Az a feladatom, hogy szűk egy év színházi történéseiről adjak szubjektív beszámolót. Amikor azonban átnéztem a 2007 májusától látott előadások listáját, s a címek alapján megpróbáltam felidézni a produkciókat, riadtan konstatáltam: közülük nem kevés a jótékony feledés homályába veszett. Ám az emlékezet rostáján fennmaradt produktumok többsége sem tölt el túlzott megelégedéssel. Azt is mondhatnám, hogy a kirajzolódó kép meglehetősen borúsnak tetszik.

Arról, hogy a színházi életet ilyennek látom, nem csak az előadások és az alkotók tehetnek. Lehet, hogy bennem van a hiba, amikor türelmetlen vagyok a három és fél–négyórás előadásokon, unatkozom a mások által szórakoztatónak tartott darabokon, vagy szégyenkezve bosszankodom a sokak szerint nagyszerű, szakmailag remek produkciók láttán. Ha viszonylag hosszabb szünet után kezdek ismét rendszeresen színházba járni, érzékenyebben reagálok a gondolattalanságra, a semmitmondásra, a felületességre, a közhelyességre, a rutinra, a szakmaiatlanságra. Márpedig amikor az Egyetemi Színpadról szóló könyvem (Profán szentély) megírása után mohón hozzáláttam elmaradásaim pótlásához, sorozatos csalódások értek. E tekintetben alig van különbség a Nemzeti és az Új, a Radnóti és az Örkény, a Víg, a Bárka és a Katona József Színház előadásai között. S ahogy a vidéki teátrumok épp e cikk írásakor zajló fesztiváljának vendégjátékait nézem, a fővároson kívül sem jobb a helyzet. Megértem Kukorelly Endrét, hogy a POSZT versenyelőadásait nem elsősorban e körből válogatta.

Sem a szakma, sem a döntéshozók ugyanis nem érdekeltek abban, hogy újragondolják a korszerű nemzeti színházi eszme és gyakorlat alapkérdéseit. Részben ezért volt kudarcra ítélve Imre Zoltán és Hudi László állandó társulat nélküli, az ország valamennyi színházi alkotóját és együttesét partnernek hívó-váró, produkciós szemléletű, nyílt intézményt vizionáló pályázata. Nem Alföldi Róbert kinevezésének jogosságát kérdőjelezem meg – hisz személyében (a bejáratott pályáztatási elvek és szisztéma alapján) a posztra vállalkozók közül a legígéretesebb jelöltre esett a választás –, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy e döntés nemcsak a Nemzeti Színház jelenlegi, eszmeileg tisztázatlan, financiálisan megalapozatlan státusát tartja fenn, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy hosszú időre elodázódjon a színházi struktúra radikális átformálása.

A meglévő helyzet konzerválásában ennél persze fontosabb az előkészítési fázis utolsó etapjaiban lévő, színházinak indult és előadóművészetivé bővült törvény. Ennek kifejtése szétfeszítené ezen írás kereteit, így csak egy momentumra szeretnék kitérni: a helyi fenntartók megnövekedő szerepére. Ez egyfelől elengedhetetlen, másfelől rendkívüli veszélyeket hordoz. A színházműködtetés alapfeltételeinek egyike, hogy a fenntartó – függetlenül attól, hogy az az állam, valamely önkormányzat, szervezet, egyesület, alapítvány vagy magánszemély – valódi és fokozott anyagi felelősséget vállaljon kulturális intézménye felett. Ugyanakkor ez a felelősségvállalás gyakran együtt jár(hat) az eszmei-politikai befolyásolás erősödésével. Ez az igazgatók kinevezésével kapcsolatban már most is bizonyíthatóan tetten érhető: az elmúlt egy évben minden vidéki városban, ahol letelt az állandó színház igazgatójának megbízatása, az új jelölt kiválasztását elsősorban és mindenekfelett politikai szempontok motiválták. Az önkormányzati testületek összetételétől függetlenül így volt ez Veszprémben, Kecskeméten, Szolnokon, Szegeden, Székesfehérváron, Kaposváron vagy Győrben.

A független társulatokat ugyan a törvényi szabályozás valamivel jobb helyzetbe hozhatja, ám többségük finanszírozása változatlanul bizonytalan, és közép vagy hosszú távon kiszámíthatatlan marad. Döntően e bizonytalanság okozza az alternatívok körében is tapasztalható esztétikai és gondolati orientációs zavarokat. A kőszínházaknál egyértelműnek tetszik a repertoár elkönnyítése és a zenés műfajok előretörése, ami értelemszerűen azzal jár, hogy háttérbe, illetve stúdió-terekbe szorul a próza, különösen a kortárs. Magától értetődő lenne, hogy e szituációt az alternatívok a maguk javára fordítsák, ám azt tapasztaljuk, hogy körükben is egyre csökken a prózai bemutatókra vállalkozó csoportok száma. Változatlanul a tánc- és mozgásszínházi kínálat az erősebb, náluk élénkebb a kísérletező kedv. Emlékezetemben is legélénkebben néhány táncprodukció maradt meg.

