A Schopenhauerrel, Heideggerrel és Nietzschével foglalkozó biográfiák megjelentetését követően az Európa Kiadó példás gyorsasággal, három évvel az eredeti kötet kiadása után Györffy Miklós kiváló fordításában hozzáférhetővé tette a magyar olvasó számára Rüdiger Safranski mind méretében, mind célkitűzésében nagyszabású Schiller-könyvét. Safranski a korábbi életrajzokhoz hasonlóan kitűnő érzékkel egyesíti a szellemtörténeti monográfiák érdemeit a nálunk meglehetősen mostoha sorsú tudományos ismeretterjesztés előnyeivel. A nagyon kedvező németországi fogadtatás után a kötet itthon is joggal tarthat számot a szélesebb olvasóközönség érdeklődésére. Annyi legalábbis túlzás nélkül kijelenthető, hogy a Schiller iránt érdeklődők keresve sem találhatnak jobb bevezetést Safranski könyvénél.

A monográfia elsődleges szándéka, hogy nyilvánvalóvá tegye Schiller életművének elevenségét. Különösen jól megjelenik ez a törekvés a könyv prológusában, amely egyúttal előrebocsátja az életrajz vezérfonalául szolgáló elgondolást: Safranski szerint Schiller esetében kivételes módon szövődött össze az élet és a gondolkodás. Az életet és a gondolkodást egyaránt átható elv a szabadság, amely képes átformálni mindazt, ami pusztán adott az ember számára, amit nem választhatott. A könyv elkötelezetten kiáll amellett, hogy a szabadság eszméje hallatlanul jelenvalóvá teszi Schiller életművét. Safranski egyenesen “a kései XVIII. század Sartre-jának” nevezi Schillert, ami az úgynevezett problématörténettel szemben megfogalmazott kritikák alapján problematikus kijelentés, ugyanis a filozófiai problémák értelmét az alapjukul szolgáló kérdésfeltevés határozza meg, és ennyiben egyáltalán nem magától értetődő a szabadság időtlen kérdéséről beszélni – ugyanakkor a párhuzam mégiscsak a schilleri gondolkodás aktualitásának kíván hatásosan hangot adni, és a későbbiekben Safranski tartózkodik is az ilyesfajta merész azonosításoktól. A könyv sokkal inkább összefüggésekbe ágyazza, és alakulásában mutatja be a szabadság schilleri értelmezé-sét, amely a drámáktól az orvosi értekezéseken át a filozófiai írásokig valóban mintha aranyfonálként húzódna végig Schiller művein. A tét pedig nem csekély, hiszen az újraértelmezés felülírhatja a fellengző és felületes, az esztétikumot a didaktikus morálnak alárendelő idealizmus képzetét, amelyet a 19. század közepe óta gyakran társítanak Schillerhez, még olyan, a művészetről lenyűgöző erővel szóló gondolkodók is, mint Nietzsche.

A közvetlenül Schiller életére vonatkozó fejtegetések egy részét meglehetős pátosz hatja át. Így rögtön a könyv felütését is, amely Schiller boncolóorvosának szavait idézi fel, aki az elhunyt szervezetének előrehaladott felbomlását látva elcsodálkozott, hogy “szegény ember hogyan húzhatta ilyen sokáig”. A lelkesítő szabadság a könyv értelmezésében a testi funkciókon való felülkerekedésre, a rendi kötöttségek lerázására, a bensőséges családi szeretetre egyaránt kiterjed. A magasztalás beszédmódja jelenik meg akkor is, amikor Safranski arról ír, milyen elementáris sikereket ért el Schiller némely színműve (különösen a Haramiák és a kései mű, Az orleans-i szűz), és milyen megilletődöttséget, örömöt vagy lelkesültséget váltott ki Schiller az őt körülvevőkből. Az utóbbi szakaszok a könyv pompás részei, különösen azok, amelyek a kora romantika nagy alakjainak valósággal forrongó rajongásáról számolnak be: a Jénában tanító Schiller betegágya mellett virrasztó Novalis és a szégyenkező, Schiller közelében szinte megsemmisülő Hölderlin csodálatáról. Természetesen bőséggel olvashatni a Goethéhez fűződő, hosszas távolságtartás után bensővé váló, a kor szellemi életét nagyban meghatározó barátságról is. Safranski kitűnő és ügyes stiliszta: nemcsak a fejezetek erőteljes felütésével vagy hatásos lezárásával kelti fel vagy tartja ébren az olvasó kíváncsiságát, hanem bámulatos forráskutatással szakadás nélkül szövi össze saját leírását a kortársak beszámolóival. Safranski érezhető csodálattal viseltetik Schiller iránt, de a lelkes szavakat a tanúskodók szájába adva elkerüli, hogy szövege túlzottan érzelmessé váljon. A pátosz eluralkodását ellensúlyozzák a Schiller mindennapjairól, szokásairól, sétáiról beszámoló leírások is, és azok a helyenként parodisztikus leírások, amelyek Schiller alakjának esetlenségét ecsetelik: hírhedten rossz orvosi diagnózisait és kúráit, amelyeket titokban rendre valamelyik kollégájának kellett korrigálnia, pocsék színészi képességét, érthetetlen sváb dialektusát vagy szerelmi levelezésének időnként infantilizmusba hajló affektáltságát.

