2003-ban indította “Kritikai Zsebkönyvtár” sorozatát a Kijárat Kiadó, melynek hetedik darabjaként jelent meg Rudaš Jutka szlovéniai magyar műfordító és irodalmár munkája. A sorozatban eddig monográfiák, egy-egy alkotó műveit elemző tanulmánygyűjtemények, valamint a hazai irodalmi életben kiemelkedő szerepet játszó művekről megjelent kritikákat összefoglaló kötetek követték egymást. A napvilágot látott munkák tanúsága szerint a szerkesztők kiemelt jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a határon túli magyar irodalom kritikai fogadtatása is helyet kapjon. E szerkesztési koncepció mintegy “másik oldalaként” lett része a sorozatnak jelen értekezés, mely a kortárs magyar regény szlovéniai recepciójáról nyújt átfogó képet.

Fontos munkát végez el az a tudós, aki arra vállalkozik, hogy különböző országok, kultúrák, nyelvek, irodalmak kölcsönhatását megvizsgálja, és megmutassa, hogy az egymás mellett élés mennyire jelenti a saját identitás kialakításának és megőrzésének folyamatában az egymásból élést is. A kölcsönösség bonyolult hálójából akár egyetlen apró szálat is megragadni, s ezzel még szorosabbra szőni azt, felesleges hangsúlyozni, korunk legfontosabb intellektuális feladatai közé tartozik. Ezért különösen üdvözlendő minden olyan munka, amely a kulturális csere valamely aspektusát, a magyar szellemi teljesítmények “idegen” hatását – annak bármely irányú értelmében – teszi vizsgálata tárgyává. És Rudaš Jutka könyve ilyen.

Napjaink egyik jellegzetességének is mondhatnánk a hangsúlyozott interkulturalitást, hogy ezzel az utóbbi években oly divatossá lett terminussal éljek, annak felismerését, hogy bármely ország, kultúra, nyelv, irodalom önmegértése elképzelhetetlen izolációban, a “másik” fel- és elismerése, hatásainak megértése nélkül. Így – a fenti felsorolást követve – mind a közéletben, mind a kultúrakutatás és a nyelvészet különböző diszciplínáiban, valamint az irodalomtudo-mányban is igen népszerű téma lett a “saját” és “idegen” viszonyának feltárása. Az ezzel foglalkozó munkák előszeretettel élnek a fordítás fogalmával, például Zygmunt Bauman tolmácsként működő posztmodern szociológusától Wolfgang Iser fordítás-felfogásáig, mely az értelmezés fogalmát hivatott megvilágítani. A fordítás vagy tolmácsolás fogalmakat persze nagyrészt mint kultúraközi beszédmódot, mint a különböző kultúrák érintkezésének paradigmáját értik, a tényleges fordítói-nyelvi tevékenységet metaforaként használják. Ezért is különösen érdekes, ha olyan munka jelenik meg, amely a fordítás nyelvi teljesítményén keresztül mutatja be a kulturális dialógust.

“Akinek nyelve van, annak ’világa van’”, idézi Gadamer e mondatát több ízben is Rudaš Jutka, s így, eredeti kontextus nélkül, akár az egész értekezés mottójául is választhatta volna e mondatot, mivel a könyv szinte minden fejezete azt támasztja alá, hogy az irodalmi mű nyelve úgy képes saját világot teremteni, hogy közben nem tagadja meg a nyelvben hagyományozottak állandó jelenlétét, valamint megmutatja, hogy az irodalom átültetése idegen nyelvre mindig új kontextust teremt azáltal, hogy az eltérő világok saját igazságai kölcsönös vonatkozásokkal telítődnek. Ennek példákon keresztüli felmutatása és elméleti alátámasztása a könyv jelentős érdeme.

Az Előszóban a szerző megfogalmazza az értekezés irányadó kérdését, hogy “a kortárs magyar szépirodalmi alkotások hogyan helyezkednek, helyezhetők el a szlovén kultúra-modell általános keretei között?” (9.), s ezen kérdés megválaszolásának sokfelé ágazó útját itt az irodalmi nyelv idegen nyelvre való átültethetőségének problémája fogja össze.