*

Mindenekelőtt két remake: Nagy József Tájkép vihar utánja és a Tranzdanz Ideiglenes címe. Az első a táncos-koreográfus korábbi, Utolsó tájkép című előadásának változata, a második egy tizenhat évvel ezelőtti produkció felújítása. Az Utolsó tájképben két egyenrangú felnőtt ember, Nagy József (Szkipe) és a litván-orosz ütő-hangszeres Vladimir Tarasov néz vissza gyerekkorára, teszi meg az utat otthonától a nagyvilágba, és vissza, a hazai tájra, eközben lepergetik életük fonalát. A Tájkép vihar után komorabb és ridegebb képet mutat. Ebben a művész egyedül marad, egyedül teszi meg az utat, zenésztársai – Szelevényi Ákos és a francia Gildas Etevenard – keményebbek, időnként ellenségesebbek, mint a Tarasov megformálta elődjük. Kötött képek és közös improvizálás fonódik össze a tánc, bohócjáték, fizikai és költői színház elemeiből építkező produkcióban.

Az Ideiglenes cím a húszéves együttes első olyan előadása volt, amelyben a kortárs és a néptánc ötvözésével megszületett és teljes gazdagságában kibontakozott Kovács Gerzson Péter jellegzetes stílusa. A felújítás nem csak és nem elsősorban múltidézés volt, hanem egy ünnepi előadássorozat nyitódarabja, amely jól mutatja a koreográfus-táncosnak és társainak szellemi-művészi gyökereit. Ez is a kötött és rögtönzött elemek összhangjára épül, akárcsak Szkipe produkciói. Itt Dresch Mihály muzsikus társaival játssza a zenét, amelyben népzenei és improvizatív dzsessz-motívumok keverednek, követve vagy előkészítve a mozgásformációkat. Az előadók – Horváth Csaba, Kovács Gerzson Péter és Szilvási Károly – ugyanazok, aki hajdan voltak – de tizenhat évvel idősebben. Akárcsak az Esterházy Péter szövegeit elmondó színész, Dóczy Péter. Ez az időutazás a fiatal zenészek, színész és táncosok közös produkciója egykor újszerűségével, intenzitásával hatott, ma ugyanaz az ötvenes éveikben járó előadóktól súlyosabbá, megéltebbé, s még keserűbbé vált.

Az Ideiglenes cím azt is demonstrálja, hogy a fizikai színház nem mai találmány, de igazából mára lett olyan önálló és elfogadott műfaj, amelyben a tánc, a beszéd, a kép, a zene, a fizikai akciók a produkció egyenrangú összetevői. Szabó Réka és a Tünet Együttes régóta és nagyszerűen ötvözi ezeket az elemeket, legutóbbi előadása, a Nincs ott semmi – avagy alszanak-e nappal az álmok lenyűgöző látványszínház, amelyben a rendező-koreográfus varázslatos, elképesztő és bámulatos képeket sorjáztat egymás után, nem mellékesen az MTA SZTAKI szakemberei által kidolgozott és működtetett real-time videó-technikának köszönhetően is.

Horváth Csaba két legutóbbi munkája klasszikusnak számító művek fizikai színházi feldolgozása. A Kalevala – akárcsak a tavalyi évad legvégén bemutatott A tavasz ébredése – egy közösség drámája. A témaválasztásban alighanem az is közrejátszhatott, hogy Horváth Debrecenben olyan fiatal szereplőgárdával dolgozhat, akik többsége ugyanabba az egyetemi osztályba járt, s tanulmányaik alatt Ladányi Andrea vezetésével magas színvonalú mozgásképzésben vettek részt. A Wedekind-előadásban még az önmagukban érvényes részletek nem mindig álltak össze koherens egésszé, a mozgásképek erősebbek voltak, mint a megszólalások, ugyanakkor a választott formanyelvvel sikerült a darabot kiemelni a naturalista közegből, s hol költői, hol szürreális világot teremteni. Itt egyáltalán nem volt zavaró, hogy a tizenhárom-tizennégy éves szereplőket bár fiatal, mégis meglett férfiak és érett nők játsszák, s a “kényes” jelenetek is megemelődtek.

