“Bementünk a színfalak mögé, hogy gratuláljunk a művésznek. A művész kezet szorított, tette udvarias kötelességét, egy vándorló üstökös sápadt mosolyával (…). Elnéztem őt és elnéztem a nagyságát. Ő maga igen kellemesnek tűnt, érzékenynek, intelligensnek, kulturáltnak… de a nagysága? Úgy viselte, akár a frakkot. És valóban: nem szabó szabta-e rá ezt is?”

(Witold Gombrowicz: Napló.^* Pályi András fordítása.)

Túl sok. Sok az egész. Semmit sem túlságosan, így Delphoi, ám ez itt nem Göröghon, végül is megfelelően túlságos, ami van. Tetszik, és azt kell mondjam, még az is tetszik benne, ami nem. Érdekes. Arányproblémák. Minden (az) arány. Jó volt ilyen aránytalanul sokat színházba járni, még ha ezek után nem is fogok (ilyen aránytalanul sokat) színházba járni. Szép, túl, ízlés, nyomulás, lefegyverző őszinteség, lefegyverző profizmus, borzalmak tárháza, nagyság, közép, rendezte-Pécsi-Ildikó, jajgatás, szétmállás, elnyálkásodás, fáradtság, cinizmus, zagyvaság, (nem elég daliás) sznobizmus, blöff, akarnokság, rossz lelkiismeret, hübrisz, hatalomszag. Pénzszag. Az Xxx irodáit takarítja egy színésznő, aztán próba, aztán játszik. Engedni, “hogy meglegyintsen az autentikus élet szele.” Szomszédomat, Végh Jóskát, aki nyomdagépszerelő és ezermester, bármi problemát megold, csak szóljak, szojjál, Bandikám, őt például traktorral sem tudnád elvontatni semelyik színházba. Traktorral a bejáratig, be már nem, véletlenül se, hiába. Mennyiért jönnél velem színházba, Józsikám? Semennyiért! Mégis! Mégse!

Néző az, akit rávesznek. Megvesznek. Valahogy bepaliznak, berimánkodnak-ügyeskednek, és feltűnés nélkül örülnek neki, minden egyes palimadárnak külön-külön. Rábeszéled arra, hogy beszélhess neki, kifejezett tisztelettel, egyenest respektussal hallgassa, amit összehordasz, hogy maradjon csöndben, ne tüsszögjön, még jegyet is vegyen hozzá, és adja be a kabátját a ruhatárba. Akaszd be, és ne fészkelődjél, kisöcsi! Olyan helyzetbe vagy játszva a sors kegye által, hogy bárki néződdé válhat, ráadásul, ha bárki lehet, akkor – de mikor? – legyen is, ez igazából nem zavarba ejtő? Hogy bead, nem mocorog, igyekszik megérteni téged, alig hiszed el, de megvásárolja a produkciód, a képet, amit festettél, a versesköteted, ráadásul meg is szeret, nem érzed úgy, hogy szinte túlzás? Még csak nem is gazsulálsz neki, nyalizás nélkül meggyőzöd. Mert meg kell győzni.

Szinte legyőzni. A normális közönyét, fáradtságát, kivenni őt a mindennapiból, megakasztani, rádumálni, hogy legalább pillanatokra függessze föl a létezése normál menetének gondolt hajszát. Ráadásul akad bőven, akit meg sem kell győzni, valakik előtted meggyőzték már, ez igazán opportunus megoldás. Szolgálat: de ki szolgál kinek.

Ki néz kicsodát? Nincs külön (a) néző, nem valaki virtuális néző lebeg a horizonton, te (én) vagy(ok) a néző, egyetlen tuti néző, egy néző, aki tuti, ha ezt a minimum 1-et elszórakoztatom-boldogítom, az közben másokat is szórakoztatni-boldogítani fog majd. Valahogy elgáncsolom, bekanalizálom őket az én uccámba. Akkor lesznek konkrétan az én nézőim, ha én nézem, konkrétan őket: egymást kezdjük el nézni, aztán már nem is bírjuk levenni egymásról a tekintetünket. Úgy kell meggyőznöm magam, hogy hagyjam abba. Kimegyek, otthagyom. Pisilni. Perec. Fölállok, kilépek, oldalt lépek, megmondom a világosítónak, hogy (mikor) csináljon sötétet, ehhez hasonló megoldások. Leteszem a könyvet, behunyom a szememet, kikapcsolom a CD-t, kitántorgok a múzeumból. Eljövök onnan, kiveszem, kiváltom magam, megoldok valamit az életben egyszer. Idegenkedve írom ezt a naplót. “Őszintétlen őszintesége fárasztó számomra. Kinek írom? Ha magamnak, miért küldöm nyomdába? Ha az olvasóknak, miért teszek úgy, mintha magammal társalognék? Magadban beszélsz, hogy mások hallgassanak?”