Az életrajz fejlődéstörténetet ír le, amely során Schiller az anyagi kényelmetlenséget és a kegyvesztést vállalva szakít a számára munkát adó, de irodalmi próbálkozásait rossz szemmel néző Károly Jenő herceggel, és komoly hányattatások után rendkívül sikeres drámaíróvá, történésszé, költővé, filozófussá és folyóiratkiadóvá válik, akit korának szinte minden nagysága és a nagyközönség tisztelettel övez. A biográfia sehol sem válik lapossá, köszönhetően annak, hogy Safranski gazdagon értekezik a kor legkülönfélébb jelenségeiről: az olvasó sok mindent megtudhat a korabeli német szellemi életről. Olvashat a városok fejlődéséről, a hercegi iskolák napirendjéről, a rablóbandák garázdálkodásáról, a fiatal költők megjelenési lehetőségeiről, a titokzatosság és a csodálatosság iránti érdeklődés felélénküléséről, a görögséghez való viszony sokféléségéről, a francia forradalom megítéléséről, Velence irodalmi ábrázolásairól, az egyiptológiáról, a reformpedagógiáról, a titkos szövetségeket középpontba állító regényekről és a zsenielméletekről. A gazdag társadalom- és eszmetörténeti fejtegetéseket a filozófus-életrajzokat jegyző Safranski bőséges filozófiatörténeti összefoglalásokkal egészíti ki. Ezek a gondolatmenetek világosak, lényegre törőek és a szakértői pedantériát éppúgy nélkülözik, mint a leegyszerűsítéseket vagy a publicisztikusságot.

A kor filozófiai áramlatának bemutatása korántsem öncélú foglalatosság Safranski számára, épp ellenkezőleg, a szerző úgy véli, Schiller műveit elsősorban a Jakob Friedrich Abel tanító tevékenysége révén megismert gondolatok feszültsége, összeütköztetése határozza meg. Az orvosi tanulmányokat folytató ifjú Schiller nemcsak az empirizmus, a szenzualizmus és a materializmus immanens, a mechanika alapján elgondolt testiségen alapuló antropológiáját tanulmányozta alaposan, hanem azokat a bár szintén empirikus indíttatású, de az Én egységére és levezethetetlenségére támaszkodó kezdeményezéseket is, amelyeket mindenekelőtt Shaftesbury, Rousseau és Herder neve fémjelez. Schiller fő kérdése az volt, hogy miként gondolható el a testtel rendelkező lényként felfogott ember szabadsága, milyen kapcsolat feltételezhető test és lélek között. Schiller megoldása a szeretetfilozófia: a test gépezetét a szeretet lelkesíti át, közvetít anyag és szellem között, valamint egyben tartja a különböző létezőket összekapcsoló nagy láncolatot. Safranski meggyőzően érvel amellett, hogy a schilleri gondolat különféle változatai nemcsak a disszertációkban jelennek meg, hanem a valóban olvasott művekben is, így a Haramiákban. A könyv rendkívül alapos és invenciózus drámaértelmezéseket nyújt, különösen igaz ez az első dráma interpretációjára. Safranski az előzmények, a források és a lehetséges párhuzamok mellett aprólékosan elemzi a mű orvosi, filozófiai, irodalmi és hatásesztétikai vonatkozásait. Az elemzést megelőzően felvázolt eszmetörténeti háttér előtt igazi elevenséggel tűnik fel a dráma, amelynek végletes jellemei joggal foghatók fel filozófiai kísérletekként. A két főszereplő testvér, Ferenc és Károly Dosztojevszkij hőseihez hasonlóan egy-egy eszme alá rendelik egész életüket. Az életrajzba illesztett értelmezés ugyanakkor arra is frappáns és kézenfekvő választ ad, hogy a Haramiák miért tűnhet mégis jóval erőtlenebb és könnyebb műnek az orosz regényíró alkotásainál: az ifjú Schiller még igencsak híján volt az élettapasztalatnak és emberismeretnek, ahogy gondolatai sem tekinthetők kiforrottnak. Safranski elemzése mindazonáltal rávilágít arra, hogy a “fordított orvos”, a korabeli tudományos eredményeket céljaira felhasználó, az apai-társadalmi világrendet természeti szükségletekre visszavezető Ferenc és a testvére intrikáját át nem látó, a látszólagos apai kitagadást a lét nagy láncolatának elszakadásaként megélő Károly alakjában micsoda vehemenciával csapnak össze a Schillert foglalkoztató kérdések, amelyektől az emberi élet megértését remélte.