A Kalevala-előadással nem arra vállalkoztak, hogy a finn eposzt színpadra állítsák és illusztrálják. Több epizódot átvettek belőle, s újraalkották őket. Nagyon kevés eredeti szöveg maradt meg, Szálinger Balázs költő többek között a National Geographic írásait is felhasználva önálló drámai szöveget készített, amelyben kiemelten nagy hangsúlyt kap a világ, s különösen az északi tájak természetromlásának, az ökológiai egyensúly fenntartásának, az ember és a természet kapcsolatának gondolata. Antal Csaba fehér színpada – amelyen súlyos farönkök tagolják a teret – metaforikus, ugyanakkor alkalmas a különféle mozgásformák megvalósítására is. Az első részben az eposz epizódjainak felidézésével egy zárt társadalom mitikus és valóságos életterét, viszonyait és történeteit mutatják be. A másodikban a Kalevalában központi motívumként szereplő szampót építik fel: a farönkökre helyezett fényes fémszerelvényekből álló szerkezetet pontosan, mesteremberekhez illő gyakorlott mozdulatokkal, ugyanakkor táncos könnyedséggel és stilizáltsággal rakják össze. A húszperces epizód túlnő a konkrét cselekvésen: amikor valaki befejezi a rábízott feladatot, egy-egy farönkhöz kuporodik, köréje tekeredik, s mire az utolsó csavart is meghúzták, mindenki beleépül a valódi és épített természet egységét jelképező, a mesebeli csodamalmot és a zord időjárás ellen védő modern épületet egyaránt idéző, a jövendőnek hagyományozott építménybe.

*

Pintér Béla előadásai nem nevezhetők fizikai színházinak, de több műfajt egyesítő, összművészeti produktumnak igen. Tíz év alatt tizenkét előadást mutatott be társulatával. Ahogy ez természetes: voltak közöttük nagyszerűek (mindenekelőtt a Parasztopera és A sütemények királynője), s akadtak kevésbé sikerültek. Az idei két premier – Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög, illetve A Démon Gyermekei – sok szempontból az eddigi Pintér-előadások stiláris folytatásának tekinthető, ugyanakkor határozott, új hang szólal meg bennük. Bár az egyik japán színházat idéz, a másik meg az Újszövetség bizonyos történeteit parafrazeálja, mindkettő a magyar valóságra reflektáló, ízig-vérig mai mű. Jót tett a társulatnak, hogy Roszik Hella és Friedenthal Zoltán személyében két egyetemet végzett színész csatlakozott hozzájuk, akik igen jól zenélnek is. Akkor igazán jók a Pintér-előadások, ha zeneileg nagyon erősek és eredetiek. Ez elmondható e két előadásra is. A zenei allúziók megerősítik a történetek játékosságát, a didakszist és túlmagyarázást elkerülő nemcserék ezúttal indokoltak (Friedenthal Yamamoto-lányként, Roszik pedig középkorú hölgyet hódító fiatalemberként egyaránt frenetikus alakítást nyújt), a történetek jól és ökonomikusan íródtak a színészekre.

Pintér Bélához hasonlóan a Szabadkán dolgozó Urbán Andrásnak is öntörvényű és zárt rendezői világa van. Másképpen ezt úgy szokták fogalmazni, hogy minden előadása hasonló stílusjegyeket hordoz, amelyek azonban egy idő után a kiürülés veszélyét is magukban hordozzák. Többek között az alternatív kultúra egyre fontosabbá váló színterén, a Sirályban lehet látni a Pilinszky János műve nyomán készült Urbi et orbi című előadását, amely bizonyos tekintetben más, mint a rendező eddigi munkái. Természetesen itt is csak apropó a címben jelzett irodalmi mű, itt is az élet árnyoldalai kerülnek középpontba, itt is hallatlanul intenzív játékmódra fanatizáltak a puritán térben lévő színészek, ugyanakkor az a valóság, amely a négy szereplő monológjában feltárul, az a kegyetlen és embertelen viszony, amely a többiek emberbaráti és lelki segítséget ígérő magatartása mögül kitetszik, az a szerep, amelybe mindeközben a néző kényszerül, sajátos laboratóriumi szituációt eredményez. S a négy pályakezdő színész, Béres Márta, Erdélyi Andrea, Mikes Imre Elek és Mészáros Árpád teljesítménye több mint lenyűgöző!