Dömölky aranyos. Rengeteg szemöldöke van. Simán kezdené elölről, mondja lelkesen. Tavaly, május 24-én, a POSZT sajtótájékoztatóján, együtt adunk interjút a rádiónak, ő érzelmi válogatásról beszél, én érzékiről. Mesél pár nyomuló rendezőről, erre külön kíváncsi leszek. Nem ismerjük annyira egymást, mégis rendben van a dolog, ez a legjobb fölállás két ember között. Ismer engem régről, közli, írtam valami Hölderlin című könyvet, neki megvan, de be van dobozolva. A különböző diskurzusokhoz tartozók egyszerűen nem ismerik egymást. Ezért vállaltam el ezt a fölkérést. Ezért is.

Meg még? Vajon Dömölky miért vállalta, elfelejtettem megkérdezni. Én se láttam az összes munkáját. Mihez kezdene egy iszonynagy irodalmi pályázat zsűrijében? Neki minden szöveget muszáj volna ától cettig elolvasnia ahhoz, hogy valamiképp tűrhető – ne pedig tűrhetetlen – döntést hozzon. Meg a kontextus, szóval ki kéne ismernie magát. Nem ismerné ki magát. Miért, én kiismerem magam, és nem kell mindent megnéznem? Nem hát.

Jaja, nekem nem. Nem nézek meg mindent, és ki fogom ismerni magam. Vagyis hát szinte semmivel sem leszek beljebb, összevissza keverem a neveket, eltévedek hátul a folyosókon, nem fogom megismerni az utcán Mertz Tibort, noha 4 előadásban is látom majd, csupa ellenőrizhetetlen hipotézisem lesz a finoman brutális hatalmi játszmákról, mégis jól fogok dönteni.

Épp azért – és nem annak ellenére –, mivel nem lehet jól dönteni. Nem lehet jól dönteni, világos, tehát az enyém jó lesz. “Ahhoz, hogy igazán szabadok legyünk, nem csak akarni kell a szabadságot, de legalább ilyen fontos, hogy ne akarjuk túlzottan.” Először is az lesz a minden előadás, amennyit megnézek, és a dolog magától dől majd el, úgy, ahogy akar, tehát nem tudok hibázni, ez volt nagyjából a hipotézisem. Mertz Tibort pedig, csak vicceltem, szinte azonnal megismertem, Bodor Johanna miatt. Elsőként a BEK-döntő helyett Szigliget, Hamvai Balmoral-átdolgozata a Nemzetiben. Sipos Vera nem túl vonzó kis ávóstisztlányt játszik benne, a nem-vonzást úgy éri el, hogy folyamatosan előretolja az alsó ajkát. Így is vonzó, és a darab végén ügyesen eltrombitálja a szovjet himnuszt. Nagyon rossz. Nem a trombitálás meg a Vera, hanem az egész, csak Spiró György-Hamvas Béla-Keszég László Szilvesztere múlja alul. Meg még ez-az. Keszég pécsi Osborne-Dühöngő ifjúsága viszont jó, főleg Kovács Mimi és Herczeg Adrienn miatt. Szerbiában Hamvas-kultusz dühöng, remélem, nem gyűrűzik vissza.

Találkoztam A tavasz ébredése szünetében Érsek-Obádovics Mercédesz szüleivel. A lányuk – egyetemet végzett, és, igaz, szerződést nem kapott, viszont egyből a Katonában kezdett – úgy áll a helyzet, pályaelhagyó lesz. Lassan kifutnak a darabok, amelyekben játszik, új szerepeket nem kap. Fotózik, meséli az anyja. De hát ez hogy lehet? Nagyon szépen csinálja, prímán megy neki, válaszol, és nem arról van szó, hogy nem érti, amit kérdezek, hanem hogy nagyjából már túlkerült a problémán. Tudomásul vette. Tudomásul vették? Gál Kristóf, aki zseniális durvarendőr McDonagh A párnaemberében, otthagyja a színházat, és rendőrnek áll. Persze nem igaz, csak tréfa.