Ez az a szál, amely elméleti és gyakorlati vonatkozásaival a kötet három, egymástól meglehetősen elkülönülő részét kapcsolatba hozza. Az első rész – Szöveg – recepció – fordítás – hivatott elméletileg tisztázni azt a hatalmas kérdéskört, hogy a szöveg, a jelentés, a referencia vagy az identitás kérdése hogyan válnak problematikussá a fordítás által, ha azt nem mint egyszerű reprodukciót fogjuk fel. Ehhez a legtágabban értett fordításelméletek legkülönbözőbb irányaiból válogat a szerző, miközben nem hagy kétséget afelől, hogy számára a gadameri hermeneutika jelenti azt az elméleti igazodási pontot, ahonnan a fordítás problémája a megértés és értelmezés hermeneutikai problémájává szélesedik. Természetesen ez nem vezet – nagyon helyesen – a fordítás valamiféle preskriptív elméletéhez, de még csak módszertanhoz sem (hiszen a gadameri hermeneutikai reflexió is a megértés felté-teleit akarja feltárni és nem módszertanát adni), így szükség lenne az elmélet és az elemzett irodalmi szövegek közti kapcsolat mélyebb tisztázására, mert enélkül inkább üres tiszteletkör marad a “megkerülhetetlennek” vélt szerzők felületes ismer-tetése, ahol valójában nagyon eltérő álláspontok (például Jakobson, W. Benjamin, Barthes, Even-Zohar, Ricoeur, de Man vagy Schleiermacher szerepelnek néhány bekezdés erejéig, s a sor még folytatódik) kiragadott, hasonló mondatainak összecsengetése történik. Talán nem véletlen, hogy az elmaradt hivatkozások, a jelöletlen parafrázisok tekintetében a kötetnek ez a része bőven hagy kívánnivalókat maga után. A kötet egésze szempontjából fontosabb lett volna a fejezet vége felé feltett kérdésekre összpontosítani: “Hogyan fordíthatók a kultúrák vagy kulturális szintek? Meg kell-e engedni bizonyos kölcsönhatást az idegen és az ismerős között? Felszínre kell-e hozni a rejtett alkotóelemeit?” (61.) E kérdésekkel összhangban állítja a szerző, hogy: “A fordításelmélet korszerű megközelítése elválaszthatatlan a kultúra fogalmának értelmezésétől.” (61.) A fordítás mint megértés hermeneutikai megalapozása után most A fordítás mint kulturális praxis kerül előtérbe az elemzésben, az ezzel a címmel megjelent könyv tanulmányainak rövid ismertetése révén.^* Kétségtelen, izgalmas dolog együttlátni antropológia, szociológia, kultúrakutatás, irodalomelmélet hasonló tárgyú elméleteit, s megfigyelni, hogy mindezen területeken hogyan válik egyre hangsúlyosabbá a jelentés kulturális megképződése, azonban kevéssé teszi világossá a szerző, hogy a fenti könyv recenziója mennyiben szolgál keretként vagy értelmezési háttérként a kortárs magyar irodalom külföldi recepciójához.

Az értekezés második része – Hagyománytudat és párbeszédképesség – Esterházy Péter Harmonia caelestis és Javított kiadás című műveinek recepcióesztétikai és komparatisztikai elemzését nyújtja, ezzel járva körül a két mű idegen nyelvi és kulturális térben keletkező új olvasatainak feltételeit. A négy alfejezet négy, Esterházy prózája kapcsán valóban megkerülhetetlen kérdéskört vizsgál: referencialitás, nyelviség, irónia és intertextualitás kerülnek terítékre, s e fejezet minden elemzése egyenes ágon torkollik a művek fordíthatósági problémájának bemutatásába. A kérdésünk itt az lehetne, hogy milyen implicit fordításfelfogás munkál ezen elemzésekben, hogyan köthetőek ezek a fordítás hermeneutikai és kulturális gyakorlatként való felfogásához? Válaszhoz nehezen jutunk, a szövegre irányuló immanens elemzések túlsúlya nehezíti az indukciót, viszont egyértelműen bizonyítja, hogy Rudaš Jutka az Esterházy-irodalom és -kritika alapos, ismerője.