*

A Pintér-előadások kapcsán említett Friedenthal és Roszik abba az Ascher Tamás–Novák Eszter-osztályba járt, amelynek tagjai közül csak néhányan tudtak színházaknál elhelyezkedni. Hasonló sors várt a velük párhuzamos osztályra is, így mindkét csapat vállalta az alternatív létet, és saját produkciókat hozott létre. Az egyik csoport Ko(rtárs)Ma(gyar) Társulat néven Garaczi László Plazmáját vitte színre, a másik, a HOPPart Társulat a Merlinben és a Nemzeti Színházban több darabot is műsorán tart. Garaczi darabjainak színreállítása a realista hagyományokat követő magyar színházaknak általában megoldhatatlannak tetsző feladatnak tűnik, de Ötvös András, Zrínyi Gál Vince és társai díszlet nélkül, bárhol és bármily körülmények között képesek megteremteni az író kéttucatnyi szereplőjének csaknem ugyanennyi helyszínen zajló, szimultán eseményfoszlányokból összeálló történetét. Ehhez aktív és nyitott játszótársul hívják a nézőket is, akikkel gyakran az előadások után is együtt maradnak, hogy megbeszéljék velük a látottakat s mindazt, amire ebből ki-ki asszociálhat.

Míg a KoMában csak néhányan vannak a hajdani Máté Gábor-osztályból, a HOPPart égisze alatt együtt maradt a tizennégy végzett színész. Még egyetemi éveik alatt mutatták be s azóta is játsszák a Szent Iván éjjelént, a Varázsfuvolát és az Örkény István egyperceseiből összeállított Túl vagy a nehezén, most jön a neheze című műsort. Már önálló társulatként hozták létre a Tovább is van…, illetve a Halálkemény című előadásukat. Az előbbi E. T. A. Hoffmann és Wilhelm Hauff borzongató meséiből született gyerekelőadás (rendező: Harangi Márta), az utóbbi egy regény és egy film (Roderick Thorp: Minden elmúlik egyszer és John McTierman: Drágán add az életed) nyomán készült önálló, kollektív alkotás. Az együttes egységesen jó színvonalú teljesítménye mellett, minden produkciójukon átsugárzik a közösségi létből és alkotásmódból fakadó személyes odaadás és intenzitás, amely az egyéni alakításoknak is többletet ad. A csoport belső művészi erejét és felkészültségét igazán a Halálkemény mutatja, amelyet önmagukra hagyatkozva készítettek. Nem megírt darabot mutattak be, hanem a dramatizálás, a tér- és látványkialakítás, a zenei háttér megkomponálása és a rendezés munkáját egyaránt ők végezték, s olyan produkció született, amely nemcsak a társulat színházi érettségéről tanúskodik, hanem arról is, hogy e pályakezdőknek határozott s nem túl hízelgő véleményük van a mai világról, de ezt iróniával és játékosan képesek a nézőkkel megosztani.

*

A legtöbb előadás, amelyről eddig szót ejtettem, kis térben játszódik, s ez nem véletlen, hisz a színházi szempontból érdekes események egyre inkább ilyen helyekre szorulnak. Ebből a szempontból az eddigiekkel együtt említhetők olyan, máskülönben nagyon is eltérő jellegű stúdiószínházi munkák, mint az Ivanovék karácsonya, A csúnya, vagy az Emésztő tűz. A. I. Vvegyenszkijnek, a húszas-harmincas évek elhallgattatott orosz szerzőjének szürrealista-dadaista darabját, az Ivanovék karácsonyát Gothár Péter állította színpadra a Kamrában. A hallatlanul szellemes, a morbiditást sem nélkülöző előadás mindenekelőtt vizualitásában megragadó, de önmagában a szellemes és számos asszociációt elindító látvány nem lenne elég, a hatás elengedhetetlen összetevője a kívánt stílust pontosan megtestesítő színészi játék is.

Elsősorban a pompás színészi alakítások emelik meg az egriek stúdióelőadását is: Charlotte Jones angol színésznő darabja, az Emésztő tűz ügyesen megírt, érzelmes-ironikus (csonka)család-történet, amely Radoslav Milenkovićnak az idősíkokat pontosan egymásra csúsztató és a jeleneteket jól bonyolító rendezésében parádés alakításokra ad lehetőségét Margitai Áginak, Kaszás Gergőnek, Járó Zsuzsának, Mészáros Sárának, Bozó Andreának és Rácz Jánosnak.

*

Természetesen nemcsak a stúdióelőadások kapcsán áradozhatnék színészekről. Szólhatnék Györgyi Anna pompás alakításáról, rétessütéséről a Csehov-novellákból készült A szerelmes halban (Vidám Színpad), Csomós Mari káprázatos nagynénijéről a Bunburyben, vagy Szervét Tibornak a Nápolyi kísértetekben és a Rítusban játszott két ellentétes figurájáról (Radnóti Színház), Takács Kati és Pethő Kata megrendítő kettőséről az Asszony a fronton című Polcz Alaine-esten.