Beindul a testnedv rém gagyi megoldásokra is. Meglepően sokszor, meglepő irányból. Hopp, már könnyezel is, úristen, de mitől! Közpénzből. Az érzelmeim lesznek becélozva, arra játszanak, és profik, puff, el is trafálták, nem túl fair módon, mint aki sörétes puskával lődöz, gondolván, a szerelem-kiszolgáltatottság-halál háromszögén belül valami csak-csak beleesik a szórásba. Bele is esek. És bosszankodom, francba, nulla közpénz a kommersznek!, igen, de akkor miért jövök ide? Ha bosszant, hogy eltalálnak, ne nézz színházat! Filmet, semmi zene, ne olvass stb. Érzem, ahogy kiesik a könny a szememből, kizuhan, beszakítja a födémet, közben meg giccs, forog a gyomor, “érzek”, ezzel nehéz mit kezdeni. “Az igazat megvallva érzésekről nem tudok másképp beszélni, mint idézőjelben.” Mindenem ellenáll, kivéve az érzelme(ssége)m, az nem és nem, és látom, ahogy a szomszédaim is nyomban, minden további nélkül átadják magukat az érzelmeiknek, hát, bonyolult. Mondjam nekik, hogy állj!, miközben magamon érzem, mit tesz a mechanizmus? Mondjam még egyszer, hogy nulla közpénzt ide? Ne üljetek be? Ne üljetek fel? Hogy a Nagy Mű egyetlen lövedék, nem az érzelmeiteket szórja meg, azt előzékenyen kikerülve az érzékit találja el, “provinciális érzelmeiteket új érzéssel helyettesíti”, és az jó? Jó, mondom nekik.

Sepsiszentgyörgyön, a Bocsárdi-Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő előtt, a könyvtárban beszélgetést szerveznek számomra, 11-12 éves gyerekekkel. Szerencsére, ez megnyugtat, beül közéjük Péter Hilda (akit 3x is láttam, Ványa bácsi, A vadásztársaság, Gianni Schicchi, egyik sem lesz a POSZTon), igazából neki beszélek. Bejön, olyan jó(l érzem magam), hogy nagyon, el sem akarnak engedni. Nyíltak, édesek, érdeklődők, eredetiek, még volna pár jelzőm, ha elvinném őket, mondjuk, KoMázni, vagy Táp, vagy Hólyag, vagy Árnyék, vagy Nézőpont, meg volnának véve. Egy életre. Operett-Abigélre lesznek elcipelve. Az veszi meg őket.

Esélyük sincs.

Legprofibb szupertechnológiával lesz ráerősítve a legrosszabb konvenciókra. Teli nézőtér, fenékkel feléd fordulva a sor közepére araszoló reflexből wasstapsolók. Ők nem azok, majd 10 meg harminc meg 100 év múlva lesznek azok. Még van 5 évük. “Taps. A hozzáértők tapsa. A műkedvelők tapsa. A tájékozatlanok tapsa. A nyájszerű taps. A taps kiváltotta taps. Az önhergelő, az önhatványozó, öngerjesztő taps: és már senki sem teheti meg, hogy nem tapsol, mert mind tapsolnak.” Ha öt – vagy jó, tíz – év múlva Gombrowicz Naplóját olvasgatnák, de nem olvasgatják.

Három Úri murit láttam. Mert három megy. Móricz hihetetlen. Száznál több színpadi művet írt. Minimum a dramaturgoknak kívül-belül ismerniük kéne a kortárs magyar írókat. Bevonni őket, a színházukhoz kötni, sörözni velük, fizetni nekik, rábeszélni, inspirálni. Játsszák a darabodat, és te egyetlen alkalommal nem beszélsz az igazgatóval, ez milyen? Két félmondat főpróba után, egyszer véletlenül egymásba ütköztök a színház előtti járdán. Rendezők ismerik a kortársaikat a Spirón, Egressyn, Forgáchon, Háyon és Kárpátin kívül? Meg még max. 5? Ütköztek már? A kaposvári Úri murit Végh Józsival nézem, mert bár színházba a jóistennek se, viszont szívesen vezet, ha megkérem, és megkértem, mivel dolgoznom kellett. Bekászálódok a hátsó ülésre, kinyitom a komputert, máris Kaposvár, ha meg már ott vagyunk, Józsi is beül mellém a páholyba, mert zuhog a hó, hideg van sétafikálni. És jól érzi magát. Ha unatkozol, nyugodtan menj ki, várj meg a büfében, mondom neki, de marad, és a végén olyan kicsit-furcsán mosolyog, szokatlanul el van bizonytalanodva a lelkem. Na, milyen volt? Jó. Tetszett? Tetszett. Én is mosolygok, lehet, hogy furcsán, elfordulok, nem forszírozom. “A drámai forma a nagyságra épül – a dráma olyan háló, amelyen az apró dolgok kihullanak. De az is biztos, hogy a teremtés az apró dolgokban rejlik, mindig a részlet a konkrétum, nem a monumentális.”