A fordítási nehézségek bemutatása fontos mikroelemzésekhez vezethet, melyek olyan prózapoétikai szempontokat mutathatnak fel, amelyek az így kialakuló intertextuális tartomány nélkül talán nem is lennének érzékelhetőek. Pontosan ez lehet az egyik fontos irodalompolitikán kívüli hozadéka a fordítások és a külföldi recepció szisztematikus elemzésének, hogy végül is képesek legyenek visszacsatolódni a magyar irodalmi térbe. Ilyennek látom például az “édesapám” szó horvát fordításának nehézségeit, ami, ahogy a szerző kiválóan bemutatja, indokolatlan stílusfokozáshoz, a szöveg “nagyképűsé-géhez” vezet, amire természetesen reagál is a horvát kritika. (86.) Szintén fontos annak a dilemmának a bemutatása, hogy a két mű külföldi kiadásaiban dönteni kell a tekintetben, hogy lábjegyzetekkel vagy glosszáriummal, avagy ezek nélkül jelenjenek-e meg. Az eltérő stratégiák mögött természetesen eltérő olvasási módok vannak, ezek pedig szorosan összefüggenek a referencialitás kérdésében elfoglalt állásponttal. A szerző meggyőzően érvel saját egyértelmű álláspontja mellett: “…nem látom a lábjegyzet alkalmazásában a mű esztétikai értékének csökkenését, hanem ellenkezőleg: a jegyzeteken keresztül feltáruló idegen történelmi világ varázsa az, ami magával ragadó.” (91.) Egyik fontos kérdése az Esterházy-fordításoknak, hogyan őrizhető meg az írások nyelvi sokszínűsége, a magyar nyelv minden rétegének és változatos történeti alakjainak használata. Olvashatunk példát arra, hogy mit kezd a német fordítás a magyar szövegben németül szereplő mondatokkal, vagy hogy miképpen sikerül a horvát fordításnak az argó stílusértékét megőriznie. Esterházy nyelve valóban “edzésben tartja a nyelvet mint közös örökséget” – idézi Ecót a szerző (111.), s a példákból kitűnik, hogy időnként nemcsak egyszerű torna-, hanem akrobatikus gyakorlatokra szorítja a fordítókat. Az irónia-fogalom Paul de Manre támaszkodó elemzése is fordítási példákhoz vezet, s ezeken keresztül annak működését sikerül jobban megértenünk.

Esterházy intertextusainak feltérképezésekor egy másik értelemben is a címben jelzett “interkulturális aspektusoknál” vagyunk, mivel itt nemcsak az a kérdés, hogy mi irányítsa az ilyen szöveghelyek fordítására vonatkozó stratégiát, hanem számos “idegen” elem beépülésével is számot kell vetni. S e téren Rudaš kiváló megfigyelőnek mutatkozik, éppen ezért lett volna gyümölcsöző jobban kifejteni azon meglátását, hogy a Javított kiadás formája Danilo Kiš Anatómiai leckéjéből eredeztethető, míg a Harmónia caelestis Wittgenstein Filozófiai vizsgálódások formájára vezethető vissza. (106.) A szövegköziséget tárgyalja a könyv legegyénibb és leggazdagabb elemzése, amely Végel László Egy makró emlékiratai művének Esterházy Függőjében való jelenlétét tárgyalja. Kiváló megfigyeléseket kapunk Esterházy “szöveguniverzumának” jobb megértéséhez, azonban a fejezet témája kevéssé magyarázza a nyilvánvalóan önálló tanulmánynak az értekezésbe való integrálását.