Az Ármány és szerelem elemzése szintén példamutató. Safranski a filozófiai kérdésfeltevés alapján nagyon erős olvasatot kínál, miközben egyáltalán nem feledkezik meg arról, hogy drámát értelmez, amely nem szállítható le bölcseleti tézisek puszta illusztrációjává. Safranski a jelenkori filozófiában kiéleződő problémára, a Másik kérdésére hagyatkozva olyan szempontot talál, amely a mű valamennyi rétegét értelmezhetővé teszi. Ha elfogadjuk azt a filozófiai önértelmezést, amely szerint először a fenomenológia tette igazi problémává az Én és a Másik kérdését, amennyiben a mindenkire kötelező érvényű imperatívuszokat előíró etikai és a társadalmi-nyelvi-kulturális közösségből kiinduló megközelítésekkel szakítva az érző-észlelő test alapján kívánta megmutatni a Másik radikális, ugyanakkor az Én-re kötelességet rovó különbözőségét, akkor azt mondhatjuk, Safranski újszerű belátást alkalmaz, amikor azt állítja, a dráma azt ábrázolja, hogy a Másikat helytelenül látó szerelem szükségszerűen járul hozzá annak a romlott világnak a céljaihoz, amelytől látszólag éppenséggel megóv. Safranski a dráma érzékeny olvasójaként arra mutat rá, hogy Ferdinánd szerelmes szavai nem egyszerű udvarló metaforák, hanem a Lujza iránt érzett szerelmének rejtett nárcisztikusságáról árulkodnak. Lujza “gyémánttiszta”, “átlátszó”, víztükörhöz hasonló lelke Ferdinánd szemében a tökéletes transzparencia veszélyét hordozza: paradox módon elfedi a Másik másságát, irreálissá teszi a személyét, olyannyira, hogy Ferdinánd nem képes átlátni a Lujzát érő rágalmakon, és maga válik a szeretett, de nem ismert lány gyilkosává.

Az életrajzi megközelítés egyik nagy előnye, hogy keletkezésük folyamatában képes nyomon követni az egyes műveket, és ily módon azok megoldatlanságait is képes értelmezni. Így például Safranski rávilágít arra, hogy A szellemlátó című, talán kevésbé érdekfeszítő regény lényeges adalékokkal szolgál az egyik legjelentősebb dráma, a Don Carlos cselekményszövéséhez. A regény nem zárja le a főszereplő történetét, gyaníthatóan azért, mert Schiller az egy időben keletkezett dráma számára használta fel a politikai hatalmak játékszerévé vált herceg alakját. A biográfiai kontextualizálás nemcsak egyes Schiller-írások sikerületlenségére szolgál magyarázattal, hanem fényt derít a retorika indítóokaira vagy az ellentmondások forrására is. Az egyetemes történelemről értekező tanulmány alighanem azért élezi ki a kenyérkereső tudós és a filozófus elme közötti különbséget, mert Schiller az alapjául szolgá-ló előadással mutatkozott be a pezsgő életű jénai egyetemen, hatalmas diáksereg előtt, amelyet ellenállhatatlanul meg is nyert a gondolkodás ügyének. Az ugyancsak szóbeli előadásból kinövő poétikai értekezés, A színház mint morális intézmény széttartó gondolatmenete pedig nem tűnik olyan meglepőnek, ha figyelembe vesszük, hogy Schiller a nagyrészt a színházban leginkább szórakozási lehetőséget látó tagokat tömörítő Választófejedelmi Német Társaság előtt minél több muníciót gyűjtve kívánt szólni a színház jelentőségéről, ezért újító és a későbbi esztétikai írásokban kifejtett meglátásai mellett a színház olyan funkcióit is megemlítette, amelyek közhelyek a kor esztétikai irodalmában, és nem egykönnyen egyeztethetők össze Schiller sajátos nézeteivel.

