“Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: / Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” Van-e valaki, aki e sorokat ne ismerné kívülről? De ha azt kérdeznénk, ki fordította azokat, már alighanem sokan haboznának. Mi tagadás, a műfordítókkal szemben meglehetősen hálátlan az utókor: egy adott mű még ki sem kopik a használatból, s máris feledik a magyarító nevét. A fordítás legalábbis az általános nézet szerint egyébként is gyorsabban elhasználódik, mint esetlegesen az ugyanabból a korból származó szépirodalmi alkotás. Pedig ez nincs mindig így: a jó műfordítás keletkezése idején együtt lélegzik kora irodalmával, s később is képes megőrizni ezt a történeti együttlélegzést, hiszen csak annyira avul, amennyire a kor egyéb irodalmi termékei. Ma is öröm Arany vagy Vörösmarty fordításaiban gyönyörködni, s régi bibliafordításainkról is elmondható ugyanez. S nagy ritkán az is előfordul, mint a fenti vers esetében, hogy egy mű nem versélményként él elsősorban tovább, hanem valóságos szállóigeként lesz kortalan.

Ponori Thewrewk Emil (1838–1917) kimagasló műfordító volt: a görög és latin költészet nagyszerű átlényegítője, akit kétszeresen is kiiktattak a műfordítás-történet fontosabb alakjai közül. Először a nyugatosok “szipolyozták” ki: nem egy Babits, Radnóti és Szabó Lőrinc kezéből kikerült görög epigrammafordítás ugyanis az ő ihletésében, nyomán (minek szépítsünk: szinte az ő fordításának kreatív átírásával) keletkezett. Másodszor a Devecseri Gábor nevével fémjelzett műfordításeszmény diadalra jutása és régiségellenessége tette zárójelbe Ponori Thewrewk munkásságát: Íliász-átültetéséből és epigrammafordítási ötleteiből kölcsönzött ugyan Devecseri is, de az általa hirdetett kizárólagosság elv – miszerint a modern kor fordítói bátran szemezgethetnek elődeik remekebb megoldásaiból, miközben tudatosítják, hogy a műfordítás immáron új korszakát szolgálják a régi, meghaladott ellenében – igyekezett eltörölni mind a jelenkori, mind a történeti fordítói többszólamúságot. Magya-rán: Ponori Thewrewk magyarításai többnyire az alapanyag kategóriájába kerültek: bárki csipegethetett belőle anélkül, hogy erről említést tett volna. Ponori Thewrewk munkásságának tiszteletreméltóan objektív értékelését Ritoók Zsigmond végezte el 2003-ban, noha az értelmiségi köztudatban azóta sem történt nagyobb váltás.