A sort folytathatnám, de gondolatmenetem végén még szeretnék négy jelentős előadásról is szót ejteni. Ebből kettő opera. Az új vezetésű Magyar Állami Operaház idei bemutatói közül kiemelkedőnek, s bizonyos tekintetben programadónak tekintem Richard Strauss Elektráját. Kovalik Balázs rendezése, Antal Csaba grandiózus fürdő-díszlete, a mindkét szereposztást alkotó kiváló énekes gárda a világ bármely jelentős operaszínpadán elismerést aratna, s egyértelműen bizonyítja, hogy nálunk is létjogosultsága van a modern operajátszásnak.

A másik operaelőadás érdekessége, hogy prózai társulat játssza. Puccini Gianni Schicchijét a kolozsvári Állami Magyar Színház adta elő Silviu Purcãrete rendezésében. A címszerepet és Rinucciót a kolozsvári Magyar Opera szólistái (Sándor Árpád és Pataki Adorján) éneklik, a többi szólamot többnyire megsokszorozva a prózai társulat tagjai. Az ötvenperces operát a rendező csaknem ilyen hosszú előjátékkal toldotta meg, amelyben az elhalálozott Buoso Donati (Bíró József életteli alakításában) felravatalozása, az azt követő halotti tor néma jelenetei közben megismerhetjük az olasz nagycsalád az elhunyttal mit sem törődő, ám a maga hasznát leső, spagettiző, borozgató, flörtölő, veszekedő tagjait. Ha zeneileg nem is mindig kifogástalan a produkció, színházi értelemben lehengerlő a harminc színész minden részletében kidolgozott, enyhén karikírozó alakítása.

Van valami operai a másik két előadásban is. A Bárka Színházban Alföldi Róbert Don Carlosa formátumával, a József Attila Színházban játszott Az öreg hölgy látogatása pedig zenei anyagát tekintve idézi a zenedrámák világát. Alföldi érti Schillert (bizonyság rá a Haramiák vagy a Stuart Mária is), s nemcsak a költészetét, hanem a filozófiáját is. Keserű, fájdalmas, kicsit szomorú ez az előadás a Bárkán. A rendező a játékot a vívóterem süket terében vertikálisan szervezi (díszlet: Menczel Róbert), s részben az akusztikai problémák csökkentése céljából a színészek hangját mikroport erősíti (ez egyben eltartja, stilizálja is a szerepeket). Csak a történet kimenetele szempontjából legfontosabb szerepeket hagyták meg, így sűrű kamaraelőadás született, amelyben minden színész képessége maximumát mozgósíthatja, mindenekelőtt a kiváló Seress Zoltán (II. Fülöp), Makranczi Zalán (Carlos) és Ilyés Róbert (Posa).

Az évad talán legnagyobb meglepetése a Dürrenmatt-darab angyalföldi bemutatója lett, Ladányi Andreával a címszerepben. Ungár Júlia dramaturgi beavatkozása folytán itt is csak a legfontosabb szerepek maradtak meg – nem mellékesen ő fordította újra nagyszerűen a darabot. A naturalisztikus művet Tallér Zsófia igényes, kortárs-hangzásvilágú zenéje eleve stilizálttá teszi, ezt a tendenciát Ambrus Mária és Benedek Mari látványvilága, illetve Vati Tamás koreográfiája, végső soron persze Zsótér Sándor rendezése még inkább felerősíti. Zsótér nem törődik a darabbeli szereplők életkorával, s a város lakóit fiatalokkal játszatja, ettől elfordulásuk a korosodó Illtől, illetve annak kollektív kivégzése magától értetődő döntés a részükről. Méhes László itt is, akárcsak a Márkó Eszterrel játszott Székekben, érett, nagy alakítást nyújt. Az ő rezignált, eleinte a megváltoztathatatlan ellen még fellépő, de aztán sorsát elfogadó Illje mellett a nagy reveláció Ladányi Andrea nagy formátumú, Claire-t nemcsak testével és mozdulataival, hanem metszően éles, kíméletlen és szenvtelen, ugyanakkor az elfojtott érzelmekről is árulkodó megszólalásaival plasztikusan ábrázoló szerepformálása.

S ezzel visszatértem körképem kiindulópontjához, a fizikai színházhoz, hiszen Ladányi teljesítménye tulajdonképpen ennek gyönyörű példája.