Az esztétikai tárgyú műveket egyébként is komoly figyelemben részesíti Safranski. Ami azért sem meglepő, mert az utóbbi években több olyan színvonalas tanulmánykötet látott napvilágot, amely Schiller esztétikai gondolkodásának újraértelmezésére tesz kísérletet, és maga Safranski is összeállított és kísérőtanulmánnyal látott el egy főként az esztétikai írásokat előtérbe állító gyűjteményt Schiller filozófiai szövegeiből. A magyar olvasó bár nincs kényelmes helyzetben, rendelkezésére áll egy új fordításban megjelentetett válogatás, amely a korábban is olvasható írások mellé felvette a jelentős Kallias avagy a szépségről című értekezést és a történelemfilozófiai írások közül is válogat (a Művészet- és történelemfilozófiai írások című kötet 2005-ben jelent meg az Atlantisz Kiadó gondozásában). E szövegek esztétikatörténeti hatása rendkívül jelentős, és Safranski nagyszerűen foglalja össze kérdésfeltevésük jelentőségét és a válaszok kifejtését. Az esztétikai írások egyik pikantériája, hogy bár Kantnak köszönhetően szakítanak a szeretetfilozófia ismeretkritikailag tarthatatlanná váló koncepciójával, ugyanakkor kanti fogalmakkal erősen bírálják Kant nézeteit. Az említett Kallias például azzal a kanti elgondolással száll szembe, amely szerint az ízlésítéletnek nincs objektív elve, hiszen a szép fogalom nélkül tetszik, vagyis nem adhatók meg ismérvek a szépség tapasztalatát nyújtó tárgyról, ennyiben pedig nem adható meghatározás arról, hogy valami szép-e vagy sem. Schiller ezzel szemben úgy véli, hogy a szépségnek objektív elve van: mindaz, amit úgy tűnik fel, mintha önmagát határozná meg, vagyis függetlenséget élvezne más erők befolyásától, szépnek kell neveznünk: a szép nem más, mint szabadság a jelenségben. A gondolat jelentősége nagyrészt abban áll, hogy az ily módon felfogott szépség az egész világot áthathatja: a kecsesen megformált, ennyiben a tárolás puszta kényszerén felülemelkedő vázától a könnyed mozgású paripán át a tanuló gondolatait ügyesen előcsalogató tanítási módszerig minden szép lehet – anélkül, hogy e jelenségek a semmitmondó káprázat ürességébe hanyatlanának. Ennyiben a talán leghíresebb esztétikai tárgyú Schiller-szöveg, az esztétikai neveléssel foglalkozó levélsorozat sem a látszólag minden külsődleges érdektől megvédelmezett, valójában azonban minden jelentőségétől megfosztott artisztikus esztétikum elméletét dolgozza ki, hanem a szépség és a művészet alapján az értelmes emberi élet kereteit dolgozza ki. S bár egy a Safrans-kiéhoz hasonló monumentális művel szemben meglehetősen kicsinyes fontoskodás adósságokat számon kérni, a fenséges nagyszabású schilleri elméletének ismertetése szintén hozzájárulhatott volna a könyv céljához, a schilleri életmű aktualitásának megvilágításához, tekintve, hogy elsősorban Lyotard vizsgálódásai óta többen a fenséges kidolgozásában vélik felfedezni Schiller esztétikájának legizgalmasabb eredményeit.

Safranski könyvétől bízvást remélhető, hogy kedvet teremt a schilleri életmű újraolvasásához és felértékeléséhez. Az aktualizálás sokat hangoztatott követelménye mellett igazi revelációval hathat az a felismerés, hogy Schiller egymáshoz vezető, egymással összeszövődő művei olvastán saját kétségbevonhatatlannak hitt problémáink egy része mutatkozik menthetetlenül avíttnak. Ennél többet egyetlen kortársunktól sem várhatunk.