnos, csak a POSZT Off-programjába került be, bár szerintem ott lett volna a helye a főprogramban. Az A38-as hajóra készült tavaly nyáron, majd késő ősszel bekerült a Katona repertoárjába. Ez az első DVD-n is megjelent produkciója a Katonának, amit a jegypénztárban megvásárolhat a közönség. Mit jelent neked ez az előadás?

– Pontosítok. A színházban évek óta folyik a fiatal színészek továbbképzése. Lehetőség szerint évente újabb és újabb kurzusokat indítunk. És ezekből a kurzusokból – hogy megmutassuk, mi folyik a háttérben – ilyen-olyan előadásokat készítünk. Ebbe a sorozatba tartozik Sáry László: Remek hang a futkosásban; Uray Péter: Véred íze; a Zsámbéki rendezte Gilgames; és végül a Mi ez a hang? Vagyis a Dzsesztetés. A színészek hangszereken tanulhattak játszani, illetve képezhették tovább magukat.

Az alapötlet az volt, hogy elkezdtem olyan számokat keresni, amelyekről úgy gondoltam, hogy a színészek el tudják majd játszani. De azt akartam, hogy ne csak sima koncert legyen, hanem színházi jellegű előadás, főleg azért, mert nem tudtam, hogy zeneileg el tudunk-e jutni majd egy koncertig. Ezért a jazzről szóló dokumentumfilm lett az alapötlet. Az önálló monológok improvizációk voltak. Mivel a színház már több éve együttműködik az A38 hajóval, hát adott volt, hogy ott mutassuk be. Nos, hogy a kérdésre válaszoljak: rendkívül büszke vagyok erre az előadásra. Hiszen én találtam ki. A zenészeket, a számokat, a dalok sorrendjét, én hoztam a színházba Mohai Tamást, akivel egy zsámbéki munkám során ismerkedtem meg, és amellett, hogy nagyszerű gitáros, kiváló pedagógus is. Ő segített a betanulásban. El vagyok ragadtatva a játszók tehetségétől, és határtalan örömmel tölt el a nézők boldogsága. Minden egyes előadás ováció közeli hangulatban zajlik. Na, például ezalatt töltődöm.

– Gyakran választasz kortárs darabot. Beszélgetésünk idejében éppen egy Biljana Srbljanović-darabot, a Sáskákat rendezed, amelyet májusban mutat be a Katona. A nálunk keveset játszott, Európában jól ismeret fiatal szerb írónő műve. Miért foglalkoztat ez a darab?

– Az írónőtől a kaposvári színház a Családtörténetek, Belgrád című darabot már játszotta Rusznyák Gábor rendezésében, tehát nem teljesen ismeretlen a személye. A Sáskák műfajilag leginkább egy “szomorú bohózat”, amelyben már első olvasásakor különleges lázat éreztem. Egy rendkívüli drámaírói tehetség egészen különleges darabjáról van szó. Témája az öregedés és a halál, amit két generáció viszonyán – a koravén fiatalokén és a szokatlanul életerős öregekén keresztül mutat be. Úgy érzed, mintha a szereplők (egy 10 éves kislánytól egy 81 éves öregemberig) a halál felé menetelnének. A szerző kíméletlenül ábrázolja hőseit, akik egy társadalmi komédia pojácái. Biljana Srbljanović nem kegyelmez senkinek. Játszódhatna nálunk is, olyan a darab szövege, hogy írhatta volna magyar szerző is – igaz, akkor mostantól nem a Bánk bánt nevezné a hivatalos drámatörténet a legjobb nemzeti drámánknak – de hát sajnos nem írta meg senki más. Bőszít, hogy ebben az országban mára politikailag félrevezetett emberekkel szavaztatnak jó esetben négyévenként, hogy a magyar politikusok nem foglalkoznak lényeges, a társadalmat valóban érintő kérdésekkel. Mint például az orvostudomány fejlődése folytán kialakult kitolódó életkor kérdésével. (Ez még akkor is probléma, ha nem állunk túl jól a prevencióval.) Mit kezdjünk az életerős, agilis öregekkel? Hogyan oldjuk meg azt az újfajta generációs problémát, hogy a középkorú ember kétfelé figyel: a gyerekeire és a még mindig élő szülőkre. Az élet eredetileg nem erre lett kitalálva. Sem erkölcsi, sem egzisztenciális értelemben. Az normális, hogy a gyerekeinket járni tanítjuk, az nem normális, hogy a szüleink járókeretes botladozásait is nekünk kell, kellene felügyelnünk? Stb., stb.

– Van-e valami a beszélgetésünk elején már emlegetett naplódban, amit április elején a POSZT-válogatás kapcsán feljegyeztél, és megosztható másokkal?

– Átnéztem a naplómat, és nemhogy április elején, de mind a mai napig egy árva szó sem esik benne a POSZT-válogatásról. Ez feltétlenül megosztható. A válogatás elsősorban koncepciót tükröz. Méghozzá azért, mert az idei válogató, Kukorelly Endre tartozik a saját generációjának, írótársainak annyival, hogy a kortárs magyarokat, ha teheti beválogatja. Ez így van rendjén. A másik tendencia: a fiatal, fiatalabb rendezők munkáinak beválogatása. A Katona programja az idei áprilisig másról szólt. A válogatás határozott szempontokat tükröz, ilyen megközelítésben az utóbbi évek legszimpatikusabb invitációja.