183 előadás. Fele sem tréfa. Fele sem annak, amennyi fut. Mennyiség. Egy szóval. Elképesztő mennyiség fut, a szerkezet belehajszolja a színházakat a mennyiségbe: megy párszor valami, ameddig a bérletesek eltűrik, aztán gyorsan valami más. Kell, hogy fölváltsa. Zenés darabok mellett tuti klasszikusok, igénykielégítés, némi sznobizmus, megannyi sirály és vadkacsa tocsog. Legalább röpködnének. Békéscsabán játsszák A vadkacsát, tehát Békéscsabai Néző látta A vadkacsát, tegnap láttuk A vdkcst, mondja egy asszony a húsboltban, az orrom előtt, egy másik asszonynak. Nem is cifráznám tovább, kolbászért állok sorban, és semmiképp nem óhajtom megoldani a megoldandókat. Annyit csupán, hogy Dömötör Tamás Czukor Showját körbe kéne hurcolni a Kárpát-medencében. A KOMA társulatot, a székelyudvarhelyi Nézőpontot, a TÁP színházat, az összes Pintér Bélát, az összes Krétakört, Pelsőczy Réka Én egy szemüveges kisfiú vagyokját, a Hólyagcirkusz Thomas Bernhardt-Zsúrját, Koltai R. Gábor Stúdió “K”-s Philoktétészét, a Tünet Együttes Alibijét, a Hargitai Iván-féle Árnyékszínház Ionesco Székekjét Bacskó Tündével, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház dolgait, most csak olyanokat említek, amelyek mozgatása, gondolom, még túl sokba sem kerül. A színházakat (a színházépületeket) 50%-ban befogadóvá (érdekeltté) kéne tenni. Csak mondtam egy számot.

30.

100.

Színház, no és már látsz is magad előtt egy: mit? Ea-t? V. épületet? Víg? A futball nem a Fradi-pálya, hanem a Fradi, még ha odanőtt is a (független, ki játszik benne) csapat az “Üllői úthoz”. A szín háza mégis csak fórum, még ha a genius loci elementárisan belerendez is bármely produkcióba. Másként játszom a Fradi-pályán, és persze a Fradiban másképp, mint más csapatokban, de én játszom, ha jól játszom: és csak akkor játszom jól, ha ez az én játszik. A Nemzeti Színház attól (válna) nemzeti színház(zá), ha (befogadna minden igazi) nemzeti színház(at). És ezzel aztán a leosztás – használja ki-ki érdekei szerint – a kő/komoly kontra alternatív (színház) hamis dichotómiája mintegy kiiktatódna. Nem beszélve a “kísérleti” versus “hagyományos” beosztásról, mert hát legalább az előkészítő fázisban kicsoda nem kísérletezik, és hol az a pozíció, amelyik a kontextuson, a hagyomány alakította közegen kívül definiálódik? Nyilván mind alternatívái egymásnak, így valamennyi előadás alternatív, független attól, miféle poétikák mozgatják, vagy nem? A többi duma.

Csupán a Treuga Dei, az Isteni Béke fenntartásában érdekelteknek használ. A pozícióban levők használják, és ha te is használod, téged is használnak. A rendes, “munkakönyves” társulattal bíró színháznak jár az állami és/vagy önkormányzati szubvenció, a szponzorálás pedig kizárólag a médiában stabil pozíciókat kialakítókra – a mérhetőre – reagens, mi másra? Mert a kinek van, annak adatik, és bővölködik; de a kinek nincs, az is elvétetik tőle, a mije van (Máté 13.12, Márk 4. 25. Luk 8. 18, 19. 26 satöbbi), hogyan máshogy? Ők már letettek az asztalra, kétségbevonható-e? Támogatják a tehetséget, meghívják, beveszik, integrálják, szerződtetik, fölajánlanak neki, segítő kezet nyújtanak, nem így tapasztalod? Mert nekik megadatott, hogy érthessék a mennyek országának titkait, azoknak pedig nem adatott meg, nem igaz? Csak leírom, semmi kultúrkritika, Aranykor soha nem volt, és lesz – ami lesz. Most van, ami van. Nagyon jó dolgokat láttam. Igazán nagy dolgokat. “A művészet tanítja majd meg nektek a mélységet, és ő sújt majd le rátok süvítve szigorú és jótékony ostorával, mihelyst elkezdtek jajgatni, szétmállani, elnyálkásodni.” Indulok hazafelé, fölszállok a hévre, és az jut eszembe, milyen kár, hogy szemben velem, ez a mókus nem látta, amit én. Mondjam el neki?