A harmadik rész – A kortárs magyar irodalom szlovéniai recepciója – jelenti számomra a kötet legértékesebb részét, mivel rendszerező igénnyel és meglehetős részletességgel számol be erről a nagy anyagról. Teszi ezt egyrészt a Vilenicai Nemzetközi Írótalálkozó kontextusában, ahol, mint írja, “a kortárs magyar irodalom recepciója megfogant Szlovéniában” (155.), másrészt számos kritikát, interjút, beszámolót ismertet, valamint a magyar művek fordításainak megjelenéseit is dokumentálja. Itt is Esterházy a főszereplő, ám feldolgozza Nádas és Kertész fogadtatását is, valamint az elmúlt években megjelent két irodalmi antológia és a Folyóirat a folyóiratban elnevezésű nemzetközi kezdeményezés révén – melynek keretében a Jelenkor mutatkozott be a ljubljanai Apokalipsa folyóiratban – bemutatja, hogy számos fontos magyar szerző talál visszhangra idegen nyelvi térben.

Az értekezésnek ez a része lett volna a legalkalmasabb arra, hogy áttekintse és válaszoljon mindazokra a fontos problémákra, melyek valóban választ adhatnak a fentebb az előszóból idézett fő kérdésre. S a kötet számos helyén meg is jelennek ezek a kérdések, de kidolgozatlanul maradnak. Mivel a fordítás leginkább arra törekszik, hogy a szöveget elfogadtassa, beilleszkedését a célnyelvi irodalmi közegbe segítse, ezért mindig tükröz poétikai meghatározottságok mellett ideológiai elemeket is, amelyek politikai, hatalmi, piaci, legitimációs kérdésekhez kapcsolódnak. Ezt a szerző világosan látja, hiszen már a kötet első részében megfogalmazza, hogy a “’mit fordítani’, ’ki fordít’, ’mik a fordítás céljai’ kérdések szorosan kapcsolódnak olyan kérdésekhez, melyek a kánonképződést általában befolyásolják”. (67.) Majd az írás végén Mészáros Sándort idézve mondja el, hogy az irodalmi értékek cseréje nem csupán “az esztétikai ítélet autonóm kommunikációja alapján alakul”. (186.) Azért is különösen kár, hogy Rudaš nem foglalkozik többet a művek megjelenésének intézményi aspektusával, s az ezek mögött működő erőkkel, mert ehhez minden anyag a rendelkezésére áll. Saját fordítására hivatkozva (Harmonia caelestis 327. számozott mondat) mondja el a szerző, hogy különösen jelentős fordítás esetében mi az a szövegrész, amivel az adott szerző, mű bevezetődik a célkultúrába (87.), kár, hogy ennek mechanizmusára nem tér ki. “Mi az irodalom, a fordítás szerepe a kultúra rendszerében?” – kérdezi Rudaš. (95.) A kérdés szűkebb, és itt talán relevánsabb változata az lehetne, hogy mi a fordítások funkciója, mennyire marginális a szerepük, avagy mennyire képezik aktív és innovatív szegmensét az adott irodalomnak? S a szerzőnek, úgy sejtem, lennének is erre válaszai, hiszen az utolsó részben beszámol a magyar művek fordításainak mennyiségi alakulásáról a nyolcvanas évektől kezdődően. (155.) Fontos kérdés, hogy a célnyelvi irodalom milyen elvárási horizontokkal olvassa a fordításokat, s ennek feltérképezésekor elengedhetetlen, hogy ne a magyar kritika előfeltevéseivel közeledjünk hozzá. Erre is van példa a műben: a Harmonia Caelestis erős bírálatot kapott egy horvát kritikustól, melyet idéz is Rudaš (82.83.), de sajnos e szöveghelyen leegyszerűsítően intézi el, pedig megint csak a tanulmány más kontextusában igen érzékenyen szól arról, hogy “a ’múltról’ való ’irodalmi’ beszéd a két (a magyar és a szlovén) kultúrában nagyon eltér egymástól. A szlovén irodalomban másként alakult a hagyományhoz, a történelmi múlthoz fűződő viszony.” (172.) A sort még lehetne folytatni jó néhány olyan fontos kérdéssel, amelyre a válasz lehetősége ott van e könyv lapjain. Rudaš Jutka olyan érzékeny fordítóként és irodalmárként mutatkozik meg e munkájában, akitől minden bizonnyal várhatjuk majd ezek megválaszolását is.

* A fordítás mint kulturális praxis, N. Kovács Tímea (szerk.), Pécs, Jelenkor, 2004.