2006-ban aztán végre-valahára Szepes Erika válogatásában és szerkesztésében megjelentek a neves fordító szövegei is. A kötet, melynek címéből (Ponori Thewrewk Emil műfordításai ókori görög és római költészetből) a fantázia mellett a névelő is hiányzik, azonban nem szerencsés hiánypótlás, hanem egyenesen filológiai botrány. A könyv döntő hányada gyakorlatilag korábbi Ponori Thewrewk-műfordításkötetek fénymásolt egybefűzése (Homeros Iliasa, Anakreón). Ezzel nincs is nagyobb baj, legfeljebb esztétikai kételyek merülhetnek fel. Amit viszont nehezményezni kell, az elsősorban a begépelt szövegek elképesztően hanyag minősége, másodsorban a kaotikus, tudománytalan szerkesztés. Félregépelések tömkelege jelzi az avatatlan, hozzá nem értő szöveggondozást (ráadásul a szerkesztő köszönetet mond a nyelvi szerkesztőnek “odaadó és figyelmes szerkesztői munkájáért.”). Egy-két elírást nem illik szóvá tenni, de a kiadott szövegen kétségbeesett korrektorok gyakorlatozhatnának kitartóan. A találomra kiválasztott 173. oldalon például első olvasásra nyolc hibát számoltam össze. De ami még ennél is súlyosabb, látható, hogy aki e szövegeket gépelte, nem is igazán értette, mit ír le, vagy egyszerűen érzéketlen technikai tudásában vakon bízva vitte gépbe a számára csak betűhalmazként funkcionáló szövegeket. Ponori Thewrewk epigrammafordításai közt nem egy egyenesen értelmét veszti a hibás szövegközlés eredményeképpen, például Aszklépiadész híres verse, melyet egyesek a spleen első megjelenésének tartanak a világirodalomban, így kezdődik: “Húsz meg két éves se vagyok s már éltemet írnom. / Mért vagy, Erosok, e baj? mért van a szívbeli tűz?” (Kiem. tőlem – Cs. Z.) Csak az 1891-es kiadást felütve sikerül korrigálni a sorokat: “Húsz meg két éves se vagyok s már éltemet únom. / Mért van, Erosok, e baj? mért van a szívbeli tűz?” Glaukosz versében sem a “járadékon” kapnak a fiúk, hanem szeretőik ajándékain (172. o.). Egy Meleagros-versből idézek: “Ismerem íjadat is. Cak szórd lelkembe a lángot. / Nem nyujtod többé: mert hamu már az egész.” Természetesen, nem valamiféle léleknyújtásról van itt szó, hanem: “Ismerem íjadat is. Csak szórd lelkembe a lángot. / Nem gyújtod többé: mert hamu már az egész.” (173. o.) Egy másik Meleagrosz-epigrammában a “Lépre került a minap ma’ a szárnyas Erós” helyett a helyes verzió: “Lépre került a minap mag’ a (értsd: maga a ) szárnyas Erós” (174. o.) A mitológiai alakok nevei vagy egyéb görög nevek külön hibacsoportot jelentettek a gépíró számára: Kiypris Kypris helyett (174. o.), Myskos Myiskos helyett stb. (173.). A kyprises vers szerencsére (!?) duplán szerepel a kötetben: a 282–283. oldalon is megtalálható, s ott helyesen szerepel Aphrodité mellékneve. Különösen bizarr e duplumok felesleges jelenléte a kötetben: a Martialis-versek esetében a 291. oldal szövegei megismétlődnek a 292. oldalon, Meleagros verseiből egy csokor pedig szakasztott mása a korábbiaknak. Ez azért is bizarr, mert az előszóban a szerkesztő arra hivatkozik, hogy az “adott anyagi és időbeli korlátok között” nem volt lehetőség a fordító valamennyi művét közzétenni. A folyóiratokban, antológiákban fellelhető szövegek kapcsán viszont azt állítja, hogy igyekeztek “teljességre törekedni”, de “biztosra vehetjük, hogy nem sikerült.” Ez így is van. De akkor miért nem lehetett volna a duplikátumok helyére beiktatnia az 1891-es epigrammás kötet legalább tucatnyi, kihagyott, kitűnő szövegét? Aligha az anyagiakkal magyarázható, hogy például Platón egyik epigrammáját minden indoklás nélkül csak félig közölte az összeállító (142. o.). A Decimus Laberis (helyesen: Laberius) prologusa után következő két szöveg csonknak tetszik. Némely vers tördelése is hibás: disztichonként tüntet fel hexameterben írt szöveget (142 o.) vagy fordítva (291. o.). A szerkesztő a (konkrétan meg nem nevezett) Ponori Thewrewk-forrás helyesírását kívánta látható igyekezettel megtartani, de ebben sem következetes minden ponton.

A könyv előszava inkább csak a kötet születését kísérő körülményrajz, a szerzője Ritoók könyvéhez irányítja az olvasót. Nem mulasztja el viszont közölni saját fordítását a Szimonidésznek tulajdonított thermopülai hősök emlékére írt epigramma esetében, s nem marad adós az öndicsérettel sem, mondván, az ő fordításkísérlete “az eredetihez jobban ragaszkodó, kevésbé emelkedett, hívebb”. Helyénvalóbb lett volna, ha más, akár korabeli fordításokkal méri össze Ponori Thewrewkét. Filológiai munkáról azonban itt sincs szó. A függelék pedig valóságos paródia: nem Kicsi Sándor András hibájából, hanem a szerkesztőjéből. Hogy kerülhet egy a cigányzenéről szóló kisdolgozat egy antik műfordításokat tartalmazó verskötet végére, melyben Ponori Thewrewk a túldimenzionált címen kívül csupán egy bekezdésben szerepel? Kétségtelenül jelentős Ponori Thewrewk zenei és zeneelméleti munkássága is, de miért épp itt kap teret, s ha már elkerülhetetlennek érezte is a szerkesztő e tárgy feszegetését is, miért nem arról szól az írás, ami a címe (Ponori Thewrewk Emil a cigányzenéről)?

A szerkesztő vétke az is, hogy egyszerűen mellőzte a fordító kitűnő előszavait, jegyzeteit, kommentárjait, melyek az olvasó segítségére és okulására szolgálnának. hanyagságra vall az is, hogy a könyvben még csak válogatott bibliográfia sem szerepel, s végképp nincs indokolva az sem, hogy miért épp ebben a sorrendben közlik az egyes fordításokat, illetve hogy sok esetben tulajdonképpen honnan is származnak. Iam debuisset et pridem – valóban régen tartozunk Ponori Thewrewk Emilnek, de már itt lenne az ideje a tisztességes, szakmailag megalapozott törlesztésnek is.